ARTHUR C. CLARKE - A GYERMEKKOR VÉGE
I. A föld és a főkormányzók
A tűzhányó, amely a Csendes-óceán mélyéből Taratuát kiemelte, immár félmillió
esztendeje aludt. És mégis, gondolta Reinhold, olyan tűz fog itt hamarosan
föllobbanni, amilyet még születésekor sem látott ez a sziget. Elnézett a
kilövőállomás felé, tekintete fölkúszott a Columbust körülvevő állványzat
piramisán. Kétszáz láb magasan, a hajó orrán megcsillantak a lemenő nap utolsó
sugarai. Az egyik utolsó éjszaka lesz ez a hajó életében; nemsokára odafönt
lebeg majd az örökké napfényes űrben.
Idelent, a pálmák alatt, a sziget sziklás gerincének a tetején csend honolt.
A létesítményből nem hallatszott más zaj, mint időként egy légsűrítő panaszos
búgása vagy valamely munkás halk kiáltása. Reinhold megszokta, megszerette e
csoportosan álldogáló pálmafákat, szinte minden este kisétált ide, hogy
megszemlélje kicsiny birodalmát. Elszomorította a gondolat, hogyan fognak
atomjaikra szétforgácsolódni, amikor a tomboló lángok közepette a Columbus
fölemelkedik a csillagok felé.
A zátony mögött egy mérfölddel kigyulladtak a James Forrestal fényszórói, és
végigsöpörtek a sötét víztükrön. A nap ebben a pillanatban legördült az égről,
és kelet felől száguldva nyomult be a trópusi éjszaka. "Csak nem vakmerő orosz
tengeralattjárókat keres az anyahajó ily közel a partokhoz?" - tette fel magában
a kissé gúnyos kérdést Reinhold.
Oroszországról most is, mint mindig, Konrad jutott az eszébe, és az a bizonyos
reggel 1945 kataklizmaszerű tavaszán. Több mint harminc év telt el azóta, de ama
utolsó napok emléke, amikor a Birodalom összeroppant a Keletről és Nyugatról
jövő hullok erejétől, nem homályosult el. Ma is maga előtt látja Konrad kék
szemének fáradt pillantását, az állán kiütköző aranyszínű borostát, ahogy kezet
fognak, és elválnak abban a szétdúlt porosz faluban, ott, a menekülők
szakadatlan áradatának közepette. Az ő elválásukban öltött testet mindaz, ami
azóta történt a világban - a szakadás a Kelet és a Nyugat között. Mert Konrad a
Moszkvába vivő utat választotta, amiért Reinhold akkor bolondnak tartotta, de ma
már nem volt olyan biztos a dolgában.
Harminc évig abban a hitben élt, hogy Konrad halott. Alig egy hete hozta meg a
hírt Sandmeyer, az Ipari Hírszerzés ezredese. Nem kedvelte Sandmeyert, és biztos
volt benne, hogy az érzés kölcsönös közöttük. De egyikőjük sem engedhette meg,
hogy a dolog befolyásolja a hivatalos kapcsolatukat.
- Hoffmann úr - kezdte az ezredes a legtökéletesebben hivatalos modorában -,
ijesztő hírt kaptam az imént Washingtonból. Mondanom sem kell, hogy a
legszigorúbban bizalmas, de úgy döntöttünk, hogy a műszaki állomány kedvéért
megszegjük a tilalmat, hogy belássák, milyen rendkívül fontos a gyorsaság.
- Hatásszünetet tartott, de Reinholdnál nem ért vele célt; ő szinte már tudta,
mi következik. - Az oroszok kis híján egy szinten állnak velünk. Van valami
automata vezérlésük… könnyen lehet, hogy a miénknél is hatékonyabb, és a
Bajkál-tó partján már építik is a hajójukat. Nem tudjuk, meddig jutottak el
vele, de a Titkosszolgálat szerint még az idén felbocsáthatják. Ön nagyon jól
tudja, mit jelent ez.
Igen, gondolta Reinhold, tudom. Megkezdődött a verseny - és nem biztos, hogy mi
nyerjük meg.
- Tudja, hogy ki vezeti a csapatukat? - kérdezte, bár valójában nem remélt rá
választ. Meglepetésére Sandmeyer ezredes egy gépelt papírlapot tolt elébe - és a
lap tetején ez a név állt: Konrad Schneider.
- Sokukat ismerte Peenemündén, igaz? - érdeklődött az ezredes. - Ily módon
esetleg betekintést nyerhetnénk a módszereikbe. Szeretném, ha mindazokról,
akikről tud, feljegyzést készítene a számomra: hogy mi volt a szakterületük, a
legragyogóbb ötletük és így tovább. Tudom, hogy ez túl nagy kérés ennyi idő
után, de azért kérem, tegyen meg mindent, amit tud.
- Egyedül Konrad Schneider számít - válaszolta Reinhold. Ragyogó koponya volt… a
többiek mindössze kiváló mérnökök. Csak a jó ég tudja, mire jutott harminc év
alatt. Egyet ne felejtsen el: lehet, hogy ő látta mindazt, amit mi létrehoztunk,
mi viszont semmit sem tudunk az ő eredményeiről. Ő tehát jóval előnyösebb
helyzetben lehet.
Ezt nem a Hírszerzés kritikájának szánta, de egy pillanatig úgy tűnt, mintha
Sandmeyer meg akarna sértődni. Ide aztán az ezredes megvonta a vállát.
- Ez oda-vissza igaz lehet, épp maga mondta. A mi szabad információáramlásunk
gyorsabb haladást tesz lehetővé, még akkor is, ha közben elárulunk egy-két
titkot. Az orosz kutatóhelyek minden bizonnyal félig sincsenek tisztában azzal,
hogy min dolgoznak a saját embereik. Majd mi megmutatjuk nekik, hogy a
demokrácia elsőként éri el a holdat.
Demokrácia… marhaság, gondolta Reinhold, de persze, hangosan nem mondta ki. Az
egy Konrad Schneider neve millió másikkal fölérne egy választási jegyzéken. És
mit érhetett el mostanára Konrad, a Szovjetunió összes energiaforrásával a háta
mögött? Lehet, hogy az ő hajója épp ezekben a percekben lép ki a Föld
vonzásteréből…
A nap, amely az imént mondott búcsút Taratuának, még magasan állt a Bajkál-tó
felett, amikor Konrad Schneider és a nukleáris tudományágak helyettes népbiztosa
lassan elindultak visszafelé a motorpróba végrehajtása után. Még kellemetlenül
Csengett a fülük, pedig a dörgő visszhang már tíz perce elenyészett a víztükör
fölött.
- Miért vág ilyen bánatos képet? - kérdezte váratlanul Grigorjevics. - Most
igazán örülnie kéne. Még egy hónap, és indulhatunk, a jenkiket pedig megütheti a
guta.
- Maga optimista, mint mindig - felelte Schneider. - Nem ilyen egyszerű ez, még
akkor sem, ha a motor működik. Igaz, hogy most nem látok semmi komoly akadályt,
de aggasztanak a Taratuáról érkező hírek. Én megmondtam magának, hogy az a
Hoffmann rendkívüli fickó, és dollármilliárdok állnak mögötte. A hajójáról
készült fotók nem túl élesek, de nagyon úgy néz ki, hogy már nincs sok hátra a
befejezésig. És tudjuk, hogy öt hete csinálta meg a motorpróbát.
- Ne aggódjon - nevetett Grigorjevics -, ők lesznek a legjobban meglepve.
Emlékezzen csak… semmit sem tudnak rólunk. Schneider ugyan nem volt meggyőződve
arról, hogy ez valóban így van, de jobbnak látta, ha nem ad hangot a
kétségeinek. Csak azt érné el vele, hogy Grigorjevics gondolatai elindulnának
mindenféle girbegurba ösvényen, és ha valamit nem találna rendjén valónak,
igencsak nehezen tudná tisztára mosni magát.
Az őr tisztelgett, amikor újra beléptek az irodaépületbe. Majdnem annyi itt a
katona, mint a műszaki, állapította meg magában komoran. De az oroszoknál ez
volt a szokás, és mindaddig, amíg megtartották a tisztes távolságot, nem volt
oka panaszra. Mindent összevéve - eltekintve a bosszantó kivételektől - az
események nagyjából úgy alakultak, ahogy várta. És hogy ő vagy Reinhold
választott-e okosabban, azt majd csak a jövő mondja meg.
Már hozzáfogott az utolsó jelentés megírásához, amikor meghallotta a kiáltozást.
Egy pillanatig mozdulatlanná merevedve ült az íróasztalánál, s el nem tudta
képzelni, miféle esemény zökkenthette ki a tábort szigorú fegyelméből. Aztán
odalépett az ablakhoz - és életében először kétségbeesett.
Miközben Reinhold lefelé ereszkedett a kis dombról, mindenfelől körülvették a
csillagok. Kint a tengeren a Forrestal fényujjai fáradhatatlanul gereblyézték a
vizet, s a parton távolabb a Columbust körülvevő állványok úgy festettek, mint
valami kivilágított karácsonyfa. Csak a hajó kinyúló orra terült sötét
árnyékként a csillagokra.
A szállások felől tánczene harsogott valamelyik rádióból, és Reinhold léptei
akaratlanul is felgyorsultak a ritmusára. Már csaknem elérte a homokos
tengerpart szélén haladó keskeny utat, amikor megtorpanásra késztette valami
előérzet, valami éppen csak megsejtett mozgás. Zavartan bámult ki a tengerre,
majd vissza, a sziget belseje felé; beletelt néhány másodpercbe, mire eszébe
jutott, hogy fölnézzen az égre.
És akkor - csakúgy, mint ugyanebben a pillanatban Konrad Schneider is - Reinhold
Hoffmann megértette, hogy elveszítette a versenyt. Megértette azt is, hogy nem
hetekkel, hónapokkal maradt le, ahogy tartott tőle, hanem évezredekkel.
A csillagok között némán úszó hatalmas árnyak, melyek magasabban voltak, semhogy
mérföldben ki merte volna fejezni, úgy viszonyultak az ő aprócska kis
Columbusához, ahogyan az a kőkorszaki ember farönkből kivájt kenujához. Éppúgy,
ahogy az egész világ, Reinhold is elnézte egy örökkévalóságnak tetsző
pillanatig, milyen lenyűgöző méltósággal szállnak le e hatalmas hajók - aztán a
halk sivítást is meghallotta, ahogy áttörték a sztratoszféra vékony légrétegét.
Nem érzett sajnálatot, amiért egy élet munkája semmivé vált. Azon munkálkodott,
hogy az embereket eljuttassa a csillagokba, és amikor bekövetkezett volna a
siker pillanata, a csillagok - a távoli, közömbös csillagok - jöttek el hozzá.
Ez volt az a pillanat, amikor a történelem visszatartotta a lélegzetét, amikor a
jelen elvált a múlttól, ahogy a jéghegy válik le fagyott sziklaszülőjéről, hogy
magányosan, büszkén induljon ki a nyílt tenger felé. Egyszerre semmivé vált
mindaz, amit az elmúlt korok valaha is elértek, s Reinhold agyában egyetlen
gondolat lüktetett szünet nélkül:
Az emberi faj nincs többé egyedül.
Az Egyesült Nemzetek főtitkára mozdulatlanul állt a nagy ablaknál, s nézte a
lenti, nyüzsgő forgalmú 43. utcát. Néha eltöprengett, vajon jót tesz-e az
embernek, ha ilyen magasan a többiek feje fölött dolgozik. A tárgyilagosság
szempontjából bizonyára, csakhogy az nagyon könnyen átcsaphat közömbösségbe.
Vagy csak arról van szó, hogy magyarázatot szeretne találni a felhőkarcolók
iránti ellenszenvére, amely húszévnyi New Yorkban lakás után sem csökken benne?
Hallotta, hogy a háta mögött nyílik az ajtó, de nem nézett hátra, amikor Pieter
van Ryberg belépett a szobába. Most jött az a néhány pillanatnyi, szabályszerűen
bekövetkező csönd, amely alatt Pieter rosszalló arccal nézte a hőmérőt; állandó
tréfálkozás tárgya volt ugyanis, hogy a főtitkár a legszívesebben egy
hűtőszekrényben lakna. Stormgren megvárta, míg helyettese odamegy hozzá, s csak
akkor fordította el a tekintetét az alanti megszokott, mégis mindig lenyűgöző
látványtól.
- Késnek - mondta. - Wainwrightnak már öt perce itt kellene lennie.
- Épp most üzentek a rendőrségtől. Egész kis felvonulás keletkezett körülötte, s
ettől elakadt a forgalom. Most már azonban bármelyik pillanatban megérkezhet.
Van Ryberg elhallgatott, aztán hirtelen azt kérdezte - Még most is helyesnek
tartja, hogy fogadja őt?
- Attól tartok, már kicsit késő lenne visszakozni. Végtére is beleegyeztem,
ámbár maga is tudja, hogy nekem sohase jutott volna az eszembe.
Stormgren az íróasztalához ballagott, és szórakozottan kézbe vette híres,
urániumból készült levélnehezékét. Nem volt ideges legföljebb bizonytalan.
Egyszersmind örült is, hogy Wainwright késik, mert ez valamelyes erkölcsi
fölényt fog biztosítani neki a tárgyalás megkezdésekor. Az efféle apróságoknak
nagyobb befolyásuk volt az emberek ügyeire, mint holmi logikus okfejtéseknek
vagy észérveknek, ahogy az várható volna.
- Itt vannak! - kiáltott fel Ryberg, az arcát egészen az ablaküveghez nyomva.
- A Sugárúton jönnek… bő háromezren lehetnek szerintem.
Stormgren fölkapta a jegyzetfüzetét, és a helyettese mellé állt. Félmérföldnyire
lehetett az a kicsiny, de elszánt sokaság, amely lassan közeledett a főtitkári
épület felé. Zászlókat lobogtattak, amelyek feliratát ugyan ebből a távolságból
nem lehetett látni, de Stormgren tudta jól, milyen üzenetet hordoznak.
A forgalom monoton lármája fölött már hallani lehetett az éneklő hangok baljós
ritmusát. Váratlanul hullámzott át rajta az undor. A világnak már épp elege
lehet a felvonuló csőcselékből meg a dühös jelszavaikból!
A tömeg most ért az épülethez; bizonyára tudják, hogy innen, fentről figyeli
őket, mert itt-ott, meglehetősen öntudatlanul, öklök emelkedtek a magasba.
A kihívás voltaképpen nem ellene irányult, bár kétségtelenül akarták, hogy ő is
lássa a mozdulatot. A törpék fenyegethetik így meg az óriást, ahogy ezek a dühös
öklök lendülnek meg az ötven kilométer magasan lévő ég felé - a csillogó
ezüstfelhő, a főkormányzó flottájának zászlóshajója felé.
És nagyon is elképzelhető, gondolta Stormgren, hogy Karellen végignézi a
jelenetet, és remekül szórakozik, mert ha a felügyelő nem szorgalmazza, akkor
sohasem kerül sor erre a találkozóra.
Ez az első eset, hogy Stormgren találkozik a Szabadság Liga vezérével. Már nem
is töprengett rajta, bölcs dolog volt-e ez az akció, mert hiszen Karellen tervei
gyakran túl szövevényesek voltak, semhogy emberi elmével föl lehetett volna
fogni őket. Stormgren még a legrosszabb esetben sem tapasztalta, hogy kifejezett
kár származott volna belőlük. Ha visszautasította volna a találkozást
Wainwrighttal, ez őellene adott volna fegyvert a Liga kezébe.
Alexander Wainwright a negyvenes évei végét taposó, magas, jóképű férfi volt.
Stormgren tudta róla, hogy minden ízében becsületes, és éppen ezért kétszeresen
veszedelmes ember. Leplezetlen nyíltsága miatt azonban nehéz volt nem kedvelni,
akármilyen véleménnyel volt is az ember az általa képviselt ügyről - avagy
egyik-másik hívéről.
Stormgren nem vesztegette az időt van Ryberg kurta és némiképp feszült bemutató
szertartása után.
- Feltételezem - kezdte -, hogy látogatásának fő tárgya egy formális tiltakozás
benyújtása a Szövetségi Rendszer ellen. Így van?
Wainwright nyomatékosan bólintott.
- Én elsősorban ez ellen tiltakozom, főtitkár úr. Mint tudja, az elmúlt öt évben
megpróbáltuk ráébreszteni az emberi fajt, hogy mekkora veszély fenyegeti.
A feladat nehéz volt, mert az emberek többsége belenyugodott, hogy világunkat a
főkormányzók irányítsák, saját kényük-kedvük szerint. Mindazonáltal valamennyi
országból több mint ötmillió hazafi írta alá a petíciónkat.
- Ez nem valami lenyűgöző szám, ha a két és fél milliárdot vesszük.
- Ez olyan szám, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. És az aláírók mellett
számosan vannak olyanok is, akikben mélyek a kételkedés gyökerei, hogy e
tervezett szövetség jogosságáról már ne is essék szó. Hiába minden hatalma, még
Karellen felügyelő sem törölheti el egyetlen tollvonással ezer év történelmét.
- Mit tudunk mi Karellen hatalmáról?! - csattant föl Stormgren. - Az én
gyerekkoromban az Európa Föderáció még csak egy álom volt, de mire férfivá
cseperedtem, már valósággá vált. És ez még a főkormányzók megérkezése előtt
történt. Karellen csak befejezte azt a munkát, amit mi elkezdtünk.
- Európa egyetlen kulturális és földrajzi entitás volt. A világ nem az, és itt
van a különbség.
- A főkormányzók számára a Föld sokkalta kisebb lehet, mint amekkorának apáink
Európát látták - felelte Stormgren gúnyosan, majd hozzátette: - És merem
állítani, hogy az ő látásmódjuk érettebb, mint a miénk.
- Én a föderációt mint végső célt nem feltétlenül vonom kétségbe - ámbár ezzel
sok támogatóm bizonyára nem értene egyet. De ennek belülről kell
megfogalmazódnia; és nem úgy, hogy kívülről kényszerítsék ránk. A magunk sorsát
nekünk kell alakítanunk, s nem szabad tűrnünk, hogy mások beleavatkozzanak az
emberek ügyeibe.
Stormgren felsóhajtott. Már százszor is hallotta mindezt, és tudta, hogy most is
csak ugyanazt válaszolhatja, azt, amit a Szabadság Liga mindannyiszor
visszautasított. Ő bízott Karellenben, ezek pedig nem. Alapvetően ez volt köztük
a különbség, és ez ellen nem tehetett semmit. Szerencsére a Szabadság Liga sem.
- Engedje meg, hogy föltegyek néhány kérdést - mondta. Tagadja-e, hogy a
főkormányzók békét, biztonságot és jólétet teremtettek a világunkon?
- Ez igaz. De elvették a szabadságunkat. Az ember nemcsak… kenyérrel él.
- Igen, tudom, de most először valósult meg egy olyan kor, amikor minden ember
nyugodt lehet afelől, hogy legalább ezt megkapja. Tulajdonképpen miféle
szabadságot vesztettünk el ahhoz képest, amit a főkormányzók hoztak el nekünk
első ízben az emberiség történelmében?
- Azt a szabadságot, hogy Isten útmutatásával magunk irányíthassuk a saját
életünket.
Na végre, gondolta Stormgren, eljutottunk a lényeghez. Hiába próbálják leplezni,
a konfliktus alapvetően vallási természetű. Wainwright a világért sem engedné
elfelejteni, hogy ő pap. Ha már nem is hord papi gallért, az embernek valahogy
mégis az az érzése, mintha abban látná.
- Az elmúlt hónapban - mutatott rá Stormgren - körülbelül száz püspök, bíboros
és rabbi írt alá egy közös nyilatkozatot arról, hogy támogatásukról biztosítják
a felügyelő politikáját. A felekezetek önök ellen foglaltak állást.
Wainwright dühösen ingatta a fejét.
- Sok vallási vezető egyszerűen vak; a főkormányzók egész egyszerűen
megvesztegették őket. Lehet, hogy mire észlelik a veszélyt, már túl késő lesz.
Az emberiség addigra elveszíti minden önállóságát, és alávetett fajjá válik.
Egy pillanatra csend támadt, majd Stormgren így válaszolt:
- Három nap múlva ismét találkozom a felügyelővel. Miután az a kötelességem,
hogy képviseljem világunk nézeteit, be fogok számolni neki az ön tiltakozásáról.
De ettől még semmi sem fog megváltozni, erről biztosíthatom.
- Van itt még valami - szólt Wainwright lassan. - Mi sok kifogásolni valót
találunk a főkormányzókban, de mindenekfölött a titkolózásukat gyűlöljük. Ön az
egyetlen emberi lény, aki valaha is szót váltott Karellennel, de még ön sem
látta őt soha! És mégis meglepi, hogy kételkedünk az indítékaiban?
- Mindazok ellenére, amit az emberiségért tett?
- Igen, mindazok ellenére. Nem is tudom, mi bőszít bennünket jobban: Karellen
mindenhatósága vagy a rejtőzködése. Ha nincs semmi titkolni valója, akkor miért
nem mutatkozik meg előttünk? Ha legközelebb beszél a felügyelővel, ezt kérdezze
meg tőle, Stormgren úr!
Stormgren hallgatott. Semmit sem tudott mondani - legalábbis semmi olyat, amivel
meggyőzhetné a másikat. Néha már arra gondolt, vajon önmagát sikerült-e
egyáltalán meggyőznie.
Az ő számukra persze csak egy aprócska hadművelet volt, de a Földön még soha nem
történt nagyobb horderejű esemény. A nagy hajók mindenféle figyelmeztetés nélkül
egyszer csak kiözönlöttek az űr ismeretlen mélységeiből. Az irodalomban
számtalanszor leírták már ezt a napot, de igazából soha senki sem hitte, hogy
valóban megtörténhet. Most aztán kiderült: ama csillogó, néma testek, melyek
megjelentek valamennyi szárazföld fölött, olyan tudást jelképeznek, melynek
birtoklását az ember még hosszú évszázadokig nem is remélheti. Hat napon át
lebegtek mozdulatlanul a városok fölött, s közben semmi jelét nem adták, hogy
észlelnék az ember jelenlétét. De nem is volt rá szükség; nyilvánvaló volt, hogy
nem puszta véletlenségből horgonyoztak le méltóságteljes hajóik pontosan New
York, London, Párizs, Moszkva, Róma, Fokváros, Tokió és Canberra fölött…
Még el sem múltak e vérfagyasztó napok, már akadtak emberek, akik rájöttek az
igazságra. Itt nem holmi, az emberről semmit sem tudó faj első, tapogatózó
kapcsolatfelvételéről volt szó. Azokban a néma és mozdulatlan hajókban
mesterpszichológusok tanulmányozzák az emberiség viselkedését, s addig nem
cselekednek, amíg a feszültség a tetőfokára nem hág.
És a hatodik napon egy minden más rádiófrekvenciát elnyomó adásban bemutatkozott
a világnak Karellen, a Föld felügyelője.
Olyan tökéletesen beszélt angolul, hogy az egy egész nemzedéknek adott okot a
vitára. Az előadásmódjánál még döbbenetesebb volt azonban a szöveg tartalma.
Bármilyen mérték szerint nézve is egy tökéletes géniusz műve volt, mely minden
emberi dolgok teljes és valódi ismeretéről árulkodott. Kétség sem lehetett
afelől, hogy a beszédben megmutatkozó tudományos felkészültség és virtuozitás, a
még meg nem élt tapasztalat fájdalmas megsejtése szándékosan irányult arra, hogy
meggyőzze az emberiséget: vegye tudomásul, hogy itt egy mindent felülmúló
szellemi erő van jelen. Mire Karellen elhallgatott, a Föld népei már tudták: a
szívüknek oly drága függetlenség ideje lejárt. A helyi, nemzeti kormányok ugyan
még megtarthatják a hatalmukat, de ami a nemzetközi ügyek szélesebb területét
illeti, ott már kivették az emberek kezéből a legfőbb döntéseket. Vitának,
tiltakozásnak nem volt többé helye.
Aligha lehetett elvárni, hogy a világ minden nemzete szó nélkül tudomásul fogja
venni hatalmának ilyetén megnyirbálását. A cselekvő ellenállás viszont zavarba
ejtő nehézségekbe ütközött, mivel a főkormányzók hajóinak megsemmisítése - ha
ilyesmiről szó lehetett egyáltalán - együtt járt volna az alattuk lévő városok
megsemmisítésével. De azért az egyik nagyhatalom csak megpróbálta. Az akcióért
felelősök talán abban bíztak, hogy két verebet lőnek egy atomrakétával, mert
célpontjuk egy szomszédos és ellenséges ország fővárosa fölött lebegett.
Sokféle érzelem rohanhatta meg a tisztek és technikusok kis csapatát abban a
titkos vezérlőteremben, ahol a nagy hajó képe teljesen betöltötte a televízió
képernyőjét. Ha sikerül - vajon mit cselekszik majd a többi hajó? Meg lehet-e
semmisíteni azokat is, hogy az emberiség a jövőben ismét a maga útját járhassa?
Vagy Karellen rettentő bosszút fog állni azokon, akik őt megtámadták?
A képernyő hirtelen kifehéredett, ahogy az ütköző lövedék megsemmisítette magát,
de a kép már át is váltott egy sok mérfölddel távolabbi, a levegőben elhelyezett
kamerára. Töredéknyi másodperc alatt kellett volna kiformálódnia a tűzgömbnek,
hogy napfényként ragyogja be az égboltot.
De semmi ilyesmi nem történt. Az óriás hajó sértetlenül lebegett az égen,
közömbösen fürdött a tér pereméről érkező, kíméletlen napsugarak fényében. Nem
elég, hogy a bomba nem érte el, de soha senki sem tudta meg, hogy mi történt a
lövedékkel. Ráadásul Karellen meg sem torolta a támadást, sőt, annak sem adta
tanújelét, hogy egyáltalán tud róla. Egyszerűen nem vett róla tudomást, s
hagyta, hadd szorongjanak a felelősök egy soha be nem következő bosszú miatt. Ez
mindenféle büntető akciónál hatásosabb és csüggesztőbb bánásmódnak bizonyult.
A felelős kormány a kölcsönös vádaskodások közepette hetek alatt összeomlott.
Volt némi passzív ellenállás is a főkormányzók politikájával szemben. Ezzel
Karellen rendszerint úgy bánt el, hogy engedte őket a maguk útját járni, mígnem
az illetők kénytelenek voltak belátni, hogy az együttműködés visszautasításával
csak önmaguknak okoznak kárt. A közvetlen beavatkozás módszerét csak egyszer
választotta, méghozzá egy makacsul ellenszegülő kormánnyal szemben.
A Dél-afrikai Köztársaság több mint száz esztendeig volt a társadalmi harcok
színtere. Hiába próbáltak jó szándékú emberek mindkét oldalról hidat építeni, a
különböző félelmek és előítéletek túl mélyen bevésődtek már, semhogy
létrejöhessen bármiféle együttműködés. Az egymást követő kormányok csak a
türelmetlenség mértékében különböztek egymástól, s a földet méregként itatta át
a gyűlölet s a polgárháború minden nyomorúságos következménye.
Amikor világossá vált, hogy még csak meg sem próbálnak véget vetni a
megkülönböztető politikának, Karellen figyelmeztette őket. Nem tett mást, csak
megnevezett egy napot és egy órát. Az országban támadt egy kis nyugtalanság,
amit semmiképpen sem lehetett félelemnek vagy pániknak nevezni, mert nem hitte
senki, hogy a főkormányzók bármiféle - ártatlanokat és bűnösöket egyaránt sújtó
- erőszakos vagy pusztító cselekedetekre ragadtatják magukat.
Nem is tettek ilyet. Mindössze az történt, hogy amikor a nap Fokvárosban
delelőre ért - kialudt. Nem maradt más belőle, mint egy sem fényt, sem meleget
nem adó fakóvörös árny. Két, egymást keresztező mezővel polarizálhatták a fényét
odakint az űrben, de úgy, hogy a sugárzásából ne mehessen át semmi. A jelenség
egy ötszáz kilométeres átmérőjű, tökéletesen kör alakú térségben volt
tapasztalható.
Harminc percig tartott az egész - de ennyi elég is volt. Másnap a dél-afrikai
kormány bejelentette, hogy a fehér kisebbség újra teljes körű polgárjogokban
részesülhet.
Eltekintve az efféle elszigetelt, kellemetlen incidensektől, az emberi faj a
dolgok természetes menetének részeként fogadta el a főkormányzókat. Az emberek
meglepően hamar túltették magukat a kezdeti megrázkódtatáson, s a világ
visszazökkent a megszokott kerékvágásába. Csak egy váratlanul életre kelt Rip va
Winkle vette volna észre a legnagyobb változást, vagyis egyfajta titkos
reménykedést, mondhatni, mentális hátrasandítgatást, mintha az emberiség azt
várta volna, hogy a főkormányzók egyszer majd csak megmutatják magukat, s
lejönnek végre fényes hajóikból.
Még öt év múlva is erre vártak. Stormgren szerint ez volt minden bajnak az oka.
Stormgren autója a bámészkodók megszokott gyűrűje szorításában, a készenlétbe
helyezett kamerák lencsetüzében haladt a kilövőhelyhez. A főtitkár még váltott
néhány szót a helyettesével, majd átvette az aktatáskáját, és átvágta magát a
nézőközönségen.
Karellen sohasem várakoztatta sokáig. "Ó!", röppent fel a meglepett kiáltás a
sokaságból, amikor odafönt az égen egy ezüstszínű buborék fúvódott föl
lélegzetelállító sebességgel. Egy széllöket belekapott Stormgren ruhájába, ahogy
az apró hajó ötven méterrel arrébb, a föld fölött néhány centiméterre finoman
lebegve megállt, mintha attól félne, hogy a Föld érintésétől bepiszkolódik.
Stormgren lassan lépkedett előre, s közben látta a hegesztetlen fémtörzsön azt
az ismerős redőt, s aztán máris megjelent előtte a nyílás, amely elképesztette a
világ legkiválóbb tudósait is. Belépett rajta a hajó egyetlen, tompán
megvilágított helyiségébe. A nyílás bezárult mögötte, mintha ott sem lett volna
soha, hogy kirekesszen hangot, látványt, mindent.
Öt perc múlva nyílt ki újra. Noha semmi mozgást nem észlelt, Stormgren tudta,
hogy immár ötven kilométerre távolodott el a Földtől, s itt van Karellen
hajójának a belsejében. Megérkezett a főkormányzók világába, s körülötte
mindenütt az ő titokzatos tevékenységük zajlik. Minden más embernél közelebb
került hozzájuk, mégsem tudott többet a fizikai természetükről, mint az alatta
lévő világ sokmilliónyi lakosa közül bárki.
A rövid folyosó végében volt a kis tanácsterem, s benne semmi más, mint egy
szék, egy asztal és fölötte a képernyő. Minden úgy volt kialakítva, hogy semmit
ne áruljon el azokról a lényekről, akik létrehozták. A képernyő most is üres
volt, mint mindig. Stormgren néha azt álmodta, hogy váratlanul megelevenedik, és
felfedi a titkot, amely annyi gyötrelmes fejtörést okozott már a világnak. De az
álom sohasem vált valóra; a sötét négyszög mögött rejtve maradt a végső titok.
De ott rejtőzött az erő és a bölcsesség is, az emberiség iránt érzett határtalan
és türelmes megértés - és ami a legérthetetlenebb volt, egyfajta derűsen mulató
szeretet az alanyi bolygón nyüzsgő kicsiny lények iránt.
A rejtett hangforrásból ekkor megszólalt a Stormgren számára jól ismert, de a
világ történelmében mindössze egyszer hallott nyugodt, sietséget nem ismerő
hang. Csak a mélységéből és a zengéséből lehetett következtetni Karellen testi
mivoltára, és ez nem mindennapi méretre utalt. Karellen nagy volt - meglehet,
sokkal nagyobb, mint az ember. Ámbár néhány tudós az egyetlen beszéde alapján
készített felvétel elemzése után arra a meggyőződésre jutott, hogy a hang géptől
származott. Ezt az állítást Stormgren sohasem hitte el.
- Igen, Rikki, hallgattam a kis szóváltásotokat. Mi a véleményed Wainwright
úrról?
- Becsületes ember, még akkor is, ha sok párthíve nem az. Mihez kezdjünk vele?
A Liga önmagában nem veszélyes, de néhány szélsőséges tagja nyíltan erőszakot
hirdet. Nem is tudom, nem kellene-e őrt állítanom a házam elé. De remélem, nem
lesz rá szükség.
Karellen a maga olykor bosszantó módján nem foglalkozott a témával.
- Egy hónap telt el azóta, hogy ismertettük a Világszövetségre vonatkozó
részleteket. Az engem nem elfogadók hét százalékában mutatkozott-e lényeges
növekedés, illetve emelkedett-e az a tizenkét százalék, amely "nem tudom"
választ adott?
- Még nem. De ennek nincs jelentősége; azt viszont aggasztónak találom, hogy még
a támogatóid körében is terjed az a vélemény, hogy ideje volna már felhagyni
ezzel a titkolózással.
Karellen sóhajtása technikailag tökéletes volt, de valahogy mégsem volt
meggyőző.
- Te is így érzed, ugye?
A kérdés olyannyira szónoki volt, hogy Stormgren nem is óhajtott válaszolni rá.
- Nem tudom, valójában méltányolod-e, hogy ezek a körülmények mennyire
megnehezítik a munkámat - folytatta komolyan.
- Az enyémet se könnyítik meg éppen - vágta rá majdhogynem szellemesen Karellen.
- Jó volna, ha az emberek nem úgy gondolnának rám, mint valami diktátorra, és
nem felejtenék el, hogy én csak amolyan polgári alkalmazottként próbálok érvényt
szerezni egy olyan gyarmati politikának, melynek kialakításába nem volt
beleszólásom.
"Ez - gondolta Stormgren - igazán lebilincselően volt megfogalmazva. Kérdés,
hogy mennyi benne az igazság."
- Valamivel meg tudod magyarázni legalább, hogy mire jó ez a rejtőzködés?
Ingerel bennünket, hogy nem értjük, s ettől aztán szárnyra kapnak mindenféle
szóbeszédek.
Karellen erre már elnevette magát; gazdag, mély tónusú hangja kissé túl pengő
volt ahhoz, hogy emberi kacagásnál semmivel se legyen több.
- Most éppen mi vagyok? Tartja még magát a robotelmélet? Szívesebben lennék egy
halom elektroncső, mint holmi százlábúféleség… ó, igen, láttam azt a karikatúrát
a tegnapi Chicago Timesban! Azon gondolkodom, hogy elkérem az eredetit.
Stormgren éppen csak elbiggyesztette a száját. Az volt az érzése, hogy Karellen
időnként túl könnyen veszi a kötelességeit.
- Ez komoly dolog - mondta rosszallóan.
- Kedves Rikkim - vágott vissza Karellen -, én csak akkor őrizhetem meg az
egykori mentális hatalmamból mára megmaradt töredékeket, ha nem veszem komolyan
az emberi fajt!
Stormgren önkéntelenül is elmosolyodott.
- Ez; ugyebár, rajtam nem sokat segít? Nekem újra le kell mennem oda, hogy
meggyőzzem embertársaimat: bár nem mutatkozol előttük, nincs a világon semmi
rejtegetnivalód. Nem lesz könnyű dolgom. Az egyik legjellemzőbb emberi vonás a
kíváncsiság. A végtelenségig nem dacolhatsz vele.
- Mindazon problémák közül, amelyekkel a Földre érkezésünkkor szembe kellett
néznünk, ez volt a legnehezebb - ismerte el Karellen. - Minden más téren
megbíztok a bölcsességünkben, akkor hát e vonatkozásban is legyetek bizalommal
irántunk.
- Én bízom bennetek - jegyezte meg Stormgren -, de Wainwright és a hívei nem.
Szabad-e hibáztatnod őket, amiért helytelen következtetéseket vonnak le abból,
hogy te nem vagy hajlandó megmutatkozni előttünk?
Egy percnyi csend támadt, melyben Stormgren meghallotta azt a kis neszt
- reccsenést? -, amely származhatott abból is, hogy a felügyelő kissé
megmoccant.
- Ugye tudod, miért fél tőlem Wainwright és a hozzá hasonlók? - kérdezte
Karellen, s most komoly volt a hangja, mintha orgonabúgás töltené be a
katedrális főhajóját. - A világ minden vallási felekezetében találhatók hozzá
hasonló emberek. Ők tudják, hogy mi az értelmet és a tudást képviseljük, és
lehetnek bármilyen erősek is a maguk hitében, félnek, hogy mi felülkerekedünk az
isteneiken. Nem szükségszerűen előre megfontolt szándékkal, hanem annál
bonyolultabb módon. A tudomány úgy is el tudja pusztítani a vallást, ha semmibe
veszi, vagy ha sorra megcáfolja a tanításait. Tudomásom szerint mindmáig senki
nem bizonyította be, hogy Zeusz vagy Thor nem létezik - mégis milyen kevesen
hisznek bennük manapság. A Wainwrightok is attól félnek, hogy mi tudjuk, mi az
igazság a hitük eredete körül. Azon töprengenek, hogy vajon mióta figyelhetjük
már az emberiséget. Vajon már akkor is szemmel tartottuk, amikor sor került a
hedzsrára, Mohamed Nagy Futására, vagy amidőn Mózes megajándékozta a zsidókat a
törvényekkel? Tudjuk-e, mennyi hamisság rejlik azokban a történetekben,
melyekben ők hisznek?
- És tudjátok? - suttogta Stormgren, félig mintha magától kérdezné.
- Ez az a félelem, ami kínozza őket, Rikki, még akkor is, ha nyíltan sohasem
fogják beismerni. Hidd el nekem, számunkra sem öröm, ha le kell rombolnunk az
emberek hiteit, de a világ minden vallásának nem lehet igaza - ezt ők is tudják.
Az embernek előbb-utóbb meg kell tudnia az igazságot; de ma még nem érett meg rá
az idő. Ami pedig a rejtőzködésünket illeti - amiről helyesen állapítottad meg,
hogy csak súlyosbítja a gondjainkat -, nos, ez a dolog nem tőlünk függ: Én
éppúgy sajnálom, mint ti, hogy rejtőzködnünk kell, de van rá elegendő ok.
Mindenesetre majd megpróbálom nyilatkozatra bírni a… a főnökeimet, olyanra, ami
kielégíthet téged is, és talán a Szabadság Ligát is megengeszteli. És most, ha
megkérhetlek, térjünk vissza a napirendünkhöz, és indítsuk el a felvételt.
- Nos? - kérdezte van Ryberg idegesen. - Szerencsével járt?
- Nem tudom - válaszolta Stormgren elkínzottan, miközben ledobta az asztalára a
dossziékat, és belerogyott a székbe. - Karellen most tárgyal az ő főnökeivel,
akárkik vagy akármik legyenek is. Ígérni nem ígért semmit.
Hallgasson ide - szólalt meg hirtelen Pieter -, eszembe jutott valami. Miért
hisszük mi azt, hogy Karellen mögött van valaki? Mi van akkor, ha minden egyes
főkormányzó - ahogy mi elkereszteltük őket - idelent van a Földön, ezekben a
hajókban? Talán nincs is hová menniük, csak titkolják előlünk.
- Eredeti teória - vigyorgott Stormgren -, csak éppen ellentmond annak a kevéske
ténynek, amit ismerek vagy ismerni vélek Karellen hátteréről.
- És mi volna az?
- Nos, Karellen gyakran utal rá, hogy ő csak amolyan átmeneti poszton van itt, s
ez a helyzet csak gátolja abban, hogy az igazi munkájával foglalkozzon, ami,
szerintem, a matematika valamilyen formája lehet. Egyszer szóba hoztam előtte az
Acton-féle mondást a hatalom züllesztő hatásáról és a korlátlan hatalom
korlátlanul züllesztő hatásáról. Kíváncsi voltam, erre vajon mit tud válaszolni.
Elnevette magát azon a mélyről kongó hangján, majd azt mondta: "Ez a veszély
engem nem fenyeget. Először is mert minél előbb befejezem az itteni munkámat,
annál hamarabb visszamehetek oda, ahová tartozom, jó sok fényévnyire innen.
Másodszor, nekem semmiféle értelemben nincs korlátlan hatalmam. Én csak amolyan…
én csak felügyelő vagyok." Természetesen félre is vezethetett engem, ezt én
sohasem fogom megtudni.
- Ugye, ő halhatatlan?
- Igen, a mi fogalmaink szerint, ámbár mintha valami miatt félne a jövőtől. El
nem tudom képzelni, mi lehet az. Ennél többet aztán igazán nem tudok róla.
- Nem volt valami meggyőző. Én azt az elméletet állítottam föl magamnak, hogy az
ő kis flottája eltévedt az űrben, és Karellen most új otthont keres maguknak.
Nem szeretné, ha megtudnánk, milyen kevesen vannak. De az is lehet, hogy az
összes többi hajó automata vezérlésű, s egyikben sincs senki. Hogy ez az egész
csak amolyan hatásos díszlet.
- Maga túl sok science fictiont olvas - mondta erre Stormgren. Van Ryberg
szégyenlősen elvigyorodott.
- Az "Űrinvázió" nem egészen úgy ért véget, ahogy várni lehetett volna, igaz? Az
én elméletem magyarázatot ad arra, hogy miért nem mutatkozik meg soha Karellen.
Nem akarja, hogy megtudjuk egyetlen főkormányzó sincs rajta kívül.
Stormgren derűs rosszallással ingatta a fejét.
- A maga magyarázata mindig túl ötletes, semhogy igaz lehessen. A felügyelő
mögött egy hatalmas civilizációnak kell állnia - noha csak következtethetünk a
létezésére -, méghozzá olyannak, amelyik már nagyon régóta tud az emberről. Itt
van például az angol nyelvtudása. Ő tanít engem, hogy hogyan beszéljek minél
ízesebben!
- Észrevette már egyszer is, hogy valamit nem tudott?
- Ó, igen, méghozzá gyakran, de csak apróságokat. Azt hiszem, szinte
felülmúlhatatlanul tökéletes az emlékezőtehetsége, de vannak dolgok, amiknek a
megtanulásával nem vesződik. Például csak angolul ért tökéletesen, ámbár az
utóbbi két évben csomó mindent megtanult finnül, csak azért, hogy engem
ugrasson. Finnül nem lehet csak úgy kutyafuttában megtanulni! Hosszú strófákat
idéz a Kalevalából, miközben én, szégyenszemre, csak pár sorát ismerem. Kívülről
fújja valamennyi élő államférfi életrajzát, és néha be is tudom azonosítani az
illetőt. Történelmi és természettudományos ismerete teljesnek látszik, maga is
tudja, mennyi mindent tanultunk már tőle, s én mégsem hiszem, hogy szellemi
képességei olyannyira meghaladnák azt, amit az ember el tudna érni az egyes
szakterületeken. Csak olyan ember nem létezik, aki egyszerre volna képes
mindarra, amit ő meg tud csinálni.
- Többé-kevésbé erre jöttem rá én is - bólogatott van Ryberg. - A világ
végezetéig elvitatkozhatunk Karellenről, a végén mégiscsak ugyanahhoz a
kérdéshez jutunk: mi az ördögért nem mutatja meg magát? Amíg ez nem történik
meg, én tovább gyártom az elméleteimet, s a Szabadság Liga sem hagyja abba az
átkozódást. - Kihívóan pillantott föl a mennyezet felé. - Remélem, felügyelő úr,
hogy egy sötét éjszakán fölsettenkedik valami rakétán egy riporter, s a hátsó
ajtón bemászik a kamerájával. Az lesz ám a szenzáció!
Ha Karellen hallotta is, nem adta jelét. Ez, persze, eddig is így volt.
Ittlétük első évében a főkormányzók jelenléte kevesebb változást hozott az
emberek életébe, mint várni lehetett volna. Az árnyékuk ugyan rávetült mindenre,
de azért ebben az árnyékban volt tapintat. Bár alig akadt nagyváros a Földön,
amelynek lakói ne látták volna a maguk csillogó ezüsthajóját a zeniten, az
emberek idővel már olyan természetesnek vették, hogy ott van, mint a napot, a
holdat vagy a felhőket. A legtöbben valószínűleg éppen hogy csak tudatában
voltak annak, hogy állandóan emelkedő életszínvonaluk a főkormányzóknak
köszönhető. Amikor egy pillanatra megálltak, hogy végiggondolják a dolgot - ami
ritkán fordult elő -, rádöbbentek, hogy e néma hajók a történelem során először
hoztak békét az egész világnak, és ilyenkor annak rendje és módja szerint
hálásak voltak.
De ezek csak amolyan negatív és látványosságot nélkülöző előnyök voltak, amiket
az emberek elfogadtak, majd meg is feledkeztek róluk. A közömbös főkormányzók
pedig továbbra is elrejtették arcukat az emberiség elől. Karellen tudott
tiszteletet és csodálatot parancsoló lenni, de ezzel a politikával mélyrehatóbb
győzelmet nem arathatott. Nehéz volt a neheztelésen kívül bármi mást érezni eme
olimposziak iránt, akik csak az Egyesült Nemzetek székházában fölszerelt
rádió-teleprinteren keresztül álltak szóba az emberiséggel. Ami Karellen és
Stormgren között volt, azt sohasem vitték a nyilvánosság elé, és néha maga
Stormgren sem értette, miért kellenek a felügyelőnek ezek a beszélgetések.
Lehet, hogy úgy érezte, legalább egy emberi lénnyel közvetlen kapcsolatot kell
tartania, de az is lehet, hogy úgy vélte, Stormgrennek van szüksége a személyes
támogatásnak erre a formájára. A főtitkár méltányolta, amennyiben ez utóbbiról
volt szó, s azt sem bánta, hogy a Szabadság Liga megvetően csak mint "Karellen
küldönce"-ként emlegeti.
A főkormányzók soha semmiféle kapcsolatba nem kerültek az egyes államokkal és
kormányokkal; úgy, ahogy volt, elfogadták az Egyesült Nemzetek Szervezetét,
intézkedtek a szükséges rádió-berendezés fölszereléséről, s utasításaikat a
főtitkáron keresztül juttatták el az emberekhez. A szovjet küldött teljes joggal
mutatott rá számtalanszor és meglehetős részletességgel, hogy ez az eljárás nem
felel meg az alapokmánynak - szemmel láthatóan Karellen nem zavartatta magát
emiatt.
Meglepő volt, hogy mennyi sértést, ostobaságot és gonoszságot lehetett
eloszlatni azokkal az égből jött üzenetekkel. A főkormányzók megérkezéséből a
nemzetek megértették, hogy többé nincs félnivalójuk egymástól, s még mielőtt
megtapasztalták volna, megsejtették, hogy fegyvereik hatástalanok egy olyan
civilizációval szemben, amelyik hidat tudott építeni a csillagok között. Így hát
az emberiség boldogságának útjában álló legnagyobb akadály egy csapásra ledőlt.
A főkormányzók teljesen közömbösnek mutatkoztak a kormányformák iránt, ha azok
nem voltak elnyomóak vagy megvesztegethetők. A Földön megmaradhattak a
demokráciák, a monarchiák, a jóindulatú diktatúrák, virulhatott a kommunizmus és
a kapitalizmus. Sok egyszerű lélek, aki szentül meg volt győződve, hogy csakis
úgy lehet élni, ahogy ők élnek, roppantul elcsodálkozott ezen. Mások abban a
hiszemben voltak, hogy Karellen csak az alkalomra vár, hogy bevezethessen egy
minden más társadalmi formát elsöprő rendszert, s ezért nem foglalkozik holmi
apró-cseprő politikai reformokkal. De ez is, mint minden más, ami kapcsolatban
állt a főkormányzókkal, csak amolyan találgatás volt. Az indítékaikat nem
ismerte senki. És nem sejtette senki, hogy miféle jövő felé terelgetik az
emberiséget.
Stormgren már napok óta rosszul aludt, ami annál is különösebb volt, mert azt
tervezte, hogy nemsokára végképp megszabadul hivatala minden gondjától-bajától.
Negyven éve szolgálta az emberiséget, öt esztendeje az emberiség vezetőit, és
kevés olyan politikus akadt, aki oly sok kezdeti törekvését látta beteljesülni,
mint ő. Lehet, hogy épp ez volt a baj; hogy a nyugalom éveiben - bármilyen
számosak lehetnek is - nem lesznek többé célok, melyek értelmet adnak az
életnek. Amióta Martha meghalt, és a gyerekek saját családot alapítottak, mintha
elvékonyodtak volna azok a szálak, melyek a világhoz kötötték. Az is lehet, hogy
- egyre jobban azonosulván a főkormányzókkal - egyszerűen eltávolodott az
emberiségtől.
Most is egy ilyen nyugtalan éjszakája volt, amikor az agya, mint egy magára
hagyott gép, lázasan forgott tovább. Végül beletörődött, hogy aznap éjjel már
nem fog elaludni, így hát kelletlenül kimászott az ágyból. Magára kapta a
köntösét, és kiballagott szerény lakása tetőteraszára. Közvetlen beosztottai
közül egy sem akadt, akinek ne lett volna fényűzőbb az otthona, de Stormgren
igényeit ez is maradéktalanul kielégítette. Ő már eljutott oda, hogy sem a
javak, sem a hivatalos ceremóniák nem tették formátumosabb emberré.
Az éjszaka meleg volt, már-már fülledt, pedig derült volt az ég; a hold is ott
fénylett a délnyugati látóhatár fölött. Tíz kilométerrel arrébb New York fényei
tündököltek az ég alján, mintha a hajnalhasadás állt volna meg egy örökké tartó
pillanatra.
Stormgren fölnézett az alvó városról oda, ahová az élő emberek közül egyedül ő
jutott fel. Akármilyen messze volt is, Karellen hajója csillogott a holdfényben.
Vajon mit csinál most a felügyelő, tűnődött magában, mert nem hitte, hogy a
főkormányzók szoktak egyáltalán aludni.
Odafönt fénylő lándzsájával vonalat rajzolt az égbolt kupolájára egy meteor.
A halványan csillogó vonal kisvártatva elenyészett, s a csillagok ismét magukra
maradtak. Olyan volt ez, mint egy goromba figyelmeztetés: Karellen még száz év
múlva is vezetni fogja az emberiséget egy csak általa ismert cél felé, de mához
négy hónapra már másvalaki lesz a főtitkár. Ezt önmagában még egyáltalán nem
bánta - csakhogy ez annyit jelentett, hogy ilyen rövid idő alatt nem sok esélye
marad, hogy valaha megtudja, mi rejtőzik ama homályos üveglap mögött.
Csak az elmúlt napokban merte bevallani, hogy a főkormányzók titkolózása kezd az
idegeire menni. A Karellen iránt érzett hűsége mind mostanáig megóvta őt a
kételkedéstől, de immár, gondolta kissé fanyarul, a Szabadság Liga
tiltakozásainak hatása alól ő sem tudja kivonni magát. Igaz, hogy az ember
rabszolgasorba döntéséről szóló propaganda nem volt több propagandánál; kevesen
hittek benne komolyan, vagy kívánták igazán vissza az elmúlt időket. Az emberek
hozzászoktak Karellen láthatatlan kormányzásához ugyanakkor egyre jobban izgatta
őket, hogy valójában kik kormányozzák őket. És miért kellett volna őket
hibáztatni érte?
A Szabadság Liga csak egyike volt - ámbár a legnépesebb - ama szervezeteknek,
amelyek szembehelyezkedtek Karellennel - következésképpen a főkormányzókkal
együttműködő emberekkel is. E csoportok kifogásai és törekvései rendkívül nagy
változatosságot mutattak, a vallásos nézőponttól egészen a kisebbségi érzés
kifejezéséig. Ezek joggal érezték úgy magukat, mint az a művelt hindu, aki a
tizenkilencedik században elmélkedett az angol uralomról. A megszállók békét és
jólétet hoztak a Földre - de milyen árat kell majd fizetni érte? A történelem
nem biztatott semmi jóval: a nagyon különböző kulturális szinteken álló fajták
között még a legbékésebb érintkezések is gyakran vezettek a fejletlenebb
társadalom elpusztításához. Nemcsak egyénekkel, nemzetekkel is előfordulhatott,
hogy elvesztették a bátorságukat, ha egy olyan kihívással találták szembe
magukat, amelynek nem tudtak megfelelni. És a legnagyobb kihívás, amivel az
ember valaha is szembetalálkozott, a főkormányzók titokzatosságba burkolózó
civilizációja volt.
A szomszédos szobában álló nyomtatógép halk kattanással dobta ki magából a
Központi Hírszolgálat óránkénti összefoglalóját. Stormgren beballagott, és
szórakozottan átlapozta a papírokat. A Szabadság Liga a világ túloldalán egy nem
túl eredeti címre ihlette meg az újságot. Szörnyek irányítják az Embert?!
- harsogta a cím, majd így folytatta: "Ma a Szabadság Liga Keleti Csoportjának
elnöke, dr. C. V. Krishnan, egy Madrasban tartott gyűlésen azt mondotta:
»A főkormányzók viselkedésének magyarázata igen egyszerű: küllemük oly
idegenszerű és visszataszító, hogy nem mernek mutatkozni az emberek előtt.
Felszólítom a felügyelőt, hogy cáfolja meg az állításomat!«"
Stormgren utálkozva dobta le a papírt. Még ha igaz volna is a vád, mit
számítana? Régi keletű feltételezés volt ez, őt azonban sohasem izgatta igazán.
Nem hitte, hogy létezhet olyan - bármily különös - biológiai forma, amit idővel
ne lehetne elfogadni, sőt, akár még szépnek is találni. Csakis az elme számít,
nem pedig a test. Ha meg tudná győzni erről Karellent, a főkormányzók talán
megváltoztatnák a politikájukat. Hiszen félig se lehetnek olyan csúfak, mint ama
képzelet szülte gúnyrajzok, melyek röviddel a Földre érkezésük után megtöltötték
az újságokat!
Stormgren ugyanakkor azt is tudta, hogy nemcsak az utóda iránti figyelmesség
vezeti, amikor véget szeretne vetni ennek az áldatlan helyzetnek. Elég
becsületes volt, hogy bevallja: az ő legfőbb indítéka a leghétköznapibb emberi
kíváncsiság. Hiszen ha már egyszer eljutott odáig, hogy személyesen
megismerhette Karellent, addig nem nyughatik, amíg rá nem jön arra is, hogy
miféle lény lehet.
Másnap reggel, hogy Stormgren nem jelent meg a szokott időben, Pieter van Ryberg
csodálkozással vegyes bosszúságot érzett. Bár a főtitkár rendszerint számtalan
telefonhívást eresztett meg, még mielőtt beért volna az irodájába, azért mindig
közölte, hogy mindjárt indul. Ma reggel azonban, hogy a helyzet még bonyolultabb
legyen, jó néhány sürgős üzenet érkezett Stormgren számára. Van Ryberg fél tucat
minisztériumban próbálta utolérni, aztán méltatlankodva felhagyott a
keresésével.
Délben már nagyon aggódott, ezért elküldött egy autót Stormgren házához. Tíz
perccel később egy sziréna jajveszékelése rémítette halálra: egy rendőrségi
járőrkocsi száguldott végig a Roosevelt Drive-on. A hírügynökségek barátai közül
is ülhettek néhányan az autóban, mert miközben van Ryberg az autó közeledését
figyelte, a rádió már világgá is kürtölte, hogy ő e perctől fogva már nem
helyettes - hanem az Egyesült Nemzetek ügyvezető főtitkára.
Ha van Rybergnek kevesebb a sürgős elintézendője, jót szórakozott volna azon,
hogy hogyan reagál a sajtó Stormgren eltűnésére. Az elmúlt hónapban a világ
újságai két, egymástól élesen elkülönülő táborra szakadtak.
A nyugati sajtó alapjában véve helyeselte Karellennek azt a tervét, hogy minden
emberből világpolgárt csináljon. A keleti országok viszont a nemzeti büszkeség
minél hamisabb, annál fájóbb görcseit szenvedték el, mivel akadtak köztük,
amelyek épp hogy csak egy nemzedék óta voltak függetlenek, s most úgy érezték,
hogy jogos jussukból semmizik ki őket.
Hovatovább kíméletlenné vált a főkormányzók ostorozása; a kezdeti, túlzott
óvatosság után a sajtó egyszeriben rájött, hogy úgy gorombáskodhat Karellennel,
ahogy csak akar, úgysem történik semmi. Most aztán valóban kitett magáért.
Mindazonáltal e zajos támadások mögött nem sorakoztak fel széles tömegek. Az
örökre eltűnni készülő határokon megkettőzték az őrséget - ám a katonák egy még
lappangó baráti érzéssel sandítgattak egymásra. Hiába dúltak-fúltak a
politikusok és a tábornokok, a némán várakozó milliók érezték, hogy a történelem
egy hosszú és véres fejezete épp idejében fog lezárulni.
És most Stormgren elment, senki sem tudta, hová. Egy csapásra csend lett, amikor
a világ rádöbbent, hogy elveszítette az egyetlen embert, akin keresztül a
főkormányzók - ki tudja, milyen különös meggondolásból - szóba álltak a Földdel.
Egyszerre mintha valami bénultság vett volna erőt a sajtó és a rádió
hírmagyarázóin; a csendben csak a Szabadság Liga hangját lehetett hallani, amint
buzgón hangoztatta ártatlanságát.
Vaksötét volt, amikor Stormgren fölébredt. Először még olyan álmos volt, hogy
föl sem tűnt neki a helyzet különössége. De aztán visszatért az öntudata,
hirtelen fölült, s nyúlt az ágya melletti kapcsoló felé.
A sötétben a keze egy csupasz kőfalnak ütközött, amelyet hidegnek érzett. E
váratlan tapasztalattól megdermedt, mondhatni, testileg-lelkileg megbénult.
Majd, mint aki nem hisz az érzékszerveinek, föltérdelt az ágyban, s aprólékosan
kezdte kitapogatni e megrázóan ismeretlen falat.
Mindössze egy perce foglalatoskodott ezzel, amikor kattanást hallott, s a
sötétség egy lemeze félresiklott. A halványan megvilágított háttér előtt egy
ember körvonalai rajzolódtak ki, aztán újra becsukódott az ajtó, s ezzel ismét
teljessé vált a sötétség. Az egész villámgyorsan játszódott le, annyira, hogy
ideje sem volt körbepillantani a szobában, amelyben feküdt.
De máris elvakította egy zseblámpa erős fénye. A sugár rávetült az arcára, egy
másodpercre szinte gúzsba kötötte, majd lejjebb csúszva megvilágította az ágyát.
Csak most látta, hogy az nem több, mint durva deszkákra fektetett matrac.
Halk suttogást hallott a sötétségből; a szavakat tökéletes angolsággal s olyan
akcentussal ejtették ki, amit Stormgren az első pillanatban nem ismert föl.
- Ó, főtitkár úr… örömmel látom, hogy fölébredt. Remélem, teljesen jól érzi
magát.
Volt valami ebben az utolsó mondatban, ami fölkeltette Stormgren figyelmét,
olyannyira, hogy le is nyelte a kikívánkozó haragos kérdéseket. A tekintetét
belefúrta a sötétségbe, és nyugodtan kérdezte:
- Mennyi ideig voltam öntudatlan állapotban? A másik kuncogott.
- Néhány napig. Megígérték, hogy nem lesznek utóhatások. Örömmel látom, hogy
igazat mondtak.
Részben időnyerésből, részben, hogy kipróbálja saját reakcióit, Stormgren
lelógatta az ágyról a lábát. Még mindig éjszakai öltözékben volt, de úgy tűnt,
mintha alaposan összegyűrődött és összepiszkolódott volna. Az iménti mozdulattól
kissé megszédült - annyira nem, hogy kellemetlen legyen, de ahhoz eléggé, hogy
elhiggye, valóban elkábították.
A fényforrás felé fordult.
- Hol vagyok?! - csattant föl. - Wainwright tud erről a dologról?
- Ne izgassa föl magát - felelte az árnyalak. - Ilyesmiről még nem beszélünk.
Gondolom, alaposan megéhezett már. Öltözzön fel, és jöjjön vacsorázni.
A fénykör végigsiklott a szobán, s Stormgren végre fogalmat alkothatott a
méreteiről. Szobának aligha volt nevezhető, hiszen a falai majdhogynem csupasz
sziklának látszottak, s arra is rá kellett ébrednie, hogy a föld alatt van,
méghozzá alighanem jó mélyen. És ha napokig öntudatlan állapotban volt, akkor
bárhol lehet a földkerekségen.
A zseblámpa fénye egy ruhásláda tetején halomban álló ruhaneműn állapodott meg.
- Ennyi elég is lesz magának - szólt a hang a sötétségből. A mosás itt elég
bajos dolog, ezért felnyaláboltuk jó néhány öltönyét és vagy féltucatnyi ingét.
- Roppant figyelmesek voltak- jegyezte meg Stormgren minden viccelődési szándék
nélkül.
- Sajnáljuk, hogy nincsenek bútorok, és nincs villanyvilágítás. Ez a hely
bizonyos szempontokból megfelelő, de kényelmesnek egyáltalán nem mondható.
- Megfelelő, de mire? - kérdezte Stormgren, miközben belebújt egy ingbe. Az
ismerős kelme érintése fura módon megnyugtatta.
- Csak úgy… megfelelő - válaszolta a hang. - Egyébként, mivel valószínűleg sok
időt töltünk majd együtt, hívjon egyszerűen csak Joe-nak.
- Az állampolgársága ellenére maga lengyel, ugye? - vágott vissza Stormgren.
- Azt hiszem, ki tudnám ejteni az igazi nevét. Nem lehet nehezebb, mint jó
néhány finn név.
Kis szünet következett, miközben egy pillanatra megrebbent a fény.
- Na, sejthettem volna - mondta Joe lemondóan. - Önnek nagy gyakorlata lehet az
ilyesmiben.
- Nagyon hasznos időtöltés az én pozíciómban. Szerintem maga már az Egyesült
Államokban nevelkedett föl, de Lengyelországot csak akkor hagyta el, miután…
- Ennyi elég is lesz! - vágott közbe Joe erélyesen. - Minthogy láthatóan végzett
az öltözködéssel… köszönöm.
Az ajtó kinyílt, ahogy Stormgren elindult feléje, kifejezetten jókedvre derült
ettől a kis győzelemtől. Amikor Joe félreállt, hogy utat engedjen neki, eszébe
villant, vajon foglyul ejtője föl van-e fegyverezve. Szinte biztos volt benne,
hogy igen, és különben is, a barátai nyilván itt vannak a közelben.
A folyosón félhomály derengett az egymástól szabályos távolságban fölszerelt
olajlámpások fényétől, és Stormgren végre Joe-t is szemügyre vehette. Ötven év
körüli férfi volt, jóval száz kiló fölötti testsúllyal. Valahogy minden túl volt
méretezve rajta, a féltucatnyi fegyveres erő bármelyikétől származható foltos
tábori öltözékétől kezdve a bal kezén viselt elképesztően hatalmas
pecsétgyűrűig. Egy ekkora férfinak talán fölösleges is fegyvert viselni. Nem
volna nehéz lenyomozni, gondolta Stormgren, feltéve, hogy egyszer még kiszabadul
innen. Kicsit nyomasztotta a tudat, hogy ezzel minden bizonnyal Joe is
tökéletesen tisztában van.
Körülöttük itt-ott betonnal burkolt, de azért leginkább kopár sziklafalak
magasodtak. Stormgren számára világos volt, hogy valami elhagyott bányába
hozták, és kevés ennél alkalmasabb börtönre tudott gondolni. Mindeddig nem
aggasztotta különösebben, hogy elrabolták, mert úgy érezte, bármi történjék is,
kifinomult eszközeikkel a főkormányzók egykettőre megtalálják és megmentik. De
már nem volt ebben olyan biztos. Napok óta nyomát vesztették, s lám, mégsem
történt semmi. Nyilván Karellen hatalmának is vannak határai, és ha valóban egy
messzi földrészen, ott is a föld alá rejtették el, akkor a főkormányzók minden
tudománya sem volna elég, hogy megtalálják.
A sivár, gyéren megvilágított helyiségben két másik férfi ült az asztal mellett.
Stormgren belépésekor érdeklődve s határozott tisztelettel pillantottak föl rá.
Egyikük egy halom szendvicset tolt elébe, amit Stormgren örömmel fogadott. Igaz
ugyan, hogy farkaséhsége ellenére szívesebben vett volna valami változatosabb
ételt, de valószínűnek tartotta, hogy foglyul ejtői sem kaptak jobb vacsorát.
Amíg evett, tekintetét végigfuttatta a mellette lévő három férfin. Joe látszott
a legtekintélyesebb személyiségnek, és nemcsak testtömegét illetően. A többiek a
segédei lehettek - meghatározhatatlan egyéniségek; származásukat csak akkor
tudta megállapítani, amikor már beszélni is hallotta őket.
Bort varázsoltak elébe egy kétes tisztaságú pohárban, és Stormgren leöblítette
az utolsó falat szendvicset. Már nem érezte annyira szorongatónak a helyzetét,
odafordult hát a hatalmas lengyelhez.
- Nos - mondta csevegő stílusban -, meséljék hát el, mit jelent ez az egész, s
azt is, hogy reményeik szerint mi fog kisülni belőle. Joe megköszörülte a
torkát.
- Szeretnék tisztázni valamit - mondta. - Ennek a dolognak semmi köze sincs
Wainwrighthoz. Ő éppúgy meg lesz lepve, mint bárki más.
Stormgren félig-meddig várta ezt a választ, bár nem volt világos a számára, hogy
miért erősíti meg Joe a sejtéseit. Már régóta gyanította, hogy a Szabadság Ligán
belül - vagy a határvidékén van egy szélsőséges mozgalom.
- Csak mert érdekel, megkérdezhetem, hogyan raboltak el? Tulajdonképpen nem
remélt választ erre a kérdésére, ezért kissé elképedt a többiek készségessége
- sőt, buzgalma - láttán.
- Olyan volt az egész, mint egy hollywoodi krimi - lelkendezett Joe. - Nagyon
elővigyázatosnak kellett lennünk, mert nem tudtuk biztosan, hogy figyelteti-e
magát Karellen. A légkondicionálóba vezetett gázzal kábítottuk el, ez könnyű
volt. Aztán lecipeltük a kocsiba, ezzel sem volt semmi baj. Mindezt, úgy is
mondhatnám, nem is a saját embereinkkel végeztettük, hanem… izé… hivatásosokat
fogadtunk fel a munkára. Ha Karellen elkapja őket - amiben nem kételkedünk -,
tőlük ugyan nem lesz okosabb. Amikor az autó elindult a házától, New Yorktól nem
egészen ezer kilométerre behajtott egy közúti alagútba, s amikor annak rendje és
módja szerint fölbukkant az alagút túlsó végén; még mindig benne volt egy
elkábított ember, aki rendkívül hasonlított a főtitkárra. Jóval ezután hajtott
ki az ellenkező irányba egy fémládákkal megrakott hatalmas teherautó, s meg sem
állt egy bizonyos repülőtérig, ahol aztán egy szabályos, törvényes üzletkötés
részeként a ládákat átrakodták egy teherszállító repülőgépre. Esküdni mernék rá,
hogy a ládák tulajdonosai elszörnyednének, ha megtudnák, hogy mire használtuk
őket.
Időközben a tulajdonképpeni akciót véghezvivő autó folytatta rugalmasan
elszakadó hadmozdulatait a kanadai határ irányában. Lehet, hogy Karellen azóta
már el is kapta; nem tudom, de nem is érdekel. Amint látja - és remélem,
értékelni tudja az őszinteségemet -, az egész tervünk egyetlen dologra épült.
Biztosak voltunk benne, hogy Karellen mindent lát és hall, ami a Föld felszínén
történik, de - hacsak a tudomány helyett nem folyamodik varázsláshoz - a föld
alá nem képes belátni. Vagyis az alagútbeli átszállásról nem fog tudni, s ha
mégis megtudja, addigra már túl késő lesz. Természetesen számolnunk kellett
bizonyos kockázattal, de beiktattunk még egy-két óvintézkedést, amiket most nem
részletezek. Lehet, hogy egyszer még szükségünk lesz rájuk, ezért aztán kár
lenne lemondani róluk.
Joe olyan élvezettel adta elő a történetet, hogy Stormgren alig tudta megállni,
hogy el ne mosolyodjék. Pedig nagyon felzaklatta a dolog. A terv zseniális volt,
és elképzelhetőnek tűnt, hogy Karellent valóban becsapták. Stormgren még abban
sem volt biztos, hogy a főkormányzó bármiféle védőfelügyelete alatt áll. És
nyilvánvalóan ez volt a helyzet Joe-val is. Talán éppen ezért beszélt ilyen
őszintén - ki akarta próbálni, hogyan reagál Stormgren. Nincs mese, bizakodónak
kell látszania, bármit érez is valójában.
- Bolondok maguk egytől egyig - jegyezte meg gúnyosan -, ha azt hiszik, hogy
ilyen könnyen rászedhetik a főkormányzókat. Voltaképpen mit gondolnak, mi jó
származhat ebből?
Joe megkínálta cigarettával, de Stormgren visszautasította, ő maga azonban
rágyújtott, és letelepedett az asztal szélére. Baljós reccsenés hallatszott,
mire sietősen leugrott az asztalról.
- A mi indítékaink igazán kézenfekvőek - kezdte magyarázni. Úgy tapasztaltuk,
hogy minden vita értelmetlen, ezért más módszerekhez kell folyamodnunk. Korábban
is léteztek földalatti mozgalmak, és bármilyen hatalma legyen is Karellennek,
velünk nem bánik el egykönnyen. Harcot indítunk a függetlenségünkért. Ne értsen
félre, szó sincs semmiféle erőszakról - legalábbis kezdetben nem -, de a
főkormányzóknak emberi ügynökökre van szükségük, s mi ezen a téren tudunk sok
kényelmetlenségei okozni nekik.
"Kezdve rajtam, ha jól értem" - gondolta Stormgren. Nem tudta, vajon a másik
többet árult-e el neki a történetből, mint egyetlen töredéket. Valóban azt
hitték, hogy gengsztermódszereik a legkisebb mértékben is hatással lesznek
Karellenre? Másrészt tökéletesen igazuk van abban, hogy a jól megszervezett
ellenállási mozgalmukkal nagyon is megnehezíthetik az életet. Mert Joe kertelés
nélkül kimondta, hol van a főkormányzók kormányzásának egyetlen gyenge pontja.
Minden rendelkezésüket emberi ügynökök hajtották végre. Ha őket engedetlenségre
kényszerítik, összeomolhat az egész rendszer. De Stormgren ezt nem nagyon tudta
komolyan venni, mert bízott benne, hogy Karellen egykettőre talál valami
megoldást.
- Mi a szándékuk velem? - kérdezte. - Túsz vagyok, vagy micsoda?
- Ne féljen… vigyázunk magára. A napokban látogatókat várunk, addig pedig,
amennyire tőlünk telik, elszórakoztatjuk. Mondott még néhány szót az
anyanyelvén, mire az egyik férfi egy vadonatúj kártyacsomagot varázsolt elő
valahonnan.
- Kifejezetten maga miatt szereztük be - magyarázta Joe. A minap olvastam a
Time-ban, hogy jól tud pókerezni. - Hirtelen elkomolyodott. - Remélem, egy csomó
készpénzt tart a tárcájában - mondta idegesen. - Meg se néztük. Végtére is
csekket aligha fogadhatnánk el.
Stormgren leforrázva, bambán bámult rabtartóira. Aztán ahogy felfogta a helyzet
komikumát, hirtelen olyan érzése támadt, mintha egyik pillanatról a másikra
levették volna a válláról a hivatala minden gondját-baját. Mostantól kezdve van
Ryberg szolgáltatja a műsort. Történhet bármi, ő nem tehet ellene semmit… itt ül
ezekkel a hóbortos bűnözőkkel, akik odavannak azért, hogy pókerezhessenek vele.
És ekkor hátravetette a fejét, és sok év után először kitört belőle a kacagás.
Nem kétséges, gondolta van Ryberg mogorván, hogy Wainwright igazat mondott.
Sejthet egyet-mást, de nem tudja, ki rabolta el Stormgrent. Ami azt illeti, ő
nem volt az emberrablás híve. Van Ryberg élt a gyanúperrel, hogy a Szabadság
Liga szélsőségesei egy idő óta már nyomást gyakoroltak Wainwrightra, hogy
folytasson aktívabb politikát: És most a saját kezükbe vették a dolgok
irányítását.
Gyönyörűen megszervezték az emberrablást, nem vitás. Stormgrent elvihették a
Föld bármelyik pontjára, így aztán alig-alig remélhették, hogy valahol a nyomára
akadnak. Pedig tenni kell valamit, méghozzá gyorsan, határozta el magát van
Ryberg. Gyakorta eleresztett tréfás megjegyzései ellenére valójában félelemmel
vegyes hódolatot érzett Karellen iránt, s most megrémítette a gondolat, hogy
neki kell közvetlen kapcsolatba kerülnie a felügyelővel. De úgy látszott, nincs
más választása.
A hatalmas épület legfelső szintjét teljes egészében elfoglalta a kommunikációs
részleg. A néma vagy szorgosan kattogó másológépek sorainak vége a távolba
veszett. Róluk futottak le a statisztikák vége-hossza nincs szalagjai: a
termelési mutatók, a népszámlálási eredmények és egy egész világ gazdasági
rendszerének teljes könyvelése. Valahol odafönt, Karellen hajójában meg kellett
lennie e részleg megfelelőjének - és van Ryberg háta lúdbőrös lett, ha arra
gondolt, vajon ott miféle alakok gyűjtögetik össze azokat az üzeneteket,
amelyeket a Föld küldözget a főkormányzóknak.
De ma nem érdekelték a gépek, sem a megszokott, mindennapos munkájuk. Egyenesen
ahhoz a kis dolgozószobához ment, ahová csak Stormgrennek volt szabad bejárása.
Utasítására feltörték a zárat, és addigra odaért az összekötő tisztek
parancsnoka.
- Ez itt egy közönséges telexgép a szabvány írógép-billentyűzettel - magyarázta
a parancsnok. - Fénymásoló is van, ha képeket vagy táblázatokat akar küldeni, de
ön azt mondta, ilyesmire nem lesz szüksége.
- Úgy van. Köszönöm - bólintott van Ryberg szórakozottan. Nem akarok sok időt
tölteni itt. Utána zárja be ismét a szobát, és minden kulcsot nekem adjon át.
Megvárta, amíg az összekötő tiszt elmegy, aztán odaült a géphez. Tudta, hogy ezt
csak elvétve használták, mert minden ügy terítékre került Karellen és Stormgren
heti találkozóin, de mert a gép valami tartalék áramkörre volt kapcsolva, bízott
benne, hogy elég hamar megjön majd a válasz.
Némi tétovázás után gyakorlatlan ujjakkal kezdte lepötyögtetni az üzenetét.
A gép halkan berregni kezdett, s a szavak néhány másodpercre kivilágosodtak a
sötét képernyőn. Aztán hátradőlt, és várta a választ.
Egy perc sem telt belé, a gép ismét felzümmögött. Van Ryberg nem először
tűnődött el azon, hogy vajon szokott-e aludni a felügyelő.
Az üzenet éppoly kurta volt, mint amilyen semmitmondó.
NINCS INFORMÁCIÓ. KEZELJE AZ ÜGYEKET BELÁTÁSA SZERINT.
K.
Van Ryberg keserű szájízzel, híján mindenféle elégedettségnek; döbbent rá,
micsoda felelősséget raktak a vállára.
Az elmúlt három nap során Stormgren kissé behatóbban is megvizsgálta elrablóit.
Egyedül Joe volt fontos személyiség, a többiek a minden illegális mozgalom körül
rendre összegyűlő csőcseléket képviselték. Az ilyen senkik nem sokat törődtek a
Szabadság Liga eszméivel, őket csak az érdekelte, hogy a lehető legkevesebb
munkából meg tudjanak élni.
Joe mindent összevéve bonyolultabb személyiség volt, noha viselkedése olykor egy
nagyra nőtt kisgyerekre emlékeztette Stormgrent. Véget nem érő pókerjátszmáik
közben heves politikai vitákba bonyolódtak, és Stormgren számára csakhamar
világossá vált, hogy a termetes lengyel tulajdonképpen át sem gondolta igazán,
hogy mik azok a dolgok, amikért harcol. Mindent az érzelmek és a szélsőséges
konzervativizmus elhomályosító szemüvegén át látott. Az a hosszú harc, amit
hazája a függetlenségért vívott, olyan feltételes reflexeket alakított ki benne,
mintha még mindig a múltban élne. Eleven túlélő volt, olyan ember, aki nem tud
mit kezdeni a hétköznapi élettel. Ha majd eltűnnek a hozzá hasonló alakok - ha
eltűnnek egyáltalán -, a világ biztonságosabb, de unalmasabb hely lesz.
Stormgren egyre kevésbé kételkedett benne, hogy Karellennek nem sikerült őt
megtalálnia. Megpróbált blöffölni, de elrablóit nem győzte meg vele. Teljesen
biztos volt benne, hogy eddig azért tartották itt, hogy lássák, elszánja-e magát
Karellen a cselekvésre; és most, hogy nem történt semmi, véghezviszik, amit
kiterveltek.
Nem lepte meg, amikor - elrablása után négy nappal - Joe közölte vele, hogy
látogatói vannak. A kis csapat egy ideje észrevehetően nyugtalanabbá vált,
amiből a fogoly gyanította, hogy a mozgalom vezetői - látván, hogy nincs veszély
- végre eljönnek érte.
Már várták. Ott ültek a rozoga asztal körül, amikor Joe udvariasan betessékelte
a nappaliba. Stromgrent mulattatta, hogy börtönőre milyen tüntetően, szinte
hivalkodva hord magánál egy óriási pisztolyt, amit most látott nála először.
A két bandita eltűnt, és még Joe is valahogy visszafogottabbnak látszott.
Stormgren rögtön rájött, hogy most nagyobb kaliberű férfiakkal van dolga, és az
előtte lévő csoport is erősen emlékeztette egy hajdanában látott képre, amely
Lenint és társait ábrázolta az orosz forradalom első napjaiban. E hat férfiból
is pontosan az az intellektuális erő, vasfegyelem és könyörtelenség sugárzott.
Ez volt a szervezet működését irányító agy, melyhez képest Joe és a hozzá
hasonlók ártalmatlanok voltak.
Stormgren éppen csak megbiccentette a fejét, s nyugalmat tettetve odament az
egyetlen üres székhez. Közeledésére az asztal túloldalán ülő idősebb,
tagbaszakadt férfi előrehajolt, és rámeresztette szúrós, szürke szemét. Ettől
olyan kényelmetlen érzése támadt Stormgrennek, hogy meg kellett szólalnia
- pedig nem akarta, hogy ő szólaljon meg elsőnek.
- Gondolom, azért jöttek, hogy megvitassuk a feltételeket. Mennyi a
váltságdíjam?
Észrevette, hogy hátul valaki jegyzi a szavait egy gyorsírótömbbe. Az egész
roppant szakszerű volt.
- Így is fölfoghatja, főtitkár úr - válaszolta a vezetőjük dallamos walesi
kiejtéssel. - De minket az információ érdekel, nem a pénz. Szóval így állunk,
bólintott rá gondolatban Stormgren. Ő tehát most hadifogoly, és ez itt a
kihallgatása.
- Tudja, mik az indítékaink - folytatta a lágyan fuvolázó hang. - Ha akarja,
nevezhet bennünket ellenállási mozgalomnak is. Mi hisszük, hogy a Földnek
előbb-utóbb ki kell vívnia a függetlenségét, de tudjuk, hogy a harcot csak
közvetett módszerekkel, például szabotázzsal és engedetlenséggel lehet
folytatni. Azért is raboltuk el önt, hogy megmutassuk Karellennek, hogy nem
tréfálunk, és hogy szervezettek vagyunk, de legfőképpen azért, mert egyedül ön
mondhat nekünk valamit is a főkormányzókról. Maga értelmes ember, Stormgren úr.
Ha együttműködik velünk, visszanyeri a szabadságát.
- Mit akarnak megtudni tulajdonképpen? - kérdezte Stormgren óvatosan.
Azok a különös szemek mintha egyenesen az agyába fúródtak volna; Stormgren még
soha életében nem látott hozzájuk hasonlót. Aztán újból megcsendült a dallamos
hang:
- Tudja, hogy valójában kik vagy mik a főkormányzók? Stormgren kis híján
elmosolyodott.
- Higgye el, én éppoly buzgón fáradozok ennek kiderítésén, mint önök.
- Tehát hajlandó válaszolni a kérdéseinkre?
- Nem ígérek semmit. Lehet, hogy válaszolok.
Joe halk, megkönnyebbült sóhajt hallatott, s a szobán végighullámzott a várakozó
suttogás.
- Van egy általános elképzelésünk arról, hogy ön milyen körülményék között
szokott találkozni Karellennel - fűzte tovább a szót a másik -, de talán ön
hajlandó lesz pontosan beszámolni ezekről, nem hagyva ki semmit, ami fontos.
"Na, ez még nem árthat!" - gondolta Stormgren. Ezt megtette már többször is, és
úgy fog festeni, mintha együttműködne velük. Vannak itt eszes koponyák, talán
észrevesznek valami újat. Használják fel bátran azokat az új információkat,
amiket ki tudnak csalogatni belőle - csak aztán osszák is meg vele, amit
találtak. Hogy a dolog bármi módon árthatna Karellennek, azt egy percig sem
hitte.
Benyúlt a zsebébe, elővett egy ceruzát meg egy használt borítékot, s miközben
beszélni kezdett, gyorsan jegyezgetett.
- Nyilván tudják, hogy szabályos időközönként értem jön egy kis repülőgép, hogy
mi hajtja, azt nem lehet megállapítani, és fölvisz Karellen hajójához.
A repülőgép behatol a törzsbe, bizonyára látták már a teleszkópos technikával
készült filmeket, amelyek erről a hadműveletről számolnak be. Akkor újra
kinyílik az ajtó, ha lehet azt egyáltalán ajtónak nevezni, és én belépek egy kis
szobába, ahol csak egy asztal, egy szék és egy képernyő van. Az alaprajz
nagyjából ilyen.
Átnyújtotta a vázlatot az öreg walesinek, de az a különös szempár rá se
pillantott. Továbbra is Stormgren arcára szegeződött, és ahogy jobban megnézte,
mintha valami változás zajlott volna le a szempár mélyén. A szobában néma csend
lett, csak a háta mögül hallotta, hogy Joe hirtelen beszívja a levegőt.
Zavartan és bosszúsan nézett vissza az öregre, s eközben lassanként derengeni
kezdett neki valami. Zavarodottságában gombóccá gyűrte a kezében tartott
borítékot, és ledobta a lába elé.
Már tudta, miért támadt benne az a furcsa érzés e szürke szempár láttán.
A szemben ülő férfi vak volt.
Van Ryberg nem tett újabb kísérletet a Karellennel való kapcsolatteremtésre.
Automatikusan folyt tovább az ügykörébe tartozó munka nagy része: a statisztikai
adatok továbbítása, a világ sajtójának kivonatolása és a többi. Párizsban a
jogászok tovább vitatkoztak a világalkotmány tervezetén, de ez most nem
tartozott rá. A felügyelő két hét múlva fogja kérni a végső fogalmazványt, ha
addigra nem lesz kész, Karellen nyilván megteszi a szükséges lépéseket.
És Stormgrenről továbbra sincs semmi hír.
Amikor megszólalt a "sürgős" telefon, van Ryberg éppen diktált. Felkapta a
kagylót; amíg hallgatta, arcán egyre nagyobb csodálkozás tükröződött, majd
letette, s a nyitott ablakhoz rohant. Az utcákról meglepett kiáltások
hallatszottak fel, s itt is, ott is leállt a forgalom.
A hír igaz volt: a főkormányzók örök jelképe, Karellen hajója eltűnt az égről.
Tüzetesen végigfürkészte az égboltot, de nyomát sem látta sehol. Aztán
váratlanul mintha egyik pillanatról a másikra leszállt volna az éjszaka.
Viharfelhőként sötétlő hassal közeledett észak felől a nagy hajó, majd sebesen
leszállt New York tornyai fölé. Van Ryberg öntudatlanul hajolt félre a rohamozó
szörny elől. Mindig tudta, milyen óriásiak a főkormányzók hajói, de más az, ha
az ember a messzi térben látja őket, s megint más, hogy itt haladnak el a feje
fölött, mint démon hajtotta fellegek.
Addig bámult e részleges napfogyatkozás sötétségébe, míg a hajó rettentő
árnyékával együtt el nem tűnt délen. Hang nem hallatszott, a levegő sem rezdült
meg, és van Ryberg tudta, hogy a látszólag oly közeli hajó legalább egy
kilométeres magasságban vonult el fölöttük. Ekkor megremegett az épület, mert
elérte az első lökéshullám, s valahonnan üvegcsörömpölés jelezte, hogy berobbant
egy ablak. A háta mögött, az irodában egyszerre csörrent meg minden telefon, de
van Ryberg nem mozdult. Ott állt az ablakpárkányra támaszkodva; s a határtalan
erő közelségétől szinte bénultan meresztette a szemét a déli égboltra:
Mialatt beszélt, Stormgren úgy érezte, mintha az agya egyszerre két szinten
működne. Megpróbált szembeszállni azokkal az emberekkel, akik elrabolták,
ugyanakkor reménykedett is, hogy majd az ő segítségükkel felfödheti Karellen
titkát. Veszélyes játék volt, de legnagyobb meglepetésére élvezte.
A vak walesi vezette a kihallgatás nagy részét. Stormgren elbűvölten figyelte;
ahogy ez a tevékeny elme sorra szemügyre veszi, majd elveti mindazokat az
elméleteket, melyekkel ő már régen felhagyott. Az öreg váratlanul felsóhajtott,
és hátradőlt.
- Így nem jutunk sehová - mondta lemondóan. - Több tényt akarunk, márpedig ehhez
cselekedni kell, nem vitázni: - A világtalan szemek mintha elgondolkodva
szegeződtek volna Stormgrenre. Ujjai idegesen mozdultak meg az asztal lapján
- ez volt a bizonytalanság első jele, amit Stormgren észrevett rajta. Aztán így
folytatta: - Kicsit meglep, főtitkár úr, hogy soha semmi erőfeszítést nem tett,
hogy valamivel többet is megtudjon a főkormányzókról.
- Ön mit javasol? - kérdezte hűvösen Stormgren, hogy meg ne sejtsék, mennyire
érdekli a téma. - Már mondtam, hogy a szobából, amelyben Karellennel szoktam
beszélgetni, csak egy út vezetett kifelé, az, amelyik visszahozott a Földre.
- Talán lehetne olyan eszközöket szerkeszteni, melyek megtaníthatnak bennünket
valamire - mélázott a másik. - Én nem vagyok tudós, de alaposabban is
utánanézhetnénk a dolognak. Ha visszaadjuk a szabadságát, hajlandó lenne
együttműködni egy ilyen tervben?
- Szeretném egyszer és mindenkorra tisztázni, hogy mi az én álláspontom!
- jelentette ki Stormgren dühösen. - Karellen egy szövetségbe tömörült világért
munkálkodik, és én nem óhajtok tenni semmit, amivel az ellenségeit segítem. Hogy
milyen végső célok vezérlik, azt nem tudhatom, de hiszek abban, hogy ezek nemes
célok.
- Erről miféle valódi bizonyítékokkal rendelkezünk?
- Minden tette ezt bizonyítja, amióta csak a hajói feltűntek az égboltunkon.
Egyetlenegyet sem tud említeni, ami a végső elemzésben ne bizonyult volna
előnyösnek. - Stormgren kis szünetet tartott, s gondolatai közben bekalandozták
az elmúlt éveket. Majd elmosolyodott, s így folytatta: - Ha bizonyítékot akar a
főkormányzók - hogy is mondjam? - elemi jóindulatáról, gondoljon az
állatkínzással kapcsolatos rendeletükre, amit az érkezésüktől számított egy
hónapon belül hoztak. Ha előtte voltak is kétségeim Karellennel kapcsolatban, ez
a rendelet eloszlatta őket, még akkor is, ha több gondot okozott nekem, mint
bármi, amit Karellen valaha csinált!
"Szó sincs róla, hogy túloznék" - gondolta Stormgren. Az egész ügy roppant
különös volt; ez volt az első jele, hogy a főkormányzók irtóznak a
kegyetlenségtől. Úgy látszott, mintha ez, valamint szenvedélyes igazság- és
rendszeretetük jelentené az életüket leginkább befolyásoló érzelmeket. Már
amennyiben a cselekedeteik alapján meg lehetett ítélni őket.
És ez volt az egyetlen alkalom, amikor Karellen haragudott, vagy legalábbis úgy
tett, mintha haragudna. "Ha akarjátok, megölhetitek egymást - szólt az üzenet -,
ez teljes mértékben rátok és a törvényeitekre tartozik. Ám ha a világotokon
veletek osztozó vadakat mészároljátok le - kivéve élelemszerzés céljából vagy
önvédelemből -, azért nekem tartoztok felelősséggel."
Senki sem tudta pontosan, mi mindenre terjed ki ez a tilalom, vagy hogy mivel
akarja Karellen kikényszeríteni a betartását. Nem kellett sokáig
bizonytalanságban élniük.
Zsúfolásig megtelt a Plaza de Toros, amikor kezdetét vette a matadorok és
segédeik szertartásos bevonulása. Minden olyan volt, mint máskor: a napsugár
meg-megvillant a hagyományos kosztümökön, s a tömeg is ugyanúgy köszöntötte
kedvenceit, mint korábban százszor is. De itt-ott aggodalmas arcok fordultak az
ég felé, ahol ötven kilométerrel Madrid fölött közönyösen lebegett egy ezüstös
tárgy.
Aztán elfoglalták a helyüket a pikadorok, s a bikák fújtatva kirobogtak az
arénába. Az ösztövér lovak rémülettől tágra nyílt orrlikakkal forogtak az éles
napfényben, amikor lovasaik az ellenség felé ösztökélték őket. Megcsillant s
lecsapott az első lándzsa - s ebben a pillanatban egy, a Földön soha még nem
hallott hang harsant.
Tízezer ember sikoltott fel a lándzsa ütötte seb fájdalmától tízezer ember,
akik, felocsúdván a rémületből, tökéletesen sértetlennek találták magukat. De
ezzel véget is ért e bikaviadal, sőt mert a hír szárnya kapott - minden
bikaviadal. Érdemes feljegyezni, hogy az afficionadókat annyira megrázta az
eset, hogy csak minden tizedik kérte vissza a pénzét, s hogy a londoni Daily
Mirror mindennek a tetejébe nem átallotta azt javasolni, hogy a spanyolok új
nemzeti sportjuknak a krikettet válasszák.
- Lehet, hogy önnek igaza van - felelte az öreg walesi. - Talán valóban a jó
szándék vezérli a főkormányzókat, a saját elképzeléseik szerint, ami olykor
egybeeshet a miénkkel. Csakhogy ők betolakodók, nem hívtuk őket, nem kértük,
hogy forgassák fel fenekestül a világunkat olyan eszmék és, igen, nemzetek
elpusztításával, melyeknek megvédéséért férfiak nemzedékei harcoltak.
- Én egy kis nemzet fia vagyok, amelynek ki kellett harcolnia a szabadságát,
mégis Karellen oldalán állok - vágott vissza Stormgren. - Maga ingerelheti, akár
hátráltathatja is a céljai elérésében, ezzel sem fog elérni semmit. Önök nyilván
szívvel-lélekkel hisznek abban, amit csinálnak, s én megértem a félelmüket, hogy
a világállam megjelenésével a kis országok hagyományai és kultúrái eltűnnek a
Föld színéről. De nincs igazuk: értelmetlenül ragaszkodnak a múlthoz. Az
uralkodó állam már akkor is haldoklott, amikor a főkormányzók még meg sem
érkeztek a Földre. Ők legföljebb csak siettették a végét. És ma már nem mentheti
meg senki - kár is próbálkozni vele.
Nem kapott választ. A szemben lévő férfi nem mozdult, nem szólt. Ott ült félig
nyitott szájjal, a szeme immár nemcsak világtalan, de élettelen is volt.
Körülötte a többiek is mozdulatlanul, mesterkélt, természetellenes
testtartásaikba fagyottan ültek az asztalnál. Stormgren a rémülettől elakadó
lélegzettel ugrott fel, s hátrálni kezdett az ajtó felé. S ekkor váratlanul
megtört a csend.
- Gyönyörű beszéd volt, Rikki, köszönöm. Azt hiszem, most már mehetünk.
Stormgren megpördült a sarkán, és kibámult a homályos folyosóra. Szemmagasságban
egy kicsiny, jellegtelen gömb lebegett előtte - nem kétséges, hogy a
főkormányzók által működésbe hozott rejtélyes erőnek ez volt a forrása.
Stormgren úgy képzelte - mert aligha lehetett benne biztos -, hogy halk
zümmögést hall, olyasmit, mint amikor egy álmos, nyári délutánon méhek
döngicsélnek.
- Karellen! Hála istennek! De mit csináltál velük?
- Ne félj; egészen jól megvannak. Ha akarod, nevezheted paralízisnek, de annál
sokkal bonyolultabb állapotba kerültek. Pár ezer évvel lassabban élnek a
normálisnál. Miután elmentünk, nem is fogják tudni, mi történt.
- Itt hagyod őket, amíg a rendőrség megérkezik?
- Nem. Sokkal jobb tervem van. Futni hagyom őket. Stormgren maga is meglepődött
azon, hogy mennyire megkönnyebbült. Búcsúzóul még egyszer megnézte magának a kis
szobát és szoborrá merevedett lakóit. A fél lábon álló Joe hihetetlenül ostobán
bámult bele a semmibe. Stormgren fölnevetett, és kotorászni kezdett a zsebében.
- Köszönet a szíveslátásért, Joe! - mondta. - Úgy érzem, hagynom kell magam után
valami emléket.
Végigpergette a lapokat, míg megtalálta a keresett számokat. Aztán, egy
viszonylag tiszta lapra gondosan ezt írta:
MANHATTAN BANK
Fizessenek Joe-nak százharmincöt dollár ötven centet (135; 50 $).
R. Stormgren
Miközben letette a papírszalagot a lengyel mellé, Karellen kíváncsi hangját
hallotta:
- Most mit csinálsz tulajdonképpen?
- Mi, Stormgrenek, mindig kifizettük az adósságainkat. A másik kettő csalt, de
Joe tisztességesen játszott. Legalábbis sohasem kaptam rajta.
Amikor az ajtóhoz ment, vidámnak és könnyednek érezte magát, valahogy úgy,
mintha negyven évvel fiatalabb volna. A fémgömb félresiklott, hogy utat engedjen
neki. Csak valami robotféleség lehet, gondolta, ezért tudta Karellen megtalálni
őt a sziklarétegek ismeretlen mélységeiben.
- Menj előre száz métert - szólt a gömb Karellen hangján -, aztán fordulj balra,
míg újabb utasítást nem adok!
Lendületesen lépkedett előre, pedig tudta, hogy nem kell sietnie. A lebegő gömb
nem hagyta el a folyosót: alighanem fedezte a visszavonulását.
Egy perc múlva találkozott a második gömbbel, amelyik a folyosó egyik
elágazásában várt rá.
- Fél kilométert kell menned! - mondta a gömb. - Tarts mindig balra, amíg újra
nem találkozunk!
Hatszor találkozott a gömbbel, míg a felszínre nem ért. Eleinte azt hitte, hogy
valamiképpen mindig elébe kerül, de aztán rájött, hogy a robotok egy teljes kört
alkothatnak, egészen a bánya mélyéig. A bejárathoz érve látta, hogy a mindenütt
jelen lévő gömbök egy újabb példánya felügyel az őrökből alakult, teljesen
valószerűtlen szoborcsoportra. A néhány méterrel arrébb lévő domboldalban
megpillantotta a kis repülőgépet, amely Karellenhez szokta fölvinni.
Egy ideig hunyorogva állt a napsütésben, aztán szemügyre vette a körülötte lévő,
tönkrement bányagépeket s az elhagyott vasutat odaát a hegyoldalban. Néhány
kilométerrel távolabb sűrű erdő borította a hegy lábát, és a messzeségben egy
széles tó vize csillogott. Úgy sejtette, valahol Dél-Amerikában lehet, de hogy
pontosan mi keltette föl benne ezt a benyomást, azt nehéz lett volna megmondani.
Miközben a kis repülőbe mászott befelé, Stormgren vetett még egy utolsó
pillantást a bánya bejáratára és a közelben álló, mozdulatlanná merevedett
emberekre. Aztán bezárult mögötte az ajtó, és ő megkönnyebbült sóhajjal dobta el
magát az ismerős heverőn.
Kicsit várt, hogy lecsillapodjék az izgalma, aztán csak ennyit kérdezett, de ezt
őszinte kíváncsisággal:
- Szóval?
- Sajnálom, hogy nem menthettelek ki korábban. De megérted, milyen fontos volt,
hogy megvárjuk, amíg összegyűlik minden vezető.
- Azt akarod mondani, hogy kezdettől tudtad, hol vagyok?! vágta ki egy szuszra
Stormgren.
- Ha belegondolok…
- Ne ítélj elhamarkodottan! - felelte Karellen. - Legalább annyit engedj meg,
hogy befejezzem a magyarázatot.
- Jól van - mondta Stormgren sötéten. - Hallgatlak.
- Gyanította már, hogy ő csak csalétek volt egy gondosan megszerkesztett
csapdában.
- Egy ideje már rád állítottam valamit, amire talán a "nyomjelző" szó illik a
legjobban - kezdte Karellen. - Bár az új barátaid annyiban jól okoskodtak, hogy
a föld alatt nem tudtalak követni, addig azonban igen, amíg le nem vittek a
bányába. Az alagúton való átszállítás valóban zseniális volt, de rájöttem a
tervükre, mihelyt az első autó nem válaszolt, és utána hamarosan újra
megtaláltalak. Azután már semmit sem kellett csinálnom, csak várni. Tudtam, hogy
amikor már biztosak lesznek benne, hogy elveszítettem a nyomodat, idejönnek a
vezetők, és én csapdába ejthetem mindőjüket.
- De hát végül elengedted őket!
- Mostanáig nem állt módomban megállapítani, hogy e bolygó két és fél milliárd
lakója közül kik a szervezet igazi vezetői magyarázta Karellen. - Most, hogy
megvannak, láthatom, hogyan, merre mozognak a Földön, s ha akarom, részleteikben
is szemügyre vehetem a tetteiket. Sokkal jobb így, mint ha börtönbe csuknám
őket. Bármerre lépnek is, elárulják a társaikat. Tulajdonképpen semlegesítem
őket, s ezt ők is tudják. A te megmenekülésedet pedig végképp nem fogják tudni
mire vélni, hiszen nem tűnhettél el másként, mint a szemük láttára. - A jól
ismert, zengő nevetés visszhangzott a kicsiny szoba falai közt. - Bizonyos
szempontokból komédia volt az egész, de egyetlen komoly célja mégiscsak volt.
Engem nemcsak az a néhány tucat ember foglalkoztat, akik e szervezet tagjai,
nekem gondolnom kell arra is, hogy milyen erkölcsi hatást gyakorolnak más
csoportokra.
Stormgren percekig hallgatott. Nem volt igazán elégedett a magyarázattal, de
értette Karellen szempontjait, s lassan alábbhagyott a dühe.
- Kár, hogy mindez akkor történt, amikor már csak heteim voltak a hivatalomban!
- mondta végül. - De azért mostantól kezdve őrt állítok a házamhoz. Legközelebb
rabolják el Pietert. Erről jut eszembe, hogyan boldogult?
- Alaposan megfigyeltem a héten, és szándékosan nem segítettem neki. Mindent
összevéve nagyon jól csinálta, de nem ő az, akinek majd át kell vennie a
hivatalodat.
- Szerencsés ember - jegyezte meg Stormgren, s a hangján még érződött a
neheztelés. - Egyébként kaptál már valami üzenetet a főnökeidtől, hogy végre
megmutatkozhatsz-e előttünk? Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a
legerősebb érv az ellenségeitek kezében. Nekem folyton azt mondogatták, hogy
"amíg nem látjuk őket, nem bízhatunk meg a főkormányzókban".
- Nem! - sóhajtotta Karellen. - Nem kaptam semmit. De tudom, mi volna a válasz.
Stormgren nem erőltette a dolgot. Majd egyszer, talán, de most, ebben a
pillanatban felsejlettek benne egy terv körvonalai. Kihallgatója szavai
villantak át az agyán. Igen, talán lehetne eszközöket szerkeszteni…
Amit visszautasított az erőszak nyomása alatt, talán megkísérelhetné a saját
szabad akaratából.
Még pár nappal ezelőtt eszébe sem jutott volna, hogy komolyan fontolgassa azt az
akciót, amit most eltervezett. E nevetségesen melodramatikus emberrablás, mely
most, utólag úgy festett, mint egy harmadrendű tévéjáték, nagy hatással lehetett
rá, mert valósággal átformálta az életszemléletét. Stormgren, aki eddig a
konferenciaterem szóbeli csatározásaihoz volt hozzászokva, most először volt
kitéve erőszakos fizikai behatásnak. A vírus már bejuthatott a vérkeringésébe;
vagy az is lehet, hogy gyorsabban közelített a második gyermekkorához, mint
gondolta.
Erősen ösztökélte a kíváncsiság is, meg az elszántság, hogy megtorolja a rajta
elkövetett csínyt. Feketén-fehéren kiderült, hogy Karellen csaléteknek
használta, és még ha minden oka megvolt is rá, Stormgren nem akart az első szóra
megbocsátani neki.
Pierre Duval nem mutatott meglepetést, amikor Stormgren bejelentés nélkül
besétált az irodájába. Régi barátok voltak, s ezért semmi szokatlan nem volt
abban, hogy a főtitkár személyes látogatást tesz a Tudományhivatal vezetőjénél.
Még Karellen sem találhatta volna furcsának, ha történetesen - ő vagy egyik
beosztottja erre a pontra irányítja a megfigyelő műszerét.
A két férfi eleinte üzleti ügyekről társalgott, és politikai nézeteit cserélte
ki, majd Stormgren, ha tétován is, de rátért a tárgyra. Az öreg francia
hátradőlt a székében, úgy hallgatta látogatóját, s közben a szemöldöke
milliméterről milliméterre húzódott mind magasabbra, míg végül szinte eltűnt az
üstökében. Egyszer-kétszer mintha szólni akart volna, de aztán meggondolta
magát.
Amikor Stormgren befejezte, a tudós idegesen pislantott körbe a szobában.
- Szerinted hallgatózik? - kérdezte.
- Nem hinném, hogy képes rá. Van neki valamije, amit nyomjelzőnek hív, és az én
védelmemet szolgálja. De az nem működik a föld alatt, többek között ezért is
jöttem le a te föld alatti börtönödbe. Feltételezem, hogy el van látva
mindenféle sugárvédelemmel, igaz? Karellen nem varázsló. Tudja, hogy hol vagyok,
de ez minden.
- Remélem, igazad van. De ezzel együtt is nem gondolod, hogy baj lesz, ha rájön,
miben mesterkedsz? Mert rájön, ezt te is tudod.
- Ezt a kockázatot vállalom. Különben is, elég jól megértjük egymást.
A fizikus a ceruzáját babrálva percekig bámult a levegőbe.
- Nagyon érdekes probléma. Nekem tetszik - mondta végül, majd belebújt egy
fiókba, és kivett belőle egy írómappát, de olyan óriásit, amilyet Stormgren még
nem is látott. - Helyes - dünnyögte, s közben sebesen firkált valamit, ami egy
saját célra szolgáló gyorsírásnak látszott. - Hadd lássam, tisztában vagyok-e
minden ténnyel. Amit csak tudsz, mesélj el mindent arról a szobáról, amelyben
beszélgetni szoktatok. Ne hagyj ki egyetlen részletet sem, akármilyen
lényegtelennek látszik is.
- Nincs sok mesélnivalóm. Fémből készült, nagyjából nyolc négyzetméteres, a
magassága pedig négy méter körüli. A képernyő egy méter széles lehet,
közvetlenül alatta egy íróasztal van, figyelj csak, lerajzolom, úgy gyorsabb.
Stormgren pár vonással papírra vetette a jól ismert kis szobát, s a rajzot Duval
elé tolta. Közben enyhe borzongással idézte fel azt a pillanatot, amikor
ugyanezt tette valahol másutt. Arra gondolt, vajon mi történt a vak walesivel és
társaival, és hogyan fogadták az ő hirtelen távozását.
A francia összevont szemöldökkel tanulmányozta a rajzot. - Ez minden, amit
elmondhatsz nekem?
- Igen.
- És a világítás?! - horkant fel méltatlankodva Duval. - Teljes sötétségben
szoktál ott ücsörögni? Hát a szellőzés, a fűtés…? Stormgren mosolyogva fogadta a
jellegzetes kitörést.
- Fénylik az egész mennyezet, és amennyire meg tudom állapítani, a levegő a
mikrofonrácson át áramlik be. Hogy hogyan megy ki, azt nem tudom; talán
időközónként megfordul az áramlás iránya, de nem figyeltem meg. Fűtőtestnek
nincs nyoma, de mindig normális a hőmérséklet a szobában.
- Ami, gondolom, annyit jelent, hogy a gőz meglátszik, de a lehelet nem.
Stormgren kényszeredetten elmosolyodott a szakállas vicc hallatán.
- Azt hiszem, mindent elmondtam neked - szögezte le. - Ami a gépet illeti, ami
föl szokott vinni Karellen hajójához, a szoba, amelyben utazom, olyan
jellegtelen, mint egy lift belseje. Ha nem volna benne heverő és asztal, akár az
is lehetne.
Percekig csend volt, s ezalatt a fizikus aprólékos és miniatűr krikszkrakszaival
telezsúfolta az írómappát. Stormgren elnézte, s közben azon töprengett, vajon
egy ilyen Duval-féle ember - akinek összehasonlíthatatlanul csillogóbb esze van,
mint neki - miért nem hagyott nagyobb nyomot a tudomány világában. Eszébe jutott
egy barátságtalan és talán pontatlan megjegyzés, amit az Egyesült Államok
Külügyminisztériumában dolgozó egyik barátja tett egyszer: "A franciák közül
kerülnek ki a világ legnagyszerűbb másodhegedűsei." Duval az a fajta ember volt,
aki igazolta ezt az állítást.
A fizikus elégedetten bólintott, majd előrehajolt, és ceruzájával Stormgrenre
bökött.
- Miből gondolod, Rikki - kérdezte -, hogy Karellen képernyője valóban az,
aminek látszik?
- Én ezt mindig magától értetődőnek tartottam, hiszen pontosan olyan, mint egy
képernyő. Tulajdonképpen mi más lehetne még?
- Amikor azt mondod, hogy képernyőnek látszik, arra gondolsz, hogy olyan, mint a
mi képernyőink?
- Persze.
- Nekem már ez is gyanús. Biztos vagyok benne, hogy a főkormányzó saját
berendezésében nem lehet semmi olyan kezdetleges eszköz, mint amilyen a
képernyő, ők minden bizonnyal közvetlenül a térbe materializálják a képeket. De
miért is bajlódna Karellen holmi tévérendszerrel? Mindig a legegyszerűbb
megoldás a legtökéletesebb. Számodra nem tűnik sokkal valószínűbbnek, hogy a te
"képernyőd" nem más, mint egy egyszerű, egy irányból átlátható üveglap?
Stormgren olyan dühös lett magára, hogy egy percig szólni sem tudott, csak
gondolatban idézte fel a múltat. Eddig még sohasem vonta kétségbe Karellen
meséjét - pedig most, ha visszatekint a múltba, vajon mikor mondta neki a
felügyelő, hogy tévéberendezést épített be. Csak ő tartotta ezt magától
értetődőnek - lélektani fortély volt az egész, s ő tökéletesen lépre ment.
Feltéve, persze, hogy Duval elmélete helytálló. De már megint következtetésekre
ragadtatja magát, pedig még senki nem bizonyított semmit.
- Ha igazad van - mondta -, mást nem is kell tennem, mint betörni az üveget…
- Jaj, ti képzetlen laikusok! - sóhajtotta Duval. - Hát azt hiszed, olyan
anyagból van, hogy csak úgy betörheted, még csak föl sem robban? És ha sikerülne
is, azt képzeled, hogy Karellen ugyanazt a levegőt szívja, amit mi? Hát nem az
volna jó mindkettőtöknek, ha ő egy klór atmoszférában érezné otthon magát?
Stormgren kissé bárgyúnak érezte magát; minderre persze gondolnia kellett volna.
- Hát akkor mit javasolsz? - kérdezte lankadó lelkesedéssel.
- Át kell gondolnom a dolgot. Először is ki kell derítenünk, hogy helyes-e az
elméletem, és ha igen, közelebbről is meg kell ismerkednünk annak a képernyőnek
az anyagával. Majd munkára fogom egy-két emberemet. Igaz is, gondolom, van nálad
aktatáska, amikor meglátogatod a felügyelőt… Ez az, ami most is veled van?
- Igen.
- Elég nagy lesz. Nem szeretnénk fölhívni rá a figyelmet azzal, hogy
kicseréljük, különösen ha Karellen már megszokta.
- Miért, mit kellene csinálnom szerinted? - kérdezte Stormgren. - Hordjak
magamnál egy álcázott röntgenkészüléket?
A fizikus elvigyorodott.
- Még nem tudom, de majd kitalálunk valamit. Két héten belül értesítelek; hogy
mi lesz az. - Kurtán fölkacagott. - Tudod, mire emlékeztet engem ez az egész?
- Tudom - vágta rá Stormgren. - Arra az időre, amikor a német megszállás alatt
illegális rádióállomásokat építettél.
Duval csalódottnak látszott.
- Hát, lehet, hogy beszéltem már róla egyszer-kétszer az életben. De van itt még
valami…
- Mi az?
- Ha lebuksz, én nem tudtam róla, hogy mire kellett neked a készülék.
- Te mondod ezt, aki egykor annyit hőzöngtél, hogy a tudósok társadalmi
felelősséggel tartoznak a találmányaikért? Nahát, Pierre, szégyellem magam
helyetted!
Stormgren megkönnyebbült sóhajjal tette le a vastag kéziratköteget.
- Hála az égnek, legalább ez rendben van - mondta. - Különös érzés belegondolni,
hogy ez a pár száz oldal tartalmazza az emberiség jövőjét. Világállam! Nem
hittem volna, hogy még én is meglátom.
Becsúsztatta a dossziét az aktatáskájába, amelynek hátoldala tíz centiméternél
nem volt messzebb a képernyő sötét négyszögétől. Ujjai félig öntudatlanul,
idegesen indultak el újra meg újra a táska zárjai felé, pedig a találkozó végéig
nem állt szándékában megnyomni a rejtett gombot. Volt rá esély, hogy becsúszik
valami hiba; bár Duval megesküdött, hogy Karellen nem fog észrevenni semmit, de
az ember sohasem tudhatta.
- Nos, említetted, hogy van valami híred a számomra - folytatta alig titkolt
izgalommal. - Arról van szó, hogy…
- Igen - válaszolta Karellen. - Néhány órája értesültem egy bizonyos döntésről.
Ezt vajon hogy értette, tűnődött Stormgren. Arra nyilván nem volt a felügyelőnek
lehetősége, hogy összeköttetést létesítsen távoli otthonával, amelyet ki tudja,
hány fényév választ el jelenlegi bázishelyétől. Vagy talán van Ryberg elmélete
az igaz, és csak egy hatalmas számítógéppel tanácskozott, amely mindenféle
politikai megmozdulás következményét meg tudja jósolni?
- Nem hinném - folytatta Karellen -, hogy a Szabadság Liga és szövetségesei
különösképpen elégedettek lesznek, de abban segíteni fog, hogy csökkenjen a
feszültség. Ezt egyébként nem rögzítjük a hangszalagra.
Te gyakran mondtad nekem, Rikki, hogy az emberi faj hamar megszokna bennünket,
függetlenül attól, hogy testileg mennyire különbözünk tőletek. Ez azt mutatja,
hogy nincs benned elég képzelőerő. Talán igaz volna a te esetedben, de nem
szabad elfelejtened, hogy minden józan mértéket figyelembe véve a világ túlnyomó
része még ma is iskolázatlan. Az emberek tele vannak előítéletekkel és babonás
hitekkel, amelyek kigyomlálása évtizedekbe is beletelhet.
El kell ismerned, hogy tudunk egyet-mást az emberi lélekről. Többé-kevésbé ki
tudjuk számítani, mi történne, ha a jelen fejlettségi szinten álló világ előtt
fölfednénk magunkat. Ma még előtted sem bocsátkozhatom bele a részletekbe, ezért
nem tehetsz mást, a bizalom alapján kell elfogadnod az elemzésemet. De egy
dolgot határozottan megígérhetünk, ami többé-kevésbé megelégedésedre is
szolgálhat. Ötven éven belül - mostantól számítva két nemzedék múlva
- leszállunk a hajóinkból, s az emberiség végre megláthat bennünket olyannak,
amilyenek vagyunk.
Stormgren egy ideig hallgatott, próbálta megemészteni a felügyelő szavait.
Valaha nagy elégtételt jelentett volna számára Karellennek ez a bejelentése, de
ma már keveset érzett ebből. Ami azt illeti, kissé zavarba hozta részleges
sikere, s ettől egy pillanatra megingott az elszántsága. Idővel kiderülhet az
igazság: hogy minden cselszövése fölösleges volt, sőt, talán botorság is; s ha
mégis folytatja, csak ama önző meggondolásból tenné, hogy ötven év múlva ő már
úgysem lesz életben.
Karellen észrevehette az elbizonytalanodását, mert így folytatta:
- Sajnálom, ha ezzel csalódást okoztam neked, de a közeljövő politikai
nehézségeiért legalább már nem te leszel a felelős. Lehet, hogy azt hiszed,
alaptalanok a félelmeink, de hidd el, voltak már meggyőző bizonyítékaink a más
megoldások veszélyeiről.
Stormgren elakadó lélegzettel hajolt előre.
- Ezek szerint az ember már látott benneteket!
- Ezt nem mondtam! - vágta rá azonnal Karellen. - Nem a te világod az egyetlen,
amelyikre felügyelünk.
Stormgren nem hagyta, hogy ilyen könnyen leszereljék.
- Számos legenda szerint a Földet a múltban már fölkeresték idegen fajok.
- Tudom; olvastam a Történelmi Kutatócsoport jelentését. Abban úgy szerepel a
Föld, mint a Világegyetem útkereszteződése. - Talán előfordultak olyan
látogatások, amelyekről ti nem tudtok - vitatkozott a még mindig reménykedő
Stormgren. - Ámbár - tette hozzá - ez eléggé valószínűtlen, hiszen minden jel
szerint évezredek óta figyeltek bennünket.
- Bizony, valószínűtlen - szögezte le Karellen, s a hangjában ezúttal nyoma sem
volt a megszokott szolgálatkészségnek. Ez volt az a pillanat, amikor Stormgren
döntött.
- Karellen - vágta ki hirtelen -, én megfogalmazom a bejelentést, és
jóváhagyásra elküldöm hozzád. De jogot formálok rá, hogy továbbra is
háborgathassalak, s minden alkalmat megragadhassak, hogy megtudjam a titkotokat.
- Ezzel tökéletesen tisztában vagyok - felelte kuncogva a felügyelő.
- És nem bánod?
- Csöppet sem… ámbár határvonalat kell húznom az atomfegyvereknél, a mérges
gázoknál vagy bármi olyasminél, ami próbára teheti a barátságunkat.
"Vajon megsejtett-e valamit, s ha igen, mit?" - töprengett Stormgren. Karellen
évődése mögött felismerte a megértő szándékot, sőt - ki tudja? - talán a
bátorítást is.
- Örömmel hallom - mondta, amilyen nyugodt hangon csak tudta. Fölállt, s közben
levette a táskája fedelét. A hüvelykujjával kitapogatta a reteszt.
- Haladéktalanul megfogalmazom azt a bejelentést - ismételte -, és még ma
fölküldöm telexen.
Mialatt beszélt, megnyomta a gombot - és tudta már, hogy alaptalan volt minden
félelme. Karellen érzékszervei nem voltak kifinomultabbak, mint az emberéi.
Nyilván nem vett észre semmit, hiszen a hangja nem változott semmit, amikor
elbúcsúzott, és elmondta a kamra ajtaját kinyitó, ismerős kódszavakat.
Stormgren mégis úgy érezte magát, mint a tolvaj, aki az áruházi detektív orra
előtt sétál ki az üzletből, és megkönnyebbülten sóhajtott föl, amikor a sima fal
bezárult mögötte.
- Beismerem - mondta van Ryberg -, hogy akadtak nem túl épkézláb elméleteim. De
mondja el, hogy erről mi a véleménye!
- Muszáj? - sóhajtotta Stormgren. Pieter mintha meg se hallotta volna.
- Ami azt illeti, nem is az én ötletem - mondta szerényen. Chesterton egyik
történetéből loptam. Mi van akkor, ha a főkormányzók azt rejtegetik előlünk,
hogy nincs semmi titkolnivalójuk?
- Ez kissé túl bonyolultan hangzik nekem - felelte Stormgren, de már kezdte
érdekelni a dolog.
- A következőkre gondolok - folytatta nagy buzgalommal van Ryberg. - Szerintem
ők fizikailag ugyanolyan emberi lények, mint mi vagyunk. Tisztában vannak vele,
hogy mi csak olyan lényeket ismerünk el vezetőinknek, akikről azt képzeljük,
hogy… nos, hogy idegenek és szuper-intelligensek. De - lévén az emberi faj az,
ami - a maga fajtájabeli lények nem uralkodhatnak fölötte.
- Roppant eredeti, akárcsak az eddigi elméletei - mondta Stormgren. - Opus
számokkal kellene ellátnia őket, hogy eligazodhassam köztük. Ez ellen azt tudom
felhozni… - De ebben a pillanatban bevezették Alexander Wainwrightot.
Stormgren szerette volna tudni, mi jár a másik fejében. Jó lett volna tudni azt
is, hogy Wainwrightnak volt-e valami köze az ő elrablóihoz. Nem tartotta
valószínűnek, mert őszinte embernek tartotta Wainwrightot, és elhitte róla, hogy
elutasítja az erőszakot. A mozgalmában részt vevő szélsőségesek elveszítették
minden hitelüket, és hosszú időbe telik még, mire újra hall róluk a világ.
A Szabadság Liga vezére figyelmesen végighallgatta a felolvasott fogalmazványt.
Stormgren remélte, hogy értékelni fogja ezt a gesztust, amely Karellen ötlete
volt. A világ többi része majd csak tizenkét óra múlva értesül az unokáknak tett
ígéretről.
- Ötven év - szólalt meg Wainwright elgondolkodva. - Elég hosszú várakozási idő.
- Az emberiségnek az, de nem Karellennek - jegyezte meg Stormgren. Csak most
kezdett ráeszmélni, milyen szellemes megoldást találtak a főkormányzók.
Megkapták azt a lélegzetvételnyi időt, mire hitük szerint szükségük volt, s
egyben kihúzták a talajt a Szabadság Liga lába alól. Arra álmában sem gondolt,
hogy a Liga majd leteszi a fegyvert, de a helyzete nyilván súlyosan meg fog
gyengülni. Erre már Wainwright is rájöhetett.
- Ötven év elég rá, hogy a kár bekövetkezzék - mondta Wainwright keserűen.
- Akik emlékezhetnének a függetlenségünkre, halottak lesznek, az emberiség
addigra el fogja felejteni az örökségét.
Szavak… üres szavak, gondolta Stormgren. Ilyen szavakért harcoltak és haltak meg
egykor az emberek, de többé nem fognak meghalni, sem harcolni nem fognak értük.
És a világ meg fog könnyebbülni.
A távozó Wainwright után nézve Stormgren arra gondolt, hogy az elkövetkező
években mennyi bajt fog még okozni a Szabadság Liga. De ez már az utódja baja
lesz, tett pontot a gondolat végére.
Bizonyos dolgokat csak az idő orvosolhat. A gonosz embereket elpusztíthatják, de
a félrevezetett jó emberekkel semmit sem lehet kezdeni.
- Itt a táskád - mondta Duval -, vadonatúj, jó állapotban.
- Köszönöm - válaszolta Stormgren, de azért alaposan megnézte a táskát. - És
most talán végre elmesélhetnéd, mi volt ez az egész, s azt is, hogy mi lesz a
következő lépésünk.
A fizikust mintha jobban érdekelték volna a saját gondolatai.
- Egyedül az nem fér a fejembe - morfondírozott -, hogy olyan könnyedén oldottuk
meg a feladatot. Mert Karellen helyében én…
- De nem voltál Karellen helyében. Térj a tárgyra, ember! Mit tudtunk meg
feketén-fehéren?
- Ja, ezek az ingerlékeny, túlfeszített idegzetű nordikus emberfajták!
- sóhajtotta Duval. - Hogy egészen pontos legyek, elkészítettünk egy kis
teljesítményű radarberendezést. Nemcsak nagyon magas frekvenciájú
rádióhullámokat használ fel, hanem távoli infravörös hullámokat is,
tulajdonképpen minden olyan hullámot, amit meggyőződésünk szerint semmiféle lény
nem láthat, bármilyen különös szeme legyen is.
- Hogy lehet erről meggyőződni? - kérdezte Stormgren, akit akarata ellenére
izgatott ez a műszaki probléma.
- Hát… egészen biztosak nem lehetünk benne - ismerte el Duval kényszeredetten.
- De hát Karellen normális fényviszonyok közepette fogad téged, nem? Vagyis a
szeme többé-kevésbé olyan lehet, mint a miénk, már ami a színképtartományt
illeti. A lényeg az, hogy működött. Bebizonyítottuk, hogy a mögött a képernyő
mögött valóban egy tágas helyiség van. A képernyő körülbelül három centiméter
vastag, mögötte pedig egy legalább tíz méter mélységű tér található. A szemközti
falról semmiféle visszhangot nem tudtunk bemérni, de az általunk használt kis
teljesítménnyel ezt aligha remélhettük volna. Ezt mindenesetre megszereztük.
Egy darab fotópapírt tolt elébe, melyen egyetlen hullámos vonal haladt, rajta
egyetlen hurokkal, amely úgy festett, mint egy enyhe földrengés lenyomata.
- Látod ezt a kis hurkot?
- Látom. Mi az?
- Csupáncsak Karellen.
- Úristen! Biztos vagy benne?
- Elég biztos sejtésem van róla. Az ernyő túloldalán, körülbelül két méter
távolságban ül vagy áll, vagy tudom is én, mit csinál. Ha egy kicsit jobb lett
volna a felbontóképesség, akár még a méretét is kiszámíthattuk volna.
Stormgren vegyes érzelmekkel bámulta a nyom éppen hogy csak kivehető görbületét.
Mindmostanáig nem volt bizonyíték arra, hogy Karellennek materiális teste is
van. Még ez is csak közvetett bizonyítékként volt elfogadható, de kérdezés
nélkül tudomásul vette.
- A másik feladatunk az volt - folytatta Duval -, hogy kiszámítsuk az ernyő
közönséges fényáteresztő képességét. Szerintünk van róla egy ésszerű
elképzelésünk, persze ha tíz tényezőből eggyel nem számoltunk, az még nem
tragédia. Te mindenesetre tudod, hogy olyan üveg, amelyen csak egy irányban
lehet átlátni, valójában nem létezik. Itt egyszerűen csak a fény
elrendeződéséről van szó. Karellen egy elsötétített szobában ül, te pedig meg
vagy világítva… ennyi az egész! - Duval nevetgélt magában egy sort, majd
kivágta: - Nos, mi ezt fogjuk megváltoztatni!
Benyúlt az íróasztalába, pontosan olyan képpel, ahogy a bűvész szokott egy
alomnyi fehér nyulat elővarázsolni, és kihúzott belőle egy túlméretezett
elemlámpát. A lámpa vége kiszélesedett, s amikor bekapcsolta, az egész úgy
nézett ki, mint egy öblös torkú puska.
- Nem olyan veszélyes, amilyennek látszik - vigyorgott Duval. - Nem kell mást
csinálnod, mint a képernyőnek nyomni a végét, és meghúzni a ravaszt. Akkor egy
tíz másodpercig tartó rendkívül nagy hatású sugarat bocsát ki; te ez idő alatt
végigpásztázod a szobát, s alaposan megnézel mindent. A fény áthatol majd az
ernyőn, és gyönyörűen megvilágítja a barátodat.
- Nem okoz kárt Karellenben?
- Nem, ha alacsonyra célzol, és úgy mozgatod fölfelé. Akkor lesz rá idő, hogy a
szeme megszokja. Feltételezem ugyanis, hogy hasonló reflexei vannak, mint
nekünk, és nem az a célunk, hogy megvakítsuk.
Stormgren kétkedő arccal nézett a fegyverre, s a súlyát latolgatta a tenyerében.
Az elmúlt hetekben sokat furdalta a lelkiismeret. Karellen mindig szeretettel
közeledett hozzá, az ő nemritkán gyilkos őszintesége ellenére, és most, amikor
együtt töltött idejük a végéhez közeledett, semmi olyant nem akart csinálni, ami
megronthatta volna kettejük kapcsolatát. De a felügyelő megkapta a kellő
figyelmeztetést; és Stormgren szentül meg volt győződve róla, hogy ha rajta
múlott volna, Karellen már régen megmutatkozott volna előttük. Most tehát az ő
érdekében is meg kell hozni a döntést amikor véget ér az utolsó találkozásuk,
Stormgren bele fog nézni Karellen arcába.
Feltéve persze, hogy Karellennek van arca.
Az az idegesség, amit Stormgren először érzett, már régen elmúlt. Majdnem mindig
Karellen beszélt, olykor még bonyolult körmondatokat is megengedve magának.
Stormgren valaha ezt csodálta benne a legjobban, mert Karellen számtalan
képessége közül ezt tartotta a legmeglepőbbnek. Ma már nem tartotta olyan
bámulatosnak, mert tudta, hogy ez is a puszta értelem műve volt, mint a
felügyelő legtöbb képessége, és nem igényelt semmiféle különös tehetséget.
Karellennek bőven jutott rá ideje, hogy irodalmi megfogalmazásra törekedjen,
miközben gondolatait lelassította az emberi beszéd léptékére.
- Fölösleges, hogy akár te, akár az utódod különösképpen aggodalmaskodjatok a
Szabadság Liga miatt, még ha felocsúdik is mostani levertségéből. A múlt
hónapban nagyon csendes volt, és bár újra fel fog élénkülni, néhány évig még nem
jelent veszélyt. A Liga valójában nagyon hasznos intézmény, tekintve, hogy
mindig érdemes tisztában lenni azzal, hogy mit csinál az ellenség. Ha egyszer
pénzügyi nehézségei támadnának, talán még szubvencionálnám is.
Stormgrennek gyakran okozott nehézséget, hogy eldöntse, mikor tréfál Karellen.
Így aztán rezzenéstelen arccal hallgatta tovább a másikat.
- A Liga a nagyon közeli jövőben egy másik érvét is el fogja veszíteni. Volt
abban egy jó adag kritika is, ha némiképp gyermekes is, hogy te az elmúlt
években olyan különleges helyzetet foglaltál el. A hivatalba lépésem első
napjaiban nagyon értékesnek tartottam, de most, hogy a világ elindult abba az
irányba, amelyet kijelöltem a számára, ez a helyzet megszüntethető. A jövőben
csakis közvetett módon fogok érintkezni a Földdel, és a főtitkári tisztség újra
közelíthet az eredeti formájához.
Az elkövetkezendő ötven évben számtalan válság lesz, de el is múlnak mind.
A jövő képe elég tiszta, s egy napon az összes nehézség feledésbe merül majd
- még egy olyan faj számára is, amelyik olyan hosszú emlékezetű, mint ti
vagytok.
Az utolsó szavakat olyan különös nyomatékkal ejtette ki, hogy Stormgren
megdermedt ültében. Abban biztos volt, hogy Karellennek nincsenek véletlen
elszólásai, s hogy még a meggondolatlanságai is többtizedes pontossággal ki
vannak számítva előre. De kérdésekre nem volt idő - nyilván amúgy sem kapott
volna rájuk választ -, a felügyelő újra témát változtatott.
- Sokszor kérdezősködtél a hosszú távú terveinkről - mondta. A Világállam
megalapozása természetesen csak az első lépés. Te még látni fogod a
megvalósulását, de a változás oly észrevehetetlen lesz, hogy csak kevesen
figyelnek majd fel a bekövetkezésére. Egy lassú konszolidációs időszak
következik ezután, amely alatt a fajod felkészül ránk. Ezután jön csak el az a
nap, amit megígértünk. Sajnálom, hogy te már nem leszel ott.
Stormgren szeme nyitva volt, de a tekintete messze a képernyő sötét válaszfalán
túlra szegeződött. Belebámult a jövőbe, elképzelte a napot, amit ő már nem fog
látni, azt a napot, amelyen a főkormányzók óriáshajói végre leszállnak a Földre,
s megnyílnak a várakozó világ előtt.
- Azon a napon - folytatta Karellen - az emberiség át fogja élni azt, amit csak
egyfajta pszichológiai diszkontinuitásnak nevezhetnénk. De ez nem jár együtt
semmiféle maradandó károsodással; ama kor emberei teherbíróbbak lesznek a
nagyapák nemzedékénél. Mi részesei leszünk az ő életüknek is, s ha meglátnak
bennünket, számukra már nem leszünk olyan… különösek, mint számotokra lennénk.
Stormgren még sohasem találta Karellent ilyen elmélkedő hangulatban, de ez nem
lepte meg. Nem hitte, hogy néhány vonásnál valaha is többet ismert volna meg a
felügyelő személyiségéből; az igazi Karellen ismeretlen, s talán
megismerhetetlen volt az emberi lények számára. Stormgrent ismét elfogta az
érzés, hogy a felügyelőt valójában másvalami érdekli, s hogy éppoly könnyedén,
mondhatni, mellékesen irányítja a Földet, mint amikor egy háromdimenziós
sakkmester dámajátékot játszik.
- És azután? - kérdezte halkan.
- Akkor végre hozzáfoghatunk az igazi munkánkhoz.
- Gyakran töprengtem rajta, vajon mi lehet az. Hogy rendbe rakjátok a
világunkat, és megneveljétek az emberi fajt, az csak eszköz lehet - de bizonyára
van valami célotok is. Hogy egyszer még kijussunk az űrbe, és meglássuk a ti
világegyetemeteket, és talán segítsünk nektek a céljaitok elérésében?
- Így is felfoghatod - válaszolta Karellen, s a hangjából most
félreérthetetlenül kicsendült valami megmagyarázhatatlan szomorúság, ami furcsa
módon felzaklatta Stormgrent.
- És ha végül mégsem sikerül az emberkísérletetek? Mi magunk is jártunk már így,
amikor primitív emberfajtákkal végeztünk kísérleteket. Gondolom, olykor ti is el
szoktatok bukni, igaz?
- Igaz - felelte Karellen olyan halkan, hogy Stormgren alig hallotta. - Mi is el
szoktunk bukni.
- És olyankor mit csináltok?
- Várunk… aztán újra megpróbáljuk.
Ezután egy körülbelül öt másodperces szünet következett. Amikor Karellen újra
megszólalt, olyan váratlan volt, amit mondott, hogy Stormgren először föl sem
fogta.
- Isten veled, Rikki!
Karellen túljárt az eszén - lehet, hogy már el is késett. De Stormgren
bénultsága csak egy percig tartott, aztán egy villámgyors, jól begyakorlott
mozdulattal lekapta a lángpuskát, és belevágott vele az üvegbe.
A fenyők majdnem a tó partjáig lehúzódtak, csak egy pár méteres füves sávot
hagytak szabadon a part mentén. Esténként, ha elég meleg volt, kilencven éve
ellenére Stormgren végigsétált rajta egészen a kikötőhelyig, ahol elnézte,
hogyan tűnik el a napfény a víztükörről, majd - még mielőtt az erdőből
kiszabadult volna a hűvös esti szél - visszatért a házba. Sok örömét lelte ebben
az egyszerű szertartásban, s addig nem akart felhagyni vele, amíg megvolt hozzá
az ereje.
Nyugat felől közeledett valami a tó fölött; alacsonyan repült, és sebesen.
Errefelé nemigen jártak repülők, eltekintve a transzpoláris járatoktól, melyek
éjjel-nappal óránként húztak el a feje fölött. De soha semmi más nem mutatta a
jelenlétüket, mint néha egy-egy páracsík a magasban, a sztratoszféra kékjében.
De ez egy kis helikopter volt, amely szemmel látható elszántsággal közeledett
feléje. Stormgren körülnézett a parton, s látta, hogy nincs hová menekülnie.
Akkor megvonta a vállát, és leült a móló végében lévő fapadra.
Meglepte a riporter hódolatteljes viselkedése. Kis híján elfelejtette már, hogy
ő nemcsak egy koros államférfi, hanem a saját hazáján kívül mindenütt szinte
mitikus alakként tisztelik.
- Stormgren úr - kezdte a betolakodó -, nagyon sajnálom, hogy megzavartam, de
nem tudom, kíván-e megjegyzést fűzni ahhoz, amit újabban hallottunk a
főkormányzókról.
Stormgren könnyedén összevonta a szemöldökét. Oly sok év után még ma is
Karellennek adott igazat, akinek egyáltalán nem tetszett ez a szó.
- Nem hinném - mondta -, hogy sok mindent tehetnék ahhoz, amit másutt már
leírtak.
A riporter feszült kíváncsisággal fürkészte az arcát.
- Azt hittem, hogy ennek épp az ellenkezője igaz. Nemrégiben egy meglehetősen
különös történet jutott a tudomásunkra. Arról szól, hogy csaknem harminc évvel
ezelőtt a Tudományhivatal egyik szakembere egy roppant érdekes műszert készített
az ön számára. Kíváncsiak voltunk, tud-e erről mesélni nekünk valamit.
Stormgren hallgatott egy ideig; gondolatai visszaszálltak a múltba. Nem lepte
meg, hogy a titokra fény derült - tulajdonképpen az volt a meglepő, hogy ilyen
sokáig titok maradt.
Fölállt, megindult visszafelé a mólón, a riporter pedig néhány lépéssel
lemaradva követte.
- A történetben van némi igazság - kezdte. - Amikor utoljára jártam Karellen
hajóján, magammal vittem egy készüléket, abban a reményben, hogy általa
megláthatom a felügyelőt. Elég ostoba cselekedet volt, de hát… nos, akkoriban
még csak hatvanéves voltam.
Ezen egy kicsit elnevetgélt magában, aztán folytatta:
- Az egész mese nem ér annyit, amekkora utat megtett érte. Tudja, nem sikerült a
terv.
- Nem látott semmit?
- Nem bizony, semmit a világon. Attól tartok, még várniuk kell, de hát végtére
is már csak húsz év van hátra!
Húsz év van hátra. Igen, Karellennek igaza volt. A világ addigra készen fog
állni, ahogy nem állt még készen harminc évvel ezelőtt, amikor ugyanezt hazudta
Duvalnak.
Karellen megbízott benne, és Stormgren nem élt vissza a bizalmával. Mérget mert
volna venni rá, hogy a Felügyelő kezdettől fogva tudott a tervéről, és előre
látta mindazt, amit ő az utolsó pillanatban cselekedett.
Mi másért lett volna üres az a hatalmas szék, amelyre ráesett a fénykör! Ő akkor
rögtön meglendítette a fénykévét, nehogy túl késő legyen. Az embernél kétszerte
nagyobb fémajtó épp akkor csukódott be, amikor megpillantotta - gyorsan
csukódott be, de azért mégsem elég gyorsan…
Igen, Karellen megbízott benne - nem kívánta tőle, hogy úgy induljon neki élete
hosszú alkonyának, hogy szüntelenül gyötörje a titok, amit nem tudott megoldani.
Karellen nem mert szembeszállni a nálánál nagyobb, ismeretlen erőkkel (vajon ők
is ugyanahhoz a fajtához tartoztak?), de amit lehetett, mindent megtett. Ha
engedetlen volt is, nem tudták rábizonyítani. Cáfolhatatlan tanújelét adta vele,
hogy szereti őt, ezzel Stormgren tisztában volt. Meglehet, olyasféle szeretet
volt ez, amit az ember érez egy odaadó, okos kutya iránt, de ettől még nem volt
kevésbé őszinte, és Stormgren életében nem sok dolog volt, ami nagyobb
kielégülést nyújtott ennél.
"Mi is el szoktunk bukni."
Igen, Karellen, így igaz; és éppen te voltál az, aki elbukott, még mielőtt
felvirradt volna az emberiség történelmének a napja. Igazi nagy bukásnak kellett
lennie, gondolta Stormgren, mert hiszen a visszhangja végighullámzott minden
koron, kimutatható minden emberfajta gyermekkorában. Vajon elég lesz ötven év,
hogy elhomályosítsd a világ összes mítoszának és legendájának a hatalmát?
Stormgren ugyanakkor azt is tudta, hogy második bukás nem lesz. Mire a két faj
újra találkozik, a főkormányzók élvezni fogják az emberiség bizalmát és
barátságát, s ezt még a felismerés okozta megrázkódtatás sem teheti tönkre.
Együtt lépnek be a jövőbe, s a múltat elsötétítő ismeretlen tragédia örökre
eltűnik majd a történelem előtti idők sötét folyosóin.
Stormgren pedig reménykedett, hogy ha Karellen egyszer majd megint szabadon
jöhet-mehet a Földön, egy napon felkeresi ezeket az északi erdőket is, és megáll
annak az embernek a sírja mellett, akit először nevezhetett a barátjának.
II. Az aranykor
- Ma van a napja! - súgta a rádió száz nyelven. - Ma van a napja! - hirdette
ezernyi újság. "Ma van a napja!" - gondolták az operatőrök, miközben újra meg
újra megnézték, rendben vannak-e a berendezések, melyeket ama hatalmas üres
térség körül sorakoztattak fel, ahová Karellen hajója fog leszállni.
Már csak az az egy hajó volt; amely ott lebegett New York fölött. A világ csak
most eszmélt rá, hogy az ember többi városa egén függő hajók nem is léteztek
soha. Tegnap a szemük láttára olvadt bele a semmibe, enyészett el, mint a
reggeli pára, a főkormányzók hatalmas flottája.
A messzi űrben jövő-menő szállítóhajók kellőképpen valóságosak voltak, nem úgy,
mint az ezüstfellegek, melyek egy életen át libegtek a Föld majd minden fővárosa
felett. Hogy hogyan csinálták, nem tudta senki, de mintha a flotta minden egyes
hajója csupáncsak Karellen saját járművének tükröződése lett volna. Pedig
többről volt itt szó, mint holmi fényjátékról, hiszen a radarokat is becsapták,
sőt, éltek még emberek, akik esküdtek rá, hogy a saját fülükkel hallották,
hogyan sivított a megkínzott levegő, amidőn a flotta behatolt a Föld légkörébe.
Mindez ma már lényegtelen volt; Karellen többé nem tartotta fontosnak ezt az
erődemonstrációt. Elhajította lélektani fegyvereit. - A hajó elindult! - kelt
szárnyra a hír, hogy pillanatok alatt bejárja a bolygó minden zegét-zugát. -
Nyugat felé tart!
A hajó lassan, kevesebb mint óránként ezer kilométeres sebességgel ereszkedett
le a sztratoszféra üres magasságaiból, míg végre kijutott a tágas terekre, ahol
sor kerülhetett a történelemmel való második találkozására. Engedelmesen helyet
foglalt az ott várakozó kamerák és összezsúfolódott bámészkodók ezrei előtt,
akik feltehetőleg sokkal kevesebbet láttak belőle, mint a tévékészülékek előtt
ülő milliók.
Úgy illett volna, hogy a föld hánykolódva megnyíljék az irdatlan súly alatt, ám
a jármű továbbra is annak a ki tudja, milyen erőnek a szorításában volt, amely
egykor végighajtotta a csillagok között. Nála szelídebben a lehulló hópihe sem
érinthette volna meg a földet.
Húsz méterrel a talaj fölött az ívelt törzsben egyszer csak valami áramlás és
vibrálás keletkezett, s az eddig sima és fénylő felszínen megjelent egy jókora
nyílás. De hogy odabent mi van, azt még a kíváncsi kamerák sem látták, mert a
bejáraton túl mintha egy barlang sötét, árnyékos ürege ásított volna.
A nyílásból egy széles, csillogó feljáró indult le céltudatosan a talaj felé.
Sima, kétoldalt korláttal ellátott fémlapnak látszott, amolyan meredek
tobogánpályának, melynek láttán az ember azt hihette, hogy közönséges módon se
le-, se fölmenni nem lehet rajta.
A világ feszülten nézte a sötét ajtónyílást, melyben még semmi sem mozdult.
Aztán valami rejtett forrásból puhán szállt le a magasból Karellen ritkán
hallott, de feledhetetlen hangja. Meglepőbb dolgot aligha mondhatott volna:
- Látok néhány gyereket odalent, a feljáró közelében. Szeretném, ha közülük
ketten feljönnének hozzám.
Egy percre csend támadt. Aztán kivált a sokaságból egy fiú és egy lány, s minden
elfogódottság nélkül elindultak a feljáró felé, be egyenesen a történelembe.
Mások is követték őket, de megtorpantak, amikor meghallották a hajóból Karellen
nevető hangját:
- Kettő elég lesz.
A kaland előérzetétől fellelkesült gyerekek - hatévesnél nem lehettek idősebbek
- felugrottak a fémcsúszdára. És akkor esett meg az első csoda.
Ott integettek vidáman a lenti tömegnek és aggódó szüleiknek - akiknek, ha túl
későn is, de eszükbe juthatott a hamelni patkányfogó legendája -, s egyszer csak
sebesen megindultak fölfelé a meredek lejtőn. A lábuk meg se mozdult, de a
testük megdőlt, oly módon, hogy fölvegye e különös feljárónak megfelelő szöget
vagyis a feljárónak megvolt a maga gravitációja, mellyel hatástalanította a Föld
nehézkedési erejét. A gyerekek élvezettel adták át magukat az új élménynek, s
még akkor is azon álmélkodtak, hogy vajon mi húzza őket fölfelé, amikor eltűntek
a hajó belsejében.
Húsz másodpercre némaság borult a világra - ámbár utána senki sem hitte el, hogy
csak ilyen rövid ideig tartott. Aztán mintha kissé elmozdult volna az a sötét
nyílás, és Karellen lépett ki a napfényre.
A fiú a bal karján ült, a lány a jobb karján. Mindketten annyira elmerültek
Karellen szárnyainak a babrálásában, hogy oda sem figyeltek a bámuló sokaságra.
A főkormányzók pszichológiai érzékének és az évekig tartó gondos
előkészületeknek tudható be, hogy csak alig néhányan ájultak el. És még ennél is
kevesebben lehettek szerte a világon azok, akiknek agyába egy szörnyű pillanatra
nem villant bele az ősi rémület, hogy aztán örökre átadja a helyét a
józanságnak.
Nem, nem volt tévedés. Ott volt minden: a bőrszárnyak, a kicsiny szarvak, a
kampós farok… Íme, életre kelt minden legendák legszörnyűbbike, hogy az
ismeretlenből felbukkanva itt álljon előttük mosolyogva, ébenfekete
méltóságában. A napfény megcsillant iszonyatos testén, s mindkét karján egy-egy
embergyerek ült bizodalmasan.
Ötven év bőven elegendő, hogy egy világ és népessége szinte a
felismerhetetlenségig megváltozzon. A feladat teljesítéséhez nem kell más, mint
megbízható tudást szerezni a társadalmi mozgásokról, tiszta képet alkotni az
elérendő célról - no és kell még hozzá hatalom.
A főkormányzók rendelkeztek mindezekkel a feltételekkel. A céljukat titkolták
ugyan, de nem titkolták a tudásukat - sem a hatalmukat.
A bennük rejlő erő sokféle formát öltött, melyekből csak keveset ismertek föl az
emberek, akiknek sorsát egy ideje már a főkormányzók irányították. A nagy
hajókban megtestesülő méltóságot láthatta minden szem - ám a szunnyadó erő e
kirakata mögött más, sokkal bonyolultabb fegyverek, rejtőztek.
- Minden politikai probléma megoldható az erő helyes alkalmazásával - mondta
egyszer Karellen Stormgrennek.
- Ez elég cinikus megjegyzésnek hangzik - válaszolta erre kétkedőn Stormgren. -
Túlságosan emlékeztet engem arra a mondásra, hogy "mindig az erősebbnek van
igaza". A mi múltunkban erővel általában semmit sem lehetett megoldani.
- A kulcsszó ebben a mondatban a helyes. Ti sohasem rendelkeztetek valódi
hatalommal, vagy a tudásotok nem volt elég ahhoz, hogy éljetek vele. Mint
mindenütt, itt is megkülönböztethetünk hatékony és ügyetlen megoldási módokat.
Tegyük fel például, hogy valamely nemzetetek egy fanatikus vezér irányításával
megpróbált fellázadni ellenem. Ha egy ilyen fenyegetésre lóerők milliárdjait
vetném be atombombák formájában, a válaszom kifejezetten hatástalan volna.
Persze elegendő bombával teljes és végleges megoldást nyernék - ügyetlenül, mint
megjegyeztem; feltéve, hogy nem tartalmazott más fogyatékosságokat is.
- És mi volna a hatékony megoldás?
- Ahhoz nagyjából annyi energia és ügyesség kell, amennyi egy kis rádiókészülék
működtetéséhez. Mert igazán az erő alkalmazása és nem a nagysága számít. Mit
gondolsz, mennyi ideig tartott volna Hitler diktátori pályafutása
Németországban, ha jártában-keltében szakadatlanul egy hang sutyorgott volna a
fülébe? Vagy ha éjjel-nappal egy dallamot kellett volna hallgatnia, éppen csak
annyira hangosat, hogy elnyomjon minden mást, és ne hagyja aludni? Itt szó sincs
semmiféle kegyetlenségről, értsd meg jól. De végső soron ez is van olyan
ellenállhatatlan, mint egy tríciumbomba.
- Értem - mondta Stormgren. - És az ember sehová sem bújhatna el előle?
- Sehová, ahová nem küldhetném utána a… hm… eszközeimet, ha kellőképpen meg
volnék győződve az igazamról. És éppen ezért nem kényszerülök rá a jövőben sem,
hogy igazán erőszakos módszerekkel védjem meg a pozíciómat.
Vagyis a hatalmas hajók kezdettől fogva csak amolyan jelképek voltak, egy
kivételével fantomok - s ezt a világ immár tudta is. De lám, elég volt a puszta
jelenlétük, hogy megváltozzék a Föld egész történelme. Immár teljesítették a
feladatukat, s teljesítményük végigvisszhangzott a századokon.
Karellen számításai helyesnek bizonyultak. Az érzelmi megrázkódtatás utóhatásai
hamar elmúltak, bár sokan, akik büszkén állították magukról, hogy nem hisznek a
babonákban, soha életükben nem mertek belenézni egy főkormányzói arcba. Valami
furcsaság rejtőzött itt, valami, ami túlment a józan ész és logika határain. A
középkorban az emberek hittek a Gonoszban, és féltek tőle. De most a
huszonegyedik századot írták, s felvetődött a kérdés, hogy végül is létezik-e
olyasmi, mint faji emlékezet.
Természetesen általánosan elfogadott nézet volt, hogy a főkormányzók, illetve
fajtársaik és a régi emberek között valami heves összecsapás történt. A
párviadal időpontja csakis valahol a távoli múltban rejtőzhet, mert az írott
történelemben nincs semmiféle nyoma. De volt itt más rejtély is, melynek
megoldásához Karellen semmiféle segítséget nem nyújtott.
A főkormányzók, ha megmutatkoztak is az ember előtt, csak nagy ritkán hagyták el
egyetlen megmaradt hajójukat. Talán fizikailag érezték kényelmetlenül magukat a
Földön, hiszen méretük és szárnyuk arra vallott, hogy egy sokkal alacsonyabb
gravitációjú világról származnak. Soha nem mutatkoztak egy bizonyos, bonyolult
szerkezetekkel ellátott öv nélkül, amelyről azt tartották, hogy a súlyukat
szabályozza, valamint az egymással való érintkezésüket teszi lehetővé. A
közvetlen napsugárzás fájdalmat okozott nekik, nem is bírták ki néhány
másodpercnél tovább. A szabad ég alá mindig sötét szemüvegben léptek ki, ami, ki
tudja, miért, sehogy sem illett hozzájuk. Bár úgy tűnt, hogy be tudják lélegezni
a Föld levegőjét, olykor kis gázpalackot vittek magukkal, melyből
fel-felfrissítették magukat.
Lehet, hogy e merőben fizikai természetű kényelmetlenségek tették őket
zárkózottá. Az emberi faj csak egy elenyésző kis töredéke találkozott szemtől
szembe egy-egy főkormányzóval, és senki még csak nem is sejtette, hányan
lehetnek Karellen hajóján. Ötüknél többet sohasem láttak egyszerre, de lehettek
akár százával vagy ezrével is ama félelmetes jármű fedélzetén.
A főkormányzók megjelenése sok szempontból több problémát vetett föl, mint
amennyit megoldott. Származásukra azóta sem derült fény, testi felépítésük pedig
számtalan spekulációra adott alkalmat. Sok tárgykörben önként szolgáltak
felvilágosításokkal, máskor meg egyenesen titokzatoskodó volt a viselkedésük. De
ez az egész, úgy, ahogy volt, legföljebb csak a tudósokat bosszantotta. Az
átlagember, ha szívesebben vette is; ha nem kellett velük találkoznia, hálás
volt nekik azért, amit ezzel a világgal tettek.
Minden régebbi kor felfogása szerint ez volt maga Utópia. Gyakorlatilag nem
létezett többé tudatlanság, betegség, szegénység és félelem. A háborúk emléke a
múlt ködébe veszett, ahogy a legnyomasztóbb álom is elhalványul a hajnal
beköszöntével, és hamarosan eljön az az idő, amikor végképp kívül reked az élő
ember élményvilágán.
Az emberi faj tehát az építésre fordította minden energiáját, s ettől a világ
arca átformálódott. Új világ volt ez, szinte a szó szoros értelmében. A
városokat, amelyekkel a korábbi nemzedékek még meg voltak elégedve, átépítették
- vagy magukra hagyták mint múzeumi tárgyakat, ha úgy ítélték meg, hogy többé
nem szolgálnak hasznos célokat. Sok város néptelenedett el amiatt, hogy az ipar
és a kereskedelem szerkezete teljesen átalakult. A termelés jórészt
automatikussá vált: a gyárak oly végeláthatatlanul öntötték magukból a
fogyasztási cikkeket, hogy gyakorlatilag minden, a hétköznapi élethez szükséges
holmi ingyenes volt. Az emberek fényűzési cikkekért dolgoztak - vagy egyáltalán
nem dolgoztak.
Egyetlen ország volt az egész földkerekség. Még használták ugyan a régi országok
egykori neveit, de csak már mint a megfelelő postai körzeteket. Nem akadt senki
a világon, aki ne beszélt volna angolul, aki ne tudott volna olvasni, aki
mellett ne lett volna ott a televíziókészülék, aki huszonnégy órán belül ne
juthatott volna át a bolygó túloldalára…
A bűnözés gyakorlatilag megszűnt. Fölöslegessé, egyszersmind lehetetlenné vált.
Mi értelme lopni, ha egyszer senkinek nem hiányzik semmi? Ráadásul minden
potenciális bűnöző tudta, hogy a főkormányzók figyelő tekintete elől úgysincs
menekvés. Kormányzásuk legelső napjaitól kezdve olyan hatékonyan avatkoztak be a
törvény és a rend oldalán, hogy a leckét nem lehetett elfelejteni.
A szenvedélyből elkövetett bűnöket nem sikerült teljesen kiirtani, de alig-alig
lehetett hallani róluk. Most, hogy az emberiség oly sok lelki nyavalyájától
megszabadult, sokkal bölcsebbé, józanabb gondolkodásúvá vált. És mindaz, amit
hajdan bűnnek neveztek volna, mostanság inkább csak szeszély volt - de
legrosszabb esetben is modortalanság.
Az egyik legfeltűnőbb változás a huszadik századot annyira jellemző őrült
sebesség lelassulása volt. Az élet ráérősebbé vált, mint nemzedékek óta
bármikor, ezért kevesebb élvezetet kínált a kevesek, de több nyugalmat
biztosított a többség számára. A nyugati ember újra megtanulta - amit a világ
más részein el sem felejtettek soha ‑, hogy a tétlenség addig nem jelent bűnös
állapotot, amíg nem korcsosul tunyasággá.
Bármilyen problémákat rejt is magában a jövő, az emberiség számára az idő még
nem járt ólomlábakon. A nevelés alaposabbá, s az időben elhúzódóbbá vált.
Kevesen hagyták oda az iskolát húszéves koruk előtt, és ez még csak az első
fokozat volt, mert rendes körülmények között - miután a fiatalok utazgatással és
élmények gyűjtésével kitágították a látókörüket - huszonöt éves korukban még
legalább három évre visszatértek az iskolába. Minden bizonnyal életük hátralévő
részében időnként újra meg újra részt vettek tudásfrissítő kurzusokon azokból a
tárgyakból, amelyek különösen érdekelték őket.
A társadalom életében sok változást idézett elő az, hogy az ember tanulóideje
átnyúlt a fizikai felnőtté válás kezdetén túlra. Néhány ilyen változásra
nemzedékek óta szükség lett volna már, de az előző korszakok nem akartak
szembenézni a kihívással - vagy úgy tettek, mintha az nem is létezne. Különösen
a nemi erkölcsök mindeddig teljesen egységes szerkezete változott meg
radikálisan. Valósággal darabokra zúzta két olyan találmány, mely - akármilyen
mulatságos - kizárólag emberektől származott, és semmi köze nem volt a
főkormányzókhoz.
Az egyik egy teljesen megbízható orális fogamzásgátló volt, a másik pedig egy
hasonlóképpen csalhatatlan módszer az apaság megállapítására - a vér részletes
elemző vizsgálata alapján jutott el az ujjlenyomat-biztonságú eredményhez. E két
találmány ellenállhatatlan hatást gyakorolt az emberi társadalomra, amennyiben
elsöpörte a puritán nemi eltévelyedés utolsó maradványait is.
Óriási változást jelentett még az új társadalom rendkívüli mozgékonysága is. A
légi közlekedés tökéletesedésével mindenki szabadon útra kelhetett bárhová,
ahová pillanatnyi szeszélye diktálta. Az égen több hely volt, mint az utakon
eleddig bármikor, így aztán a huszonegyedik század egy nagyobb skálán
megismételte azt az amerikai teljesítményt, amikor egy egész nemzet ült autóba.
Azzal a különbséggel, hogy most a világ kapott - szárnyakat.
Igaz, nem a szó szoros értelmében. A közönséges magánrepülőknek vagy
légikocsiknak egyáltalán nem volt szárnya, sem semmiféle látható
irányítófelülete. A régi helikopterek otromba forgólapátjai is eltűntek. Pedig
az ember nem fedezte föl az antigravitációt; e legvégső titkot a főkormányzók
megtartották maguknak. Légikocsiját olyan erők hajtották, amelyek működését a
Wright fivérek is megérthették volna; gépeit sugárhajtás vitte és tartotta meg a
levegőben. Amit nem érhetett volna el a főkormányzók semmiféle törvénye vagy
rendelete, megtették ezek a mindenütt jelen lévő kis légikocsik: ledöntötték az
utolsó korlátokat is, melyek az emberiség különböző törzsei között még
fennálltak.
Mélyebben gyökerező dolgok is elmúltak. Az emberek tökéletesen biztonságos
korban éltek. A főkormányzók eljövetele előtt meglévő hitek közül csak a
purifikált buddhizmus egy formája - talán minden vallások legszigorúbbika -
maradt meg. A mindenféle csodákon és megvilágosodásokon alapuló vallások
teljesen összeomlottak. A bomlás folyamata már a műveltség emelkedő
színvonalával párhuzamosan is érezhető volt, de a főkormányzók még jó ideig nem
foglaltak állást a kérdésben. Karellent ugyan gyakran kérték, fejtené ki
véleményét a vallásról, de ő csak annyit mondott, hogy az ember hite mindaddig
magánügy, amíg nem akadályozza vele mások szabadságát.
A régi hitek bizonyára még nemzedékekig fennmaradtak volna, ha nem szól közbe az
emberi kíváncsiság. Mindenki tudta, hogy a főkormányzóknak szabad bejárásuk van
a múltba - a történészek föl is kérték időnként Karellent, hogy döntsön el
valami réges-régi vitát. Elképzelhető, hogy ő egyszer csak megunta a sok
kérdezősködést, de még ennél is valószínűbb volt, hogy pontosan tudta, milyen
eredménnyel jár majd a nagylelkűsége…
Az eszköz, amit tartósan a Világtörténelem Alapítvány rendelkezésére bocsátott,
mindössze egy televíziós készülék volt, amelynek rafinált gombjai a tér-idő
koordinátáit voltak hivatva beállítani. A készülék egy sokkalta bonyolultabb gép
tartozékaként működhetett Karellen hajóján, méghozzá olyan alapelvek szerint,
amelyeket még csak elképzelni sem tudott senki. Az ember csak beállította a
gombokat, s ezzel ablakot nyitott a múltra. Jóformán egyetlen pillanat alatt
elérhetővé vált az elmúlt ötezer év teljes emberi történelme. A távolabbi múltba
már nem ért el a gép, s az elérhető időtartományban is elképesztő űrök
mutatkoztak - akár természetes okokból, akár a főkormányzók tudatos cenzúrázása
következtében.
Bár minden épelméjű ember számára kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a világ
minden vallásos tanítása nem lehet igaz, a megrázkódtatás mégiscsak súlyos volt.
Az emberek felfedeztek valamit, amit se kétségbe vonni, se letagadni nem
lehetett: a főkormányzók ismeretlen, bűvös erejű tudása fényében meglátták,
hogyan születtek valójában a világ nagy vallásai. A legtöbbjük számára nem volt
elég a kezdeti nemes és ihlető szellem… Napok alatt lefoszlott az isteni
természet az emberiség sok-sok messiásáról, s az igazság könyörtelen és
szenvtelen fényében a kétszer ezer esztendőn át milliókat éltető hitek úgy
illantak el, mint a hajnali harmat. Az általuk hirdetett Jóság és Gonoszság
hirtelen a múlt lomtárába került, hogy többé semmiféle hatással ne legyen az
emberek gondolkodására.
Az emberiség elveszítette ősi isteneit, és elég öreg volt ahhoz, hogy ne
keressen magának újakat.
A vallás bukásával párhuzamosan lehanyatlott a tudomány is ámbár erre még
kevesen jöttek rá. Rengeteg szakember volt, de kevés olyan eredeti elme akadt
köztük, aki ki tudta terjeszteni az emberi tudás határait. A kíváncsiság
megmaradt, s volt szabad idő, melyben az előbbi kielégülhetett, de az alapvető
tudományos kutatásokból már hiányzott a szív. Haszontalanságnak tűnt egy egész
életet föltenni olyan titkok kutatására, amelyeket a főkormányzók talán már
korszakokkal előbb fölfedtek.
E hanyatlást részben leplezte a leíró tudományok, mint például a zoológia, a
botanika, a megfigyelő csillagászat hihetetlen felvirágzása. Soha ennyi amatőr
tudós nem élt még a világon, aki a saját kedvére gyűjtögette az adatokat - és
ilyen kevés teoretikus, aki elboldogult volna ezekkel az adatokkal.
A feszültségek és konfliktusok megszűnése egyben az alkotóművészetek végét is
jelentette. Rengeteg előadóművész volt, amatőrök is, hivatásosok is, de
nemzedékeken keresztül nem akadt igazán kimagasló új mű sem az irodalomban, sem
a zenében, sem a festészetben, sem a szobrászatban. A világ továbbra is egy soha
vissza nem térő múlt dicsőségéből élt.
De ez legföljebb csak egy-két filozófust aggasztott. A fajt túlságosan lekötötte
az újonnan megtalált szabadság ízlelgetése, így aztán nem látott túl a jelen
örömein. Végre-valahára megvalósulni látta az Utópiát; s az újdonság varázsát
még nem kezdte ki minden utópiák fő-fő ellensége - az unalom.
Lehet, hogy a főkormányzók erre is tudtak megoldást, mint minden egyéb
problémára. Nem sejtette senki - pedig egy egész életnyi idő telt már el a
megérkezésük óta -, mi lehet a végső céljuk. Az emberiség megszokta, hogy
megbízzon Karellenben és társaiban, s hogy szó nélkül elfogadja azt az
emberfölötti önzetlenséget, amely oly sokáig elszakítja őket az otthonuktól.
Már amennyiben valóban önzetlenség volt. Mert azért akadtak még néhányan, akiket
töprengésre késztetett, hogy vajon a főkormányzók céljai valóban mindig
egybeesnek-e az emberiség igazi érdekeivel.
Amikor Rupert Boyce szétküldte a partira szóló meghívókat, azoknak bizony
tekintélyes távolságokat kellett megtenniük. Hogy csak a lista elején álló
vendégeket nézzük: itt voltak például Fosterék Adelaida-ből, Schönbergerék
Haitiről, Farranék Sztálingrádból, Moraviáék Cincinnatiból, Ivankóék Párizsból
és Sullivanék valahonnét a Húsvét-szigetek közeléből, pontosabban négy
kilométerrel alattuk, az óceán fenekéről. Megtiszteltetésnek vehette, hogy
harminc vendéget hívott meg, és negyven jött el - ahogy azt nagyjából előre
látta. Egyedül Krausék hagyták cserben, ők is csak azért, mert megfeledkeztek a
nemzetközi dátumvonalról, és huszonnégy órával később állítottak be.
Délre már egész kis repülőgép-gyűjtemény sorakozott föl a parkban, s a későn
érkezők jó sokat gyalogolhattak, miután leszállóhelyet találtak maguknak. Ők
mindenesetre így érezték e felhőtlen égbolt alatt, ahol a barométer száztízet
mutatott. A járművek között akadt mindenféle, az egyszemélyes Fémpoloskától a
családi Cadillacig, amely már inkább hasonlított holmi légi palotához, mint
praktikus járműhöz. De ebben a korban a vendégek társadalmi helyzetére
vonatkozólag semmiféle következtetést nem lehetett levonni abból, hogy milyen
járművön utaztak.
- A ház csúnya - állapította meg Jean Morrel, miközben a Meteor csigavonalban
szállt lefelé. - Olyan, mint egy doboz, amire ráléptek.
George Greggson, akiben régimódi idegenkedés élt az automatikus leszállás iránt,
igazított egyet a sebességszabályozón, s csak aztán válaszolt:
- Nem tisztességes dolog ebből a szögből megítélni - mondta a maga belátó
módján. - Lehet, hogy odalentről egészen másként fest. Jaj nekem!
- Mi a baj?
- Fosterék is itt vannak. Bárhol fölismerném ezt a színösszeállítást.
- Ha nem akarsz, nem kell beszélgetned velük. Ez is olyan jó Rupert partijaiban,
az ember mindig elbújhat a tömegben. George kiválasztott egy leszállóhelyet, és
céltudatosan ereszkedett feléje. Máris ott lebegtek egy másik Meteor és valami
között, amit egyikőjük sem ismert föl. Nagyon gyorsnak látszott, és Jean arra
gondolt, hogy minden bizonnyal nagyon kényelmetlen is. Rupert egyik műszaki
képzettségű barátja építhette magának, tette hozzá gondolatban. Eddig azt hitte,
hogy az ilyesmit nem engedi a törvény.
Amikor kiléptek a repülőből, úgy megcsapta őket a hőség, mintha egy lökhajtásos
gép sugárnyalábjába kerültek volna. A forróság mintha egy pillanat alatt
kiszippantotta volna a nedvességet a testükből - George szinte érezte, hogy
repedezik meg a bőre. Ebben persze ők is bűnösök voltak; három órája hagyták el
Alaszkát, eszükbe juthatott volna, hogy közben átállítsák a kabin hőmérsékletét.
- Hogy hol mindenütt élnek emberek! - lihegte Jean. - Én meg azt hittem,
errefelé szabályozzák a hőmérsékletet.
- Úgy is van - felelte George. - Itt valamikor sivatag volt… s nézz körül most!
Gyere, odabent kellemes lesz…
Ekkor meghallották Rupert vidám, de a normálisnál kissé harsányabb hangját.
Házigazdájuk ott állt a repülő mellett, mindkét kezében egy-egy poharat tartott,
s huncut mosollyal nézett le rájuk. Hogy miért nézett lefelé, annak egyszerűen
csak az volt az oka, hogy a teste - amely félig áttetsző volt - körülbelül négy
méterre magasodott fölébük. Az ember különösebb erőfeszítés nélkül átnézhetett
rajta.
- Így megtréfálni a vendéget! - méltatlankodott George. Éppen csak elérte az
itallal teli poharakat, de persze hiába akarta megragadni, a keze átment rajtuk.
- Remélem, ha beértünk a házba, valami igazibb dologgal is megkínálsz bennünket.
- Ne félj! - kacagott Rupert. - Csak mondd meg, mit készítsek a számotokra, itt
fog várni, mire bejöttök.
- Két krigli sört, folyékony levegőben hűtve! - vágta rá George.
- Már ott is vagyunk.
Rupert bólintott, letette az egyik poharat egy láthatatlan asztalra, beállított
egy ugyancsak láthatatlan vezérlőgombot, s azzal eltűnt a szemük elől.
- Nahát! - álmélkodott Jean. - Most látom először, hogy működik egy ilyen
szerkentyű. Hogyan juthatott hozzá Rupert? Azt hittem, csak a főkormányzóknak
van…
- Úgy ismered Rupertet, mint aki nem szerzi meg magának mindazt, amit akar? -
válaszolt a kérdésre kérdéssel George. - Ez a szenvedélye. Kényelmesen üldögél a
dolgozószobájában, s közben bebarangolja fél Afrikát. Nincs hőség, nincsenek
bogarak, nincsenek fáradalmak, ellenben mindig kéznél van a jégkocka. Kíváncsi
volnék, mit szólna mindehhez Stanley és Livingstone.
Az égen tűző nap vetett véget a beszélgetésnek, egészen addig, míg a házhoz nem
értek. Amint egyre közelebb értek a bejárati ajtóhoz (amit nem is volt olyan
könnyű megkülönböztetni az üvegfal többi részétől), az - hangos trombitaszó
közepette - magától kitárult előttük. Jean sejtette - és igaza lett -, hogy mire
véget ér a nap, émelyegni fog a gyomra ettől a fanfártól.
A hall finom hűvösében az idő szerinti Mrs. Boyce fogadta őket. Az igazat
megvallva neki volt köszönhető, hogy a vendégek ilyen szép számban eljöttek.
Csak azért, hogy megnézze Rupert új házát, a fele sem dugta volna ide az orrát;
az ingadozókat az új feleségről szóló hírek győzték meg.
Igazából csak egyetlen jelző illett rá. Őrjítő nő volt. Még egy olyan világban
is, ahol a szépség mindennapos dolognak számított, a férfiak feléje fordultak,
ha belépett az ajtón. George gyanította, hogy negyedrészt néger lehet; az arca
görögös volt, a haja hosszú és fényes, de bőrének sötét, meleg tónusa - csak az
elcsépelt "csokoládébarna" szó közelítette meg valamelyest - elárulta keverék
származását.
- Ti vagytok Jean és George, ugye? - nyújtotta az asszony a kezét. - Nagyon
örülök, hogy végre megismerhetlek benneteket. Rupert valami bonyolult
mutatványba kezdett az italokkal… gyertek, csatlakozzatok a többiekhez.
Zengő alt hangja hallatán George hátán le-föl futkározott a hideg, mintha valaki
úgy játszana a gerincén, mint valami furulyán. Idegesen pillantott Jeanre, s
csak akkor lelte meg a hangját, amikor látta, hogy a lánynak sikerült egy
kényszeredett mosolyt az arcára erőltetni.
- Ööö… örvendek a találkozásnak - hebegte. - Már előre örültünk ennek a
partinak.
- Rupert mindig olyan kellemes partikat rendez - szúrta közbe Jean. A "mindig"
szó kihangsúlyozásából tudni lehetett, hogy arra gondol: "mindig, valahányszor
megnősül". George enyhén elvörösödött, és feddő pillantást vetett Jeanre, de a
háziasszony semmi jelét nem adta, hogy észrevette volna a fullánkot. A
megtestesült bűbáj volt, ahogy bevezette őket a nagy fogadószobába, amely már
félig megtelt Rupert barátainak reprezentatív gyűjteményével. Maga Rupert annál
a pultnál ült, amely egy tévés vezérlőpultnak látszott, és George arra gondolt,
nyilván ezzel a berendezéssel vetítette ki a saját képét, hogy fogadja őket. A
lelkes házigazda most be is mutatta, hogyan lep meg vele két újonnan érkezőt,
akik éppen csak leszálltak a parkolóba - de közben szakított annyi időt, hogy
üdvözölje Jeant és George-ot, s bocsánatot kérjen tőlük, amiért másnak adta az
italukat.
- Találtok még ott dögivel - intett valahová a háta mögé, miközben a másik
kezével hol ezen, hol azon a gombon állított valamit. - Érezzétek magatokat
otthon. A vendégek nagy részét ismeritek, a többieknek meg majd Maia bemutat
benneteket. Örülök, hogy eljöttetek.
- Örülünk, hogy meghívtál bennünket - válaszolta Jean nem túl nagy
meggyőződéssel. George időközben már elindult a bár felé, s most a lány is
csatlakozott hozzá, útközben üdvözlőszavakat váltva ezzel-azzal, akit fölismert.
A jelenlévők háromnegyede tökéletesen idegen volt, de ez megszokott dolognak
számított Rupert partijain.
- Nézzünk körül! - javasolta Jean, miután felfrissítették magukat, továbbá
integettek minden ismerősnek. - Meg akarom nézni a házat.
George tehát elindult utána, de közben alig leplezett pillantást vetett hátra,
Maia Boyce felé. Az a fajta révedező pillantás volt ez, amit Jean a legkevésbé
szeretett nála. Rendkívül idegesítőnek találta, hogy a férfiak alapvetően
poligámok. Másrészt viszont, ha nem volnának azok… Igen, végül is talán így a
jobb.
George persze egykettőre a régi lett újra, miközben alaposan szemügyre vették
Rupert új házának csodáit. Az egész roppant nagynak tűnt két ember számára, de -
tekintetbe véve a gyakori vendégeskedést - épp így volt a megfelelő. A fölső
szint, amely jóval szélesebb volt, túlnyúlt az alsón, és körös-körül mindenütt
árnyékot vetett rá. Csak elismerés illethette a gépesítés színvonalát; a konyha
például közelről egy repülőgép pilótafülkéjére hasonlított.
- Szegény Ruby! - sóhajtotta Jean. - Hogy szerette volna ezt a házat!
- A hallottakból ítélve ő most tökéletesen boldog az ausztrál fiújával! - vágott
vissza George, aki nem rokonszenvezett túlzottan a korábbi Mrs. Boyce-szal.
Ez annyira köztudott volt, hogy Jean aligha mondhatott ellent, így aztán inkább
témát váltott.
- Szörnyen csinos nő, mi?
George eléggé észnél volt, hogy elkerülje a csapdát.
- Ó, azt hiszem, igen - felelte közönyösen. - Persze csak annak, akinek a barnák
tetszenek.
- Ha jól tudom, te nem tartozol közéjük - csicseregte Jean.
- Ne féltékenykedj, drágám! - kuncogott George, s megcirógatta a lány
platinaszőke haját. - Gyere, keressük meg a könyvtárat. Azt vajon melyik szinten
rendezték be szerinted?
- Idefönt kell lennie; ott lent nincs több szoba. És különben is ez illik bele
az összképbe. A nappali, étkező, háló és a további helyiségek a földszinthez
tartoznak - ez a szórakozás, a játék helye… ámbár én továbbra is hülyeségnek
tartom, hogy valaki uszodát rendezzen be az emeleten.
- Biztosan amellett is szól valami - jegyezte meg George, s közben próbaképpen
benyitott egy ajtón. - Rupertnek nyilván szakavatott tanácsadója volt, amikor
ezt a házat építette. Esküdni mernék rá, hogy nem magától csinálta.
- Lehet, hogy igazad van. Ha magától csinálta volna, teli lenne a ház ajtó
nélküli szobákkal és sehová sem vezető lépcsőkkel. Ami azt illeti, én félve
lépnék be egy olyan házba, amit teljes egészében Rupert tervezett.
- Itt is vagyunk - mondta George a navigátor büszkeségével, akinek sikerült
partra tennie a hajót. - Íme, az új otthonra lelt híres-nevezetes
Boyce-gyűjtemény. Kíváncsi lennék, Rupert hányat olvasott közülük.
A könyvtár a ház teljes szélességén végighúzódott, de a hatalmas, keresztbe
fordított könyvespolcok féltucatnyi kisebb helyiségre osztották. A polcokon -
George emlékezete szerint - körülbelül tízezer kötet sorakozott; jóformán minden
fontos könyv megvolt itt, amit valaha kiadtak az olyan homályos témakörökben,
mint a varázslás, a pszichológiai kutatások, a jövőbe látás, a telepátia és a
parafizika kategóriájába tartozó mindenféle megfoghatatlan jelenségek. E józan
korban az effajta érdeklődés roppant különös kedvtelésnek számított, s
vélhetőleg egyszerűen arról volt szó, hogy Rupert a kikapcsolódásnak ezt a
sajátos formáját választotta.
Amikor beléptek a helyiségbe, George nyomban megérezte a szagot. Gyenge volt,
ugyanakkor átható, nem annyira kellemetlen, mint inkább zavarba ejtő. Jean is
észrevette; összeráncolt homlokkal próbált rájönni, honnan eredhet. Ecetsav,
gondolta George, vagy legalábbis nagyon hasonló… És még valami…
A könyvtár az egyik végében kicsit kiszélesedett, csak annyira, hogy elfért
benne egy asztal, két szék és néhány párna. Úgy tűnt, hogy Rupert leginkább itt
szokott olvasgatni. Csakhogy most másvalaki olvasgatott itt a természetellenesen
letompított fényben.
Jean hirtelen elakadó lélegzettel kapaszkodott bele George kezébe. A mozdulata
megbocsátható volt, hiszen más dolog a televízió képernyőjét nézni, mint
váratlanul szembesülni a valósággal. George, aki ritkán lepődött meg bármin is,
rögtön feltalálta magát.
- Remélem, nem zavartuk meg, uram - szólt udvariasan. - Nem számítottunk rá,
hogy itt találunk valakit. Rupert nem említette, hogy…
A főkormányzó letette a könyvet, jól megnézte őket, aztán folytatta az olvasást.
Ez egyáltalán nem volt udvariatlanság a részéről, tekintve, hogy egyszerre
tudott olvasni, beszélgetni s talán még számtalan más dolgot is. A jelenet ezzel
együtt is zavarba ejtően tudathasadásos volt a benne részt vevő emberek számára.
- A nevem Rashaverak - mondta nyájasan a főkormányzó. Attól tartok, azt fogják
hinni, hogy kerülöm a társaságot, de hát Rupert könyvtárából nehéz elszabadulni.
Jeannek sikerült elnyomnia egy ideges kuncogást. A vendégsereg e váratlanul
előkerült tagja két másodpercenként olvasott el egy-egy oldalt. Az asszony egy
percig sem vonta kétségbe, hogy meg is emészt minden elolvasott szót, és
hirtelen az a kérdés villant át az agyán, hogy tud-e vajon olvasni külön-külön
is a két szemével.
Hát még ha megtanulná a Braille-írást is, gondolta, hogy az ujjaival is tudjon
olvasni… El is képzelte a látványt, ami már-már zavaróan komikus volt, ezért
megpróbálta elhessegetni, nehogy még a beszélgetésbe is betolakodjon. Végtére is
nem olyan mindennapos dolog, hogy az ember szót válthat a Föld egyik urával.
George, miután megejtette kettejük bemutatását, átengedte a szót a lánynak,
erősen bízva benne, hogy az nem követ el semmiféle tapintatlanságot. Jeanhez
hasonlóan ő sem találkozott még szemtől szembe főkormányzóval. Többször
megfordultak ugyan olyan társaságban, ahol felbukkantak kormánytisztviselők,
tudósok és mások is, olyanok, akik üzleti kapcsolatban álltak velük, de olyanról
még nem hallott, hogy valamelyikük is megjelent volna egy közönséges
magánpartin. Egy dologból azért sejteni lehetett, hogy ez a parti mégsem annyira
magánjellegű, mint amilyennek látszik. Erre utalt az is, hogy Rupertnek volt egy
olyan készüléke, amely a főkormányzók berendezéséhez tartozott, és ettől
George-ban ágaskodni kezdett az a kérdés, hogy voltaképpen mi folyik itt? Majd
meg is említi ezt Rupertnek, csak félre tudná valahogy vonni…
A székek hozzá képest túl kicsik voltak, ezért Rashaverak a padlóra telepedett
le, de nyilván kényelmesen ült, mert ügyet sem vetett a mellette heverő
párnákra. A feje így mindössze két méterre volt a padló fölött, George tehát
megragadhatta a ritka alkalmat, hogy szemügyre vegye a lény idegenszerűségét.
Sajnos magáról a földi biológiáról is keveset tudott, így aztán a már ismert
jellegzetességeken túl nem sokat vett észre. Csak ez a furcsa, de egyáltalán nem
kellemetlen savas illat volt számára újdonság. Arra gondolt, hogy vajon ők
milyen szagúnak érezhetik az embert - és reménykedett a legjobbakban.
Rashaverakban nem volt semmi antropomorf. George meg tudta érteni, hogy a
tudatlan és rémült földi vademberek messziről szárnyas embereknek nézték őket,
ily módon alakítva ki az ördög hagyományos képmását. Ez a fajta káprázat azonban
ilyen közelségből igencsak szertefoszlott. Megvoltak ugyan az előírásszerű
kicsiny szarvak (vajon milyen célt szolgálhatnak, töprengett George), de a test
nem hasonlított sem emberre, sem semmiféle ismert földi állatra. A főkormányzók
- egy teljesen más evolúciós folyamattal a hátuk mögött - nem voltak sem
emlősök, sem rovarok, sem pedig csúszómászók. Sőt, talán még gerincesek sem:
lehet, hogy támasztóvázként kizárólag a testüket kívülről borító kemény páncél
szolgált.
Rashaverak szárnya össze volt csukva, ezért George nem sokat láthatott belőle,
de a farkát - amely egy páncélozott öntözőcsőre hasonlított - akkurátusan
felcsavarva maga alá húzta. Az a hírhedt kampós vég nem annyira nyílhegyet, mint
inkább egy jókora gyémántlapot formázott. Immár köztudott volt, hogy a repülés
közbeni stabilitást szolgálta, akárcsak a madarak farktollai. Adattöredékek és
még bizonytalanabb feltételezések alapján a tudósok arra a következtetésre
jutottak, hogy a főkormányzók egy alacsony gravitációjú, rendkívül sűrű
atmoszférájú világról jöttek.
Ekkor az egyik rejtett hangszóróból Rupert bömbölte feléjük:
- Jean! George! Hol a pokolban bujkáltok? Gyertek le a vendégek közé! Itt már
mindenfélét fecsegnek rólatok!
- Talán jobb lesz, ha én is lemegyek - tette vissza Rashaverak a könyvet a
polcra egy könnyed mozdulattal, s még csak föl sem állt a padlóról. George csak
most vette észre, hogy két szemközti hüvelykujja van, s köztük további öt ujja.
"Na, én nem szeretnék egy tizennégyes számrendszeren alapuló matematikával
bajlódni" gondolta George.
Lenyűgöző látvány volt, ahogy Rashaverak fölállt - s abból, hogy meg kellett
görnyednie, nehogy beleütközzön a mennyezetbe, nyilvánvaló volt, hogy nem kevés
gyakorlati nehézséggel kellene számolniuk, ha amúgy szívesen vegyülnének össze
az emberi lényekkel.
Az elmúlt félórában újabb és újabb vendégek érkeztek, s a szoba zsúfolásig
megtelt. Rashaverak felbukkanása még tovább súlyosbította a helyzetet, mert a
szomszédos helyiségekből is becsődültek, hogy láthassák. Rupertet szemmel
láthatóan fellelkesítette a szenzáció - nem úgy Jeant és George-ot, akikre senki
még csak ügyet sem vetett. Ami azt illeti, nem is igen látták őket, hiszen a
főkormányzó mögött álltak.
- Gyere, Rashy, ismerkedj meg néhány emberrel! - kiáltotta Rupert. - Ülj le a
díványra… akkor nem vered be a fejed a plafonba!
Rashaverak, a farkát átvetve a vállán, átszelte a szobát, mint a jégtörő, amikor
egy jégtorlaszon át utat vág magának. Aztán leült Rupert mellé, s a szoba máris
mintha tágasabb lett volna.
George megkönnyebbülten felsóhajtott:
- Egész klausztrofóbiás leszek, ha áll - súgta. - Vajon hogy tudta Rupert
megkaparintani… kezd érdekes lenni ez a parti…
- Érdekes, hogy Rupert még nyilvánosan is ezen a néven szólítja - súgta vissza
Jean. - De úgy látszik, ő nem bánja. Olyan különös ez az egész.
- Esküdni mernék rá, hogy igenis nem esett jól neki. Az a baj Ruperttel, hogy
szeret felvágni, és nincs benne tapintat. Erről eszembe jut… szóval hogy
időnként miket tudtál kérdezni!
- Például miket?
- Hát… "Mióta vagy itt?" "Hogyan jössz ki Karellen felügyelővel?" "Tetszik-e
neked az élet a Földön?" Nahát, drágám… Az ember nem beszél így a
főkormányzókkal!
- És ugyan miért ne? Ideje, hogy valaki megpróbálja.
Mielőtt túlságosan felpaprikázódtak volna, rájuk köszöntek Schönbergerék, és a
társaság egykettőre felbomlott. A lányok az egyik irányba mentek, hogy
kibeszéljék Mrs. Boyce-t, a férfiak a másikba, pontosan ugyanazért, csak egy
egészen más nézőpontból. Benny Schönberger, aki George legrégebbi barátai közé
tartozott, sok idevágó információval rendelkezett.
- Az istenért, csak el ne áruld valakinek! - mondta. - Ruth nem tudja, de én
mutattam be a nőt Rupertnek.
- Szerintem túl jó neki - jegyezte meg George irigyen. - Attól tartok, nem fog
sokáig tartani. A nőnek egykettőre elege lesz Rupertből. - A gondolat szemmel
láthatóan felvidította.
- Nehogy azt hidd! Nem elég, hogy gyönyörű, még aranyos is. Éppen ideje volt,
hogy valaki a gondjaiba vegye Rupertet, és ez a lány épp erre való.
Most Rupert és Maia mindketten ott ültek Rashaverak mellett, s a vendégek
majdhogynem hódolattal járultak elébük. Rupert partijain általában senki sem
volt "a társaság fénypontja", inkább egymástól független csoportocskák
foglalkoztak behatóan a saját ügyeikkel. Most viszont szinte mindenki egy
vonzási központ körül sűrűsödött - George egy kicsit még meg is sajnálta Maiát,
végtére is ez az ő napja lett volna, s most Rashaverak elhomályosítja a
ragyogását.
- Figyelj! - mondta George, és beleharapott egy szendvicsbe. Hogy az ördögbe
tett szert Rupert egy főkormányzóra? Még nem is hallottam ilyesmiről, ő meg
egészen magától értetődőnek tartja. Egy szóval sem említette, amikor meghívott
bennünket.
Benny kuncogott.
- Ő már csak szereti az efféle kis meglepetéseket. Kérdezd meg őt. De ha jól
belegondolsz, nem először történik meg ilyesmi. Karellen is volt partikon a
Fehér Házban, a Buckingham Palotában meg a…
- Na azért az más volt! Rupert teljesen közönséges polgár…
- És meglehet, hogy Rashaverak meg egy egészen kicsike főkormányzó. Az lesz a
legokosabb, ha megkérdezed tőlük.
- Meg is fogom, mihelyt egyedül találom Rupertet - határozta el magát George.
- Akkor sokat kell várnod.
Bennynek igaza volt, de most, ebben a felforrósodott hangulatban könnyebb volt
türelmesnek lenni. Már múlóban volt az a kis bénultság, amit Rashaverak
megjelenése okozott, s ha volt is még csődület a főkormányzó körül, lassan
kialakultak a szokásos csoportok, s kezdett mindenki úgy viselkedni, mint
máskor. Sullivan például előadta a legutóbbi tenger alatti kutatóútjának
kalandjait az érdeklődő hallgatóságnak.
- Még nem tudjuk biztosan, mekkorára nőnek - magyarázta. A támaszpontunktól nem
messzire van egy kanyon, ott él egy igazi óriás. Egyszer sikerült
megpillantanom, és mondhatom, a csápjainak átmérője majdhogynem eléri a harminc
métert. A jövő héten újra lemerülök, hogy közelebbről is megnézzem.
Az egyik nő elszörnyedve sikkantott föl:
- Huh! Borsódzik a hátam, ha csak rágondolok! Maga rettentően bátor lehet!
Sullivan valósággal elképedt.
- Erre még nem is gondoltam - mondta. - Persze megteszem a kellő
óvintézkedéseket, de valódi veszélyben még sohasem voltam. A tintahalak tudják,
hogy engem nem ehetnek meg, és amíg nem megyek túl közel hozzájuk, ügyet sem
vetnek rám. A legtöbb tengeri lény békén hagyja az embert, ha az nem zavarja meg
őt.
- De előbb vagy utóbb bizonyára összeakad majd egy olyannal, amelyik ehetőnek
véli magát, nem? - kérdezte valaki.
- Ó - válaszolta Sullivan könnyedén -, ilyesmi előfordul időnként! Ilyenkor az a
fontos, hogy ne sebesítsem meg az illetőt, hiszen végül is barátkozni szeretnék
vele. Ha teljes sebességre állítom a hajtóművet, akkor rendszerint egy-két perc
múlva kiszabadulok. Ha a sok dolgomtól nem érek rá megállni és eljátszadozni,
pár száz volttal megcsiklandozom őket. Ennyi épp elég, hogy soha többé ne
háborgassanak.
Az ember mindig számíthat rá, hogy érdekes emberekkel találkozik Rupert
partiján, gondolta George, miközben egy másik csoporthoz közeledett. Lehet, hogy
az irodalmi ízlése kissé sajátságos, de a barátságait széles körben köti.
George-nak a fejét sem kellett félrefordítania, hogy láthasson egy híres
filmproducert, egy másodrendű költőt, egy matematikust, két színészt, egy
atomenergetikust, egy vadászmestert, egy hetilap szerkesztőjét, a Világbank egy
statisztikusát, egy hegedűvirtuózt, egy régészprofesszort és egy asztrofizikust.
Saját szakmájabelit, azaz televíziós látványtervezőt nem látott - ami jó volt,
mert most nem volt kedve rá, hogy szakmai dolgokról csevegjen. Nagyon szerette a
munkáját - ami azt illeti, a történelemben most először fordult elő, hogy
senkinek nem kellett nemszeretem munkát végeznie -, de úgy volt vele, hogy ha
véget ért a nap, gondolatban becsukta maga mögött a stúdió ajtaját.
Végül a konyhában sikerült csapdába ejtenie az éppen különféle italokkal
kísérletező Rupertet. Talán kegyetlenség volt visszarángatni a földre, amikor
látszott a szemén, hogy egészen másutt jár, de George, ha kellett, tudott
könyörtelen lenni.
- Ide figyelj, Rupert! - kezdte, és letelepedett a legközelebbi asztalra. - Az a
véleményem, hogy magyarázattal tartozol nekünk. - Hm! - dünnyögte Rupert, s a
nyelvével körbenyalogatta a száját. - Mintha egy icipicit túl sok volna benne a
gin.
- Ne beszélj mellé, és ne tégy úgy, mintha nem volnál színjózan, mert nagyon jól
tudom, hogy az vagy. Honnan csöppent ide ez a te főkormányzód, és mi dolga van
itt?
- Nem mondtam még neked? - kérdezte Rupert. - Azt hittem, már mindenkinek
elmeséltem. Nyilván nem voltatok ott… persze, elbújtatok odafönt, a könyvtárban.
- Olyanformán nevetgélt magában, amit George sértőnek érzett. - Na, szóval, épp
a könyvtár csábította ide Rashyt.
- Milyen különös!
- Miért?
George elhallgatott, mert rájött, hogy most tapintatosan kell fogalmaznia;
Rupert fölöttébb büszke volt az egyedülálló gyűjteményére.
- Nos… ha az ember meggondolja, milyen jártasak a főkormányzók a tudományban,
elég hihetetlen, hogy érdekelhetik őket a lelki jelenségek meg más efféle
ökörségek.
- Ökörség vagy nem - válaszolta Rupert -, érdekli őket az emberi lélek, és nekem
van néhány könyvem, amiből sok mindent megtudhatnak. Nem sokkal, mielőtt
ideköltöztem, valami helyettes alfőkormányzó vagy legfőbb alkormányzó azzal a
kéréssel fordult hozzám, hogy nem adnék-e nekik kölcsön körülbelül ötvenet a
legértékesebb köteteim közül. Az egész olyan volt, mintha a British Museum
Könyvtárának egyik őre küldte volna hozzám. Gondolhatod, persze, mit válaszoltam
erre.
- Fogalmam sincs.
- Hát nagyon udvariasan azt feleltem, hogy húsz évembe telt, mire összehoztam
ezt a gyűjteményt, megtiszteltetésnek veszem, hogy az én könyveimet akarják
tanulmányozni, de érjék be azzal, hogy a helyszínen tanulmányozhatják. Így aztán
Rashy eljár hozzám, és naponta felfal húsz kötetet. Kíváncsi lennék, mit ért meg
belőlük.
George elgondolkodott a hallottakon, aztán utálkozva megrándította a vállát.
- Őszintén szólva - mondta - egyre lesújtóbb véleményem van a főkormányzókról.
Azt hittem, okosabb dolgokkal töltik az idejüket.
- Te megrögzött materialista vagy, igaz? Nem hinném, hogy Jean egy véleményen
van veled. Pedig a dolognak még a te fene praktikus nézőpontodból is lehet
értelme. Te is alaposabban megismerkednél annak a primitív fajnak a babonáival,
amellyel kapcsolatban állsz.
- Feltehetően - jegyezte meg George, nem túl nagy meggyőződéssel. Kissé
keménynek találta az asztal lapját, és leszállt a földre. Rupertnek addigra
sikerült a saját megelégedésére kikeverni az italokat, és indult vissza a
vendégekhez. Már itt-ott hallani lehetett, hogy hiányolják.
- Hé, mielőtt eltűnsz, hadd kérdezzek még valamit! - szólt utána George. - Hogy
tettél szert arra a holmira, amivel meg akartál ijeszteni bennünket?
- Mondhatni, kialkudtam. Felhívtam a figyelmet rá, hogy milyen hasznos lenne
ahhoz a munkához, amit végzek, Rashy pedig továbbította az ötletet a megfelelő
helyre.
- Bocsáss meg, amiért ilyen tudatlan vagyok, de mi is a te új munkád? Nyilván
valami állatokkal kapcsolatos tevékenység.
- Úgy van. Főállatorvos vagyok. Nagyjából tízezer négyzetkilométer teszi ki a
területemet, s minthogy a betegeim nem jönnek el hozzám, nekem kell fölkeresnem
őket.
- Eléggé leköthet ez a munka.
- Ó, és persze annak nincs sok értelme, hogy az apróságokkal foglalkozzam,
amikor itt vannak az oroszlánok, az elefántok, a rinocéroszok és így tovább.
Reggelenként mintegy száz méter magasságra beállítom a távirányító berendezést,
aztán leülök a képernyő elé, s megkezdem a felderítő utat. Ha bajban lévőt
találok, bemászok a repülőgépembe, s közben reménykedem, hogy majd a puszta
lényemmel is meg tudom nyugtatni. Néha roppant nehéz dolgom van. Az
oroszlánokkal és a hasonlókkal még csak elbánok valahogy, de ha egy rinocéroszt
akarok messziről eltalálni az altatólövedékkel, ahhoz már ördögi ügyesség kell.
- RUPERT! - üvöltötte valaki a szomszéd szobából.
- Látod, mit csináltál? Kiverted a fejemből, hogy vendégeim vannak! Tessék… fogd
ezt a tálcát. Ezekben itt vermut van… nem szeretném, ha összekeverednének.
Épp lemenőben volt a nap, amikor George végre föltalált valahogy a tetőre.
Mindenféle jó oka volt rá, hogy kissé megfájduljon a feje, ezért el akart
menekülni a lenti lármás zűrzavar elől. Jean, aki összehasonlíthatatlanul jobban
táncolt, mint ő, láthatóan remekül érezte magát, és még nem akart hazamenni. Ez
bosszantotta az alkoholtól feltüzelt George-ot, ezért úgy döntött, ő majd
csendben elduzzog a csillagok alatt.
Ahhoz, hogy az ember följusson a tetőre, előbb mozgólépcsővel fölment az
emeletre, majd megmászta a szellőzőberendezés beömlőnyílását körülfonó
csigalépcsőt, melynek végében egy tetőablak vezetett ki a széles, lapos tetőre.
Az egyik sarkában parkolt Rupert repülőgépe, középen az elvadulás jeleit mutató
kert díszlett, a fennmaradó rész pedig - az itt-ott felállított nyugszékekkel -
amolyan megfigyelőhelyként szolgált. George ledobta magát az egyik székbe, majd,
mint valami szemlét tartó császár, végighordozta tekintetét a vidék fölött.
Szerényen fogalmazva is látvány volt ez a javából! Rupert háza egy hatalmas
medence peremére épült, amely keleti irányban enyhén lejtett az öt kilométerrel
arrébb lévő mocsaras, tavakkal tarkított vidék felé. Nyugatra síkság terült el,
s a dzsungel jóformán a hátsó kertkapunál kezdődött. S az őserdőn túl, nagyjából
ötven kilométerre, hatalmas falként vonult észak-dél irányban egy óriási
hegylánc: A hótól fehérre festett csúcsok fölött lángra lobbantak a felhők,
ahogy a nap rágördült mindennapos útjának utolsó, pár perces szakaszára. George
elnézte e távoli bástyákat, s a megilletődéstől hirtelen kijózanodott.
A csillagok, amelyek a nap lenyugvása pillanatában már-már tapintatlan
sietséggel tünedeztek föl az égen, teljesen ismeretlenek voltak. Kereste a Dél
Keresztjét, de hiába. Bár meglehetősen járatlan volt a csillagászatban, és csak
néhány csillagképet ismert föl, az otthoni barátok hiánya zavarba ejtette.
Csakúgy, mint a kényelmetlenül közeli dzsungelből idáig hallatszó zajok. "Elég a
friss levegőből - gondolta George. - Visszamegyek a többiekhez, még mielőtt egy
vérszívó denevér vagy más bűbájos lény ideröppenne, hogy közelebbről is
szemügyre vegyen."
Már épp indulóban volt, amikor a tetőnyíláson át egy másik vendég bukkant elő.
Már sötét volt, George nem láthatta, ki az, ezért odakiáltott
- Helló, odaát! Neked is eleged volt? - Láthatatlan társa fölnevetett.
- Rupert most kezdi vetíteni az egyik filmjét. Én már mindet láttam.
- Parancsolj cigarettát! - mondta George.
- Kösz.
Az öngyújtó lángjánál (George imádta az ilyen régiségeket) már fölismerte a
másikat, egy meglepően jóképű ifjú négert; a nevét is megmondták, természetesen,
de George nyomban el is felejtette, akárcsak annak a húsz másik idegennek a
nevét, akivel a partin összeismertették.
De ebben a fiúban volt valami ismerős vonás, és George a következő pillanatban
rá is jött, hogy mi az.
- Nem hinném, hogy igazán ismerjük egymást, de nem Rupert új sógora vagy? -
kockáztatta meg.
- De igen. Jan Rodricks vagyok. Mondják, hogy Maia és én meglehetősen
hasonlítunk egymásra.
George arra gondolt, nem kellene-e részvétét nyilvánítania Jannek az újonnan
szerzett rokonsága miatt. Aztán úgy döntött, hagyni kell, hadd jöjjön rá szegény
fickó magától; végtére is még az sem lehetetlen, hogy Rupert ezúttal csakugyan
lehiggad.
- Én George Greggson vagyok. Először veszel részt Rupert híres partijain?
- Igen. Ilyen helyeken az ember sok új ismerősre tehet szert.
- Méghozzá nem is csak az emberek köréből - tette hozzá George. - Nekem például
először nyílt alkalmam, hogy társaságban találkozzam egy főkormányzóval.
A másik egy pillanatra elbizonytalanodott, mielőtt válaszolt volna, és George
agyán átvillant, vajon nem valami érzékeny pontját találta-e el véletlenül. De a
válaszból semmi ilyenre nem lehetett következtetni.
- Én sem láttam még egyiket sem, csak a tévében, természetesen.
Ezen a ponton a beszélgetés elakadt, és egy perc múlva George rájött, hogy Jan
egyedül szeretne maradni. Hűvösebb is lett, így aztán elköszönt, és visszament a
többiekhez.
A dzsungel elcsendesedett; Jan nekitámasztotta a hátát a beömlőnyílás ívelt
falának, s hallgatta a ház halk mormolását, miközben géptüdején keresztül ki-be
áramlik a levegő. Rettenetesen magányosnak érezte magát, és éppen ez volt a
célja. Ezen kívül szörnyen csalódott volt - márpedig ez az érzés egyáltalán nem
volt az ínyére.
Nincs olyan utópia, amely mindig mindenkit kielégítene. Ahogy az emberek anyagi
viszonyai javulnak, látókörük is szélesedik, ennél fogva mind kevesebbnek érzik
azokat a javakat és lehetőségeket, melyek egykor a legmerészebb álmaikat is
túlszárnyalták volna. És még amidőn a külvilág teljesített is mindent, amit csak
tudott, még akkor sem hagyott alább az elme kutató szenvedélye és a szív
sóvárgása.
Jan Rodricks, bár olykor tudta méltányolni a szerencséjét, egy előbbi korszakban
még elégedetlenebb lett volna. Ha egy évszázaddal előbb él, a bőrszíne óriási,
ha nem éppen leküzdhetetlen akadályt jelentett volna a számára. Ma ennek nem
volt semmi jelentősége. Már az elkerülhetetlen visszahatás is a múlté volt,
amely a huszonegyedik század hajnalán enyhe felsőbbrendűség-tudatot kölcsönzött
a négereknek. A kényelmes "néger" szót már a jól nevelt társaságok sem
tekintették tabunak, tehát magától értetődő természetességgel használta
mindenki. Nem volt több érzelmi töltése, mint az olyan címkéknek, mint például
republikánus, metodista, konzervatív vagy liberális.
Jan apja egy elbűvölő, ámde gyarló skót volt, aki hivatásos bűvészként tett
szert néminemű hírnévre. Abban, hogy fiatalon, mindössze negyvenöt évesen érte a
halál, nagy része volt annak, hogy előszeretettel fogyasztotta hazája
leghíresebb készítményét. Ami azt illeti, Jan sohasem látta az apját részegen,
de abban sem volt biztos, hogy józannak látta-e akár egyszer is.
Ellenben a még nagyon is eleven Mrs. Rodricks az edinburghi egyetemen adott elő
modern valószínűség-elméletet. Fölöttébb jellemző volt a huszonegyedik század
emberének rendkívüli mozgékonyságára, hogy a szénfekete Mrs. Rodricks Skóciában
született, míg száműzött, szőke férje csaknem egész életét Haitin töltötte.
Maiának és Jannek nem volt állandó otthona; ők úgy röpködtek a két szülői ház
között, mint két kis tollaslabda. Mulatságos volt, ahogy a két család bánt
velük, csak éppen nem ellensúlyozta a jellemnek azt az állhatatlanságát, amit
mindketten örököltek az apjuktól.
Huszonhét évesen Jan még javában élte az egyetemisták életét, s komolyan még
végig sem gondolta, milyen életpályát válasszon magának. Minden nehézség nélkül
szerezte meg a baccalaureatusi fokozatot egy olyan tanterv elsajátításával,
amely egy évszázaddal korábban még igencsak különösnek tetszett volna.
Főtárgyként matematikát és fizikát tanult, de mellékesen fölvette a filozófiát
és a zenekritikát is. Még a kor magas követelményei szerint is kiváló amatőr
zongoraművész volt.
Az volt a szándéka, hogy három éven belül ledoktorál gépészeti fizikából,
melyhez második tárgyként a csillagászatot akarta fölvenni. Ez alapos és kemény
munkát követelt volna, de Jan ezt egyáltalán nem bánta. A fokvárosi egyetem,
ahol tanult, a világ felsőfokú tanintézetei közül talán a leggyönyörűbb helyen
épült - a Táblahegység lábánál.
Nem voltak anyagi gondjai, mégis elégedetlenség gyötörte, s nem talált gyógyírt
a bajára. A helyzetét még inkább megnehezítette Maia boldogsága, mert - bár a
legkevésbé sem irigyelte tőle, kihangsúlyozta, hogy mi a legfőbb oka az ő
bánatának.
Mert Jan még nem gyógyult ki abból a romantikus illúzióból - amelyből oly sok
nyomorúság és költészet született már -, hogy az ember életében csak egyszer
lehet igazán szerelmes. Szokatlanul késői életkorban adta első ízben oda a
szívét egy olyan hölgynek, akit inkább a szépségéről, semmint a hűségéről
ismertek. Rosita Csien azt állította magáról - és teljes joggal -, hogy ereiben
mandzsúriai császárok vére folyik. Neki is számtalan alattvalója volt, többek
között csaknem az egész természettudományi kar. Jant rabul ejtette a lány
kényes, virágszerű szépsége, és sikerült annyira belebonyolódnia az ügybe, hogy
aztán annál fájdalmasabb legyen számára a vég. Még csak nem is sejtette, mi
romlott el…
Egyszer majd ő is kiheveri, nem vitás. Más férfiak is átéltek már hasonló
katasztrófákat, és nem szenvedtek jóvátehetetlen sérülést, sőt, végül eljutottak
abba a lelkiállapotba, amikor azt mondhatták: "Nem igaz, hogy egy ilyen nőt
valaha is komolyan tudtam venni!" De ez a fajta szenvtelenség még valahol a
távoli jövőben rejtőzött, és Jan pillanatnyilag nagyon is hadilábon állt az
élettel.
A másik bánata már nem lesz ilyen könnyen orvosolható, mert itt olyasmi hatásról
volt szó, amit a főkormányzók az ő személyes törekvéseire gyakoroltak. Jan
nemcsak a szívügyeit, hanem a gondolkodását tekintve is romantikus volt. Mint
annyi más fiatalember, amióta csak biztosították számukra a levegő meghódítását,
álmában és képzeletben ő is el-elkalandozott az űr ismeretlen felségvizein.
Az ember egy évszázada lépett föl arra a lajtorjára, amely fölvihette a
csillagok birodalmába. És ebben a pillanatban - valóban véletlenül? - becsapták
az orra előtt a bolygókhoz vezető ajtót. Az emberi tevékenységnek kevés olyan
megnyilvánulási formája volt, amit a főkormányzók kifejezetten tiltottak volna
(a legfőbb kivétel feltehetőleg a hadviselés volt), de az űrhajós felderítő utak
gyakorlatilag abbamaradtak. Túlságosan nagy volt az a kihívás, amit a
főkormányzók tudománya kínált. Az ember - legalábbis pillanatnyilag -
elbátortalanodott, és figyelmét más tevékenységek felé fordította. Mi értelme
lett volna rakétákat kifejleszteni, amikor a főkormányzók a meghajtásnak
annyival magasabb rendű elvét ismerték, de amelyre soha még a legkisebb célzást
sem tették?
Járt ugyan a Holdon pár száz ember, hogy fölépítsenek egy holdi
megfigyelőállomást; a főkormányzók által kölcsönzött, rakéta-meghajtású kis
hajón utaztak - utasokként. Nyilvánvaló volt, hogy sok mindent nem lehetett
megtudni e primitív jármű tanulmányozása révén, még akkor sem, ha a
tulajdonosoknak nem voltak fenntartásaik a kíváncsi földi tudósokkal szemben.
Így aztán az ember továbbra is önnön bolygója foglya maradt. Maga a bolygó
sokkal tisztességesebb, ámbár jóval kisebb volt, mint egy évszázaddal korábban.
Amikor a főkormányzók eltörölték a háborút, az éhséget és a betegséget,
egyszersmind eltörölték a kalandot is.
A felkelő Hold halvány, opálos fénybe vonta a keleti égboltot. Jan tudta, hogy a
főkormányzók támaszpontja odafönt van, valahol a Plútó sáncain belül. Bár az
utánpótlást szállító hajók már több mint hetven éve jártak ide-oda, csak Jan
életében hagytak fel a rejtőzködéssel, s engedték meg, hogy indulásuknak a Föld
is szemtanúja legyen. A kétszáz hüvelykes teleszkópon át tisztán lehetett látni
a hatalmas hajók árnyékát, melyet a felkelő vagy lenyugvó Nap vetett a holdi
tájakra sok mérföldes hosszúságban. Az emberiség óriási érdeklődéssel figyelte a
főkormányzók minden tevékenységét, többek között a jövés-menésüket is, így aztán
lassanként egyfajta viselkedési minta kezdett kirajzolódni - no persze, a
mögöttes szándék nélkül. Az egyik hatalmas árnyék például órákkal ezelőtt
eltűnt. Jan tudta, hogy ez azt jelenti: a főkormányzók valamelyik hajója
fölszállt a Holdról, s most ott lebeg az űrben, hogy - mielőtt útnak indulna
távoli, ismeretlen hazája felé - elvégezze a szükséges rutinfeladatokat.
Az újra leszálló hajók közül még egy olyat sem látott, amelyik a csillagok felé
vette volna az útját. Ha a körülmények engedték, a fél világról látni lehetett
az eseményt, de Jant üldözte a balszerencse. Előre persze nem lehetett tudni,
pontosan mikorra várható a felszállás - és a főkormányzók nem verték nagydobra
az eseményt. Jan úgy döntött, vár még tíz percet, aztán visszamegy a
társasághoz.
Hát ez mi volt? Csak egy meteor csúszott le az Eridanuszon. Jan megkönnyebbült,
észrevette, hogy kialudt a cigarettája, rágyújtott hát egy másikra.
Már félig elszívta, amikor- félmillió kilométeres messzeségben a Csillaghajó
elmozdult. A szétterülő holdfényragyogás középpontjában egy aprócska szikra
mászni kezdett a zenit felé. Eleinte oly lassú volt, hogy szinte észre sem
lehetett venni, de másodpercről másodpercre gyorsult. Ahogy egyre följebb
kapaszkodott, a fénye is nőtt - aztán egyszer csak kialudt. De egy pillanat
múlva újra megjelent, még gyorsabban, még fényesebben. Sajátos ritmus szerint
telve-fogyva hágott mind följebb és följebb az égbolton, egyre gyorsabban
hullámzó fényvonalat rajzolva a csillagok között. Ha nem ismerte is az ember a
valódi távolságát, már a sebesség látványától is elállt a lélegzete. Ha pedig
tudta, hogy az induló hajó ott van valahol a Holdon túl, e sebességekbe és
energiákba az elme szinte belekábult.
Jan tisztában volt vele, hogy amit lát, az csak egy jelentéktelen
energia-melléktermék. A hajó maga láthatatlan, s messze a felfelé haladó fény
előtt jár. Ahogy a magasban repülő sugárhajtású gép páracsíkot hagy maga mögött,
úgy a főkormányzók kifelé tartó járműve is megrajzolja a maga sajátságos nyomát.
Az általánosan elfogadott elmélet szerint - melynek igazságát kevesen vitatták -
a Csillaghajó iszonyatos gyorsulása helyi torzulásokat idéz elő a térben. Jan
tudta, hogy amit néz, az nem kevesebb, mint távoli csillagok fénye, melyek egy
pontban, az ő szemében gyűlnek össze a tér minden olyan részéből, ahol az
elhaladó hajó kedvező körülményeket talál. A relativitás látható bizonyítéka
volt ez - a fény elhajlása egy roppant gravitációs mező jelenlétében.
Most mintha lassabban haladt volna ennek a hatalmas, ceruza alakú lencsének a
hegye, de csak a perspektíva keltette ezt a látszatot. A valóságban a hajó egyre
csak gyorsult, s ahogy lökte magát kifelé, a csillagok közé, pusztán csak
rövidülni látszott a pályája. Jan tudta azt is, hogy útját sok-sok teleszkóp
követi nyomon, hiszen számos földi tudós szeretné fölfedni a meghajtás titkát.
Tucatszám jelentek meg tudományos dolgozatok e tárgyban; nem kétséges, hogy a
legnagyobb érdeklődéssel a főkormányzók olvasták őket.
A fantomfény lassan elhalványult; már csak elenyészőben lévő vonal volt, amely a
Jan által Csónaknak ismert csillagkép közepe felé mutatott. Valahol arrafelé
lehetett a főkormányzók hazája, amely azonban a szektor ezernyi csillaga közül
bármelyiknek lehetett a bolygója. Semmiféle módon nem lehetett megállapítani,
milyen messze van a Naprendszertől.
És már el is tűnt. Alighogy útnak indult, a hajó máris láthatatlanná vált az
emberi szem számára. De Jan elméjébe beleégett a fénylő ösvény emléke, s nem is
fog kihunyni mindaddig, amíg él benne a törekvés és a vágy.
A vendégség véget ért. A vendégek többsége újra fölhágott az égre, hogy
szétszéledjenek a világ négy égtája felé - de azért akadt néhány kivétel is.
Az egyik a költő, Norman Dodsworth, aki csúnyán elázott, de azért volt annyi
esze, hogy elájuljon, még mielőtt erőszakot alkalmaznak ellene. Nem túl szelíden
kirakták hát a gyepre, ahol minden bizonnyal egy hiéna fogja fölébreszteni a
maga meglehetősen goromba módján. Egy szó, mint száz, a továbbiakban
gyakorlatilag jelen nem lévőnek lehetett őt tekinteni.
Nem ment még el George és Jean sem. Nem George-on múlt, mert ő igenis haza akart
menni. Nem a szokásos ok miatt ugyan, de csöppet sem tetszett neki Rupert és
Jean barátsága. George büszke volt a maga gyakorlatias, megfontolt természetére,
és a Rupertet és Jeant egymáshoz közelebb hozó érdeklődést a tudomány e
századában nemcsak gyerekesnek, hanem kifejezetten egészségtelennek tartotta.
Számára érthetetlennek tűnt, hogy valaki meg manapság is higgyen - ha mégoly
kevéssé is - a természetfölöttiben; s hogy Rashaverakot itt találta, a
főkormányzókba vetett hűségét ingatta meg.
Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy Rupert valami meglepetést tervez, meglehet,
Jean hallgatólagos beleegyezésével. George kedveszegetten készült fel az
elkövetkező badarság elviselésére.
- Mindenféle módszert kipróbáltam, mielőtt megállapodtam ennél - jelentette ki
Rupert büszkén. - Az a legnagyobb gond, hogy hogyan csökkentsük le a súrlódást a
teljes mozgásszabadság eléréséig. A régimódi fényezett asztal és a táncoltatás
sem rossz, de ezt használják évszázadok óta, én pedig bíztam benne, hogy a
modern tudomány jobbat is ki tud találni. És lám, megszületett az eredményt.
Hozzatok székeket… biztos, hogy nem akarsz csatlakozni, Rashy?
A főkormányzó a másodperc töredékéig habozni látszott, de aztán megrázta a
fejét. (A Földön vették fel ezt a szokást? - villant át George agyán.)
- Nem, köszönöm - mondta Rashaverak. - Inkább csak nézem. Talán majd máskor.
- Helyes… bőven van még időnk, hogy meggondold magad. "Na, ne mondd!" - gondolta
George, és mogorván az órájára pillantott.
Rupert egy kicsi, de súlyos és tökéletesen kör alakú asztal köré terelte a
barátait, aztán levette róla a sima műanyag borítást, s alatta megpillantották a
szorosan egymás mellé helyezett golyóscsapágyak csillogó tengerét. Az asztal
enyhén felmagasodó pereme megakadályozta, hogy leguruljanak, és George el sem
tudta képzelni, mi célt szolgálhatnak. Valósággal megszédült attól az elbűvölő
és delejes mintázattól, amit a tükröződő fénypontok százai alkottak.
Amikor ki-ki leült a székére, Rupert lenyúlt az asztal alá, előhúzott egy
nagyjából tíz centiméter átmérőjű korongot, és letette a golyóscsapágyak
tetejére.
- Tessék - mondta. - Tegyétek rá az ujjaitokat, és akkor mindenféle ellenállás
nélkül megindul körbe.
George mélységes utálattal méregette a tárgyat. Észrevette, hogy az asztal
szélén szabályos közönként - de nem a megszokott rendben - az ábécé betűi vannak
elhelyezve. A betűk között láthatók voltak a számok is, összevissza, egytől
kilencig, és két kártyán szerepelt az "igen" és a "nem" szócska. Ez utóbbiak
egymással szemben helyezkedtek el az asztalon.
- Nekem ez csak egy halom sületlenség - motyogta. - Meglep, hogy még ma is van,
aki komolyan veszi. - Kicsit megkönnyebbült e szelíd tiltakozás után, amit
legalább annyira Jeannek címzett, mint Rupertnek. Rupert nem tett úgy, mintha e
jelenségek iránt többet érezne holmi szenvtelen tudományos érdeklődésnél; ő
elfogulatlan volt, de nem hiszékeny. Jean ellenben… nos, George néha már kezdett
aggódni miatta. A lány mintha komolyan hitte volna, hogy van valami ebben a
telepátiában meg távolbalátásban.
Mindaddig, amíg ezt a megjegyzést nem tette, George maga sem tudta, hogy a
bírálat Rashaverakra is vonatkozik. Most idegesen pillantott körül, de a
főkormányzó mintha meg sem hallotta volna a szavait. Ami, persze, az égvilágon
semmit sem bizonyított.
Már mindenki elfoglalta a helyét. Az óramutató járásával ellenkező irányban ült
le sorban az asztal köré Rupert, Maia, Jan, Jean, George és Benny Schönberger.
Ruth Schönberger távolabb ült, egy jegyzetfüzettel az ölében. Neki nyilván
ellenére volt, hogy részt vegyen a szeánszon, ami Bennyt arra késztette, hogy
szarkasztikus megjegyzéseket tegyen mindazokra, akik még ma is komolyan veszik a
Talmudot. Ugyanakkor Ruth nagy kedvet árult el arra, hogy ő legyen a
jegyzőkönyvvezető.
- Figyeljetek! - kezdte Rupert. - A George-féle szkeptikusok kedvéért tisztázzuk
a dolgot. Ha van benne természetfölötti, ha nincs, a dolog működik. A magam
részéről azon a véleményen vagyok, hogy van egy tisztán mechanikus magyarázat.
Amikor a kezünket a korongra tesszük, lehet, hogy nem akarjuk befolyásolni a
mozgását, de a tudatalattink rákezd a maga cseles mutatványaira. Sok ilyen
szeánszot elemeztem már, és soha nem kaptam olyan válaszokat, amelyeket a
csoport valamelyik tagja ne tudhatott vagy sejthetett volna - még ha ők maguk
nem is voltak ennek tudatában. Mindazonáltal végre szeretném hajtani a
kísérletet e meglehetősen… hm… sajátos körülmények között.
A Sajátos Körülmény csendben, de kétségtelenül nem közömbösen figyelte őket.
Vajon mit gondolhat az efféle komédiákról, villant George eszébe. Úgy
viszonyul-e hozzájuk, mint az antropológus, aki egy primitív vallási szertartást
néz? Már maga a rendezés is meglehetősen fantasztikus volt, és George kötözni
való bolondnak érezte magát, amiért hagyta, hogy rávegyék ilyesmire.
Ha a többiek is hasonlóképpen bolondnak érezték magukat, akkor ők ügyesen
eltitkolták az érzelmeiket. Csak Jean volt kipirult és izgatott, ámbár lehet,
hogy csak az italtól.
- Felkészültetek? - kérdezte Rupert. - Nagyszerű. - Hatásszünetet tartott, majd
- senkihez sem intézve külön a szavait - elkiáltotta magát: - Van itt valaki?!
George érezte, hogy az ujjai alatt megrezdül a korong - ami nem volt meglepő,
tekintve, hogy hat ember keze gyakorolt rá nyomást. A korong végigsiklott egy
kis nyolcas alakzat mentén, majd visszaállt a középre.
- Van itt valaki?! - kérdezte újra Rupert, majd hangot váltva hozzátette: -
Olykor beletelik tíz-tizenöt percbe is, mire elkezdődik. De néha…
- Psszt! - lehelte Jean.
A korong elindult. Széles körívet rajzolt le az "igen" és a "nem" feliratú
kártyák között. George-nak sikerült némi erőfeszítés árán elnyomni egy vihogást.
És az mit bizonyítana, gondolta, ha a válasz "nem" volna? Eszébe jutott a régi
vicc: "Nincs itt senki, csak mi, csirkék…"
Csakhogy a válasz "igen" volt. A korong sebesen visszasiklott az asztal
közepére. Most valahogy elevennek tűnt, mintha várná a következő kérdést. Hiába
hogy nem akarta, George kezdett a dolog hatása alá kerülni.
- Ki vagy? - kérdezte Rupert.
Ahogy a betűk összeálltak, abban nem volt semmi tétovázás. A korong, mintha
érezne, szinte átlendült az asztalon, s oly gyorsan mozgott, hogy George alig
tudta megtartani rajta az ujjait. Esküdni mert volna, hogy ő semmivel sem járult
hozzá a korong mozgásához. Amikor körbepillantott az asztalon, a barátai arcán
sem észlelt semmi gyanúsat. Pontosan olyan feszültek és várakozók voltak, mint ő
maga.
- MINDEN VAGYOK - betűzte a korong, majd visszatért egyensúlyi helyzetébe.
- Minden vagyok - ismételte Rupert. - Tipikus válasz. Semmitmondó, ugyanakkor
ösztönző erejű. Valószínűleg azt jelenti, hogy a mi egyesült elméinken kívül
semmi sincs jelen. - Egy percre elhallgatott - talán a következő kérdésen törte
a fejét -, majd újra belekiáltott a levegőbe:
- Van üzeneted bárki jelenlévőnek?!
- Nincs - válaszolta nyomban a korong. Rupert körbenézett az asztalon.
- Most rajtunk a sor; van, hogy önként szolgáltat információt, de most mintha
konkrét kérdéseket várna tőlünk. Akarja valaki kezdeni?
- Fog esni holnap? - kérdezte gúnyosan George.
A korong abban a pillanatban lengeni kezdett oda-vissza az igen-nem vonalon.
- Ez hülye kérdés volt! - korholta Rupert. - Valahol minden bizonnyal fog esni,
másutt meg szárazság lesz. Ne kérdezzetek olyanokat, amikre kétértelmű választ
kell adnia.
George elhatározta, hogy miután kellően ledorongolták, a következő menetben
átadja a szót valaki másnak.
- Mi a kedvenc színem? - kérdezte Maia. - Kék - jött meg azonnal a válasz.
- Pontosan.
- Ez még nem bizonyít semmit - mutatott rá George. - Legalább hárman tudják a
jelenlévők közül.
- Mi Ruth kedvenc színe? - tudakolta Benny. - Piros.
- Igaz ez, Ruth?
A jegyzőkönyvvezető fölnézett a füzetéből.
- Igen, igaz. De Benny tudja, és ő benne van a körben. - Nem tudtam - vágott
vissza Benny.
- Pedig tudnod kellett… épp elégszer mondtam már.
- Tudat alatti emlékezet - mormolta Rupert. - Az ilyesmi gyakran megtörténik. De
nem tennénk föl intelligensebb kérdéseket? Most, hogy ilyen jól indult a dolog,
kár volna nem kihasználni.
Furcsa módon George-ot épp a jelenség közönséges volta kezdte lenyűgözni. Biztos
volt benne, hogy itt szó sincs semmiféle természetfölötti magyarázatról; ahogy
Rupert mondta, a korong nem tesz mást, mint válaszol az ő tudat alatti
izommozgásaikra. De már ez is rendkívül meglepő és megkapó volt; nem hitte
volna, hogy ily módon ennyire gyors és pontos válaszokat lehet elérni. Egyszer
meg is próbálta, tudja-e befolyásolni a társaságot azzal, hogy a saját nevét
betűzi ki. De csak a "G" betűt tudta megszerezni - a többi merő zagyvasággá
változott. Akkor belátta, hogy egy ember gyakorlatilag képtelen úgy irányítani a
korong mozgását, hogy a többiek ne tudjanak róla.
Fél óra múlva Ruth füzetében már tucatnál is több üzenet szerepelt, köztük
egészen hosszúak is. Akadtak benne itt-ott helyesírási hibák és nyelvtani
furcsaságok, de csak elvétve. Akármi volt is a magyarázat, George már
meggyőződött róla, hogy neki tudatosan nincs része az eredményben. Egy-egy szó
kialakulása közben sokszor már előre látni vélte a soron következő betűt,
ennélfogva az üzenet értelmét - de a korong mindannyiszor egy számára váratlan
irányba mozdult el, és valami egészen mást betűzött ki. Máskor meg - mivel nem
volt megállás, ami kijelölte volna a szó végét, s a következő szó elejét - az
egész üzenet értelmetlenségnek tűnt mindaddig, míg véget nem ért, és Ruth vissza
nem olvasta.
Az egész élmény azt a nyugtalanító benyomást keltette Georgeban, hogy itt valami
céltudatos, független értelemmel van dolguk. De sem erre, sem arra nem volt
perdöntő bizonyíték, hisz oly banálisak, oly kétértelműek voltak a válaszok.
Mert mit lehetett például kihámozni egy ilyen válaszból:
HIGGYÉLAZEMBERBENATERMÉSZETVELEDVAN.
De a szavak olykor mély értelmű, sőt, zavarba ejtő igazságokra utaltak
NEFELEDDAZEMBERNINCSEGYEDÜLAZEMBERKÖZELÉBENMÁSOKORSZÁGAVAN.
De hát ezt mindenki tudta - biztos, hogy az üzenet csak a főkormányzókra utalt?
George-on már-már erőt vett a leküzdhetetlen álmosság. Nagyon ideje volna,
gondolta félálomban, hogy haza induljanak. Mindez nagyon érdekes volt, ám nem
vezet sehová, és ami azt illeti, már sok is a jóból. Végignézett az asztal
körül. Benny úgy festett, mint aki többé-kevésbé ugyanígy gondolkodik, Maia és
Rupert kissé fátyolos tekintettel néztek maguk elé, Jean pedig - nos, ő
kezdettől fogva túl komolyan vette a dolgot. Most, hogy az arcára nézett,
George-ot elfogta az aggodalom: úgy látta, mintha Jean félne, hogy mindjárt abba
fogják hagyni - egyszersmind attól is, hogy folytatják.
Utolsónak maradt Jan. Vajon ő mit gondol a sógora szeszélyeiről, tűnődött
George. A fiatal mérnök mindeddig nem kérdezett semmit, és meglepődést sem
mutatott a válaszok hallatán. Láthatóan úgy követte a korong mozgását, mintha
egy egyszerű tudományos jelenséget vizsgálna.
Rupert lerázta magáról a fásultságot.
- Kérdezzünk még egy utolsót, aztán tegyük el magunkat holnapra! -
indítványozta. - Hát veled mi van, Jan? Te még semmit sem kérdeztél.
Meglepő módon Jan egy pillanatig sem habozott. Mintha régtől fogva tudta volna,
mit fog kérdezni, s mindeddig csak az alkalomra várt. Odapillantott az
egykedvűen üldögélő Rashaverakra, majd nyugodt és érthető hangon megkérdezte:
- Melyik csillag a főkormányzók napja?
Rupert egy kurta, meglepett füttyöt hallatott. Maia és Benny egyáltalán nem
reagáltak. Jean becsukta a szemét, mint aki elaludt. Rashaverak előrehajolt,
hogy Rupert válla fölött lelásson az asztalra. És a korong elindult.
Amikor újra megpihent, rövid csönd következett, majd Ruth szólalt meg kissé
tanácstalanul:
- Mit jelent az, hogy OFF 549 672?
De választ már nem kapott, mert ebben a pillanatban George kiáltott föl ijedten:
- Gyertek, segítsetek Jeannek! Azt hiszem, elájult!
- Mesélj nekem erről a Boyce nevű emberről - szólt Karellen. Persze a felügyelő
nem pontosan ezeket a szavakat használta - az általa kifejezett gondolatok
valójában sokkal bonyolultabbak voltak. Ha történetesen ember is van a közelben,
az csak kurta és gyorsan változó hangkitörést hallott volna, olyasmit, mint amit
a nagy sebességű morzekészülék hallat. Noha sok felvételt készítettek már a
főkormányzók beszédéről, rendkívüli összetettségük miatt még egyet sem sikerült
elemezni. Ha akadt is volna valaki, aki a nyelv elemeit mesteri fokon
elsajátítja, a sebesség terén senki sem tarthatott lépést a főkormányzókkal,
amidőn ők egymással társalogtak.
A Föld felügyelője háttal állt Rashaveraknak, s kibámult a Grand Canyon
színektől harsogó szakadékába. A tíz kilométerrel arrébb lévő, a távolságtól
alig elmosódottabb teraszos hegyoldalak elnyelték a nap minden erejét. Több száz
méterrel lejjebb annál az árnyékos meredeknél, melynek peremén Karellen állt,
málhás öszvérek sora kanyargott lassan a völgyfenék felé. Különös, gondolta
Karellen, hogy mennyi ember ragad meg mind a mai napig minden alkalmat, hogy
visszatérjen a kezdetleges módszerekhez. Töredéknyi idő alatt leérhetnének a
kanyon fenekére, méghozzá sokkal kényelmesebben, ha úgy akarnák. Ők mégis
szívesebben zötyögtetik magukat olyan ösvényeken, melyek a látszatnál semmivel
sem biztonságosabbak.
Karellen egy észrevehetetlen mozdulatot tett a kezével. A látkép elhalványult,
majd eltűnt a szeme elől, nem hagyva maga után mást, mint egy meghatározhatatlan
mélységű, árnyba borult ürességet. A felügyelő immár újra itt állt irodája és
pozíciója valóságában.
- Rupert Boyce különös ember a maga módján - kezdte Rashaverak. - Az a munkája,
hogy az Afrikai Főrezervátum egyik kiemelt területén gondoskodjék az állatok
minden kényelméről. Hatékony munkát végez, nem vitás, és érdekli is, amit
csinál. Mivel sok ezer négyzetkilométernyi területre kell felügyelnie, a
kikölcsönzött tizenöt nagylátószögű kameránk közül egy nála van - természetesen
a megfelelő biztosítékokkal együtt. Véletlenül éppen ez az, amihez teljes
vetítőberendezés is tartozik. Jól meg tudta indokolni az érveit, így aztán
hagytuk, hadd maradjon nála.
- Mivel érvelt?
- Meg akart jelenni különböző vadállatok előtt, hogy azok hozzászokjanak, s ne
támadják meg, amikor valóban ott lesz közöttük. Az ötlet remekül bevált azoknál
az állatoknál, amelyek inkább a látásukra s nem a szaglásukra támaszkodnak -
ámbár a végén így is, úgy is megölik, azt hiszem. És persze más oka is volt
annak, hogy átengedtük neki a felszerelést.
- Együttműködőbbé vált tőle?
- Pontosan. Kezdetben csak azért érintkeztem vele, mert a parapszichológiáról és
a hozzá kapcsolódó témákról neki van a legjobb könyvgyűjteménye a világon. Ő
udvariasan, de határozottan visszautasította, hogy akár egyet is kölcsönadjon
belőlük, így aztán nem tehettem mást, mint eljártam hozzá.
- El tudom képzelni - jegyezte meg Karellen fanyarul. - És találtál egyáltalán
valamit a sok sületlenség között?
- Igen… a részleges áttörés tizenegy tiszta esetét és huszonhét valószínűségét.
Az anyag azonban oly szelektív, hogy mintavételi célokra nem használható. A
bizonyítékok pedig kibogozhatatlanul keverednek mindenféle miszticizmussal,
lehet, hogy épp ez az emberi elme legfőbb elfajulása.
- És mindezekkel kapcsolatban hogy viselkedik Boyce?
- Úgy tesz, mintha elfogulatlan volna, és szkeptikus, de ha nem élne benne
valami öntudatlan hűség, nyilván nem áldozott volna e témára ennyi időt és
energiát. Rávettem, hogy valljon végre színt, és ő elismerte, hogy valószínűleg
igazam van. Szeretne valami meggyőző bizonyítékot találni, ezért folytatja
ezeket a kísérleteket, miközben úgy tesz, mintha csak játszana.
- Biztosan nem sejti, hogy te nemcsak elméletileg érdeklődsz a téma iránt?
- Egészen biztosan. Boyce sok szempontból igencsak korlátolt, naiv ember. Emiatt
is olyan szánalmasak az e téren végzett próbálkozásai. Vele kapcsolatban
semmiféle különleges akcióra nincs szükség.
- Értem. És mi van a lánnyal, aki elájult?
- Ő a legizgalmasabb pont az egész dologban. Szinte bizonyos, hogy Jean Morrel
volt az a csatorna, melyen keresztül az információ érkezett. Csakhogy ő már
huszonhat éves, minden eddigi tapasztalatunk azt mutatja, hogy túl öreg, semhogy
elsődleges kapcsolattá válhasson. Tehát olyasvalakinek kell lennie, aki közeli
kapcsolatban áll vele. A következtetés kézenfekvő. Sok évet már nem várhatunk.
Át kell vinnünk a Bíbor Kategóriába; lehet, hogy ő a legfontosabb élő emberi
lény.
- Megcsinálom. És mi van azzal a fiatalemberrel, aki a kérdést megfogalmazta?
Csak a véletlen kíváncsiság mondatta vele, vagy egyéb indítéka is volt?
- A véletlen vitte őt a társaságba… a nővére most ment férjhez Rupert Boyce-hoz.
Korábban nem ismerte egyik vendéget sem. Biztos vagyok benne, hogy nem
fogalmazta meg előre a kérdést, azt inkább a szokatlan körülmények és talán az
én jelenlétem sugallták. Így már aligha meglepő, hogy úgy viselkedett, ahogy.
Rendkívüli módon érdekli az űrhajózás; ő a fokvárosi egyetemen működő űrhajózási
csoport titkára, és minden jel szerint az életét akarja rátenni e téma
tanulmányozására.
- Érdekesen alakulhat a pályája. Szerinted milyen akció várható tőle, és mi
hogyan viszonyuljunk hozzá?
- Kétségtelenül leellenőrzi az adatot, mihelyt módja nyílik rá. De a pontosságát
már nem fogja tudni bebizonyítani, és tekintve, hogy milyen különös körülmények
között jutott a birtokába, nem valószínű, hogy publikálhatja. De ha megteszi is,
számít az valamit is?
- Ki kell értékelnem mindkét helyzetet - jelentette ki Karellen. Noha a
Szabályzatban szerepel, hogy nem fedhetjük fel a támaszpontunkat, az információt
semmiképpen sem lehet fölhasználni ellenünk.
- Egyetértek. Rodricks meg fog tudni valamit, ami vagy igaz, vagy nem,
gyakorlati haszna pedig nincs.
- Így látjuk mi - szögezte le Karellen. - De azért ne legyünk túl biztosak a
dolgunkban. Az emberi lények módfelett leleményesek, és gyakran nagyon is
állhatatosak. Soha nem szabad lebecsülnünk őket, ezért nem árt, ha figyelemmel
kísérjük Rodricks úr pályáját. Erről a jövőben sem szabad megfeledkeznem.
Rupert Boyce igazából sohasem hatolt a dolog mélyére. Amikor a vendégei - a
szokásosnál sokkal kevésbé zajosan - eltávoztak, töprengve gurította vissza az
asztalt a sarokba. Az a kis alkohol okozta homály nem engedte, hogy alaposabban
kielemezze a történteket, sőt, még a valóban megesett dolgok is mindjobban
elmosódtak benne. Halványan még emlékezett rá, hogy itt valami nagyon fontos, de
megfoghatatlan esemény játszódott le, és azon tűnődött, vajon meg kell-e
beszélnie Rashaverakkal. Végül úgy döntött, tapintatlanság lenne tőle, végtére
is a sógora okozta a bajt. Rupertet kicsit bosszantotta az ifjú Jan viselkedése.
De valóban hibát követett el Jan? Vagy bárki más? Elfogta a bűntudat, amikor
eszébe jutott, hogy ő volt az, aki a kísérletet végezte. Ez volt az a pillanat,
amikor úgy határozott - meglehetős sikerrel -, hogy az egész ügyet elfelejti.
Lehet, hogy tehetett volna valamit, ha megtalálja Ruth jegyzetfüzetének az
utolsó lapját, de hát az kézen-közön eltűnt a nagy kavarodásban. Jan mindig
olyan ártatlannak mutatta magát - Rashaverakot pedig mégsem vádolhatta az ember.
Arra pedig már senki sem emlékezett pontosan, hogy a végén mit betűztek ki, csak
annyit tudtak, hogy szemmel láthatóan nem volt semmi értelme…
A legközvetlenebbül érintett személy George Greggson volt. Sohasem felejtette el
azt a rémületet, amikor Jean egyenesen a karjaiba zuhant. Abban a pillanatban,
amikor a lány tehetetlenné vált, George számára hirtelen eltűnt a szórakoztató
társ, s ott maradt valaki, akit gyöngédséggel, szeretettel kellett körülvenni.
Amióta világ a világ, a nők elájultak - nem mindig előre megfontolt szándék
nélkül -, amire a férfiak mindig a megfelelő módon reagáltak. Jean összeesése
teljesen magától jött, de tervezni sem lehetett volna jobban. George - mint
később rájött - ebben a pillanatban hozta meg élete egyik legfontosabb döntését.
Nem vitás, hogy minden bizarr ötlete és még bizarrabb barátja ellenére Jean az a
lány, aki igazán számít. George-nak esze ágában sem volt végképp elhagyni
Naomit, Joyt, Elsát vagy - hogy is hívják? - Denise-t, de most eljött az ideje
valami nagyobb állandóságnak. Afelől nem volt kétsége, hogy Jean beleegyezik,
mert a lány érzelmei kezdettől fogva elég nyilvánvalóak voltak.
A döntése mögött még valami meghúzódott, amiről nem is tudott. Az éjszakai
élmény hatására csökkent benne az a lenézés és szkepticizmus, amivel Jean fura
kedvteléseit fogadta. Ezt ugyan soha nem ismerte volna el, pedig így volt - és
ezzel elhárult az utolsó akadály is, ami még köztük volt.
Ránézett Jeanre, aki sápadtan, de immár nyugodtan feküdt a repülőgép
hátradöntött ülésén. Odalent sötétség volt, fönt ragyogtak a csillagok.
George-nak sejtelme sem volt, hogy egy ezer kilométeres körzeten belül hol
lehetnek pontosan - de nem is bánta. Ez már tényleg a robot dolga volt, amely
hazaviszi őket, és a műszerfal állítása szerint ötvenhét perc múlva le is száll
velük.
Jean visszamosolygott rá, és szelíden kihúzta a kezét George kezéből.
- Hadd frissítsem fel a vérkeringésemet! - mondta panaszos hangon, az ujjait
dörzsölve. - Nyugodtan hihetsz nekem, ha egyszer azt mondom, hogy már
tökéletesen jól vagyok.
- Akkor most szerinted mi történt? Valamire csak kell emlékezned!
- Nem emlékszem… legföljebb egy végtelen ürességre. Hallottam, hogy Jan fölteszi
azt a kérdést, s a következő pillanatban már ott sürögtetek-forogtatok
körülöttem. Biztos, hogy valamiféle transzban voltam. Végtére is…
Elhallgatott, mert jobbnak látta, ha nem mondja el George-nak, hogy hasonló eset
máskor is előfordult már vele. Tudta, hogyan vélekedik minden ilyesmiről, és nem
akarta még jobban kiborítani; hogy ne adj isten, végképp elijessze magától.
- Végtére is… micsoda? - kérdezte George.
- Ó, semmi. Vajon mit gondolt erről az egész dologról a főkormányzó? Lehet, hogy
több anyagot szolgáltattunk neki, mint amennyire számított. - Jean testén
remegés futott át, a szeme elfelhősödött. - Félek tőlük, George! Ó, nem mintha
gonoszok volnának, vagy bármi ilyesmi. Biztos vagyok benne, hogy jót akarnak, és
csak olyat cselekednek, amiről úgy gondolják, hogy nekünk a legjobb lesz. Csak
tudnám, hogy tulajdonképpen mit terveznek…
George kényelmetlenül fészkelődött.
- Amióta csak a főkormányzók megjelentek a Földön, az emberek épp ezen törik a
fejüket - mondta. - Majd megmondják, ha elég érettek leszünk rá… én, őszintén
szólva, nem firtatom. Most különben is fontosabb dolgokkal kell törődnöm. - Jean
felé fordult; és megragadta a lány mindkét kezét. - Mit szólnál hozzá, ha holnap
elmennénk a Levéltárba, és aláírnánk egy szerződést, mondjuk… mondjuk öt évre?
Jean hosszan nézett a férfira, aztán úgy döntött, hogy tulajdonképpen tetszik
neki az, amit lát.
- Legyen tíz - mondta.
Jan várta az alkalmas pillanatot. Nem volt miért sietnie, annál inkább szüksége
volt gondolkodásra. Hovatovább úgy festett a dolog, mintha visszariadna
mindenféle ellenőrzéstől, hátha a gondolataiba befészkelődött fantasztikus
remény egyszerre szertefoszlik. Amíg bizonytalanságban volt, legalább
álmodozhatott.
Ráadásul ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, el kellett volna mennie az
Obszervatórium könyvtárosához. A nő túlontúl jól ismerte őt is, meg az
érdeklődését is, a kérése tehát nyilván fölkeltette volna a kíváncsiságát.
Lehet, hogy nem számítana, de Jan már elszánta magát, hogy semmit sem bíz a
véletlenre. Egy hét múlva jobb alkalma nyílik majd. Tudta, hogy túlzásba viszi
az óvatosságot, de ettől az egész vállalkozás megtelt valami
iskolásfiús-lelkesedéssel. Jan legalább annyira félt a nevetségességtől, mint
attól, hogy a főkormányzók esetleg kudarcra kárhoztatják. Ha csupán ábrándokat
kerget, azt soha senki nem tudhatja meg.
Nagyon is jó oka volt rá, hogy Londonba utazzék; már hetekkel ezelőtt megtette
az előkészületeket. Bár ő még túl fiatal s képzetlen volt, semhogy küldött
lehessen, ahhoz a három diákhoz tartozott, akiknek sikerült csatlakozni a
Nemzetközi Asztronómiai Unió értekezletére delegált hivatalos párthoz. Kár lett
volna elszalasztani a kínálkozó lehetőséget, miután gyerekkora óta nem járt
Londonban. Tudta, hogy az NAU-hoz eljuttatott több tucat tudományos írásműből
csak elenyészően kevés érdekelné őt, arról nem is szólva, hogy meg sem értené
őket. Mint minden tudományos kongresszus küldötte, ő is csak az ígéretesnek
látszó előadásokat akarta meghallgatni, s a fennmaradó időben a hozzá hasonló,
lelkes tagokkal szeretett volna csevegni vagy egyszerűen csak bámészkodni a
városban.
London rengeteget változott az elmúlt ötven évben. Ez idő tájt alig kétmillión
lakták, a gépek száma pedig ennek százszorosa volt a városban. Már megszűnt
óriás kikötőként működni, mert - mivel minden ország szinte mindent megtermelt,
amire csak szüksége volt - a világkereskedelem egész szerkezete megváltozott.
Néhány áruféleségből továbbra is bizonyos országok készítették a legjobbat, de
azok közvetlen légi úton érkeztek a rendeltetési helyükre. Az egykor a nagy
kikötőkben, később meg a nagy repülőtereken összefutó kereskedelmi utak ekkor
már egy bonyolult hálót alkottak, mely csomópontok nélkül szőtte át az egész
világot.
De azért volt olyan is, ami nem változott. A belváros továbbra is az üzleti
élet, a művészet és a tudomány központja maradt. E téren egyetlen kontinentális
főváros sem vehette föl Londonnal a versenyt - a számos ellenkező híresztelés
dacára még Párizs sem. A belvárosban egy múlt századi londoni minden további
nélkül kiismerte volna magát. Voltak persze új hidak a Temzén, de a régi
helyükön. Ellenben eltűntek az óriási, piszkos vasúti pályaudvarok - száműzték
őket a külvárosokba. A Parlament viszont nem változott; Nelson fél szeme
továbbra is lebámult a White-hallra, s a Szent Pál kupolája ugyanúgy magasodott
a Ludgate Hill fölé, noha felsőbbrendűségét új magas épületek vonták kétségbe.
És az őrség ugyanúgy lépdelt föl-alá a Buckingham Palota előtt. Ezek itt mind
képesek voltak várni, gondolta Jan. Most vakáció volt az egyetemeken, így aztán
két diáktársával együtt az egyik diákszállóban helyezték el. Jellegét tekintve
Bloomsbury sem változott az elmúlt száz évben: megmaradt a szállodák és panziók
szigetének - noha e szálláshelyek már nem voltak annyira egymás hegyén-hátán, s
eltűntek az egyforma, kormos téglaházak se vége, se hossza utcasorai is.
Jan számára csak a kongresszus második napján jött el a várva várt alkalom. A
fontos előadásokat a Tudományközpont nagy üléstermében tartották meg, nem messze
a Concert Halltól, amelynek egykor nagy szerepe volt abban, hogy London a világ
zenei fővárosa lett. Jan meg akarta hallgatni az aznapi első előadást, amely a
pletykák szerint halomra dönti a bolygók kialakulásának hivatalosan elfogadott
elméletét.
Lehet, hogy meg is tette volna, de Jan nem lett sokkal bölcsebb, amikor a szünet
után elment. Lesietett az igazgatóságra, és megnézte azokat a szobákat, amelyek
érdekelték.
Valamelyik jó humorérzékű polgári alkalmazott a nagy épület legfelső emeletén
helyezte el a Királyi Csillagászati Társaságot; a tanács tagjai nagyon is
méltányolták a gesztust, mivel innen csodás kilátás nyílt a Temzére és az északi
városrészre. Úgy tűnt, mintha az épületben teremtett lélek sem tartózkodna, de
Jan - aki úgy szorongatta a tagsági kártyáját, mint valami útlevelet, ha netán
kérdőre vonná valaki - minden nehézség nélkül megtalálta a könyvtárat.
Kis híján egy órába telt, mire rábukkant arra, amit keresett, és megtanulta,
hogyan kell kezelni a hatalmas csillagkatalógusokat a maguk több milliónyi
szócikkével. Valósággal elfogta a remegés, ahogy közeledett a kérdése végéhez,
és arra gondolt, milyen jó, hogy nincs itt senki, aki látná az idegességét.
Aztán helyére tette a katalógust, és sokáig ült mozdulatlanul, üres tekintettel
bámulva a könyvespolcokkal borított falat. Aztán lassan kiballagott a csendes
folyosóra, elhaladt a titkár irodája előtt (már volt odabent valaki,
könyvcsomagokat bontogatott elmélyült figyelemmel), és lement a lépcsőn.
Elkerülte a liftet, mert most szabad akart lenni, nem viselte volna el a
falakat. Eredetileg egy másik előadást is meg akart hallgatni, de már nem volt
jelentősége.
Nyugtalan gondolatokkal birkózva sétált le a rakpart támfalához, ahol elnézte,
milyen ráérősen halad a Temze a tenger felé. A hozzá hasonló, ortodox tudományon
nevelődött embernek nehéz elfogadnia azt a bizonyítékot, ami most az ő kezébe
került. Hogy valóban igaz, afelől sohasem lehet biztos, de már maga a
valószínűsége is megsemmisítő erejű. Lassan bandukolt a folyót szegélyező fal
mellett, s közben egyenként számba vette a tényeket.
Első tény: Rupert partiján senki sem tudhatta, hogy ő fel fogja tenni azt a
kérdést. Ő maga sem tudta: az adott pillanatban így reagált a körülményekre.
Vagyis senki nem készülhetett föl semmiféle válaszra, és nem is táplálhatta be
előre az agyukba.
Második tény: Az OFF 549 672 egy csillagászon kívül valószínűleg senkinek nem
mond semmit. A nagy országos földrajzi felmérés ugyan már egy fél évszázada
befejeződött, a létezéséről mind a mai napig összesen ha pár ezer szakember tud.
És egy találomra kiemelt számról senki emberfia meg nem mondja, az a csillag
merre található az égbolton.
Csakhogy - és ez volt az imént fölfedezett harmadik tény - ama kicsi és
jelentéktelen csillag, amit OFF 549 672-nek hívtak, pontosan a megfelelő helyen
volt. A Carina csillagkép szívében, ama fényes út végén, amely a Naprendszerből
vezetett kifelé a tér mélységein át, és amelyet alig pár napja, azon a bizonyos
éjszakán Jan a saját szemével látott.
Ez nem lehetett véletlen. El kell fogadnia, hogy az OFF 549 672 nem más, mint a
főkormányzók hazája. De ha elfogadja, azzal gyalázatot követ el a tudományos
módszerről alkotott minden dédelgetett eszméjén. Nagyon helyes - megérdemlik a
gyalázatot. Neki pedig el kell fogadnia a tényt, hogy Rupert fantasztikus
kísérlete rábukkant a tudás mindmáig ismeretlen forrására.
Rashaverak? Benne rejlett a legvalószínűbb magyarázat. A főkormányzó nem volt
benne a körben, de ez kevés jelentőséggel bírt. Jant mindenesetre nem a
parafizikai jelenségek mechanizmusa izgatta, hanem az, hogy hogyan lehet
felhasználni az eredményeket.
Nagyon keveset lehetett tudni az OFF 549 672-ről; az égvilágon semmi sem
különböztette meg milliónyi másik csillagtól. De a katalógus megadta a
fényrendjét, a koordinátáit és a színképtípusát. Jan egy kis utánanézéssel,
néhány egyszerű számítással megtudhatná - legalábbis megközelítően -, hogy
milyen messze van a főkormányzók világa a Földtől.
Jan ekkor szélesen elvigyorodott, s a Temzének hátat fordítva fölnézett a
Tudományközpont fehéren csillogó homlokzatára. A tudás hatalom - és ő az
egyetlen ember a Földön, aki tudja, honnan származnak a főkormányzók. Arról,
hogy hogyan kamatoztatja majd ezt a tudását, még sejtelme sincs. Elég, hogy
biztos helyen van, a fejében, s várja a sors kínálta pillanatot.
Az emberi faj tovább sütkérezett a béke és jólét hosszú, felhőtlen nyári
délutánjában. Egyáltalán: lesz itt még tél? Elképzelhetetlen volt. Az értelem
kora, melynek beköszöntét idő előtt, két és fél évszázada jelentették be a
francia forradalom vezérei, végre valóban elérkezett a világra. Tévedésről
ezúttal szó sem volt.
Persze a kornak is megvoltak a maga hátulütői, de ezeket az emberek készséggel
tudomásul vették. Nagyon öregnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki észrevegye,
milyen unalmasak azok az újságok, melyeket a teleprinter nyom ki minden
otthonban. Hol voltak már az egykor szalagcímeket produkáló bűnügyek? Hol voltak
a titokzatos gyilkosságok, melyek előtt tanácstalanul állt a rendőrség, miközben
milliónyi kebelben izzott fel az erkölcsi felháborodás, melyet gyakran az
elfojtott irigység táplált? A mostanság megesett gyilkosságok soha nem voltak
titokzatosak; csak egy tárcsát kellett elforgatni - s újra lejátszhatták a
bűnügyet. Az efféle mutatványokra alkalmas berendezések eleinte meglehetősen
nagy riadalmat keltettek a törvénytisztelő lakosság körében. Olyasvalami volt
ez, amit a főkormányzók - akik tudvalevőleg nem láthatták át az emberi lélek
minden csalafintaságát - előzetesen nem vettek számításba. Minden kétséget
kizáróan tisztázni kellett, hogy senkinek sem áll majd módjában, hogy
leselkedjen embertársai után, és hogy szigorúan fogják ellenőrizni azt a kevés
berendezést, amit emberi kezekre bíztak. Rupert Boyce vetítője például nem
működött a rezervátum határain túl, így aztán Ruperten és Maián kívül nemigen
kerülhetett elébe emberi lény.
Még az a kevés, valóban megtörtént, komoly bűntény sem keltett különösebb
figyelmet a lapokban. A jól táplált emberek ugyanis nem szívesen olvasnak mások
társadalmi melléfogásairól.
Az átlagos munkahét húsz óra körül mozgott - de ez a húsz óra nem afféle
kényelmes, hivatali munkával telt el. Már nem dívott a begyakorláson alapuló,
gépies munkavégzés sem. Az emberi értelem túlontúl értékes volt, semhogy olyan
feladatokat végeztessenek vele, melyekhez éppen elég volt pár ezer tranzisztor,
néhány fotocella és egy köbméternyi nyomtatott áramkör. Egész gyárak működtek
hetekig úgy, hogy ember be nem lépett a gyárkapun. Ők arra kellettek, hogy
kijavítsák a hibákat, meghozzák a döntéseket, kitalálják az új vállalkozási
formákat. A többit elvégezték a robotok.
A sok szabad idő egy évszázada még óriási problémákat okozott volna. A megoldást
többé-kevésbé az oktatásban találták meg, mert a széles körű műveltséggel
rendelkező ember ritkán unatkozik. Valaha fantasztikusnak tűnt volna ez a magas
kulturáltsági szint. Nem mintha bebizonyosodott volna, hogy az emberi faj
értelmesebbé vált, inkább arról volt szó, hogy első ízben kapott mindenki
lehetőséget arra, hogy használja az eszét.
Az embereknek általában két otthonuk volt, mégpedig a világ két teljesen
különböző pontján. Most, hogy kinyílt előtte a sarkvidék is, az emberiség
tekintélyes hányada hullámzott féléves időközönként az Északi-sarktól a
Déli-sarkig, a hosszú, világos sarki nyár nyomában. Mások bevették magukat a
sivatagba vagy a hegyekbe, vagy akár a tengerbe. Olyan hely nem létezett a
bolygón, ahol a tudomány és a technika ne építhetett volna otthont annak, aki
ragaszkodott az elképzeléséhez.
Ha a hírek között akadt olykor egy-egy izgalmasabb, azt rendszerint a szokottnál
jóval különlegesebb lakóhely szolgáltatta. Balesetek még a legtökéletesebben
berendezett társadalomban is előfordulnak. Talán még jó jel is volt, hogy az
emberek érdemesnek tartották kockára tenni, sőt olykor ki is törni a nyakukat
valami csinos kis villáért az Everest csúcsa alatt, vagy a Victoria-zuhatag
vízfüggönye mögött. Ennélfogva valakit mindig ki kellett menteni valahonnan. Ez
amolyan játékká, már-már bolygóméretű sporttá vált.
Az emberek megengedtek maguknak efféle hóbortokat, elvégre idejük is, pénzük is
volt rá. Amikor egyik pillanatról a másikra feloszlatták a fegyveres
testületeket, a világ tényleges gazdagsága csaknem megkétszereződött - a többit
meg elintézte a termelésnövekedés. A huszonegyedik század emberének
életszínvonalát ennél fogva nehezen lehetett volna összehasonlítani bármelyik
elődjével. Olyannyira olcsó volt minden, hogy az élethez alapvetően hozzátartozó
dolgokat egyenesen ingyen adták; ezek amolyan közszolgáltatások voltak, mint
hajdan az utak, a víz, a közvilágítás és a csatorna. Az ember oda utazott, ahova
akart, azt evett, amihez kedve támadt - anélkül, hogy ezekért pénzt adott volna
bárkinek is. A közösség produktív tagjaként nyerte el ezeket a jogokat.
Akadtak persze semmittevők is, ám azok száma, akik elég erős akarattal bírnak
ahhoz, hogy teljes tétlenségben éljenek, sokkalta kevesebb, mint feltételezni
szokták. E paraziták eltartása jóval kisebb terhet jelentett, mint a
szelvénygyűjtők, üzletvezetők, banktisztviselők, tőzsdeügynökök és hasonlók
hadairól való gondoskodás - mert akárhogy nézzük is, ezeknek elsősorban az volt
a dolga, hogy egyik dossziéból a másikba rakosgassák az ügyeket.
Kiszámították, hogy az emberi faj összes tevékenységének már közel egynegyede
terjedt ki a legkülönbözőbb sportokra, a pihentető sakktól egészen a halálos
veszedelmeket magában rejtő magashegyi sílesiklásig. Ez azzal a nem is remélt
eredménnyel járt, hogy megszűnt a hivatásos sportoló kategóriája. Túl sok kiváló
amatőr volt, és a megváltozott gazdasági feltételek között elavulttá vált a régi
rendszer.
Így vált úgyszólván a legnagyobb és egyetlen iparággá a sport, a szórakozás és
annak minden ága-boga. Több mint száz évig tartotta magát az általános hit, hogy
Hollywood a világ közepe. Most még inkább beigazolódni láthatták ezt az
elképzelést, mint valaha - ugyanakkor bizton állíthatjuk, hogy az 1950-es évek
produkcióihoz képest a 2050-es évjárat összehasonlíthatatlanul kényesebb ízlést
tükrözött. Kétségtelenül volt némi haladás: már nem a jegypénztárak diktálták a
feltételeket.
Mindeme kikapcsolódás és időtöltés közepette, miközben a bolygó a legjobb úton
haladt afelé, hogy egyetlen, hatalmas játszótérré váljon, még mindig akadtak
egyesek, akik képesek voltak időt szakítani rá, hogy egy régi, soha meg nem
válaszolt kérdést újra meg újra föltegyenek:
És innen merre tovább?
Jan nekidőlt az elefántnak, s kezét rátette a durva, kérges bőrre. Megszemlélte
a hatalmas agyarakat s a begörbített ormányt, ahogy az ügyes állatpreparátor
megragadta a kihívás vagy az üdvözlés pillanatát. Éppen csak átfutott az agyán,
hogy vajon miféle ismeretlen világok még vadabb lényei fogják egy napon
nézegetni e földi száműzöttet.
- Hány állatot küldtél már a főkormányzóknak? - kérdezte Ruperttől.
- Legalább ötvenet, de persze ez a legnagyobb. Gyönyörű, nem? A legtöbb olyan
picike volt: lepkék, kígyók, majmok és így tovább. Igaz, hogy tavaly szereztem
egy vízilovat.
Jan fanyarul elmosolyodott.
- Morbid gondolat, de az jutott eszembe, hogy azóta már szerepelhet a
gyűjteményükben néhány csinosan kitömött Homo sapiens is. Kíváncsi volnék, kiket
ért a megtiszteltetés?
- Lehet, hogy igazad van - jegyezte meg Rupert elég érzéketlenül. - A kórházakon
keresztül minden további nélkül el lehetne intézni.
- És ha valaki önként jelentkezne, amolyan élő példányként? tűnődött Jan
fennhangon. - Feltéve persze, hogy garantálnák a végső visszatérést.
Rupert nevetett, de hangjában most nem volt részvétlenség. - Ez ajánlat akar
lenni? Továbbítsam Rashaveraknak?
Jan egy hosszú percig majdhogynem komolyan fontolgatta az ötletet. Aztán
megrázta a fejét.
- Öööö… ne. Csak hangosan gondolkoztam. Nyilván kikosaraznának. Erről jut
eszembe, láttad egyáltalán Rashaverakot a napokban?
- Körülbelül hat hete hívott fel. Talált egy könyvet, amire én is régóta
vadásztam. Igazán kedves volt tőle.
Jan lassan körbejárta a kitömött vadállatot; csak csodálni tudta a szakértelmet,
amely képes volt megragadni és örökre kimerevíteni az életerő megnyilvánulásának
e kivételes pillanatát.
- Rájöttél valaha is, hogy mi érdekli? - kérdezte. - Arra gondolok, hogy nehezen
lehet összeegyeztetni a tudásukat az okkultizmus iránti érdeklődésükkel.
Rupert gyanakodva pillantott Janre, vajon nem az ő hobbiján gúnyolódik-e a
sógora.
- Elég kielégítőnek tűnt a magyarázata. Mint antropológust minden szempontból
érdekli a kultúránk. Ne felejtsd el, nekik rengeteg idejük van, jobban
elmerülhetnek a részletekben, mint egy humán kutató életében bármikor is. Az,
hogy kiolvasta a könyvtáramat, minden bizonnyal csak egy kicsivel gazdagította
Rashy forrásait.
Lehet, hogy valóban erről volt szó, de Jant a válasz nem győzte meg. Néha
szerette volna elárulni a titkát Rupertnek, de a természetéből fakadó óvatossága
mindig visszatartotta. Félt, hogy Rupert elkottyantana valamit, ha újra
találkoznék főkormányzó barátjával - túl nagy lenne a kísértés.
- Ha azt hinnéd, hogy ez valami nagy munka - váltott Rupert hirtelen témát -,
elárulom, hogy milyen megbízást kapott Sullivan. Megígérte, hogy elküldi a világ
két legnagyobb teremtményét - egy spermacetit és egy óriás tintahalat. Amint
egymásba kapaszkodva, élethalálharcot vívnak egymással! Az lesz ám az élőkép!
Jan nem válaszolt. Az a villanásszerű ötlet túl hátborzongató, túl fantasztikus
volt, hogy komolyan lehessen venni. Pedig amilyen vakmerő, akár sikerülhet is…
- Mi bajod? - kérdezte Rupert aggodalmasan. - Elbágyasztott a hőség?
Jan megrázkódott, s ezzel vissza is tért az itt és most valóságába. - Jól vagyok
- felelte. - Csak elgondolkodtam, hogy vajon hogy viszik el a főkormányzók ezt a
kis csomagot.
- Ó - válaszolta Rupert -, leszáll az egyik teherhajójuk, kinyitnak egy
zsilipet, és bevontatják.
- Én is éppen így képzeltem el - mondta Jan.
Akár egy űrhajó kabinja is lehetett volna, de nem volt az. A falakat számtalan
mérő- és egyéb műszer borította, s ablakok helyett csupán egy széles képernyőre
láthatott a pilóta. A járműben, melyben hat utas fért el, pillanatnyilag csak
Jan tartózkodott.
Feszülten figyelte a képernyőt, szinte itta magába a szeme előtt elvonuló
különös, ismeretlen tájat. Ismeretlen… igen éppannyira ismeretlen, mint amivel a
csillagokon túl fog találkozni, ha őrült terve sikerrel járt. Lidérces lények
birodalma felé utazott, ahol a világ kezdete óta háborítatlan sötétségben lesnek
egymásra az élők. Olyan birodalom volt ez, amely fölött évezredek óta hajózik az
ember - talán még egy kilométer sincs közte és az ember hajóinak tőkesúlya
között -, a legutóbbi száz évig mégis kevesebbet tudtak róla, mint a hold
látható féltekéjéről.
A pilóta egyre lejjebb ereszkedett az óceáni magasságokból a
Dél-csendesóceáni-medence még föl nem tárt térségei felé. Jan tudta, hogy a
hanghullámok ama láthatatlan rácsa mutatja neki az utat, melyeket óceánfenéki
jelzőberendezések sugároznak. Még oly távol hajóztak a fenéktől, mint a felhők a
Föld felszínétől.
Errefelé kevés látnivaló volt; a tengeralattjáró letapogatói hasztalan kutatták
a vizeket. A hajtóművektől felkavart vízből elijedhettek a kisebb halak; csak
valami nagyobb teremtmény jöhetett volna kíváncsiskodni, olyan, amelyik nem
tudta, mi a félelem.
Az apró kabin beleremegett a hatalmas erőbe - abba az erőbe, amelyik
ellensúlyozni tudta a fölöttük lévő víz irdatlan nagy súlyát, s létrehozta ezt a
kicsiny fény- és légbuborékot, melynek belsejében az emberek életben tudtak
maradni. Ha ez az erő megszűnnék, gondolta Jan, fémsírba zárt foglyokként
temetődnének be a tengerfenék iszapjába.
- Ideje, hogy meghatározzuk a helyzetünket - mondta a pilóta. Beállított egy sor
kapcsolót, mire a hajtóművek egyenként leálltak, a jármű lelassult, majd
megállt. Most mozdulatlanul lebegtek a vízben, mint valami léggömb a levegőben.
Mindössze egy percig tartott, míg ellenőrizték a helyzetüket a szonárrácson.
Amikor a pilóta végzett a műszerek leolvasásával; így szólt:
- Mielőtt újra beindítanánk a motorokat, figyeljünk egy kicsit, hátha hallunk
valamit.
A hangszóróból hallatszó halk, állandó mormolás betöltötte a csendes kis kabint.
Jan semmiféle jellegzetes zajt nem hallott ki a többi közül: a sokféle egyéni
hang egyetlen háttérzajban egyesült. Jan tudta, hogy a tenger számtalan
lakójának beszélgetését hallja. Mintha egy élőlényektől hangos erdő közepén
állna - ámbár ott felismert volna néhány jellegzetes, egyéni hangot a többi
között, itt azonban egyetlen szálat sem tudott kihúzni és beazonosítani e
zajszövedékből. Annyira idegen, annyira más volt, mint bármi, amit eddig
megismert, hogy beleborsódzott a háta. Pedig ez is ahhoz a világhoz tartozott,
amelyben élt…
E vibráló háttérzajba úgy hasított bele a rikoltás, mint villámfény a sötét
viharfelhőbe. De el is halkult gyorsan, hogy előbb szirénabúgásba, majd
jajongásba átcsapva fokozatosan megszűnjön, hogy egy perc múlva, valamivel
távolabbról újra megismétlődjék az egész. De erre már sikolyok kórusa válaszolt,
valami féktelen ricsaj, amitől a pilóta odakapott a hangerő-szabályozóhoz.
- Mi volt ez, az isten szerelmére?! - kérdezte elfúló hangon Jan.
- Kísérteties, mi? Bálnacsapat; nagyjából tíz kilométerre tőlünk.
Tudtam, hogy errefelé vannak, gondoltam, szívesen hallaná őket. Jan
megborzongott.
- És én még azt hittem, hogy a tengerben csend van! Miért lármáznak ilyen
fülhasogatóan?
- Gondolom, beszélgetnek. Ezt Sullivan tudná megmondani, állítólag egyik-másikat
meg is tudja különböztetni, ámbár ezt nehezen hiszem. Nini, kísérőt kaptunk!
A képernyőn egy elképesztően nagy állkapcsú hal jelent meg. Elég tekintélyes
méretűnek látszott, de nehéz volt megítélni, minthogy Jan nem ismerte a kép
méretarányait. A hal kopoltyúja alól egy hosszú csáp nyúlt ki, amely egy
ismeretlen rendeltetésű, harangforma szervben végződött.
- Most infravörösben látjuk - mondta a pilóta. - Nézzük meg, hogy néz ki
normálisan.
A hal eltűnt. Csak a fityegője látszott, saját foszforeszkáló fényében izzva.
Aztán egy villanásnyi időre láthatóvá vált a teste is, melyen végig kigyulladt
egy sor fény.
- Ördöghal. Ezzel csalogatja magához a többi halat. Fantasztikus, nem? Csak azt
nem értem, hogy a csalija miért nem vonz olyan halakat, amelyek őt tudnák
megenni. De nem tölthetjük itt az egész napot; figyelje, hogy iszkol el, ha
bekapcsolom a hajtóműveket!
A kabin újra megrázkódott, miközben a jármű előrelökte magát. A nagy világító
hal rémületében leadta a vészjelet: fölvillantotta összes fényét, majd
meteorként elszáguldott a sötét mélység felé.
Újabb húszpercnyi lassú ereszkedés után a tapogatósugarak láthatatlan ujjai
először érintették egy pillanatra az óceánágyat. Lent a mélyben alacsony dombok
vonultak; kerekded körvonalaik sajátos szelídséget árasztottak. Az egykori
szabálytalanságokat réges-rég belepte már a föntről hulló szakadatlan zápor. Még
itt, a Csendes-óceán közepén is, ahonnan messze esnek a szárazföldből öblöket
kivájó nagy folyótorkolatok, szüntelenül tartott az a zápor. Jött az Andok
viharvert hegyoldalaiból, a milliárdnyi élőlény testéből s az űr terein
átvándorló s végül itt megpihenő meteorok porából. Itt, az örök éjszakában
rakódtak le a jövendő szárazföldek alapjai.
A dombok elmaradtak mögöttük. Jan látta a térképen, hogy ők voltak a határőrök
annak a széles síkságnak a peremén, amely túl mélyen volt, semhogy a letapogatók
elérhették volna.
A tengeralattjáró lassan, megfontoltan ereszkedett lefelé. A képernyőn egy újabb
kép kezdett kibontakozni, de olyan volt a látószög, hogy időbe telt, mire Jan
értelmezni tudta a látványt. Végül rájött, hogy a mélyben rejtőző síkságból
kiemelkedő tenger alatti hegységhez közelednek.
A kép kitisztult; ebből a közelségből jobb hatásfokkal tudtak dolgozni a
letapogatók, s a táj majdnem olyan tisztán rajzolódott ki, mintha fényhullámok
alakították volna ki a képet. Jan az apró részleteket is ki tudta venni - a
különös halakat, melyek a sziklák között üldözték egymást. Elnézett például egy
mérges küllemű, tátogó lényt, amely lassan úszott el egy félig elrejtett hasadék
előtt, majd hirtelen, szemmel nem is követhető gyorsasággal kilökte eddig nem
látható hosszú csápját, amivel aztán meg is pecsételte a vergődő hal sorsát.
- Mindjárt megérkezünk - szólt a pilóta. - Egy perc, és meglátja a labort.
Lassan sodródtak egy sziklanyúlvány fölött, amely meredeken szökött a magasba.
Már látni lehetett az alanti síkságot; Jan úgy vélte, hogy néhány száz méternél
nem lehetnek magasabban a tengerfenék fölött. Aztán körülbelül egy kilométerre
előttük egy csomó, három lábon álló gömböt pillantott meg, melyek csövekkel
kapcsolódtak egymáshoz. Hajszálra úgy festettek, mintha egy vegyi üzem tartályai
volnának, és valóban ugyanezen alapelvek szerint építették meg őket. A különbség
mindössze annyi volt, hogy itt nem a belső, hanem a külső nyomásnak kellett
ellenállni.
- Mi ez? - kérdezte Jan elakadó lélegzettel, s reszkető ujjal mutatott a
legközelebbi gömbre, melynek felszínén a vonalak különös mintázata egy hatalmas
csáprendszerré bomlott fel. Közelebb érve Jan azt is látta, hogy a csápok nagy,
kocsonyás tömlőben végződnek, amelyből egy jókora szempár szegeződik rá.
- Lucifer, ha minden igaz - válaszolta a pilóta közönyösen. Valaki megint enni
adott neki. - Benyomott egy gombot, és a műszerpult fölé hajolt. - T-2 hívja
Labort. Jelentkezem. Elhessegetnék a kis kedvencüket az útból?
- Labor T-2-nek - jött azonnal a válasz. - Rendben… megkezdhetik az
összekapcsolódási manővert. Lucey majd eltakarodik.
A képernyőt lassan betöltötték az ívelt fémfalak. Jan még látta, hogy
közeledtükre hirtelen eltűnik egy óriási szívókorongos kar. Tompán kongó hangot,
majd gyors egymásutánban kaparászó zajokat hallott, ahogy a befogószerkezetek
rátaláltak a rögzítőpontokra a tengeralattjáró sima, ovális törzsén. Néhány perc
elteltével a jármű szorosan a támaszpont falának simult, a két bejárati nyílás
egymásba kapcsolódott, majd a tengeralattjáró törzsén keresztül megindultak
előre egy hatalmas, üreges csavarmenetben. Aztán megjött a
nyomáskiegyenlítődésre utaló jelzés, kiengedett a zsilipek légmentes zárja, s
megnyílt az út az 1-es számú Mélytengeri Laborba.
Sullivan professzort Jan egy apró, rendetlen szobában találta, amely szemmel
láthatóan iroda, műhely és laboratórium volt egyszerre. A professzor egy
mikroszkópban nézegetett valamit, ami a leginkább egy pirinyó bombára
hasonlított. Minden bizonnyal nyomáskapszula volt, melyben mélytengeri lények
úszkáltak boldogan, hiszen a megszokott, négyzetcentiméterenkénti több tonnás
nyomás nehezedett rájuk.
- Nos - szólt Sullivan, nagy nehezen elszakítva magát a mikroszkóp lencséjétől
-, hogy van Rupert? És mit tehetünk magáért?
- Rupert remekül van - válaszolta Jan. - A legjobbakat kívánja önnek, és azt
üzeni, boldogan meglátogatná, ha nem volna klausztrofóbiás.
- Akkor elég kellemetlenül érezné itt magát, öt kilométernyi vízzel a feje
fölött. Igaz is, önt nem zavarja?
Jan vállat vont.
- Nem jobban, mint ha űrrepülőgépen volnék. Ha valami elromlik, itt is, ott is
ugyanaz az eredmény…
- Ilyen józanul kell felfogni a dolgokat; meglepő, hogy milyen kevesen
gondolkoznak így. - Sullivan a mikroszkóp beállításával vacakolt, majd
váratlanul fürkésző pillantást vetett Janre.
- Nagy örömömre szolgál, hogy körülvezethetem magát - mondta-, de bevallom,
kicsit meghökkentem, amikor Rupert továbbította a kérését. Sehogy sem fér a
fejembe, hogy egy magafajta űrcsavargót miért érdekel a mi munkánk. Nem a rossz
irányba indult el véletlenül? - Elnevette magát, majd így folytatta: - Én
például sohasem tudtam megérteni, miért olyan sürgős maguknak, hogy oda
kijussanak. Évszázadokba is beletelik még, mire az óceánokban szépen
feltérképezünk és elrendezünk mindent.
Jan fellélegzett. Örült, hogy Sullivan maga hozta szóba a témát, mert ezzel
jócskán megkönnyítette az ő dolgát. Hiába tréfálkozott, a halak
természetrajzának tudósa, azért kettőjükben nagyon is sok közös vonás volt. Nem
lett volna túl nehéz hidat építeni hozzá s megszerezni a rokonszenvét és a
támogatását. Sullivanben volt képzelőerő, különben sohasem mert volna behatolni
e víz alatti világba. De Jan feltett szándéka volt, hogy óvatos lesz, mert a
kérés, aminek kimondására készült, a legfinomabban fogalmazva is meglehetősen
szokatlan volt.
Csupán egyvalami adott neki önbizalmat. Lehet, hogy Sullivan visszautasítja az
együttműködést, de minden bizonnyal megőrzi Jan titkát. Itt, a Csendes-óceán
fenekén, e parányi, csendes kis irodában nem fenyegetett az a veszély, hogy a
főkormányzók - rendelkezzenek bármilyen idegen erővel is - kihallgatják a
beszélgetésüket.
- Sullivan professzor - kezdett bele-, árulja el, mit érezne akkor, ha a
főkormányzók a közelébe se engednék az óceánnak, amely olyannyira érdekli önt?
- Módfelett bosszantana, nem vitás.
- Meghiszem azt. És mit tenne, ha egy napon alkalma nyílna rá, hogy elérje a
célját, de úgy, hogy nekik sejtelmük sincs arról, amit ön tervez. Kihasználná az
alkalmat?
Sullivan egy pillanatig sem habozott.
- Természetesen. Utólag aztán vitatkozhatnánk rajta.
"A számból veszi ki a szót - gondolta Jan. - Most már nem visszakozhat… hacsak
nem fél a főkormányzóktól. De nem hinném, hogy Sullivan félne bármitől is."
Áthajolt a tárgyakkal telezsúfolt asztalon, s nekikészült, hogy előadja a
tervét.
Sullivan professzor nem volt ostoba ember. Még mielőtt Jan szólhatott volna,
kajánul elvigyorodott.
- Szóval erre megy ki a játék, mi? - mondta lassan. - Nagyon, nagyon érdekes!
Most pedig vágjon bele, és mesélje el, miért kellene segítenem magán…
Egy korábbi korszak költséges fényűzésnek tekintette volna Sullivan professzort.
Hadműveletei annyiba kerültek, mint egy-egy kisebbfajta háború, ő maga pedig
annyiban hasonlított a valóságos tábornokokhoz, hogy örökös harcban állt egy
soha nem lankadó ellenséggel. Ez az ellenség a tenger volt - fegyverei közé
tartozott a hideg, a sötétség s legfőképpen a nagy nyomás. A professzor olyan
tanácsadókra számíthatott, mint az intelligencia és a műszaki jártasság. Sok
győzelmet aratott már, de a tenger türelmes volt; ő tudott várni. Sullivan
tudta, hogy előbb-utóbb elkövet egy hibát. Csak az a tudat vigasztalta, hogy a
fulladás veszélye nem fenyegeti. Ahhoz túl gyorsan fog történni.
Sem így, sem úgy nem óhajtotta elkötelezni magát, amikor Jan előadta a kérését,
de azért tudta, mi lesz a válasza. Remek alkalom volt ez egy mindennél
érdekesebb kísérletre. Kár, hogy sohasem tudja meg az eredményt… bár, ami azt
illette, ilyesmi gyakran megesett a tudományos kutatásban, sőt, ő maga is
indított már el programokat, amelyek majd csak évtizedek múlva hoznak eredményt.
Sullivan professzor bátor és intelligens ember volt, de ha visszatekintett a
pályájára, tisztában volt vele, hogy nem sikerült megszereznie azt a fajta
hírnevet, amely századokon át töretlenül megőrzi egy tudós nevét. És most
teljesen váratlanul, tehát annál nagyobb vonzerővel, felcsillant előtte a
lehetőség, hogy mégiscsak beírhatja magát a történelemkönyvekbe. Olyasféle
ambíciója volt ez, amit soha senkinek be nem vallott volna, és - hogy ne legyünk
hozzá igazságtalanok - akkor is segített volna Jannek, ha örökre titok marad,
hogy neki is része volt a tervben.
Ami Jant illette, neki most alaposabban végig kellett gondolnia a dolgokat. Az
első felfedezés lendülete szinte akadály nélkül repítette el idáig; miután
összegyűjtötte az adatokat, jóformán egyetlen lépést sem kellett tennie, hogy az
álmát valóra váltsa. De most napokon belül döntenie kell. Ha Sullivan professzor
hajlandó együttműködni, akkor már nem lesz módja visszakozni. Vállalnia kell a
maga választotta jövőt, annak minden következményével együtt.
Végül is az a gondolat bírta elhatározásra, hogy sohasem fogja megbocsátani
magának, ha ezt a hihetetlen lehetőséget elszalasztja. Élete végéig fájlalhatja,
hiába - márpedig ennél elképzelni sem tud rosszabbat.
Pár óra múlva megjött Sullivan válasza, és ebből tudta, hogy a kocka el van
vetve. Lassan - mert rengeteg ideje volt még - hozzáfogott, hogy elrendezze az
ügyeit.
"Drága Maia! - így kezdődött a levél. - Ez a dolog, enyhén szólva, meglehetősen
váratlanul fog érni Téged. Mire megkapod a levelemet, én már nem leszek a
Földön. Nem úgy értem, hogy elmegyek a Holdra, mint annyian mások - nem; én
addigra már útban leszek a főkormányzók világa felé. Az emberek közül elsőként
fogom elhagyni a Naprendszert.
Ezt a levelet átadom annak a barátomnak, aki a segítségemre van ebben; ő megőrzi
mindaddig, amíg megbizonyosodik róla, hogy a tervem - legalábbis az első
szakasza - sikerült, és hogy a főkormányzók már nem avatkozhatnak közbe. Én
addigra már olyan messze leszek, és akkora sebességgel fogok utazni, hogy
valószínűleg semmiféle üzenet nem érhet utol. De ha utolérne is, semmiképpen sem
látszik hihetőnek, hogy a hajó vissza is tud hozni a Földre. És egyébként
kifejezetten kételkedem benne, hogy megérnék ennyi odafigyelést.
Először is hadd magyarázzam meg, hogy jutottam erre az elhatározásra. Tudod,
mennyire érdekelt mindig is az űrutazás, és milyen dühös voltam, amiért sohasem
engedték, hogy más bolygókra utazhassunk, vagy valamit is megtudhassunk a
főkormányzók civilizációjáról. Ha nem avatkoznak be, azóta már eljuthattunk
volna a Marsra és a Vénuszra. Elismerem, legalább ennyire valószínű az is, hogy
mára már elpusztítottuk volna magunkat a kobaltbombákkal meg a többi, a huszadik
században kifejlesztett és fölhalmozott fegyverrel. De olykor én mégis arra
gondolok, bárcsak lett volna esélyünk, hogy a magunk lábára álljunk.
A főkormányzóknak bizonyára jó okuk van rá, hogy kisgyermekekként kezeljenek
bennünket. De még ha tudnám is, mi ez a kiváló ok, kétlem, hogy különösképpen
befolyásolná az érzéseimet - vagy a tetteimet.
Az egész tulajdonképpen Rupert partiján kezdődött. (Egyébként neki fogalma sincs
róla, hogy éppen ő mutatta meg nekem az utat.) Emlékszel arra a hülye szeánszra,
aminek a végén az a lány - elfelejtettem a nevét - elájult? Én megkérdeztem,
melyik csillagról jöttek a főkormányzók, és a válasz az volt, hogy az OFF 549
672-ről. Én voltaképpen nem is vártam választ, és egészen addig tréfának vettem
a dolgot. De amikor megtudtam, hogy a szám szerepel egy csillagkatalógusban, úgy
döntöttem, hogy megnézem magamnak. Kiderült, hogy az a csillag a Carina
csillagképben van - és bár keveset tudunk a főkormányzókról, azt mindenesetre
tudjuk, hogy abból az irányból jöttek.
Most nem teszek úgy, mintha érteném, hogyan jutott el hozzánk, vagy honnan
származott ez az információ. Olvasott valaki Rashaverak gondolataiban? Ha úgy
lett volna is, alig hihető, hogy ismerné azt a számot, amely alatt az ő napjuk a
mi egyik katalógusunkban szerepel. Itt egy tökéletes rejtéllyel állunk szemben,
s a megoldást én a Rupert-féle emberekre hagyom - fejtsék meg, ha tudják! Nekem
elég annyi, hogy megszereztem az információt, aminek alapján cselekedhetek.
Abból, hogy megfigyeltük, hogyan indulnak, ma már sokat tudunk a főkormányzók
hajóinak a sebességéről. Olyan iszonyatos gyorsulással száguldanak ki a
Naprendszerből, hogy nem egészen egy óra alatt megközelítik a fénysebességet. Ez
azt jelenti, hogy ismerniük kell egy olyan meghajtórendszert, amely egyformán
hat a hajó minden egyes atomjára, és a fedélzeten lévő tárgyak nem zúzódnak
össze egy pillanat alatt. Érdekelne, miért kell nekik ez a szédületes gyorsulás,
amikor ott van előttük az egész űr, és nyugodtan rászánhatnák az időt a
kényelmes gyorsulásra… Én úgy képzelem, hogy a csillagok körüli energiamezőt
csapolják meg, ezért aztán elindulni is és megállni is csak akkor tudnak, ha
kellően közel vannak valamelyik naphoz. De tovább nem jutottam az elméletemmel…
A lényeg az volt, hogy megtudtam, milyen messzire kell utazniuk, s hogy ez
mennyi időt vesz igénybe. Az OFF 549 672 negyven fényévnyire van a Földtől. A
főkormányzók hajói a fénysebességnek több mint kilencvenkilenc százalékát
elérik, tehát az útnak a mi időszámításunk szerint negyven évig kell tartania. A
mi időszámításunk szerint: és ez a dolog bökkenője.
Na már most, talán te is tudod, milyen különös dolgok történnek, amikor
megközelítjük a fénysebességet. Maga az idő is egy más mérték szerint telik:
lassabban - vagyis a földi hónapok csak napokat jelentenének a főkormányzók
hajóin. A hatás, mondhatni, alapvető - ahogy azt a nagy Einstein több mint száz
évvel ezelőtt fölfedezte.
Én - annak alapján, amit az űrhajózásról tudunk - számításokat végeztem,
fölhasználva a relativitáselmélet megalapozott eredményeit. A főkormányzók
hajóján lévő utas szempontjából két hónapnál nem tart tovább az út az OFF 549
672-re - miközben a földi időszámítás szerint negyven év telik el. Tudom, hogy
ez paradoxonnak hangzik, és ha megvigasztalhatlak vele, elárulom, hogy amióta
csak Einstein közhírré tette, a világ legjobb koponyái is sorra belezavarodtak.
E példa alapján talán megérted, miről van szó, és a helyzetről is tisztább képet
kapsz. Ha a főkormányzók nyomban visszaküldenek a Földre, úgy érkezem haza, hogy
mindössze négy hónappal lettem idősebb. De közben a Földön eltelt nyolcvan év…
Megérted hát, Maia, hogy bármi történjék is, most búcsúzom tőled…
Kevés dolog köt engem ide, te is nagyon jól tudod, így aztán tiszta
lelkiismerettel indulhatok utamra. Anyának még nem szóltam; hisztérikus rohamot
kapna, és azt nem viselném el. Jobb lesz így. Én ugyan megpróbáltam
engedményeket tenni, amióta csak apa meghalt - ó, nem, nincs értelme, hogy most
újra kezdjük az egészet!
Befejeztem a tanulmányaimat, és közöltem a hatóságokkal, hogy családi okok miatt
átköltözöm Európába. Minden el van intézve, nem kell aggódnod semmiért.
Mostanára már akár őrültnek is gondolhatsz engem, tudván, hogy lehetetlen
bárkinek is feljutnia a főkormányzók valamelyik hajójára. Én azonban megtaláltam
a módját. Nem fordul elő nagyon sűrűn, és ezek után valószínűleg nem fog
előfordulni soha többé, mert meggyőződésem, hogy Karellen nem követi el kétszer
ugyanazt a hibát. Ismered a legendát a falóról, amely bejuttatta a görög
katonákat Trójába? De van egy ótestamentumi történet is, egy még közelebbi
párhuzammal…"
- Magának biztosan kényelmesebb helye lesz, mint Jónásnak jelentette ki
Sullivan. - Semmi sem bizonyítja, hogy el lett volna látva villanyvilágítással
vagy mosdóval. De szüksége lesz egy csomó élelmiszerre, és gondoskodjon
oxigénről is. El tud helyezni kéthavi tartalékot ilyen kis helyen?
Ujjával rábökött a gondosan elkészített vázlatrajzra, amit Jan tett le az
asztalra. A papír egyik végén a mikroszkóp szolgált nehezékül, míg a másikon egy
valószerűtlen hal koponyája töltötte be ezt a szerepet.
- Azt remélem, hogy oxigénre nem lesz szükség - válaszolta Jan. - Tapasztaltuk,
hogy a főkormányzók be tudják lélegezni a mi atmoszféránkat, de nincsenek tőle
elragadtatva, és előfordulhat, hogy én egyáltalán nem viselem el az övéket. A
narcosamine alkalmazása megoldást jelent az egész készletproblémára. És
tökéletesen biztonságos. Amikor már úton leszünk, beadok magamnak egy injekciót,
amivel hat teljes hétre - plusz-mínusz néhány nap kiütöm magam. És addigra már
majdnem ott vagyok. Én nem is annyira az élelem és az oxigén, mint az unalom
miatt aggódtam.
Sullivan professzor elgondolkodva bólogatott.
- Igen, a narcosamine eléggé biztonságos, és az adagját is meglehetős
pontossággal lehet megállapítani, de arról is gondoskodjon, hogy legyen kéznél
elegendő élelmiszere, ha fölébred. Éhes lesz, mint a farkas, és gyenge, mint a
kismacska. És ha éhen hal, mert annyi ereje sem lesz, hogy elboldoguljon egy
konzervnyitóval?
- Erre én is gondoltam - jegyezte meg Jan, s egy kicsit meg is bántódott. - A
szokásos módon, azaz cukorral és csokoládéval táplálom föl magam.
- Helyes; örülök, hogy végiggondolta a helyzetét, és nem afféle mutatványnak
tekinti, amiből kiszállhat, ha úgy látja, hogy nem a kívánatos irányba tart. A
saját életét teszi ugyan kockára, de nem szeretném, ha úgy kellene éreznem, hogy
segítségére voltam abban, hogy öngyilkosságot kövessen el.
Fölkapta a koponyát, és szórakozottan emelgette a kezében. Jan megragadta a
tervrajzot, nehogy felpöndörödjön.
- Szerencse - folytatta Sullivan professzor -, hogy a felszerelés, amire
szüksége van, eléggé szabványos, így a műhelyünk néhány hét alatt össze tudja
állítani. És ha mégis másképp döntene…
- Nem fogok - szögezte le Jan.
"… Számba vettem minden kockázatot, és úgy látom, nincsenek gyenge pontok a
tervemben. Hat hét múlva előbújok, mint egy közönséges potyautas, és föladom
magam. Addigra majdnem véget ér az utazás - mármint az én időszámításom szerint!
Már készülődni fogunk, hogy leszálljunk a főkormányzók világán.
Hogy akkor mi történik, az persze tőlük függ. Lehet, hogy a következő hajóval
hazaküldenek - csak reménykedni tudok, hogy látok is valamit. Van egy
négymilliméteres kamerám, s hozzá sok ezer méternyi filmem; nem rajtam fog
múlni, ha nem használhatom. Ha a legrosszabbra számítok is, annyit mindenesetre
bebizonyítok, hogy az embert nem zárhatják örök időkre karanténba. Én leszek a
példa rá, s ezzel kényszeríteni fogom Karellent a cselekvésre.
Ez minden, drága Maiám, amit el kell mondanom. Tudom, hogy neked nem fogok
különösképpen hiányozni; legyünk őszinték, és valljuk be, sohasem volt olyan
szoros a kapcsolatunk, s most, hogy férjhez mentél Ruperthez, boldog leszel a te
saját kis világegyetemedben. Legalábbis ezt remélem.
Isten veled hát, és sok szerencsét! Gondom lesz rá, hogy találkozzak az
unokáiddal - úgy neveld őket, hogy tudjanak a létezésemről, jó?
Szerető fivéred, Jan."
Jan első pillantásra alig hitte el, hogy nem egy kis utasszállító repülőgép
törzsét látja. A húsz méter hosszú, tökéletesen áramvonalas fém csontvázat
könnyű állványzat vette körül, melyen a munkások közlekedtek szerszámgépeikkel.
- Igen - válaszolta Sullivan Jan kérdésére. - Szabványos repülési technikákat
alkalmazunk, s az emberek többsége is a repülőgépiparból jött. Nehéz elhinni,
hogy létezhet élőlény ilyen méretekkel, igaz? Hogy még föl is tudta dobni magát
a víz fölé, mint ahogy én láttam is.
Lenyűgöző volt, valóban, de Jan fejében most másfajta gondolatok jártak. Egyre
csak az óriás csontvázat fürkészte, hol találhatna megfelelő búvóhelyet az ő kis
cellájának, "légkondicionált koporsójának", ahogy Sullivan elkeresztelte. Egy
dologban már is biztos volt: itt akár tucatnyi potyautasnak is jutott volna
bőven hely.
- Úgy látom, a váz már majdnem kész - mondta. - Mikor húzza rá a bőrt?
Felteszem, hogy elejtette már a bálnát, különben nem tudná, mekkora legyen a
csontváz.
Sullivan szemmel láthatóan jót mulatott ezen a megjegyzésen. - A legcsekélyebb
szándékunkban sem áll bálnát elejteni. Különben is, nekik a szó megszokott
értelmében nincs bőrük. Nem beszélve arról, hogy aligha tudnánk húsz centiméter
vastag bálnaszalonnát teríteni e vázra… Nem, az egészet, úgy, ahogy van,
megcsináljuk műanyagból, aztán ki is festjük szépen. A végén senki sem tudja
majd megállapítani, miben különbözik az igazitól.
Vagyis, gondolta Jan, a főkormányzók akkor cselekednének észszerűen, ha itt
fényképeket készítenének, és otthon, a saját bolygójukon maguk készítenék el az
életnagyságú modellt. De lehet; hogy a teherhajójuk üresen megy vissza, és egy
húszméteres spermaceti-féle apróságot jóformán észre sem lehet venni rajta.
Ilyen hatalom és erőforrások birtokában minek izgassa magát valaki holmi apró
gazdaságossági kérdések miatt…
Sullivan professzor ott állt az egyik hatalmas szobor mellett, amelyik azóta
jelentett kihívást a régészet számára, amióta a Húsvét-szigeteket fölfedezték. E
király, isten vagy akármi vak tekintete mintha vele együtt szemlélte volna meg a
keze munkáját. Büszke volt arra, amit létrehozott, és sajnálta, hogy nemsokára
örökre eltűnik az emberi tekintetek elől.
A jelenet olyan volt, mintha egy őrült művész alkotta volna meg részeg
kábulatában. Pedig a való életből vett pedáns másolat volt; itt a művész nem
lehetett más, mint maga a Természet. Efféle jelenetet kevés ember láthatott,
amíg nem fejlődött ki tökéletesen a víz alatti televíziózás - és ama ritka
alkalmakkor is csak másodpercekre, amikor az óriás ellenfelek a felszínre dobták
magukat. E harcok az óceáni mélységek végtelen éjszakájában zajlottak, ott, ahol
a spermacetik az élelemért indultak vadászatra. És az élelem vadul tiltakozott
az ellen, hogy élve megegyék…
A bálna kitátotta hosszú, fűrészfogakkal ellátott alsó állkapcsát, hogy a
következő pillanatban rávesse magát áldozatára. A lény feje szinte elbújt a
fehér, puha karok vonagló hálójában, mellyel az óriás tintahal küzdött
kétségbeesetten az életéért. Mindenütt, ahol ezek a karok rátapadtak, húsz
centiméter vagy még nagyobb átmérőjű, ólomszürke szívókorongok pettyezték be a
bálna bőrét. Az egyik csáp helyén már csak a levágott csonk volt, és egy
pillanatig sem lehetett kétséges, ki fog győzni a végén. Amikor a föld két
legnagyobb vadállata harcba szállt egymással, mindig a bálna volt a győztes.
Mert lehetett a csáperdeje bármily erős, a tintahal csakis abban bízhatott, hogy
el tud menekülni, mielőtt darabokra nem szaggatja a türelmesen őrlő állkapocs.
Fél méter átmérőjű kifejezéstelen szeme gyilkosára szegeződött - holott
valószínűleg egyikőjük sem látta a másikat a mélység éjszakájában.
Az egész kiállítási tárgy több mint harminc méter hosszú volt, s egy
alumíniumgerendákból épített ketrec vette körül, melyhez az emelőszerkezetet
csatlakoztatták. A mű elkészült, remélhetőleg a főkormányzók örömére. Sullivan
bízott benne, hogy egykettőre dűlőre viszik a dolgot; a várakozás kezdett
kényelmetlenné válni.
Valaki kijött az irodából a fényes napvilágra, és szemmel láthatóan őt kereste.
Sullivan fölismerte az iroda főnökét, és odament hozzá.
- Helló, Bill… mi az ábra?
A másik egy üzenetlapot tartott a kezében, és igen elégedettnek látszott.
- Jó hír, professzor. Nagy megtiszteltetés ért bennünket! Maga a felügyelő jön
el, hogy megnézze a művünket, mielőtt behajózzák. Gondolja csak meg, micsoda
óriási reklám ez nekünk! Rengeteget fog számítani, amikor majd az új
szubvencióért folyamodunk. Én reménykedtem is valami ilyesmiben!
Sullivan professzor nagyot nyelt. Semmi ellenvetése nem volt a reklámmal
szemben, de ezúttal attól tartott, hogy ennyi már sok is lesz a jóból.
Karellen a bálna fejénél állt, fölnézett a hatalmas, lekerekített orrára és
fogakkal telezsúfolt állkapcsára. Sullivan elrejtette kényelmetlen érzéseit, s
azon töprengett, vajon mire gondol a felügyelő. A viselkedésén nem látszott,
hogy gyanakodna, és könnyen lehet, hogy a látogatása csak amolyan közönséges
gesztus. Ő azonban nagyon fog örülni, ha e látogatás véget ér.
- A mi bolygónkon nincsenek ilyen óriási lények - szólt Karellen. - Ezért is
kértünk meg rá, hogy csináld meg ezt a csoportképet. Az én… ööö… honfitársaim el
lesznek tőle ragadtatva.
- Pedig ha arra gondolok - mondta erre Sullivan -, hogy a ti bolygótoknak milyen
alacsony a gravitációja, azt hinném, nálatok aztán igazán kell lennie néhány
nagy állatnak. Végtére is, nézd meg, te magad mennyivel nagyobb vagy nálunk!
- No igen… csakhogy nekünk nincsenek óceánjaink. És méretek dolgában a
szárazföld nem veheti föl a versenyt a tengerrel.
Ez tökéletesen igaz, gondolta Sullivan. És amennyire tudta, ez a főkormányzók
világának mindeddig ismeretlen vonása volt. Jant - hogy vinné el az ördög! -
nagyon is érdekelni fogja.
A fiatalember e pillanatban egy kilométerrel arrébb egy kunyhóban üldögélt, és
távcsövön át idegesen figyelte a jelenetet. Szünet nélkül nyugtatgatta magát,
hogy nincs mitől félnie, mert bármilyen közelről veszik is szemügyre a bálnát, a
titkára nem jönnek rá. Arra viszont továbbra is megvolt az esély, hogy Karellen
megsejtett valamit - és most csak játszik velük.
A gyanú még inkább megerősödött Sullivanben, amikor a felügyelő bekukucskált a
barlangszerű torokba.
- Van a ti Bibliátokban egy figyelemre méltó történet egy héber prófétáról,
bizonyos Jónásról - mondta Karellen -, akit lenyelt egy cethal, miután kidobták
egy hajóból, és így biztonságban kivitte a szárazföldre. Gondolod, hogy egy
ilyen legendának lehet bármiféle valóságalapja?
- Én azt hiszem - válaszolta Sullivan óvatosan -, hogy van egy teljesen hihető
történet egy cethalászról, akit lenyeltek, majd minden hátrányos következmény
nélkül kiöklendeztek. De persze megfulladt volna, ha néhány másodpercnél tovább
tartózkodik a cet belsejében. És óriási szerencséjének kellett lennie, hogy
elkerülte a fogakat. Ez egy majdnem hihetetlen történet, de nem teljesen
lehetetlen.
- Nagyon érdekes - jegyezte meg Karellen. Egy pillanatig még ott állt, és
lebámult a hatalmas állkapocsra, aztán arrébb lépett, hogy megnézze a tintahalat
is. Sullivan remélte, hogy megkönnyebbült sóhaja nem hallatszott el hozzá.
- Ha előre tudom, mit kell majd kiállnom, már akkor kidobtam volna magát az
irodámból, amikor engem is megpróbált megfertőzni az őrültségével - közölte
Sullivan professzor.
- Ezt őszintén sajnálom - válaszolta Jan. - De végül is megúsztuk.
- Remélem. Mindenesetre sok szerencsét! Ha mégis meggondolná magát, még mindig
van legalább hat órája.
- Nem lesz rá szükségem. Már csak Karellen állíthat meg. Köszönet mindazért,
amit tett. Ha valaha visszatérek, és könyvet írok a főkormányzókról, magának
fogom ajánlani.
- Sok köszönetem lesz benne - morogta Sullivan. - Addigra már réges-rég halott
leszek. - Meglepődött, sőt, kissé meg is rökönyödött - nem lévén érzelgős ember
-, amikor rádöbbent, hogy a búcsú nem hagyja hidegen. Azokban a hetekben, amikor
az összeesküvést szőtték, lassanként megkedvelte Jant. A végén már attól kezdett
félni, nehogy egy bonyolult öngyilkosságban tegyék cinkossá.
A létrának támaszkodva állt, miközben Jan - gondosan kikerülve a fogakat -
bemászott a hatalmas szájba. A villanylámpa fényénél látta, hogy Jan megfordul
és int, majd eltűnik a barlangszerű üregben. Hallotta, hogy nyílik, majd zárul a
légzsilip ajtaja, aztán csend lett.
A mozdulatlan csataképet lidérces jelenetté változtató holdfényben a professzor
lassan visszaballagott az irodájába. Eltűnődött azon, hogy mit tett, és hogy az
hová fog vezetni. Amit, persze, sohasem fog megtudni. Lehet, hogy Jan újra eljön
majd ide, úgy, hogy az életéből néhány hónapnál többet nem áldozott föl arra,
hogy elutazzék a főkormányzók világára, s már vissza is tért a Földre. De még ha
megteszi is, az már az Idő áthághatatlan korlátjának túloldalán lesz, mert
nyolcvan év múlva fog lejátszódni.
Mihelyt Jan becsukta a zsilip belső ajtaját, az apró fémhengerben kigyúltak a
fények. Nem hagyott magának időt rá, hogy meggondolhassa magát; nyomban
hozzáfogott a jó előre kidolgozott ellenőrző műveletek elvégzéséhez. Már
napokkal korábban berakták az élelmiszer- és egyéb készleteket, de a megfelelő
hangulathoz kell ez a végső ellenőrzés, ami megnyugtatja a felől, hogy semmi nem
maradt elvégzetlenül.
Egy óra múlva már elégedett lehetett. Lefeküdt a laticel ágyra, és újra
átgondolta a tervét. Az egyetlen hang az elektromos naptáróra halk zümmögése
volt; ez fogja figyelmeztetni, ha az utazás a vége felé közeledik.
Tudta, hogy ebben a cellában semmit sem érezne, mert hajthatja bármilyen
iszonyatos erő a főkormányzók hajóját, az ellensúlyozás tökéletes lesz. Sullivan
ezt jó előre tisztázta, midőn fölhívta a figyelmet arra, hogy a mű nyomban
szétesik, ha néhány gravitációnál többnek van kitéve. "Megrendelői"
megnyugtatták, hogy efféle veszélytől nem kell tartania.
Pedig az atmoszférikus nyomásban jelentős változásra kellett számítani - ámde
ennek nem volt jelentősége, mivel az üreges "modellek" számos nyíláson át tudtak
"lélegezni". Jannek majd ki kell egyenlítenie a nyomást, mielőtt elhagyja a
celláját, s arra is számított, hogy a főkormányzók hajójának levegője az ő
számára belélegezhetetlen. Ezt a gondot azonban megoldja egy egyszerű
sebészmaszk és egy oxigénkészülék - ennél finomabb, kényesebb eszközre nem lesz
szüksége. Ha pedig gépi segítség nélkül is be tudja szívni a levegőt, hát annál
jobb.
Nem látta értelmét, hogy tovább várjon; csak az idegeit tette volna még jobban
próbára. Kivette a kis fecskendőt, melybe már betöltötték a gondosan elkészített
oldatot. A narcosamine-t az állatok téli alvásával foglalkozó kutatások során
fedezték föl; nem volt igaz az általánosan elterjedt hit, hogy felfüggesztette
az életműködést. Az viszont igen, hogy nagymértékben lelassította, de az
anyagcsere, ha alacsonyabb szinten is, de továbbra is működött. Olyan volt ez,
mintha lefojtották volna az élet tüzét, s az most ott parázslana a föld alatt.
De hetek vagy hónapok múlva, ha a drog hatása elenyészik, újra fellobban, s az
alvó életre kel. A narcosamine tökéletesen biztonságos szer volt. A természet
évmilliók óta használta, hogy általa mentse meg sok-sok gyermekét az élelemben
szegény téltől.
Jan tehát elaludt. Nem érezte, hogyan feszülnek, hogyan rándulnak meg a kábelek,
amikor a hatalmas fémszerkezetet beemelték a főkormányzók teherhajójának a
rakterébe. Nem hallotta, amikor a nyílások bezárultak, sem azt, amikor
háromszázmilliószor millió kilométerrel odébb újra kinyíltak. Nem hallotta azt a
távoli, halk sikolyt a vastag falakon túl, mellyel a Föld légköre fejezte ki
tiltakozását, miközben a hajó sebesen száguldott vissza, föl…
Nem érezte, amikor a Csillaghajó útra kelt.
A heti találkozókon rendszerint zsúfolásig megtelt a konferenciaterem, de ma
különösképpen; olyannyira, hogy a riporterek írni is alig tudtak. Századszorra
morogták oda egymásnak, milyen konzervatív Karellen, s hogy mennyire hiányzik
belőle a tapintat. A világon mindenütt másutt behozhatták volna a tévékamerákat,
magnetofonokat s a magas fokon gépesített szakma minden más eszközét. Itt
azonban be kellett érniük az olyan archaikus szerszámokkal, mint a papír és a
ceruza - sőt, még elmondani is nevetséges, a gyorsírással.
Persze számtalanszor próbálkoztak már felvevőgépek becsempészésével. Sőt, a
végén is kicsempészték sikeresen, de csak egy pillantást kellett vetni a gép
füstölgő belsejére, máris nyilvánvalóvá vált, hogy minden ilyen kísérlet
fölösleges. Csak akkor értették meg igazán, mire volt jó az örökös
figyelmeztetés, hogy a saját érdekükben hagyják a konferenciatermen kívül az
órájukat és az egyéb fémtárgyaikat…
A helyzetet még tisztességtelenebbé tette az, hogy Karellen viszont rögzítette
az egész ülést. Azokat a tudósítókat aztán, akiket gondatlanság vagy szándékos
megtévesztés vétkében marasztaltak el - ámbár ilyenek elvétve akadtak -,
Karellen beosztottjai rövid és kellemetlen tanácskozásokra hívták meg, ahol
figyelmesen végig kellett hallgatniuk azt, amit a felügyelő valójában mondott.
Olyan lecke volt ez, amit sohasem kellett megismételni.
Különös, hogy hogyan terjedtek a hírek. Sohasem jelentették be előre, mégis
mindig telt ház volt, amikor Karellen valami fontos bejelentésre készült - ami
évente nagyjából kétszer-háromszor fordult elő.
Amint a hatalmas ajtó megnyílt, és Karellen föllépkedett az emelvényre, a
duruzsoló sokaság elcsendesedett. A teremben gyenge volt a megvilágítás -
kétségkívül a főkormányzók távoli napját próbálva utánozni -, így a földi
felügyelő félretehette sötét szemüvegét, mely a szabad ég alatt mindig rajta
volt.
Udvarias "Jó reggelt mindenkinek"-kel fogadta az üdvözlések egyenetlen kórusát,
majd a sokaság előtt álló magas, előkelő megjelenésű alakhoz fordult. Golde úr,
a Sajtóklub doyenje ihlethette meg eredetileg a főkomornyikot az alábbi
bejelentésre:
- Három riporter, uram, és egy úr a Timestól. - Úgy öltözött és viselkedett,
mint a régi iskolát képviselő diplomaták; az első pillanatra megbízott benne
mindenki, s ezt utólag sem bánta meg soha senki.
- Milyen sokan vagyunk ma, Golde úr. Úgy látszik, nagy hiány van hírekben.
A Timestól jött úr elmosolyodott, és megköszörülte a torkát. - Remélem,
felügyelő úr, ön pótolja ezt a hiányt.
Golde feszülten figyelte, hogyan fogadja Karellen az ő válaszát. Annyira
tisztességtelen dolognak érezte, hogy a főkormányzók maszkmerevségű arca
semmiféle érzelmet nem árul el. A homályban is erősen összeszűkült pupillájú,
tágra nyílt, nagy szemek kifürkészhetetlenül bámultak vissza a leplezetlenül
kíváncsi emberszemekbe. Az arc kétoldali, iker légzőnyílása - ha ugyan arcnak
lehetett nevezni egyáltalán e recés bazaltgörbületeket - alig hallható füttyöket
bocsátott ki, jelezve, hogy Karellen feltételezett tüdeje küszködik a ritkás
földi levegőben. Golde láthatta is az apró fehér szőrszálakból álló, ide-oda
libegő függönyt, mely a fáziskülönbséget pontosan betartva válaszolt Karellen
gyors, kettős légzésciklusára. Többnyire porszűrőnek tartották, és már ennyi is
elég volt, hogy bonyolult elméleteket gyártsanak a főkormányzók otthonának
atmoszférájáról.
- Nos, valóban van hírem az önök számára. Mint kétségtelenül tudják, az egyik
teherhajóm nemrégiben hagyta el a Földet, hogy visszatérjen a bázishelyére. Csak
most derült ki, hogy potyautas van a fedélzetén.
Száz ceruza torpant meg a papíron; száz szempár szegeződött Karellenre.
- Potyautast mondott, felügyelő úr? - kérdezte Golde. - Megtudhatnánk, ki az… és
hogyan jutott föl a fedélzetre?
- A neve Jan Rodricks; mérnökhallgató volt a fokvárosi egyetemen. Nem vitás,
hogy további részleteket is megtudnak majd a saját, roppant hatékony
hírcsatornáikon keresztül.
Karellen mosolygott. Különös dolog volt ez a felügyelői mosoly: a hatást
valójában csak a szemek keltették, a rugalmatlan, ajak nélküli száj alig-alig
mozdult. Vajon ez is csak ama emberi vonások közül való, melyeket Karellen oly
ügyesen sajátított el? - töprengett Golde. Mert az összhatás vitathatatlanul a
mosoly képzetét keltette, és annak fogadta el az értelem is.
- Ami pedig a hogyant illeti - folytatta a felügyelő -, az másodlagos
jelentőségű. Biztosíthatom önöket és minden potenciális űrhajóst, hogy a hőstett
megismétlésére nincs lehetőség.
- Mi fog történni ezzel a fiatalemberrel? - faggatózott tovább Golde. -
Visszaküldik a Földre?
- Ebben nem vagyok illetékes, de úgy gondolom, a következő hajóval vissza fog
jönni. Ott, ahová ment, túl… túl idegennek fogja találni a körülményeket. És
ezzel el is jutottam mai értekezletünk fő témájához.
Karellen szünetet tartott, amely alatt még jobban elmélyült a csend.
- A népesség fiatal és romantikus elemei körében olykor felhangzik a panasz,
amiért az emberiség előtt lezárult a külső űr. Ezt mi szándékosan intéztük így;
nem tiltunk semmit csak azért, mert örömünket leljük benne. De vajon önök
gondoltak-e valaha arra - és bocsássák meg a kissé bántó hasonlatot -, hogy mit
érezne a kőkorszaki ember, ha váratlanul egy ultramodern városban találná magát?
- Azért itt van egy elemi különbség! - tiltakozott a Herald Tribune. - A
tudomány nekünk már nem ismeretlen dolog. Az önök világán nyilván sok minden
van, ami talán érthetetlen a számunkra, de nem tartanánk varázslatnak.
- Teljesen biztos ebben? - kérdezte Karellen olyan halkan, hogy alig lehetett
hallani. - Az elektromosság és a gőz kora között mindössze száz év a különbség,
de mit értene meg a Viktória korabeli mérnök a televíziós készülék vagy az
elektronikus számítógép működéséből? És mennyi ideig élne, ha elkezdené azt
vizsgálgatni? A két technológia közötti rés könnyen tágulhat halálos szakadékká.
(- Mit szólsz, milyen szerencsénk van? - súgta a Reuter a BBC-nek. - Fontos
politikai bejelentésre készül. Felismerem a tüneteket.)
- És más okok is arra késztettek bennünket, hogy az emberi faj mozgását a Földre
korlátozzuk. Figyeljenek!
A fények elhomályosultak, majd kialudtak, s eközben egy tejszínű köd formálódott
ki a terem közepén, amely lassanként csillagok örvényévé állt össze - spirális
csillagköddé, amelyet a szemlélő kívülről, a legkülső napján is messze túlról
látott.
- Ezt a látványt nem látta még emberi szem - hallatszott Karellen hangja a
sötétben. - A saját Világegyetemüket látják, azt a Galaxist, amelynek a Nap
csupán csak egyik tagja, méghozzá úgy, mintha félmillió fényév távolából
szemlélnék.
A bejelentést hosszúra nyúlt csend követte. Amikor Karellen folytatta, volt
valami a hangjában, amire nem egészen illett sem az a szó, hogy szánalom, sem
az, hogy megvetés.
- Önök, emberek, meglehetősen alkalmatlannak mutatkoztak arra, hogy
megbirkózzanak a saját kis bolygójuk problémáival. Amikor mi idejöttünk, önök
már eljutottak oda, hogy elpusztítsák magukat azzal az erővel, amit a tudomány
elhamarkodottan a kezükbe adott. Ha mi nem lépünk közbe, a Föld ma már
radioaktív pusztaság volna.
Most béke honol a világukon, s a faj egységben él. Nemsokára eljutnak a
civilizáltságnak arra a fokára, hogy a mi segítségünk nélkül is működtetni
tudják a bolygójukat. A végén akár az egész Naprendszer - mondjuk, hogy ötven
hold és bolygó - ügyeit is kézbe tudják venni. De komolyan el tudják képzelni,
hogy valaha is elboldogulnak ezzel?
A csillagköd kitágult. Magányos csillagok röppentek fel, majd tűntek el egy
pillanat alatt, akár egy kovácsműhelyben a szikrák. És minden illékony szikra
egy-egy nap volt, ki tudja, hány keringő világgal körülötte…
- Ebben az önök galaxisában nyolcvanhétezer-millió nap van-, mondta tovább
csendesen Karellen. - De még e számjegy ismeretében is csak halvány fogalmuk
lehet az űr határtalanságáról. Ezzel szembeszállni egyenlő lenne a hangyák
igyekezetével, ha azok a világ összes sivatagának összes homokszemét akarnák
felcímkézni és osztályokba sorolni.
Önök, fejlődésük jelen szakaszában, nem tudnak megfelelni e rendkívüli
kihívásnak. Én többek között azt a feladatot kaptam, hogy megoltalmazzam önöket
a csillagok között található erőktől és energiáktól, melyek mindent felülmúlnak,
amit önök valaha is el tudnak képzelni. A Galaxis örvénylő tűzködei kifakultak,
s a némán figyelő nagy teremben újra kigyulladt a fény. Karellen elindult
kifelé; az audiencia véget ért. Aztán az ajtóban megállt, s visszanézett az
elnémult sokaságra.
- Ha keserű is a gondolat, szembe kell nézniük vele. Egy napon birtokba vehetik
a bolygókat… de a csillagok nem az emberért vannak.
A csillagok nem az emberért vannak. Igen, nyilván bosszantja őket, hogy így
becsapták az orruk előtt az égi ajtókat - de meg kell tanulniuk, hogy
szembenézzenek az igazsággal… vagy legalábbis az igazságból annyival, amennyit
irgalmas lélekkel el lehet árulni nekik.
Karellen a sztratoszféra magányos magasságaiból lenézett a világra és az
emberekre, akiket az ő vonakodó felügyelete alá helyeztek. Végiggondolta
mindazt, ami még előttük áll, s hogy mivé lesz ez a világ alig tucatnyi év
múlva.
Sohasem fogják megtudni, milyen szerencsések voltak. Az Emberiség egyetlen
élettartamnyi idő alatt annyi boldogságot kapott, amennyit egy faj megkaphatott
egyáltalán. Ez volt az Aranykor. De az arany egyszersmind a napnyugta s az ősz
színe is; és csak Karellen füle hallotta meg a téli viharok első nyögéseit.
És azt is csak Karellen tudta, hogy az Aranykor milyen feltartóztathatatlan
gyorsasággal száguld a végéhez.
III. Az utolsó nemzedék
- Ezt nézd! - csattant fel George Greggson, és Jean elé dobta az újságot. Ő
utánakapott, de az újság leesett, és közönyösen szétterült a reggelizőasztalon.
Jean nyugodtan elkente a dzsemet, majd elolvasta a sértő részt, s közben mindent
elkövetett, hogy észrevegye benne a sértést. Az ilyesmiben nem volt valami
ügyes, mert túlontúl gyakran értett egyet a bírálatokkal. Ezeket az eretnek
nézeteket rendszerint megtartotta magának, és nemcsak a béke meg a nyugalom
kedvéért. George minden további nélkül elfogadta tőle (vagy bárki mástól) a
dicséretet, de rögtön lesújtó kioktatásban részesült művészi tudatlanságáért, ha
bármiféle kritikával merészelte illetni a munkáját.
Kétszer is elolvasta a tudósítást, aztán föladta. Kifejezetten dicsérő volt, ezt
meg is kellett mondania.
- Úgy ír, mint akinek tetszett az előadás. Mi miatt morogsz?
- Emiatt! - horkant fel George, s hüvelykujjával a hasáb közepére bökött. -
Olvasd csak el még egyszer!
- "Különösen szemet pihentetők voltak a balett-jelenet hátterének finom
pasztellzöldjei." És?
- Nem zöldek voltak! Rengeteg időt áldoztam rá, hogy megtaláljam a kéknek
pontosan azt az árnyalatát! És akkor mi történik? Vagy valamelyik átkozott
mérnök felborítja a színegyensúlyt, vagy kancsal készüléket kapott az a hülye
kritikus! Hé, a mi készülékünkön milyen színűnek látszott?
- Hát… nem emlékszem rá - vallotta be Jean. – Baba akkortájt kezdett
nyöszörögni, úgyhogy ki kellett mennem, hogy megnézzem, mi baja.
- Aha - mondta erre George, s visszasüllyedt szelíden fortyogó nyugalmába. Jean
tudta, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet az újabb robbanás. Úgy is volt;
de ez már sokkal szelídebbnek mutatkozott.
- Kitaláltam egy új meghatározást a tévére - dünnyögte George mogorván. - Ez az
az eszköz, amely gátolni hivatott a kommunikációt művész és közönsége között.
- Mit akarsz?! - vágott vissza Jean. - Vissza akarod hozni az élő színházat?
- Miért ne? - kérdezte George. - Éppen hogy ezen töröm a fejem. Ugye, tudsz
arról a levélről, amit Új-Athénből kaptam? Megint írtak. És most válaszolni
fogok.
- Csak nem? - kérdezte Jean ijedten. - Hiszen azok csupa hóbortos különcök…
- Ennek csak egy módon lehet utánajárni. Az elkövetkező két hétben el akarok
menni hozzájuk. Meg kell mondanom, hogy az írások, amiket publikálnak, teljesen
épeszűnek hatnak. És van köztük néhány igazán jó ember.
- Ha azt várod tőlem, hogy ezentúl szabad tűzön fogok főzni, és állatbőrökbe
öltözöm, akkor…
- Jaj, ne butáskodj! Azok a történetek merő képtelenségek! A telepen minden
megvan, ami igazán szükséges a civilizált élethez. Csak a fölösleges
sallangokban nem hisznek, ennyi az egész. Különben is, évek óta nem láttam a
Csendes-óceánt. Fogjuk fel kirándulásnak.
- Ebben egyetértek veled - mondta Jean. - De sem Öcsiből, sem Babából nem
szeretnék polinéz vadembert nevelni.
- Nem lesznek azok - szögezte le George. - Ezt megígérhetem. Igaza volt, bár nem
úgy, ahogy ő gondolta.
- Ahogy már a levegőből láthatta, a Telep két szigetből áll, melyeket egy töltés
köt össze - mondta a kis ember a veranda túlsó végében. - Ez itt Athén, a
másikat meg Spártának kereszteltük el. Elég vad, sziklás vidék, remek helyszín
mindenféle edzésre, sportolásra. - A szeme éppen csak odavillant a látogató
derekára, de George ettől is összerándult a nádszékben. - Spárta egyébként egy
kialudt vulkán. Legalábbis ezt mondják a geológusaink, haha!
De térjünk vissza Athénre! A Telepnek az az elképzelése, ahogy már sejtheti is,
hogy egy független, erős, saját művészi hagyományokkal rendelkező, kulturális
csoportot alakítson ki. Hangsúlyoznom kell, hogy sok előzetes kutatás kellett
ahhoz, hogy belevágjunk ebbe a vállalkozásba. Itt valójában egyfajta
társadalomtudományi alkalmazás folyik, méghozzá olyan rendkívül bonyolult
matematikai alapokon, hogy én meg sem próbálok ügy tenni, mintha érteném a
dolgot. Annyit mindenesetre tudok, hogy matematikusszociológusok számították ki,
mekkora legyen a Telep, hányféle embertípus éljen benne, és mindenekelőtt, hogy
miféle alkotmány hivatott biztosítani a Telep hosszú távú stabilitását.
A kormányzó tanács nyolc igazgatóból áll, akik személyükben a termelést, az
energiát, a társadalomtudományt, a művészetet, a gazdaságot, a tudományt, a
sportot és a filozófiát képviselik. Állandó elnök vagy főtitkár nincs. Az elnöki
székben, évente váltva egymást, sorra helyet foglal minden igazgató.
Pillanatnyilag valamivel több mint ötvenezres a lélekszámunk; egy kicsit elmarad
a kívánt optimumtól. Ezért aztán jobban odafigyelünk az új tagokra. És persze
van bizonyos veszteségünk is néhány különlegesebb tehetség terén még nem vagyunk
igazából önfenntartóak.
Itt, ezen a szigeten megpróbálunk megőrizni valamit az emberiség
függetlenségéből, művészi hagyományaiból. Nem tekintjük ellenségeinknek a
főkormányzókat; semmi mást nem akarunk, mint hogy hagyjanak bennünket, hadd
menjünk békén a magunk útján. Amikor eltörölték a régi nemzeteket s azt az
életmódot, amit az emberiség a történelem kezdete óta ismert, a rosszal együtt
sok jó dolgot is kisöpörtek. A világ most békés, jellegtelen, kulturálisan
halott; semmi igazán újat nem alkottak azóta, amióta a főkormányzók idejöttek.
Az ok nyilvánvaló. Nem maradt semmi, amiért harcolni lehetne, ellenben túl sok a
kikapcsolódás meg a szórakozás. Maga tudja, hogy naponta hozzávetőleg ötszáz
órát sugároz a rádió és a televízió a különböző csatornákon? Ha nem alszik, és
semmi mást nem csinál, még úgy is kevesebb, mint a huszadrészét nézheti meg
mindama szórakoztatóműsornak, ami egyetlen gombnyomással elérhető! Nem csoda, ha
az emberek ellustulnak, s olyanok lesznek, mint a szivacs: csak felszívnak, de
nem alkotnak. Tudta, hogy jelenleg napi három óra az átlagos nézési idő? Az
emberek hovatovább már nem is a saját életüket élik! Egész napos elfoglaltságot
fog jelenteni, hogy lépést tartsanak a tévében látható legkülönbözőbb családi
sorozatokkal!
Itt, Athénban, a szórakozás visszakerült az őt megillető helyre. És ami ennél is
több, élőben megy, nem pedig konzervben kapjuk.
Egy ekkora közösségben megvalósulhat a szinte teljes körű részvétel, mindazzal
együtt, amit az ilyesmi az előadóknak, a művészeknek jelent. Történetesen van
egy kiváló szimfonikus zenekarunk valószínűleg az elsők között van a világon.
De nem akarom, hogy mindezt csak az én elbeszélésemből ismerje meg. Az az
általános gyakorlat, hogy a leendő polgárok itt maradnak pár napra, s
barátkoznak a hellyel. Ha úgy döntenek, hogy csatlakoznak hozzánk, akkor
elvégzik azt a pszichológiai tesztsorozatot, amely lényegében a mi elsődleges
védelmi vonalunk. Nagyjából a jelentkezők harmadát utasítjuk vissza, többnyire
olyasmik miatt, amik nem vetnek rájuk rossz fényt, s odakint a világban nem is
számítanak. Akik megfeleltek, hazamennek, hogy elrendezzék az ügyeiket, s majd
csak azután csatlakoznak hozzánk. Van, hogy ilyenkor meggondolják magukat, de ez
ritkaságszámba megy, és szinte mindig tőlük független személyes okok miatt
következik be. Jelenlegi vizsgafeladataink gyakorlatilag száz százalékig
megbízhatók: épp azokat az embereket engedik át, akik valóban jönni akarnak.
- És ha valaki később gondolja meg magát? - vetette közbe idegesen Jean.
- Elmehet később is. Semmi nehézséget nem támasztunk. Ilyen is megesett már
egyszer-kétszer.
Hosszú csend következett. Jean George-ra nézett, aki elgondolkodva simogatta a
művészi körökben mostanság divatos oldalszakállát. Mindaddig, amíg még nem
égettek föl minden hidat maguk mögött, Jean nem volt túlontúl ideges. A Telep
érdekes helynek látszott, és nem is működött annyira rosszul, amennyire tartott
tőle. A gyerekeknek tetszeni fog. És mindent összevéve, csak ez számított.
Hat hét múlva költöztek. A földszintes ház kicsike volt, de épp megfelelő egy
olyan családnak, amelyik nem akart négytagúnál nagyobb lenni. Minden alapvető
háztartási gép megvolt, és Jean megnyugodva vette tudomásul, hogy nem kell
visszasüllyedniük a házi rabszolgaság sötét korába. Az a felfedezés viszont
kifejezetten zavarba ejtette, hogy a házban van konyha. Egy ekkora közösségben
elvárhatta volna az ember, hogy elég lesz föltárcsáznia az Ételközpontot, s öt
perc múlva megkapja a kiválasztott ételt. Nagyon rendjén való dolog az
egyéniség, gondolta Jean, de félő, hogy ezzel egy kicsit túl messzire mentek.
Borongva gondolt rá, hogy vajon az ennivalóhoz hasonlóan a család ruháit is neki
kell majd készítenie. De az automata mosogatógép és a radartűzhely között nem
látott rokkát, vagyis mégsem lehetett olyan vészes a helyzet…
Természetesen a ház többi része még nagyon üres és kezdetleges állapotban volt.
Ők voltak az első lakói, s kellett hozzá egy kis idő, míg az újdonság
sterilitásából meleg emberi otthon lesz. Nem vitás, hogy a gyerekek hatékony
katalizátorai voltak a folyamatnak. A fürdőkádban például most is ott haldoklott
egy szerencsétlen lény (ámbár Jean még nem tudott róla), amely annak esett
áldozatul, hogy Jeffreynek fogalma sem volt az édes és sós víz közti
különbségről.
Jean az ablakhoz ment, amelyen még nem volt függöny, és kinézett a Telepre. A
táj gyönyörű volt, nem vitás. A ház annak az alacsony dombnak a nyugati lejtőjén
állt, amely - vetélytársak híján - uralta Athén egész szigetét. Két kilométerre,
északra idelátszott a töltésút, amely Spárta irányában keskeny késpengeként
hasította ketté a vizet. Néha valósággal megijesztette, annyira más volt az a
másik, sziklás sziget a maga komor, vulkáni kúpjával, mint itt e békés vidék.
Nem is értette, hogyan lehetnek biztosak a tudósok abban, hogy az a vulkán soha
nem fog feléledni, és nem söpri el mindnyájukat.
Egy imbolygó alak mászott fölfelé a kaptatón, s vonta magára a tekintetét, ahogy
- dacolva a közlekedési szabályokkal - gondosan követte a pálmafák árnyékát.
George tért haza első tárgyalásáról. Ideje volt hát abbahagyni az ábrándozást, s
hozzálátni a ház körüli teendőkhöz.
Fémes csattanás adta hírül, hogy George biciklije befutott. Jean nem tudta,
mennyi időbe fog telni, míg mindketten megtanulnak biciklizni. A szigeten
megszokott életmódnak olyan sajátossága volt ez is, amire nem számítottak. A
magánautók használatát nem engedélyezték - de voltaképpen nem is volt rájuk
szükség, mivel légvonalban a legnagyobb távolság nem egészen tizenöt kilométer
volt. Akadtak ilyen-olyan, közösségi tulajdonban lévő járművek - targoncák,
mentő- és tűzoltóautók -, melyek legföljebb ötven kilométeres óránkénti
sebességgel mehettek, kivéve a valódi veszélyhelyzeteket. Így aztán Athén
lakóinak rengeteg alkalmuk nyílt a testgyakorlásra, az útjaik sem voltak túl
zsúfoltak - és nem létezett forgalmi baleset.
George sietős puszit nyomott a felesége arcára, majd megkönnyebbült sóhajjal
belerogyott a legközelebbi székbe.
- Hű! - mondta, a homlokát törölgetve. - Fölfelé jövet a dombon mindenki
elhúzott mellettem, ebből arra kell következtetnem, hogy az emberek igenis meg
tudják ezt szokni. Úgy érzem, máris fogytam tíz kilót.
- Milyen napod volt? - érdeklődött Jean kötelességtudóan. Remélte, hogy George
nem lesz túl fáradt, és segít neki a kicsomagolásban.
- Nagyon biztató. Persze azoknak az embereknek, akikkel találkoztam, a felére
sem emlékszem, de mind nagyon kedvesnek mutatkoztak. És a színház éppolyan jó,
ahogy reméltem. Jövő héten elkezdünk dolgozni Shaw Vissza Matuzsálemhez című
darabján. A díszletekért és a színpadképért teljes mértékben én leszek felelős.
Szokatlan lesz, hogy nem egy tucatnyi ember mondja meg, hogy mit csináljak és
mit ne. Igen, azt hiszem, jól fogjuk érezni itt magunkat!
- A biciklik ellenére?
George-ban még volt annyi erő, hogy fussa egy vigyorra.
- Igen - felelte. - Pár hét, és meg se kottyan nekem ez a kis dombocska
Nem nagyon hitt benne - pedig pontosan így történt. De még azután is eltelt egy
hónap, mire Jean is felhagyott az autó utáni sóvárgással, és arra is rájött, mi
mindent csinálhat az ember, ha saját konyhája van.
Új-Athén nem az a természetes és spontán képződmény volt, mint a régi város,
amelynek a nevét viselte. Mindent, ami a Teleppel kapcsolatos volt, jó előre
megterveztek azok az emberek, akik e téma tanulmányozására sok évet áldoztak.
Úgy kezdődött az egész, hogy jelentős emberek maroknyi csoportja nyílt
összeesküvést szőtt a főkormányzók ellen - s ez kihívást jelentett a
politikájukkal, sőt, a hatalmukkal szemben. A Telep támogatói eleinte erősen
tartottak tőle, hogy Karellen majd annak rendje és módja szerint az útjukba áll,
de a felügyelő nem csinált semmit - az égvilágon semmit. Ez nem is volt annyira
megnyugtató, mint várható lett volna. Karellennek bőven volt ideje; ha akart,
akár egy késleltetett ellenlépésre is felkészülhetett. De az is lehet, hogy
annyira bízott a terv meghiúsulásában, hogy semmiféle ellenintézkedést nem
tartott szükségesnek.
Az emberek többsége azt jósolta, hogy a Telep meg fog bukni. Pedig a múltban is
akadtak szép számmal közösségek, amelyek valami különleges vallási vagy
filozófiai célnak szentelték magukat, pedig akkoriban még hírét sem hallották
holmi társadalmi mozgatóerőknek. Igaz, hogy körükben magas volt a halálozási
arány, de voltak túlélők is. És Új-Athén olyan szilárd alapokra épült, amilyenek
létrehozására csak képes volt a modern tudomány.
Sok oka volt annak, hogy épp egy szigetet választottak lakóhelyül. Közöttük a
legkevésbé fontosak voltak a pszichológiai indíttatásúak. A tömeges légi
közlekedés korában az óceán nem jelentett semmiféle lélektani korlátot, de
továbbra is fenntartotta az elszigeteltség érzetét. Ráadásul a korlátok közé
szorított szárazföld nem engedte, hogy túl sok ember éljen a Telepen. A népesség
legfeljebb százezer fős lehetett; ezt túllépve elveszítené a kicsiny, zárt
közösségekben rejlő, megannyi előnyét. Az alapítók egyik célja az volt, hogy
Új-Athén minden lakója ismerje a hozzá hasonló érdeklődésű, összes polgárt - és
úgyszintén a fennmaradók egy-két százalékát.
Új-Athén lelke, motorja egy zsidó ember volt. Mózeshez hasonlóan ő sem léphetett
be soha az Ígéret földjére; a Telepet három évvel az ő halála után alapították.
Izraelben született, a valaha utolsó független nemzeti államként létrejött s
ezért legrövidebb életű országban. Itt talán még keserűbben vették tudomásul,
mint bárhol másutt, hogy a nemzeti szuverenitásnak vége - mert nehéz lemondani
egy olyan álomról, amely sok évszázados sóvárgás után éppen hogy csak
megvalósult.
Ben Salomon nem volt fanatikus, de gyermekkori emlékei nem kis mértékben
határozhatták meg azt a filozófiát, amit át szeretett volna ültetni a
gyakorlatba. Világosan emlékezett rá, hogy milyen volt a világ a főkormányzók
eljövetele előtt, és nem óhajtotta vissza azt a világot. Nem kevés intelligens
és jó szándékú embertársával egyetemben méltányolni tudta mindazt, amit Karellen
az emberi fajért tett, de boldogtalan volt, ha arra gondolt, hogy mik a
felügyelő végső tervei. Lehetséges-e, tette föl olykor magának a kérdést, hogy a
főkormányzók mérhetetlen intelligenciájuk ellenére igazából nem ismerik az
emberiséget, és csupa jó szándékból szörnyű hibát követnek el ellenük? És ha az
igazság és rend iránti önzetlen szeretetük arra készteti őket, hogy
megreformálják a világot, de azt nem veszik észre, hogy közben megölik az ember
lelkét?
Alig kezdődött el a hanyatlás, már nem volt nehéz felfedezni a romlás első
jeleit. Salomon nem volt művész, de a maga érzékeny módján felfogta, hogy mi a
művészet, és tudta, hogy a saját kora egyetlen területen sem veheti föl a
versenyt az előző századok teljesítményeivel. Lehet, hogy a dolgok vissza fognak
térni a helyes útra, ha majd elmúlik a megrázkódtatás, amit a főkormányzók
civilizációjával való találkozás okozott. De lehet, hogy nem - és az okos ember
mindig megfontolja, hogy kössön-e biztosítást.
Új-Athén volt a biztosítási kötvény. Megalapítása húsz évbe és decimális fontban
számolva néhány milliárdba került - a világ összvagyonát tekintve ez viszonylag
csekély tényezőnek számított. Az első tizenöt évben nem történt semmi, minden az
utolsó öt esztendőben történt.
Salomon vállalkozása kudarcba fulladt volna, ha nem tudja megnyerni magának a
világ leghíresebb művészeinek maroknyi csapatát. Ők nem azért rokonszenveztek a
tervvel, mert az a faj szempontjából fontos volt, hanem azért, mert hatott az
énjükre. És ha már meg voltak nyerve, a világ is hallgatott rájuk, s erkölcsileg
is, anyagilag is támogatta őket. Adva volt tehát a csapongó tehetség látványos
külsősége - amely mögött a Telep igazi építői megvalósították a terveiket.
A társadalom emberi lényekből áll, akiknek egyéni viselkedése kiszámíthatatlan.
De kellő számú alapegység ismeretében bizonyos törvények már megmutatkoznak -
ahogy azt már réges-régen fölismerték az életbiztosító társaságok. Nincs, aki
megmondaná, kik fognak meghalni egy adott időszakban - de a halálozások
végösszegét meglehetős pontossággal előre meg lehet jósolni.
Vannak más, finomabb törvényszerűségek, melyeket olyan, huszadik század eleji
matematikusok sejtettek meg először, mint Weiner és Rashavesky. Kétségbe vonták,
hogy olyan eseményeket, mint például a gazdasági válságok, a fegyverkezési
verseny következményei, politikai választások és így tovább, pontos matematikai
módszerekkel elemezni lehetne. Az igazi nehézséget a változatok roppant
sokfélesége jelentette, melyek nagy részét nehéz volt számokban kifejezni. Az
ember nem rajzolhatta meg a görbéket azzal a kijelentéssel, hogy: "Mihelyt
elérjük ezt a vonalat, kitör a háború". És sohasem lehetett olyan, végképp
megjósolhatatlan eseményekkel számolni, mint amilyen egy kulcsfigura
meggyilkolása, valamely új tudományos felfedezés hatásai - még kevésbé a
földrengés- vagy árvízszerű természeti katasztrófákkal, melyek óriási hatással
bírhattak nagy embertömegekre és a belőlük formálódott társadalmi csoportokra.
De - hála az elmúlt száz év nagy türelemmel felhalmozott tudásanyagának, az
ember mégiscsak sok mindent megtehetett. A feladat meghaladta volna az erejét,
ha nem segítenek az óriás számítógépek, melyek másodpercek alatt végezték el
azokat a számításokat, amikhez ezer ember kellett volna. A Telep tervezésekor a
legteljesebb mértékben igénybe vettek ilyen és hasonló segítségeket.
Új-Athén alapítói még ilyen körülmények között is csak a talajról és az
éghajlatról tudtak gondoskodni, melyben a szívüknek oly kedves növényen vagy
fakad virág, vagy nem. Ahogy maga Salomon megjegyezte: "A tehetségben biztosak
lehetünk, de a zsenialitásért csak imádkozhatunk." Mindenesetre jogosnak
látszott a remény, hogy egy ilyen telített oldatban valamiféle érdeklődésre
számot tartó reakciók meg fognak indulni. A magány kevés művésznek tesz jót;
nincs ösztönzőbb erő, mint a hasonló érdeklődésű koponyák konfliktusa.
Mindeddig a konfliktus a szobrászatban, a zenében, az irodalmi kritikában és a
filmgyártásban hozott valamirevaló eredményeket. Azt azonban még nem lehetett
látni, hogy a történelmi kutatást végző csoport beváltja-e a felbujtók
reményeit; nekik ugyanis leplezetlenül az volt a szándékuk, hogy visszaszerzik
az emberiség saját eredményeibe vetett hitét. A festészet tovább sorvadozott,
mintegy alátámasztva azok véleményét, akik szerint a művészet statikus,
kétdimenziós formáinak már nincs létjogosultsága.
Megfigyelhető volt - bár kielégítő magyarázat még nem született rá -, hogy az
időnek fontos szerepe van a Telep legsikeresebb művészi teljesítményeiben. Még a
szobrok között is ritka volt a mozdulatlan műalkotás. Andrew Carson nyugtalanító
tömegei és vonalai az ember figyelő tekintete előtt változtak lassan, az elme
által felfogható komplex mintázatnak megfelelően, még akkor is, ha a mű
megértése nem volt tökéletes. Carson némi joggal állította, hogy ő az egy
évszázaddal korábbi "mobilokat" vitte el a végsőkig azzal, hogy összeházasította
a szobrászatot és a balettet.
A Telepen folyó zenei kísérletek többsége foglalkozott meglehetős tudatossággal
azzal a jelenséggel, amit "időköz"-nek lehetne nevezni. Mi a legrövidebb
hangjegy, amit az elme még meg tud ragadni - vagy a leghosszabb, amit unalom
nélkül elviselhet? Lehet-e módosítani az eredményt szabályozással vagy megfelelő
hangszereléssel? Ilyesféle kérdéseken vitatkoztak vég nélkül, és az érveik nem
voltak pusztán akadémikusak. A végén pedig rendkívül érdekes kompozíciók
születtek.
De a legsikeresebb tapasztalatokat a korlátlan lehetőségekkel bíró
rajzfilmművészetben szerezte meg Új-Athén. A Disney óta eltelt száz év sok
mindent hagyott elvégezetlenül a minden médiumok legrugalmasabbikában. Ha csak a
realisztikus oldalát nézzük, az elkészült produktumot nem lehetett
megkülönböztetni az igazi fényképtől - ami persze kiváltotta azok megvetését,
akik az elvonatkoztatás felé fejlesztették tovább a rajzfilmet.
A mindeddig legkevesebbet alkotó művész- és tudóscsoport vonzotta a legnagyobb
érdeklődést - és váltotta ki a legnagyobb ijedelmet. Ez a csoport a "totális
azonosuláson" dolgozott. Tevékenységéhez a film története adta a kulcsot. Előbb
a hang, aztán a szín, majd a sztereoszkópfa s végül a cinerama tette, hogy a jó
öreg "mozi" maga is egyre inkább hasonlított a valóságra. Hogy hol a történet
vége? Nyilván ott következik be a végső stádium, akol a közönség elfelejti, hogy
ő most közönség, és részévé válik a cselekménynek. Hogy ez bekövetkezzék, célba
kell venni minden érzékszervet - sokan még a hipnotizálást is célszerűnek
tartották. Ha sikerült elérni a célt, az ember tapasztalati világa rendkívül
kiszélesedett. Az illető - legalábbis egy időre - egy másik emberré válva
vehetett részt minden elképzelhető, valóságos vagy képzeletbeli kalandban. De
lehetett akár növény vagy állat is, ha sikerült elkapni és rögzíteni más
élőlények érzékszervi benyomásait. És ha véget ért a "program", az emberben
olyan eleven emlék maradt róla, mint minden más élményéről, amit a valóságos
életben szerzett - tulajdonképpen meg sem tudta különböztetni a valóságtól.
A jövő kilátása káprázatos volt. Sokan egyenesen rémítőnek találták, és csak
abban bíztak, hogy a vállalkozás kudarcba fullad. A szívük mélyén azonban
tudták, hogy ha a tudomány valamit lehetségesnek kiált ki, akkor annak végső
megvalósítása elkerülhetetlen…
Ilyen volt tehát Új-Athén; és ilyesmikről álmodozott. Azzá szeretett volna
válni, ami a régi Athén lehetett volna, ha a rabszolgák helyett gépekkel
dolgoztat, s a babonák helyébe a tudományt lépteti. De hogy sikerülni fog-e a
kísérlet, azt még nagyon korai lett volna megjósolni.
Jeffrey Greggson azok közé a szigetlakók közé tartozott, akik ez idő szerint még
nem érdeklődtek esztétikai vagy tudományos kérdések iránt - melyek pedig a
legfőbb elfoglaltságot jelentették a szüleinek. Ő tisztán személyes okokból
támogatta a Telepet. A tenger - amely egyik irányban sem volt néhány
kilométernél messzebb - elbűvölte. Rövid életének nagy részét a kontinens
belsejében töltötte, s még újdonság volt számára, hogy mindenütt víz veszi
körül. Jó úszó volt, s barátaival együtt gyakorta indult felfedező bicikliútra a
lagúna sekély vizében, amikor is mindig magával vitte a békauszonyát és a
maszkját. Jean eleinte nem volt túlságosan elragadtatva a dologtól, de miután
néhányszor ő is lemerült, már nem félt a tengertől és fura teremtményeitől, és
hagyta, hadd szórakozzon Jeffrey kedvére - azzal a kikötéssel, hogy soha nem
megy egyedül úszni.
A Greggson-ház másik tagja, aki csak helyeselni tudta a változást, Fey volt, a
csodaszép, aranysárga vizsla; az eb hivatalosan George-é volt, de csak ritkán
lehetett elszakítani Jeffreytől. Elválaszthatatlanok voltak, mind nappal, mind -
ha Jean nem avatkozott bele - éjszaka. Fey csak akkor maradt otthon, ha Jeffrey
biciklitúrára indult; ilyenkor nyugtalanul kifeküdt az ajtó elé, s orrát a
mancsára fektetve, szomorú, párás szemmel fürkészte az utat. Ez eléggé megalázó
volt George-nak, aki szép kis summát fizetett érte meg a pedigréjéért. Úgy
látszott, meg kell várnia a következő nemzedéket - ami három hónap múlva volt
esedékes -, hogy végre neki is legyen saját kutyája. Jeannek e téren más
szempontjai voltak. Ő is szerette Feyt, de úgy gondolta, egy vadászkutya éppen
elég a háznál.
Csak Jennifer Anne nem döntötte még el, tetszik-e neki a Telep, Ez persze
egyáltalán nem volt meglepő, mivel ő a kiságya műanyag lapjain kívül még semmit
sem látott a világból, és jóformán még csak nem is gyanította, hogy ez a hely
létezik egyáltalán a világon.
George Greggson nem sokat törődött a múlttal; túlontúl lefoglalták a jövőt
illető tervei, és lekötötte a munkája meg a gyerekei. Valóban csak elvétve
fordult elő, hogy gondolatai visszakalandoztak arra az évekkel ezelőtti afrikai
éjszakára - és soha nem beszélt róla Jeannel. Közös megegyezéssel kerülték a
témát, és soha többé nem látogatták meg Boyce-ékat, pedig többször is hívták
őket. Évente új és új kifogásokat mondtak Rupertnek a telefonba, aki utóbb már
nem is zaklatta őket. Maiával való házassága, általános meglepetésre, továbbra
is boldognak látszott.
Annak az estének köszönhetően Jeanben megszűnt minden vágy arra, hogy
belekontárkodjék a tudomány határain kívül eső rejtélyekbe. Teljesen eltűnt
belőle az a naiv és kritikátlan csodálat, ami addig Ruperthez és a kísérleteihez
vonzotta. Talán meggyőzte magát, s több bizonyítékra már nem volt szüksége;
George okosabbnak látta, ha nem kérdezősködik utána. Olyan volt ez, mintha az
anyai gondok minden ilyen érdeklődést kitöröltek volna Jeanből.
George tudta, hogy soha meg nem oldódó titkok miatt kár idegeskedni, de néha
felriadt az éjszaka csendjében, és ilyenkor elgondolkodott. Eszébe jutott,
amikor összetalálkozott Jan Rodricks-szal Rupert házának a tetején, s felrémlett
benne az a néhány szó, amit az egyetlen olyan emberi ténnyel váltott, aki
sikerrel dacolt a főkormányzók tilalmával. Arra gondolt, hogy a természetfölötti
birodalmában nincs semmi, ami hátborzongatóbb volna, mint az a szikár tudományos
tény, hogy noha közel tíz éve már, hogy Jannel beszélgetett, a messzi világban
járó utazó azóta csak néhány nappal lett öregebb.
A világegyetem végtelen nagyságánál jobban elrémítette a titokzatossága. George
nem volt az az ember, aki szeretett mélyen belegondolni az efféle dolgokba, de
néha az az érzése támadt, hogy olyanok ők, emberek, mint a biztonságosan
félreeső játszótéren játszadozó gyerekek, akik mit sem tudnak a külvilág
kegyetlen valóságáról. Jan Rodricks-nak nem tetszett ez a nagy védettség
megszökött belőle a ki tudja, mibe. De ebben a dologban George a főkormányzók
mellé állt. Nem akart szembenézni semmivel, ami az ismeretlen sötétségben, a
Tudomány lámpája által vetett aprócska fénykör mögött lapult.
- Hogy lehet az - siránkozott George -, hogy valahányszor itthon vagyok, Jeff
mindig odavan valamerre?! Ma éppen hová ment?
Jean fölnézett a kötéséből - ez az archaikus időtöltés nagy sikerrel támadt föl
újabban. A szigeten egyébként is elég sűrűn váltogatták egymást az efféle
divatok - e mostani hóbortnak a legfőbb haszna az volt, hogy a férfiak szinte
kivétel nélkül színes pulóvereket hordtak, amitől nappal ugyan melegük volt, de
annál nagyobb hasznát vették napnyugta után.
- Spártába ment - válaszolta Jean. - Megígérte, hogy vacsorára itthon lesz.
- Tulajdonképpen azért jöttem haza, hogy befejezzek egy munkát - mondta George
elgondolkodva -, de olyan szép idő van, hogy én is kimegyek, és úszom egyet.
Milyen fajta halat hozzak neked haza?
George soha nem fogott semmit, és a lagúna halai túlságosan is ravaszak voltak,
semhogy hagyják magukat kifogni. Jean már éppen azon volt, hogy ezt az orra alá
dörgöli, amikor a délután csendjét szétzúzta egy hang. Olyan hang volt ez,
amelynek még ebben a békés korban is volt annyi ereje, hogy a vér megfagyjon az
ember ereiben, s a tarkóján bizseregni kezdjen a bőr.
Egy jajveszékelő sziréna vészt jelző üzenete hullámzott ki a tengerre egymást
követő, koncentrikus körökben.
Itt, az óceáni növényzet alatti forró és sötét mélyben csaknem száz esztendeje
nőttön-nőtt a nyomás. Bár a tenger alatti kanyon geológiai korszakokkal korábban
alakult ki, a meggyötört kövek sohasem nyugodtak meg új helyükön. Valahányszor a
víz roppant súlya felbillentette kényes egyensúlyukat, a rétegek újra és újra
megrepedeztek, elmozdultak. Most megint küszöbön állt egy újabb elmozdulás.
Jeff a keskeny spártai part mentén húzódó sziklamedencéket akarta földeríteni -
eközben rendszerint se látott, se hallott. Itt, ahová nem törnek be a
Csendes-óceánon örökösen vonuló hullámok, hogy aztán nekicsapódjanak a
sziklapadnak, az ember sohasem tudhatta, miféle egzotikus lény kerül elébe. Ez
itt minden gyerek számára valóságos Meseország lett volna - de most egyedül az
övé volt, mert a barátai fölmentek a dombok közé.
Csendes, békés nap volt. Szél se lebbent, még a zátonyon túli örökös mormolás is
halk suttogássá tompult. A tündöklő nap félúton járt lefelé az égen, de Jeff
mahagónibarnára sült bőre már teljesen védett volt a nyilaitól.
A part itt egy keskeny homoksáv volt, amely meredeken lejtett a lagúna felé. Ha
Jeff belenézett a kristálytiszta vízbe, láthatta odalent a sziklákat, melyek
éppoly ismerősek voltak már a számára, mint bármelyik testvérük idekint a
szárazföldön. Körülbelül tíz méter mélyen egy régi szkúner hínárral benőtt
bordái íveltek föl, a világ felé, melyet hovatovább kétszáz esztendeje hagyott
el. Jeff és a barátai sokszor átkutatták már a roncsot, de a reményeikben, hogy
egyszer rábukkannak a rejtett kincsre, csalatkozniuk kellett. Eddig a legnagyobb
zsákmányuk egy kagylókkal kirakott tájoló volt.
Ekkor valami keményen megmarkolta a partot, és rántott rajta egyet. Csak egy
pillanatig, tartott a remegés, Jeff már-már azt hitte, képzelődött.
Megszédülhetett, hiszen körös-körül minden ugyanolyan, mint eddig. A lagúna
vizét egyetlen hullám se fodrozta, az égen se felhő, se más fenyegető jel nem
mutatkozott. De akkor valami nagyon különös dolog kezdődött.
A víz minden apálynál sebesebben vonult vissza a partról. Jeff zavart ámulattal,
de félelem nélkül nézte, hogyan bukkan elő s csillog a napfényben a nedves
homok. Elszántan indult meg a visszahúzódó óceán nyomában, hogy most végre
megnézheti mindazt a víz alatti csodát, ami feltárul kutató tekintete előtt. A
vízszint már annyira lesüllyedt, hogy az öreg hajóroncs levegőbe fölmeredő,
törött árbocáról ernyedten csüngtek le a folyékony támaszukat veszített
hínárfüzérek. Jeff fürgén, minden új csodára kíváncsian lépkedett tovább.
Ekkor jutott el hozzá a korallzátony felől érkező hang. Még nem hallott hozzá
hasonlót; meg is torpant, hogy átgondolja a dolgot, s közben csupasz lába lassan
belesüppedt a nedves homokba. Pár méterrel odébb egy nagy hal vívta
haláltusáját, de Jeff jóformán észre sem vette. Csak állt, feszülten figyelve a
zátony felől érkező hangot, mely egyre erősödött körülötte.
Szívó-bugyborékoló hang volt, mintha egy szűk csatornán keresztülvágtató
folyótól eredne. A kelletlenül visszavonuló tenger hangja volt ez; érződött
rajta a düh, amiért, ha csak egy pillanatra is, de elveszti az eddig jogosan
birtokolt szárazföldeket. A korall kecses ágbogain, a rejtett tengermélyi
üregeken át szívódott ki a lagúna sok millió tonnányi vize a Csendes-óceán
határtalan vizébe.
Hogy mindjárt és még nagyobb sebességgel vissza is zúduljon.
Az egyik mentőosztag órák múlva találta meg Jeffet egy hatalmas koralltömbön,
mely a normális vízszint fölött húsz méterrel hevert. A fiún nem látszott
különösebb ijedtség, inkább az keserítette el, hogy eltűnt a biciklije. És
nagyon éhes volt, mert a töltésút részleges leomlása elvágta a házuktól. Már
éppen azt fontolgatta, hogy átúszik Athénba - és az áramlatok drasztikus
megváltozása ellenére kétségtelenül különösebb baj nélkül megcsinálta volna -,
amikor megmentették.
Amikor a cúnami elérte a szigetet, Jean és George végignézte mindazt, ami
lejátszódott. Athén alacsonyabban fekvő részein komoly károk keletkeztek, de
haláleset nem történt. A szeizmográfok figyelmeztetése mindössze tizenöt perccel
korábban érkezett, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy mindenki a veszélyvonal
fölé vonuljon. A sebeit nyalogató Telep máris gyűjteni kezdte azokat a
legendákat, melyek az elkövetkező évek során egyre hajmeresztőbb formát fognak
ölteni.
Jean könnyekben tört ki, amikor visszakapta a fiát, mert már meg volt róla
győződve, hogy az ár kisodorta a tengerre. Az iszonyattól elkerekedő szemmel
nézte a fekete, tajtékos vízfalat, mely bömbölve közeledett a látóhatár felől,
hogy habjába temesse Spártát tetőtől talpig. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Jeff
időben biztonságos helyre juthat előle.
Aligha lehetett csodálkozni azon, hogy a gyerek nem tudott elfogadható
magyarázatot adni arra, hogy mi történt. Miután megetették, és ott látták
biztonságban, a saját ágyában, Jean és George leültek melléje.
- Aludj, kincsem, és felejtsd el az egészet! - mondta Jean. - Most már jó helyen
vagy.
- De olyan jó volt, mami - ellenkezett Jeff. - Egyáltalán nem ijedtem meg.
- Helyes - nyugtázta George. - Bátor fiú vagy. Jól tetted, hogy észnél voltál,
és időben elfutottál. Én már hallottam régebben is ilyen árapályokról. Sokan
fulladtak már meg, mert lementek a szabaddá vált partszakaszra, hogy lássák, mi
történt.
- Ezt csináltam én is - vallotta be Jeff. - Csak tudnám, ki volt, aki segített…
- Hogy érted ezt? Hiszen nem volt veled senki. A többi fiú odafönt volt, a
dombokon.
Jeff mintha zavarba jött volna.
- Pedig valaki rám szólt, hogy fussak.
Jean és George meghökkenve néztek egymásra.
- Úgy érted… szóval azt képzelted, hogy hallasz valamit?
- Jaj, ne zavarjuk most! - szólt Jean idegesen, s talán kissé túl sietősen is.
George azonban nem tágított.
- A végére akarok járni ennek! Mondd el szép sorjában, Jeff, hogy mi történt.
- Hát lent voltam a parton, annál az öreg roncsnál, amikor megszólalt a hang.
- Mit mondott?
- Nem emlékszem pontosan, de valami olyasmit, hogy "Jeffrey, szaladj fel a
dombra, amilyen gyorsan csak bírsz. Ha itt maradsz, megfulladsz". Biztos, hogy
Jeffreynek szólított, és nem Jeffnek. Vagyis nem lehetett olyasvalaki, akit
ismerek.
- Férfihang volt? És honnan jött?
- Rettentő közel volt hozzám. És úgy hallatszott, mintha férfi volna… - Jeff
elbizonytalanodott egy pillanatra, de George nem hagyta békén.
- Folytasd… képzeld vissza magad a partra, és meséld el pontosan, hogy mi
történt!
- Hát, egyáltalán nem hasonlított senkinek a hangjára, akit ismerek. Azt hiszem,
valami nagyon nagy ember volt.
- Csak ennyit mondott a hang?
- Igen… míg mászni nem kezdtem föl a dombra. Akkor megint történt valami vicces
dolog. Ugye, ismered a dombra vezető ösvényt?
- Igen.
- Azon rohantam fölfelé, mert így volt a leggyorsabb. Akkor már tudtam, mi
történik, mert láttam a nagy hullámot, ahogy közeledett. De különben is szörnyű
nagy zajt csapott. És akkor észrevettem, hogy az úton van egy óriási nagy
sziklatömb. Azelőtt nem volt ott, és most nem lehetett elmenni mellette.
- A földrengés guríthatta le - vélekedett George. - Csitt! Folytasd, Jeff!
- Nem tudtam, mit tegyek, pedig a hullám egyre közelebb jött. Akkor azt mondta a
hang: "Csukd be a szemed, Jeffrey, és tedd a kezed az arcod elé!" Muris volt,
hogy ezt kell csinálnom, de szót fogadtam. És akkor volt egy nagy villanás -
éreztem az egész testemben -, és mire kinyitottam a szemem, a nagy kő eltűnt.
- Eltűnt?
- Igen… akkor már nem volt ott. Én meg újra futni kezdtem, és égett a talpam,
mert az ösvény borzasztóan forró volt. Sziszegett a víz, amikor átfolyt rajta,
de engem akkor már nem ért utol… én már magasan fönt jártam a dombon. Más nem is
volt. Aztán már csak akkor jöttem le, amikor elvonult a víz. Aztán észrevettem,
hogy eltűnt a bicajom, és hogy leomlott a hazavezető út.
- Ne aggódj a bicikli miatt, drágám - ölelte magához Jean hálásan a fiát. - Majd
veszünk egy másikat. Az a fő, hogy biztonságban vagy. Hogy hogyan történt,
amiatt igazán nem kell nyugtalankodnunk.
Ez persze nem volt igaz, mert alighogy kitették a lábukat a gyerekszobából,
nyomban ezen kezdték törni a fejüket. Tanácskozásuk ugyan nem döntött el semmit,
de lett két következménye. Másnap Jean, anélkül hogy szólt volna George-nak,
elvitte a kisfiát a Telep gyermekpszichológusához: Az figyelmesen végighallgatta
a Jeff által újra elmondott történetet, s a legkevésbé sem bűvölték el azok a
szokatlan körülmények, amelyekről a gyerek beszámolt. Végül - mialatt gyanútlan
páciense a szomszédos szobában sorra visszalökte a játékokat - a doktor
megnyugtatta Jeant.
- Egyáltalán nem úgy néz ki, mintha kóros volna az elmeállapota. Ne felejtse el,
hogy szörnyű élményen ment keresztül, és ahhoz képest igazán jó állapotban
került ki belőle. A gyereknek különlegesen nagy a képzelőereje, lehet, hogy maga
is elhiszi a meséjét. Higgye el maga is, és addig ne aggódjon, amíg nem
tapasztal újabb tüneteket. Akkor viszont azonnal szóljon nekem.
Aznap este Jean elmesélte a férjének, mi volt az orvos véleménye. George-on nem
látszott az a megkönnyebbülés, amit Jean remélt, de azt hitte, talán a szeretett
színházában esett kár búsítja. George mindössze annyit morgott, hogy
"nagyszerű", s már félre is ült a Színpad és Stúdió legfrissebb számával. Úgy
viselkedett, mintha már nem is érdekelné az ügy, ami meglehetősen bosszantotta
is Jeant.
De három héttel később, aznap, amikor újra megnyitották a töltésutat, George
fürgén karikázott biciklijével Spárta felé. A parton még mindenütt ott hevertek
a széttört koralldarabok, s egy helyen mintha maga a zátony szakadt volna meg.
George azon töprengett, vajon mennyi időbe fog telni, mire a türelmes polipok
tízezrei eltüntetik a kárt.
A szikla oldalában csak egy ösvény vezetett fölfelé, és George, mihelyt
lélegzethez jutott, mászni kezdett fölfelé. Itt-ott a kövek közé beakadt;
elszáradt hínárfoszlányok jelezték a felduzzadt víz határát.
George Greggson sokáig állt az elhagyatott ösvényen, a lába előtti foltot
bámulva, amit a megolvadt szikla hagyott. Próbálta elhitetni magával, hogy a
folt egy réges-rég kialudt tűzhányó nyoma, de aztán letett róla, hogy ámítsa
magát. Eszébe jutott az a sok évvel ezelőtti éjszaka, amikor ő és Jean
beszálltak Rupert Boyce hülye kísérletébe. Tulajdonképpen soha senki nem
értette, hogy pontosan mi történt akkor, és George tudta, hogy e két különös
esemény valami kifürkészhetetlen módon összefügg egymással. Először Jean, most
meg a fia. Nem tudta, örüljön-e vagy féljen, és titkon néma imát küldött az ég
felé:
- Köszönöm, Karellen, azt a nem tudom, mit, amit a tieid tettek Jeffért. Csak
azt volna jó tudni, hogy miért tették!
Aztán szép lassan leballagott a partra. A nagy fehér sirályok bosszúsan
repkedtek körülötte, amiért nem hozott élelmet, hogy dobálja nekik, mialatt ők
fönt köröznek az égen.
Karellen kérése - noha a Telep megalakulása óta minden pillanatban várható volt
- bombaként hatott. Azzal mindenki tisztában volt, hogy ez döntő pillanatot fog
előidézni Athén ügyeiben, csak azt nem tudták, jól vagy rosszul fog-e elsülni a
dolog.
Mindmostanáig a Telep a főkormányzók beavatkozása nélkül, maga intézte a saját
ügyeit. Őket is éppúgy békén hagyták, ahogy nem vettek tudomást a legtöbb emberi
tevékenységről, ha az nem volt felforgató, vagy nem fenyegette a biztonságukat.
Azt persze nem lehetett bizonyosan tudni, hogy a Telep céljai felforgatóknak
nevezhetők-e vagy sem. Politikamentesek voltak, az biztos, de önmagukban véve
jelentettek kísérletet az intellektuális és művészi függetlenség
megvalósítására. És ki tudja, hogyan alakulnak később a dolgok? A főkormányzók
minden bizonnyal tisztábban látták Athén jövőjét, mint maguk az alapítók - és
lehet, hogy nem tetszett nekik.
Persze, ha Karellen ki akart küldeni egy megfigyelőt, egy ellenőrt, vagy
nevezzük, aminek akarjuk, az ellen semmit sem lehetett tenni. A főkormányzók
húsz évvel ezelőtt bejelentették, hogy a jövőben egyáltalán nem használják
ellenőrző berendezéseiket, vagyis az emberiségnek nem kell többé tartania attól,
hogy kémkednek utána. Mindazonáltal az a tény, hogy ezek a berendezések továbbra
is megvoltak, azt jelentette, hogy a főkormányzók elől semmi olyat nem lehetett
eltitkolni, amit ők igazán látni akartak.
Akadtak a szigeten olyanok is, akik esélyt láttak e látogatásban arra, hogy
választ kapnak a főkormányzók lelkivilágának egy kicsiny problémájára -
nevezetesen a művészethez való viszonyukra. Vajon az emberi faj gyerekes
eltévelyedésének tartják? Vajon nekik van-e bármiféle művészi kifejezési
formájuk? Ha van, abban az esetben ez a látogatás merőben esztétikai célokat
szolgál-e, vagy Karellen indítékai kevésbé ártatlanok?
Ilyen és hasonló kérdéseken vitatkoztak vég nélkül, miközben folytak az
előkészületek. Semmit sem tudtak az őket meglátogatni szándékozó főkormányzóról,
de feltételezték, hogy a kultúrát minden mennyiségben magába tudja fogadni.
Legalább megpróbálkoznak a kísérlettel, az áldozat reakcióit pedig egy sereg
éles elméjű egyén fogja nagy érdeklődéssel figyelni.
A tanács soros elnöke egy Charles Yan Sen nevű filozófus volt; a
csúfondárosságra hajlamos, de alapjában véve vidám ember, még hatvanéves sem
lévén, élete felszálló ágában volt. Platón a filozófus államférfi
megtestesülésének tartotta volna, Sen azonban egyáltalán nem méltányolta
Platónt, akiről többé-kevésbé az volt a véleménye, hogy igencsak hamis színben
tüntette fel Szókratészt. Azok közé a szigetlakók közé tartozott, akik
eltökélték, hogy a lehető legjobban kihasználják e látogatást, ha másért nem,
hát azért, hogy megmutassák a főkormányzóknak: az emberekben még rengeteg
kezdeményező erő van, még nincsenek - az ő szavával élve - "teljesen
háziasítva".
Athénban semmit sem csináltak a demokratikus játékszabályok legfőbb
letéteményese, azaz a megfelelő bizottság nélkül. Valaki egyszer úgy jellemezte
a Telepet, mint egymásba kapcsolódó bizottságok rendszerét. De a rendszer
működött, hála Athén igazi megalapítói, a szociálpszichológusok türelmes
stúdiumainak. A közösség nem volt túl nagy, így aztán a működtetésébe mindenki
be tudott kapcsolódni valahol, és polgár lehetett a szó legigazibb értelmében.
Szinte elkerülhetetlen volt, hogy George a művészi hierarchia élenjáró
személyiségeként tagja legyen a fogadóbizottságnak. Ő azonban túl is
biztosította magát oly módon, hogy titokban meg is tett érte mindent. Ha a
főkormányzók tanulmányozni akarták a Telepet, hát ő meg a főkormányzókat akarta
tanulmányozni. Jean nem volt túlságosan elragadtatva a dologtól. Ama Boyce-éknál
átélt éjszaka óta valami meghatározhatatlanul ellenséges érzést táplált a
főkormányzók iránt, bár az okát nem tudta volna megmondani. Csak azt kívánta,
hogy minél kevesebb dolguk legyen egymással; neki a sziget egyik legfőbb
vonzereje éppen a feltételezett függetlensége volt. Félelem ébredt benne amiatt,
hogy ezt a függetlenséget veszély fenyegetheti.
A főkormányzó - mindazok csalódására, akik valami látványosabb jelenetre
számítottak - egy közönséges, emberkéz gyártotta repülőn, mindenféle szertartást
mellőzve érkezett meg. Akár maga Karellen is lehetett volna, hiszen igazából
soha senki nem tudta megkülönböztetni egyik főkormányzót a másiktól -
valamennyien egyetlen alapminta másolatainak látszottak. Meglehet, valami
ismeretlen biológiai eljárás eredményeképpen azok is voltak.
Az első nap elmúltával a szigetlakók már föl sem nagyon figyeltek, amikor a
hivatalos autó városnéző körútja során elberregett mellettük. A látogató neve -
Thanthalteresco - a széles körű használatra eléggé nehézkesnek bizonyult, ezért
egykettőre elkeresztelték "az inspektornak". A név meglehetősen pontos volt,
tekintve a statisztikák iránti kíváncsiságát és étvágyát.
Charles Yan Sen jóval éjfél után kimerülten kísérte vissza az inspektort a
szállásául szolgáló repülőgéphez. Nem is vitás, hogy mialatt ember házigazdái az
alvás gyarló szenvedélyének hódoltak, ő végigdolgozta az éjszaka hátralévő
részét.
Sen asszony idegesen üdvözölte hazatérő férjét. Hűséges társai voltak egymásnak,
noha a férjnek megvolt az a bohókás szokása, hogy vendégek jelenlétében
Xantippének hívta a feleségét. Az asszony már nemegyszer fenyegette azzal, hogy
ő sem marad adósa, s egyszer még megkínálja egy csésze bürökfőzettel, de
szerencsére az efféle teák kevésbé voltak ismertek Új-Athénban, mint a régiben.
- Sikeres nap volt? - kérdezte az asszony, amikor a férje letelepedett a késői
vacsora mellé.
- Azt hiszem… ámbár az ember sohasem tudhatja, mi játszódik le ezekben a nem
mindennapi elmékben. Láthatóan érdeklődött, még bókolt is. Egyébként elnézését
kértem, amiért ide nem hívtam meg, amire azt mondta, hogy nagyon is megérti, ő
sem szeretné beverni a fejét a plafonunkba.
- Ma mit mutattál meg neki?
- A Telep hétköznapi oldalát, amit ő nem talált olyan unalmasnak, mint én
szoktam. Minden elképzelhető kérdés érdekelte a termelésről, meg hogy hogyan
tartjuk egyensúlyban a költségvetésünket, az ásványkészleteinket, a születési
arányt, hogy miből fedezzük az élelmünket és így tovább. Szerencsére velem volt
Hamison, a titkár; ő betéve tudja az összes éves jelentést a Telep fennállása
óta. Hallanod kellett volna, hogyan dobálóztak a statisztikai adatokkal! Az
inspektor kölcsönkérte valamennyit, és én akármibe lefogadnám, hogy holnap képes
lesz a fejünkre olvasni bármelyik számot. Én rettenetesen nyomasztónak találom
az efféle szellemi mutatványokat.
Ásított, és ímmel-ámmal csipegetni kezdte az ételt.
- A holnapi nap minden bizonnyal érdekesebb lesz. Meglátogatjuk az iskolákat és
az Akadémiát. A változatosság kedvéért akkor majd én teszek föl kérdéseket.
Tudni szeretném, hogyan nevelik fel a főkormányzók a gyerekeiket - feltéve
persze, hogy vannak gyerekeik.
Ez nem tartozott azok közé a kérdések közé, melyekre Charles Sen valaha is
választ kapott, de más vonatkozásokban az inspektor figyelemre méltóan
beszédesnek bizonyult. Öröm volt látni, hogyan tér ki az ügyetlenül feltett
kérdések elől, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban váljék kifejezetten
gyanútlanná.
Az első, valóban közvetlen hangú beszélgetés akkor játszódott le köztük, amikor
elhajtottak a Telep egyik fő büszkeségének számító iskolából.
- Nagy felelősséget ró ránk, hogy e fiatal koponyákat felkészítsük a jövőre -
jegyezte meg dr. Sen. - Az ember, szerencsére, nagyon is rugalmas lény;
maradandó károsodást csak rendkívül hátrányos neveléssel lehet előidézni nála.
Ha netalán tévesek lennének is a végső céljaink, áldozati báránykáink minden
bizonnyal ki fogják heverni. És ahogy ön is látta, tökéletesen boldognak
látszanak. Kis szünetet tartott, majd ravaszkásan fölpillantott a mellette ülő,
toronyként felmagasodó alakra. Az inspektort tetőtől talpig valami ezüstösen
fénylő öltözék fedte, nehogy egy porcikáját is közvetlenül érje az éles napfény.
Sen doktor tudta, hogy a sötét szemüveg mögül óriási szemek figyelik mindenféle
érzelem nélkül - vagy olyan érzelmekkel, melyeket ő sohasem fog megérteni. - Én
úgy képzelem, hogy a mi gyereknevelési gondjaink nagyon hasonlók azokhoz, amiket
önök tapasztalnak az emberi fajjal kapcsolatban. Nem gondolja?
- Bizonyos szempontokból - ismerte el komoran a főkormányzó. - Más vonatkozásból
azonban jobb párhuzamot kínál az önök gyarmati birodalmainak a történelme. A
római és a brit birodalom ilyen szempontból mindig is roppant érdekesnek tűnt a
számunkra. India esetét különösen tanulságosnak véljük. Köztünk és a britek
indiai szerepe között az a fő különbség, hogy nekik valójában nem volt okuk rá,
hogy odamenjenek, nem voltak tudatos céljaik, leszámítva az olyan közönséges és
múlékony indítékokat, mint a kereskedelem vagy a többi európai hatalommal való
ellenséges viszony. Egy egész birodalom urai lettek, még mielőtt tudták volna,
mit kezdjenek vele, és sohasem voltak igazán boldogok, míg meg nem szabadultak
tőle.
- És önök is megszabadulnak majd a birodalmuktól, ha eljön az ideje? - kérdezte
Sen doktor, nem tudván ellenállni az alkalom csábításának.
- A legcsekélyebb tétovázás nélkül - válaszolta az inspektor. Sen doktor nem
erőltette tovább a témát. Ez az őszinte válasz csöppet sem volt hízelgő - de
különben is, megérkeztek az Akadémiához, ahol az összegyűlt pedagógusok már
nagyon várták, hogy egy valódi, hús-vér főkormányzón próbálják ki a
szellemességüket.
- Ahogy tisztelt kollégánk elmondja majd önnek - kezdte Chance professzor, az
új-athéni egyetem dékánja -, nekünk az a fő törekvésünk, hogy népünk elméjét
készenléti állapotban tartsuk, s hogy alkalmassá tegyük őket a képességeik
felismerésére. Attól tartok, hogy e szigeten túl - intett lemondóan, mintegy
jelezve a bolygó fennmaradó részét - az emberi faj már elvesztette a
kezdeményezőkészségét. Békében, bőségben él, de távlatok nélkül.
- Míg itt, ugyebár?… - vetette közbe a főkormányzó nyájasan. Chance professzor -
akiben nem volt humorérzék, s ezt ő maga is sejtette - gyanakvó pillantást
vetett a látogatójára.
- Mi itt - folytatta - nem szenvedünk attól a régi rögeszmétől, hogy a tétlenség
bűn. De azt sem gondoljuk, hogy elegendő, ha passzív befogadói vagyunk a
szórakoztatásnak. E szigeten egy ambíciója van mindenkinek, amit nagyon
egyszerűen ki lehet fejezni: tenni valamit, bármilyen kicsinységet, de jobban,
mint mások. Ez persze olyan eszmény, amit nem érhetünk el mindannyian, de ebben
a mai világban már az is nagy dolog, hogy van eszményünk. Hogy megvalósítsuk, az
sokkal kevésbé fontos.
Az inspektor nem mutatott hajlandóságot a válaszolásra. Védőöltözetét már
levetette, de sötét szemüvegétől még itt, a tanácsteremben sem szabadult meg. A
dékán azon töprengett, vajon lelkileg van-e szüksége rá, vagy egyszerűen csak
álcázni akarja magát vele. Annyi bizonyos, hogy alaposan megnehezítette az amúgy
is nehéz feladatot, vagyis hogy olvasni tudjanak a főkormányzó gondolataiban.
Mindenesetre nem látszott rajta, hogy haragudna a rázúdított, kihívó
kijelentések vagy bíráló megjegyzések miatt, melyeket a fajtája Földdel
kapcsolatos, nagyjából sejthető politikája váltott ki.
A dékán már azon volt, hogy keményebb támadásba lendül, amikor Sperling
professzor, a természettudományi kar vezetője, úgy döntött, hogy
háromszemélyessé tágítja a küzdelmet.
- Ahogy nyilván ön is tudja, uram, kultúránk egyik nagy kérdése a művészet és a
tudomány kettőssége. Én nagyon szeretném tudni, mi erről az önök véleménye.
Osztják-e azt a nézetet, miszerint minden művész abnormális? Hogy munkásságuk,
de legalábbis a mögötte meghúzódó késztetés egy mélyen beágyazódott pszichés
kielégületlenség eredménye?
Chance professzor feltűnően megköszörülte a torkát, de az inspektor megelőzte.
- Nekem azt mondták, hogy bizonyos fokig minden ember művész, vagyis hogy ha
kezdetleges szinten is, de mindenki létre tud hozni valamit. Tegnap például az
önök iskoláiban megfigyeltem, milyen hangsúlyt kap az önkifejezés a rajzolásban,
festésben és modellezésben. Az erre való késztetés elég általánosnak látszott,
még azoknál is, akiket szemmel láthatóan tudományos pályára szánnak. Tehát ha
minden művész abnormális, és minden ember művész, akkor itt egy érdekes
szillogizmussal állunk szemben…
Mindenki azt várta, hogy befejezze a gondolatot. De a főkormányzók fölöttébb
tapintatosak tudtak lenni, ha érdekeik úgy kívánták.
Az inspektor kitűnően vette azt az akadályt, amit a szimfonikus hangverseny
jelentett, amit nem minden esetben lehetett elmondani a hallgatóság
embertagjairól. A közízlésnek tett egyetlen engedmény Sztravinszkij
Zsoltárszimfóniája volt; amúgy a program erőnek erejével modern akart lenni. De
az előadás, minden mellékszempontot figyelmen kívül hagyva, remek volt, hiszen a
Telep nem alaptalanul hencegett azzal, hogy náluk játszik a világ néhány
legnagyszerűbb muzsikusa. Egymással vetélkedő komponisták civakodtak a
dicsőségért, hogy bekerülhessenek a műsorba, bár akadtak cinikus alakok is, akik
megkérdőjelezték, hogy ez valóban dicsőség volna. Mert tény, hogy az emberek
legjobb tudomása szerint a főkormányzók botfülűek voltak.
Mindazonáltal megfigyelték, hogy a koncert után Thanthalteresco megkereste a
jelen lévő három zeneszerzőt, és gratulált nekik azért, amit ő az illetők
"átlagon felüli eredetiségének" nevezett.
Ettől mindhárman örömtől ragyogó, de kissé zavart ábrázattal vonultak vissza.
George Greggsonnak csak a harmadik napon nyílt alkalma rá, hogy találkozzon az
inspektorral. A színház nem valami egytálételt, sokkal inkább egyfajta
fatányérost kínált: két egyfelvonásost, egy világhírű színész jelenetét és egy
balettszámot. Mindezt remek előadásban, úgyhogy nem vált be az egyik kritikus
jóslata, miszerint "most legalább meglátjuk, tudnak-e ásítani a főkormányzók".
Sőt, az inspektor többször is nevetett, méghozzá a kellő időben.
És mégis… senki sem lehetett biztos a dologban. Ahogy egy antropológus is részt
vehet valamely primitív törzsi szertartásban, a főkormányzó is alakíthatott
nagyot, pusztán a logikájával követve az előadást, miközben idegen érzelmei
érintetlenek maradtak. Az, hogy a megfelelő hangokat bocsátotta ki, és úgy
reagált, ahogy elvárták tőle, valójában nem bizonyított semmit.
Bár George eltökélte, hogy beszélni fog az inspektorral, terve kudarccal
végződött. Az előadás után váltottak ugyan néhány bemutatkozó szót, de aztán a
látogatót elsodorták. Egyszerűen nem lehetett elszakítani a slepptől, és George
végül elkeseredetten, csalódottan hazament. Azt ugyan maga sem tudta, mit
mondott volna, ha alkalma nyílik rá, de azt valahogy érezte, hogy rá tudta volna
terelni a szót Jeffre. De lám, elmúlt a lehetőség.
Két napig tartott a rosszkedve. Az inspektor repülőgépe elment, a kölcsönös
tiszteletadás nyilatkozatai közepette, még mielőtt bármiféle folytatás
lehetősége mutatkozott volna. Senkinek sem jutott eszébe, hogy Jeffet
megkérdezze, és nyilván a fiú is csak hosszas töprengés után mert George-hoz
fordulni.
- Papa - kérdezte, nem sokkal a lefekvés előtt -, te ismered a főkormányzót, aki
ellátogatott hozzánk?
- Igen - válaszolta George mogorván.
- Szóval eljött az iskolánkba is, és hallottam, amikor beszélt az egyik
tanárral. Nem nagyon értettem, amit mondott, de azt hiszem, megismertem a
hangját. Ő volt az aki szólt, hogy fussak amikor jött a nagy hullám.
- Egészen biztos vagy benne?
Jeff egy pillanatra elbizonytalanodott.
- Nem egészen… de ha nem ő, akkor egy másik főkormányzó volt. Nem tudom, nem
kellett volna-e megköszönnöm neki. De már elment, igaz?
- Igen - felelte George. - Attól tartok, elment. De talán van még egy esélyünk.
Most pedig légy jó fiú, bújj az ágyba, és ne gondolj rá többé.
Amikor Jeff már biztonságos távolságban volt, és Jenny mellett is véget ért a
szolgálat, Jean leült George széke mellé, a kis szőnyegre, s hátát a férje
lábának támasztotta. George bosszantóan szentimentálisnak találta Jeannek ezt a
szokását, de jelentéktelenebbnek tartotta annál, hogy szóvá tegye. Azért,
amennyire lehetett, elhúzta a térdét.
- Most mi a véleményed? - kérdezte Jean fáradt, színtelen hangon. - Hogy valóban
megtörtént?
- Megtörtént - felelte George -, de lehet, hogy bolondok vagyunk, amiért így
izgatjuk magunkat miatta. Végtére is a legtöbb szülő hálás volna, és
természetesen én is hálás vagyok. Lehet, hogy pofonegyszerű a magyarázat.
Tudjuk, hogy a főkormányzókat érdekli a Telep, tehát nyilván szemmel tartották a
műszereikkel, noha nem ezt ígérték. Tegyük fel, hogy egyikőjük épp akkor
szaglászott körbe a messzelátó szerkentyűjükkel, és meglátta a közeledő
hullámot. Egészen normális dolog, hogy figyelmezteti azt, aki veszélyben van.
- Csakhogy tudta Jeff nevét, ezt ne felejtsd el. Nem, figyelnek bennünket.
Valamiért különlegesek vagyunk, ezért keltettük fel az érdeklődésüket. Rupert
partija óta bennem van ez az érzés. Fura, hogy az az este mennyire
megváltoztatta mindkettőnk életét.
George együttérzőn nézett le Jeanre, de ennél több nem volt a tekintetében.
Különös, hogy meg tudott változni ilyen rövid idő alatt. Szerette őt, aki
gyerekeket szült neki, és része volt az életének - de mi maradt meg a
szerelemből, amit egy George Greggson nevű, félig elfeledett személy érzett egy
Jean Morrel nevű, halványuló álomkép iránt? Szeretetét ma már meg kellett
osztania egyfelől Jeff-fel és Jenniferrel - másfelől Carolle-lel. Hitte, hogy
Jean nem tud Carolle-ról, és el is akarta neki mondani, még mielőtt megteszi
más. De valahogy sohasem tudott sort keríteni rá.
- Nagyon helyes… figyelik Jeffet… megvédik, ami azt illeti. Nem gondolod, hogy
büszkék lehetnénk rá? Lehet, hogy a főkormányzók fényes jövőt tartogatnak a
számára. Csak tudnám, mifélét…
Tudta, csak azért mondja ezeket, hogy megnyugtassa Jeant. Ő maga nem volt
különösképpen zaklatott, inkább csak izgatott és zavart. És akkor, teljesen
váratlanul szinte fejbe kólintotta egy újabb gondolat, egy gondolat, ami már
korábban is eszébe juthatott volna. A tekintete automatikusan fordult a
gyerekszoba felé.
- Kíváncsi volnék, hogy csak Jeffre vigyáznak-e - mondta.
Az inspektor annak rendje és módja szerint beterjesztette a jelentését. A
szigetlakók sokért nem adták volna, ha láthatnák. Minden egyes statisztikai adat
és felmérés bekerült az óriás számítógépek telhetetlen memóriájába, mely -
többek között - a Karellen mögött felsorakozó láthatatlan erőknek volt a része.
De még mielőtt e személytelen elektronikus agyak levonták volna a maguk
következtetéseit, az inspektor is előadta a javaslatait. Az emberi faj
gondolkodása és nyelve szerint kifejezve nagyjából a következőképpen:
- A Telepet illetően semmit sem kell tennünk. Érdekes kísérlet, de semmiféle
hatással nincs a jövőre. Művészi törekvéseihez nincs közünk, és semmi sem
bizonyítja, hogy bármelyik tudományos kutatásuk is veszélyes mederben haladna.
A terveknek megfelelően, és anélkül hogy feltűnést keltettem volna,
beletekintettem a Kezdő Alany iskolai teljesítményeibe. Mellékeltem a vonatkozó
statisztikákat, amiből látnivaló, hogy mindmostanáig semmi jele holmi szokatlan
fejleményeknek. De, mint tudjuk, az áttörést ritkán vezetik be előzetes
figyelmeztetések.
Találkoztam továbbá az Alany apjával, és az volt a benyomásom, hogy beszélni
szeretne velem. Szerencsére ezt el tudtam kerülni. Nem kétséges, hogy gyanít
valamit, bár az igazságot természetesen sohasem találhatja ki, és arra sincs
módja, hogy valamiképpen befolyásolja a következményt.
Egyre jobban sajnálom ezeket az embereket.
George Greggson egyetértett volna az inspektor véleményével, miszerint Jeff
körül az égvilágon semmi szokatlant nem lehetett tapasztalni. Semmit azon az
egyetlen zavaró közjátékon kívül, amely olyan meglepő volt, mint valami
villámcsapás egy hosszú, békés napon. És azután - semmi.
Jeffben csak úgy buzgott a hétévesek energiája és kíváncsisága. Értelmes gyerek
volt - ha ő is úgy akarta -, de nem fenyegette a veszély, hogy zsenivé növi ki
magát. Néha, gondolta Jean kissé kimerülten, tökéletesen megfelelt a kisfiúkkal
szemben támasztott klasszikus elvárásnak, amennyiben maga volt a "piszokba
csomagolt lárma". A piszkot ráadásul nem is volt olyan könnyű észrevenni rajta,
hiszen jócskán föl kellett halmozódnia, mire napbarnított bőrén föl lehetett
fedezni egyáltalán.
Hol gyengéd volt, hol mogorva, olykor tartózkodó, máskor meg túláradtak benne az
érzelmek. Nem mutatta, hogy egyik szülőjét jobban szeretné a másiknál, s amikor
kishúga megszületett, féltékenységnek nyoma sem látszott rajta. Egészségügyi
lapja makulátlan volt: egész életében egyetlen napot sem töltött betegen. De
ebben a korban és ezen az éghajlaton ebben nem volt semmi szokatlan.
Más fiúktól eltérően Jeff nem unta apja társaságát, s nem hagyta faképnél az
első alkalommal, amikor csatlakozhatott a vele egykorú társakhoz. Láthatóan
örökölte George művészi tehetségét, és szinte attól a pillanattól kezdve, hogy
megtanult járni, rendszeresen ott lábatlankodott a Telep színházának kulisszái
mögött. Amolyan kabalababa szerepet töltött be a színháznál, és mostanára már
roppant ügyesen tudta átnyújtani a virágcsokrot a színpad és a filmvászon
hozzájuk látogató hírességeinek.
Igen, Jeff tökéletesen hétköznapi gyerek volt. Így aztán George-nak sikerült
megnyugtatnia magát közös sétáikon, vagy amikor együtt lovagoltak a sziget
meglehetősen korlátok közé szorított térségein. Elbeszélgettek egymással, ahogy
apák és fiúk szoktak időtlen idők óta - azzal a különbséggel, hogy ebben a
korban sokkal több témát lehetett megbeszélni. Annak ellenére, hogy Jeff sohasem
hagyta el a szigetet, a tévéképernyő mindenütt jelen lévő szemével, amit csak
akart, mindent megnézhetett a környező világból. Ő is lenézte az emberiség többi
részét, akárcsak a többi telepes. Ők voltak az elit, a haladás élharcosai. Ők
fogják elvezetni az emberiséget azokba a magasságokba, ahová a főkormányzók már
elértek - vagy még azon is túl. Persze, nem holnap, de egy napon…
Fogalmuk sem volt róla, milyen közel van ez a nap.
Az álmok hat héttel később kezdődtek.
A szubtrópusi éjszaka sötétjében George Greggson lassan úszott föl, az öntudatra
ébredés felé. Nem tudta, mi ébresztette föl, ezért egy percig zavart kábulatban
feküdt. Aztán ráeszmélt, hogy egyedül van. Jean már korábban felkelt, s csendben
átment a gyerekszobába. Halkan beszélt Jeffhez, túl halkan, semhogy George is
hallhatta volna, hogy mit mond.
Kipattant az ágyból, és indult ő is a gyerekszobába. Babának voltak hasonló,
meglehetősen szokványos éjszakai kirándulásai, de ezeknél föl sem vetődött, hogy
ő ne aludná át az egész hercehurcát. De ez most egészen más volt, és kíváncsi
lett, mi zavarta föl Jeant.
A gyerekszobában csak a fluoreszkáló falminták világítottak. Halvány fényüknél
George látta, hogy Jean Jeff ágya szélén ül. Jöttére az asszony megfordult, és
odasúgta:
- Ne ébreszd föl Babát!
- Mi a baj?
- Tudtam, hogy Jeff hív, és erre fölébredtem.
A kijelentésnek ez a magától értetődő egyszerűsége émelyítő balsejtelemmel
töltötte el George-ot. Tudtam, hogy Jeff hív. "Honnan tudtad?" - kérdezte némán,
de fennhangon csak ennyit kérdezett:
- Rosszat álmodott?
- Nem is tudom - felelte Jean. - Mindenesetre már jól van. De amikor bejöttem,
még nagyon meg volt ijedve.
- Nem voltam megijedve, mami - hallatszott egy vékonyka, felháborodott hang. -
Csak olyan furcsa hely volt.
- Milyen volt? - tudakolta George. - Mesélj el mindent!
- Hegyek voltak - kezdte Jeff álmodozó hangon. - Magasak, de mégse volt rajtuk
hó, mint azokon, amelyeket eddig láttam. Volt köztük olyan is, amelyik égett.
- Úgy érted, tűzhányó volt?
- Nem egészen. Ezek mindenütt égtek, olyan érdekes, kék lánggal. És mialatt
néztem, fölkelt a nap.
- Folytasd… miért hallgattál el?
Jeff az apjára emelte zavaros tekintetét.
- Ez a másik dolog, amit nem értek, papa. Nagyon gyorsan kelt föl, és túl nagy
volt. És… és a színe se olyan volt, mint az igazinak. Gyönyörű szép kék nap
volt.
Hosszú, dermesztő csend támadt. Aztán George csendesen megszólalt:
- Ennyi az egész?
- Igen. Kezdtem egyedül érezni magam, és akkor bejött mami, és fölébresztett.
George egyik kezével megsimogatta fia kócos haját, a másikkal meg összébb fogta
magán a hálóköntöst. Hirtelen fázni kezdett, s valahogy kicsinek érezte magát.
De amikor megszólalt, ebből semmit sem lehetett érezni a hangján
- Csak egy buta álom volt; túl sokat ettél vacsorára. Felejtsd el az egészet,
légy jó kisfiú, és próbálj újra elaludni.
- Igyekszem, papa - ígérte Jeff. Elhallgatott, majd kisvártatva elgondolkodva
hozzátette: - Azt hiszem, megpróbálom, hátha megint eljutok oda.
- Kék nap? - kérdezte Karellen pár óra múlva. - Így elég könnyű lesz
beazonosítani.
- Úgy van - válaszolta Rashaverak. - Kétségtelenül az Alphanidon 2 lesz az. A
Kén-hegyek is ezt támasztják alá. És érdekes, hogy mennyire eltorzult az
időskála. A bolygó meglehetősen lassú forgású; nyilván percek alatt nézett végig
sokórányi eseményt.
- Ez minden, amit fel tudtál ismerni?
- Igen, anélkül hogy közvetlenül megkérdeztem volna a gyereket.
- Azt nem kockáztathatjuk meg. Az eseményeknek a maguk természetes menetében, a
mi közbelépésünk nélkül kell alakulniuk. Majd amikor a szülei közelednek
hozzánk, akkor, talán megkérdezhetjük őt.
- Lehet, hogy soha nem jönnek el hozzánk. S ha mégis, lehet, hogy addigra már
túl késő lesz.
- Félek, hogy ezen nem segíthetünk. Soha egy percre sem szabad elfelejtenünk,
hogy ezekben az ügyekben a mi kíváncsiságunknak nincs jelentősége. De
semmiképpen sem fontosabb, mint az emberiség boldogsága.
A keze kinyúlt, hogy megszakítsa a kapcsolatot.
- Természetesen továbbra is megfigyeled, és minden eredményt jelentesz nekem. De
a világért se avatkozz közbe!
Jeff napközben még ugyanolyannak látszott, mint amilyen eddig volt. Már ennyiért
is hálásak lehetnek, gondolta George. De közben egyre jobban rettegett.
Jeffnek az egész csak játék volt; még nem kezdett félni tőle. Az álom csak álom,
lehet bármilyen különös is. Már nem volt magányos azokban a világokban, melyek
alvás közben nyíltak meg előtte. Az elméje csak azon az első éjszakán kiáltott
vissza Jeannek a ki tudja, milyen ismeretlen szakadék túlsó felére. Azóta már
egyedül és félelem nélkül lép be a szeme előtt feltáruló világegyetembe.
Reggelenként kifaggatták, és ő el is mondta mindazt, amire vissza tudott
emlékezni. A szavak néha megbotlottak, és kudarcot vallottak, mert a képek,
amiket le akart festeni velük, nyilván nemcsak az ő tapasztalatvilágából
hiányoztak, hanem felülmúlták az ember képzeletét is. Apja, anyja új szavakat
sugalltak, képekkel és színekkel próbálták felfrissíteni az emlékezetét, így
alakítván ki valamiféle rendszert a válaszaiból. Sokszor semmire sem jutottak az
eredménnyel, pedig érezték, hogy Jeff elméje számára ezek az álombeli világok
egyszerűek és érthetők. Csak nem tudja közvetíteni őket a szülei számára. De
azért egyik-másik elég tisztán rajzolódott ki előttük…
Űr… nem látni bolygót, sem környező tájat, sem alanti világot. Csak a
csillagokat a bársony éjszakában, melyek háttérül szolgálnak a hatalmas,
szívként lüktető, vörös napnak. Egyszer óriási és tompa fényű, aztán zsugorodni
kezd és fölizzik, mintha frissen kapott üzemanyag táplálná a benne parázsló
tüzet. Fölfelé kúszik a spektrumon, egy pillanatra megpihen a sárga peremén,
majd bezárul a kör, a csillag kitágul, lehűl, s íme, újra itt van az a lángvörös
felhő…
(- Jellegzetes pulzálva változó csillag - mondta Rashaverak lelkesen. - És itt
is megfigyelhető az iszonyatos időgyorsulás. Nem tudom pontosan azonosítani, de
még leginkább a Rhamsandron felel meg a leírásnak. Esetleg a Pharanidon 12.
- Akármelyik is - válaszolta Karellen -, már messze jár az otthonától.
- Nagyon messze - mondta Rashaverak.)
Lehetett volna a Föld is. Sárga nap függött a kék égen, melyet szélvihar űzte
felhők tarkáztak. A domb szelíden lejtett az óceán felé, mely tajtékot vetett a
zabolátlan szélben. Pedig nem mozdult semmi: a megfagyott jelenetet mintha
villámfénynél örökítették volna meg. És messze, a távoli horizonton volt valami,
ami nem a Földről származott - egy sor homályos, fokozatosan elkeskenyedő
oszlop, amint kiröppentek a tengerből, és eltűntek a felhők között. Hajszálra
egyenlő távolságra sorakoztak a bolygó peremén - ahhoz túl nagyok, hogy
mesterségesek, de túl szabályosak, hogy természetesek lehessenek.
(- Sideneus 4 és a Hajnal Oszlopai - súgta áhítatosan Rashaverak. - Elérte a
Világegyetem középpontját.
- És még csak most indult útnak - felelte Karellen.)
A bolygó teljesen sík volt. Tüzes ifjúságának hegyeit az óriási gravitáció már
réges-rég egyformára gyalulta - az egykori fenséges csúcsok sem nyúltak soha
néhány méternél magasabbra. Élet azonban itt is volt: a felszínt számtalan
izgő-mozgó, színét változtató mértani forma borította. Kétdimenziós világ volt
ez: olyan lények lakták, melyek vastagsága legfeljebb töredék centiméterekben
volt kifejezhető.
Az égbolton pedig olyan nap járt, amilyet még a legvadabb álmában sem
képzelhetne el egyetlen ópiumszívó sem. Forrósága túllépte a fehérizzást, az
ibolyántúli határvidékein kóborló perzselő kísértetként égette a bolygót
sugaraival, melyek egy pillanat alatt kipusztítottak volna minden földi
létformát. Körös-körül sok millió kilométerre terjedtek ki az ibolyántúli
robbanások szaggatta, tarka színekben fluoreszkáló, hatalmas gáz- és porfelhők.
E csillag mellett a Föld sápadt napja csak olyan lett volna, mint fényes délben
a szentjánosbogár.
(- Semmi más nem lehet az ismert világmindenségben, mint a Hexanerax 2 -
szögezte le Rashaverak. - Eddig még csak maroknyi hajónk jutott el odáig… de a
leszállást sohasem merték megkockáztatni, mert hiszen ki hitte volna, hogy még
egy ilyen bolygón is létezhet élet.
- Úgy látszik, hogy ti, tudósok, mégsem voltatok olyan alaposak, mint hittétek -
válaszolta Karellen. - Ha azok a… minták… értelmesek, érdekes problémát vet majd
föl a velük való kommunikáció. Kíváncsi volnék, tudnak-e a harmadik
dimenzióról…)
Olyan világ volt ez, amelyik nem ismerte az éjszakák és nappalok, az évek vagy
évszakok jelentését. Hat színes nap osztozott az égboltján, így aztán legföljebb
színváltozás következhetett be, sötétség azonban soha. Az egymáshoz ütköző
gravitációs mezők húzták-vonták a bolygót elképesztően bonyolult pályája
megannyi hurokján-görbületén végig, sohasem érintve ugyanazt az ösvényt kétszer.
Itt minden perc megismételhetetlen volt; a végtelennek ezen a táján még egyszer
nem jelenhet meg ugyanaz az alakzat, amit épp e pillanatban a hat nap felrajzol
az égre.
És az élet még itt is jelen volt. Jöhetett kor, amikor a bolygót fölperzselték a
központi tüzek, jöhetett egy másik, amikor jéggé dermesztették a külső
áramlatok, de így is otthont nyújtott az értelmes életnek. A nagy, soklapú
kristályok bonyolult mértani mintákat alkotva, mozdulatlanul bújtak össze a
hideg korszakokban, és csak lassan indultak növekedésnek az ásványi erek mentén,
amikor a világ újra melegedni kezdett. Nekik mindegy volt, ha ezer évbe telt,
mire egy gondolatnak a végére értek. A Világmindenség fiatal volt még, s az Idő
a végtelenbe nyúlva terült el előttük…
- Átnéztem az összes feljegyzésünket - jelentette Rashaverak. Nem ismerünk ilyen
világot, sem ilyen napkombinációt. Ha a mi Világegyetemünkön belül volna, a
csillagászok még akkor is észlelték volna, ha kívül esik a hajóink útvonalán.
- Ezek szerint elhagyta a Galaxist.
- Igen. Vagyis már nem lehet messze az idő.
- Ki tudja? Hiszen csak álmodik. Ha ébren van, most is ugyanolyan, mint régen.
Ez még csak az első szakasz. Idejében meg fogjuk tudni, ha kezdetét veszi a
változás.)
- Egyszer már találkoztunk, Greggson úr - szólt a főkormányzó ünnepélyesen. - A
nevem Rashaverak. Nem kétséges, hogy emlékszik rám.
- Igen - felelte George. - Azon az estélyen, Rupert Boyce-nál. Természetesen nem
felejtettem el. És úgy gondoltam, újra találkoznunk kellene.
- Mondja el… miért kérte ezt a kihallgatást?
- Azt gondolom, ön is tudja.
- Talán… de mindkettőnknek segítene, ha elmondaná a saját szavaival. Lehet, hogy
ez fölöttébb meglepi önt, de én is igyekszem felfogni a történteket, s némely
vonatkozásban éppoly tudatlan vagyok, mint ön.
George döbbenten bámult a főkormányzóra. Ez a gondolat soha még csak meg sem
fordult a fejében. Tudat alatt meg volt győződve róla, hogy a főkormányzóké
minden tudás és minden hatalom, s hogy ők értik, s talán felelősek is mindazért,
ami Jeffel történik.
- Úgy vélem - folytatta George -, hogy önök is látták azokat a beszámolókat,
amelyeket a sziget pszichológusának küldtem, vagyis tudnak az álmokról.
- Igen, - tudunk róluk.
- Egy percig sem hittem, hogy ezek csak amolyan gyermeki képzelődések. Olyan
hihetetlenek voltak, hogy - tudom, nevetségesen hangzik - kell lennie
valóságalapjuknak.
George nyugtalan pillantást vetett Rashaverakra, mert maga sem tudta, megerősítő
vagy tagadó választ szeretne-e hallani. A főkormányzó egy szót sem szólt, csak
nézett rá szenvtelen, nagy szemével. Majdnem szemtől szemben ültek egymással,
mert a - nyilván efféle kihallgatások számára kialakított - szoba kétszintes
volt; a főkormányzó masszív székét egy jó méterrel lejjebb helyezték el, mint
George-ét. Barátságos gesztus volt ez, megnyugtatta azokat az embereket, akik e
találkozásokat kérvén ritkán voltak valami kellemes hangulatban.
- Aggódtunk, de először még nem ijedtünk meg igazán. Jeff ébren tökéletesen
normálisnak látszott, szemmel láthatóan nem zavarták meg az álmai. Aztán egy
éjszaka… - George elbizonytalanodva, védekezően pillantott a főkormányzóra. - Én
sohasem hittem a természetfölötti dolgokban; nem vagyok tudós, de úgy gondolom,
hogy mindenre van ésszerű magyarázat.
- Van - szögezte le Rashaverak. - Tudom, mit látott; én is végignéztem.
- Kezdettől fogva gyanítottam. Pedig Karellen megígérte, hogy nem fognak
kémkedni utánunk a műszereikkel. Miért szegte meg az ígéretét?
- Nem szegtem meg. A felügyelő azt mondta, hogy az emberi fajt nem tartjuk többé
megfigyelés alatt. Ezt az ígéretet be is tartottuk. Én csak a gyerekeit
figyeltem, nem magát.
Jó néhány másodpercbe telt, mire George ráeszmélt, miféle burkolt célzást
rejtenek Rashaverak szavai. Akkor lassan kifutott a vér az arcából.
- Úgy érti?… - Elvékonyodó hanggal kapott levegő után, s újra kellett kezdenie a
mondatot. - Az Isten szerelmére, hát mik az én gyerekeim?
- Éppen ezt próbáljuk kideríteni - felelte Rashaverak ünnepélyesen.
Jennifer Anne Greggson, aki újabban Baba névre hallgatott, szorosan lehunyt
szemmel feküdt a hátán. Már régóta nem nyitotta ki a szemét, s nem is fogja
többé, mert a látvány immár oly fölösleges a számára, mint a fénytelen
óceánmélységek sok érzékszervű teremtményeinek. Tudott az őt körülvevő világról,
s ami azt illeti, ennél sokkal több dologról is tudott.
A fejlődés valami megmagyarázhatatlan trükkjéből kifolyólag egyetlen reflexet
azért megőrzött kurta csecsemőkorából. A csörgő, amely egykor úgy felvidította,
most szünet nélkül, de egyfajta bonyolult, mindig változó ritmus szerint szólt a
kiságyában. E fura szinkópálás riasztotta föl Jeant az álmából, s űzte át a
gyerekszobába. De abban már nemcsak a hang volt a ludas, hogy sikoltozva
szólongatta George-ot.
A látvány tette, ahogy e közönséges, tarka színekben pompázó csörgő rángatózott
állhatatosan a levegőben, mindenféle alátámasztás nélkül, miközben Jennifer
Anne, dundi ujjacskáit szorosan összekulcsolva, megelégedett, nyugodt mosollyal
az arcán feküdt az ágyacskájában.
Ő később kezdte, de gyorsabban haladt. El is hagyta a bátyját hamarosan, hiszen
sokkal kevesebb dolgot kellett elfelejtenie.
- Okosan tették, hogy nem nyúltak a játékához - mondta Rashaverak. - Nem hinném,
hogy meg tudták volna mozdítani. De ha sikerül, akkor meg megharagították volna
a kislányt. Akkor pedig nem tudom, mi történt volna.
- Azt akarja mondani, hogy nem tehet semmit? - kérdezte George tompán.
- Nem akarom becsapni. Tanulmányozhatjuk, megfigyelhetjük, ahogy megtettük eddig
is, de nem avatkozhatunk be, mert nem értjük.
- De hát akkor mit tegyünk? És mindez miért velünk történik?
- Valakivel meg kellett történnie. Nincs önökben semmi kivételes, semmivel sem
több, mint ama első neutronban, amely elindítja a láncreakciót az atombombában.
Egyszerűen úgy alakult, hogy ő lett az első. Bármelyik másik neutron is megtette
volna - éppúgy, ahogy Jeffrey, lehetett volna akárki más is. Mi ezt Teljes
Áttörésnek nevezzük. Már nincs szükség semmiféle titkolózásra, aminek nagyon
örülök. Erre vártunk, amióta csak megérkeztünk a Földre. Nem tudhattuk, mikor és
hol fog elkezdődni, mígnem a puszta véletlennek köszönhetően össze nem
találkoztunk Rupert Boyce estélyén. De akkor már szinte teljes bizonyossággal
tudtam, hogy az ön feleségének a gyermekei lesznek az elsők.
- De hiszen… mi akkor még nem is voltunk házasok! Még nem is voltak…
- Igen, tudom. De Morrel kisasszony elméje volt az a csatorna, amelyik, ha csak
egy pillanatra is, de közvetítette azt a tudást, amit akkor még egyetlen élőlény
sem birtokolhatott. Az a tudás csakis egy másik, vele közvetlen kapcsolatot
létesítő elméből származhatott. Nincs jelentősége, hogy itt egy még meg sem
született elméről volt szó, mert az Idő sokkalta különösebb valami, mint önök
képzelik.
- Kezdem érteni. Jeff az, aki tudja ezeket a dolgokat, lát idegen világokat, és
azt is tudja, önök honnan jöttek. Jean pedig valahogy elkapta az ő gondolatait,
még mielőtt a gyerek megszületett volna.
- Ennél itt sokkal többről van szó, de el sem tudom képzelni, hogy valaha is
közelebb juthat az igazsághoz. A történelem kezdete óta mindig is éltek emberek,
akik valami megmagyarázhatatlan erő birtokában mintha át tudtak volna lépni a
tér-idő korlátjain. Valójában maguk sem értették, miről van itt szó; szinte
minden magyarázat, amivel megpróbálkoztak, badarság volt. Én csak tudom, eleget
olvastam róluk!
Van azonban egy analógia, amely… nos, amely segít nekünk, és megmozgatja a
képzeletünket, Újra meg újra felbukkan az önök irodalmában. Képzelje azt, hogy
az emberek elméje mind-mind egy-egy sziget a határtalan óceánban. Magányosnak
látszik valamennyi, holott összekapcsolja őket az a tengerfenék, melyből
mindnyájan kiemelkedtek. Ha eltűnne az óceán, az a szigetek végét jelentené.
Egyetlen kontinens részeivé válnának, de egyéni jellegük megszűnne.
A telepátia, ahogy önök nevezik, szintén valami ilyesmi. Ha a körülmények úgy
hozzák, az elmék képesek rá, hogy egyesülve megosztozzanak egymás tartalmán,
majd újra szigetekké válván visszaidézzék bizonyos tapasztalataik emlékét. Ez a
képesség a legmagasabb-rendű formájában nincs alávetve a tér-idő megszokott
korlátjainak. Ezért tudta Jean letapogatni a még meg sem született fia tudását.
Hosszú csend támadt, mialatt George megpróbálta feldolgozni e döbbenetes
gondolatokat. A kép lassan alakot öltött. Hihetetlen volt, de rendelkezett
egyfajta belső logikával. És megmagyarázta - ha egyáltalán lehetett használni
ezt a szót arra, ami ennyire felfoghatatlan - mindazt, ami azóta történt, amióta
Rupert Boyce házában vendégeskedtek. Most döbbent csak rá, hogy még Jean
természetfölötti dolgok iránti érdeklődésére is magyarázatot adott.
- De hát mi indította el? - kérdezte. - És hová fog vezetni?
- Erre mi nem tudunk felelni. De sok-sok faj él a Világegyetemben, és akadnak
köztük olyanok, akik már jóval azelőtt felfedezték e képességeket, hogy önök
vagy mi megjelentünk volna a színen. Azóta várják, hogy önök csatlakozzanak
hozzájuk, és most végre elérkezett az idő.
- És mi itt az önök szerepe?
- A legtöbb ember, mint ön is, fölnéz ránk, mint afféle mesterekre. Pedig erről
szó sincs. Mi sohasem voltunk többek őrzőknél, akik egy felülről rájuk rótt
kötelességet teljesítenek. Nehezen tudnám meghatározni, mi is ez a kötelesség;
talán az lesz a legjobb, ha bábáknak tekintenek bennünket, akik egy nehéz
szülésnél nyújtanak segítséget. Azért jöttünk, hogy a világra segítsünk valami
újat és gyönyörűt.
Rashaverak elbizonytalanodott, mintha nem találná a megfelelő szavakat.
- Igen - mondta aztán -, bábák vagyunk. De magunk meddőségre kárhoztattunk.
Ez volt az a pillanat, amikor George megértette, hogy itt egy magasabb rendű
tragédiáról van szó, mint az övé. Hihetetlen volt - de valahogy igazságos is.
Minden nagyságuk, minden szellemi fölényük ellenére a főkormányzók bennragadtak
egy evolúciós zsákutcában. E nagy és nemes faj szinte minden szempontból
felülmúlta az emberiséget; csak éppen jövője nem volt, s ezt maga is tudta. E
tudás fényében George majdhogynem csekélységnek látta a maga gondját-baját.
- Most már értem, miért figyelték Jeffreyt - mondta. - Ő volt a kísérleti nyúl.
- Pontosan… ámbár a kísérletet nem mi vezettük le. Nem is mi indítottuk el…
nekünk csak az a dolgunk, hogy megpróbáljuk figyelemmel kísérni. Nem avatkoztunk
bele, csak amikor muszáj volt.
Igen, a dagály hulláma, gondolta George. Nem nézhették tétlenül, hogy egy
értékes példány elpusztuljon. De el is szégyellte magát rögtön: ez a keserűség
méltatlan volt a helyzethez.
- Már csak egy kérdésem van - mondta. - Hogyan viszonyuljunk a gyerekeinkhez?
- Élvezzék őket, amíg lehet - válaszolta Rashaverak szelíden. Már nem sokáig
lesz részük ebben az élvezetben.
Olyan tanács volt ez, amit bármikor bármelyik szülő megkaphatott volna; de most
volt benne egy eddig ismeretlen fenyegetés és rémület.
Eljött az az idő is, amikor Jeffrey számára már nem vált el élesen az álmok
világa és a mindennapi élet. Már nem járt iskolába, és Jean meg George számára
is teljesen felborult az eddig megszokott élet - ahogy nemsokára felborult az
egész világon.
Kerülték a barátaikat, mintha már most tudatában volnának, hogy hamarosan senki
sem lesz, aki együtt érezne velük. Néha, az éjszaka csendjében, amikor már
alig-alig járkáltak odakint, hosszú sétákra indultak kettesben. Most közelebb
voltak egymáshoz, mint házasságuk kezdete óta bármikor; újra eggyé forrasztotta
őket a közelgő, még ismeretlen tragédia, mely készült már, hogy lesújtson rájuk.
Eleinte bűntudat gyötörte őket, amiért magukra hagyják az alvó gyerekeket a
házban, de aztán rájöttek, hogy Jeff és Jenny olyan módszerekkel tudnak vigyázni
magukra, amelyekről nekik, a szülőknek, fogalmuk sincs. És persze a főkormányzók
is szemmel tartották őket. Ez megnyugtató gondolat volt: úgy érezték, nincsenek
egyedül a bajban, azok a bölcs és együttérző szemek megosztják velük a
virrasztás óráit.
Jennifer aludt; nem lehetett más szóval kifejezni azt az állapotot, amibe
került. Minden külső jel továbbra is csecsemőnek mutatta, de körülötte immár
olyan ijesztő, titkos erőt lehetett érezni, hogy Jean többé nem tudta elviselni
a gyerekszoba légkörét.
De nem is kellett bemennie. Az egykor Jennifer Anne Greggson nevét viselő
entitás ugyan még nem fejlődött ki teljesen, de ebben az alvóbáb-állapotban is
volt akkora befolyása a környezetére, hogy minden szükséglete kielégülhessen.
Jean csak egyszer próbálta megetetni, sikertelenül. Az entitás a maga
választotta időben és módon óhajtotta magához venni a táplálékát.
A hűtőszekrényből ugyanis lassú és állandó áramlásban tűnt el az étel, miközben
Jennifer Anne ki sem mozdult az ágyacskájából. A csörgés abbamaradt; a
félrelökött játék ott hevert a gyerekszoba padlóján, és senki sem mert
hozzányúlni, hátha Jennifer Anne-nek egyszer még szüksége lesz rá. Néha olyat
tett, amitől a bútorok maguktól álltak össze valami fura elrendeződésben, és
George észrevette, hogy a fal fluoreszkáló festékmintái fényesebben ragyognak,
mint eddig.
A kislány nem okozott gondot; már nem igényelte a segítségüket, s nem kellett
neki a szeretetük sem. Ez az állapot nem tarthatott már sokáig, de ők ketten
addig is kétségbeesetten csüngtek Jeffen.
Ő is változáson ment át, de még ismerte őket. Az a kisfiú, akinek a növekedését
a csecsemőkor alaktalan, ködös messzesége óta folyton szemmel tartották, most
óráról órára, a szemük láttára vesztette el személyiségét, vált szinte
"cseppfolyóssá". De néha még úgy szólt hozzájuk, mint azelőtt, s úgy mesélt a
játékairól, a barátairól, mintha nem volna tudatában az elkövetkezőknek. De
legtöbbször meg sem látta őket, vagy nem mutatta jelét, hogy tud a
jelenlétükről. Már nem aludt, mint ők, akik kénytelenek voltak rá, noha
mindennél nagyobb szükségét érezték annak, hogy e maradék, utolsó órákból a
lehető legkevesebbet vesztegessék el.
A fiúnak - Jennyvel ellentétben - láthatóan nem volt természetfölötti hatalma a
tárgyakon; talán mert, már nagyocska lévén, kevésbé volt szüksége rá. Az ő
idegensége teljes mértékben a mentális életére korlátozódott, melyből már csak
egy kis hányadot foglaltak el az álmai. Órákig feküdt moccanatlanul, szorosan
lecsukott szemhéjjal, mintha hangokat hallgatna, melyeket rajta kívül nem
hallhat senki más. Elméjébe - valahonnan vagy valamikorból szüntelenül áramlott
be az a tudás, amely hamarosan maga alá gyűri és megsemmisíti azt a félig
kiformálódott lényt, akit egykor Jeffrey Angus Greggsonnak hívtak.
Fey pedig ott ült és figyelt, gyászos, zavart tekintettel bámult föl rá, mert
nem értette, hová ment el a gazdája, s nem tudta, mikor fog visszatérni hozzá.
Jeff és Jenny voltak az elsők a világon, de nem sokáig voltak egyedül. A járvány
sebesen terjedt egyik világrészről a másikra, s az átváltozás végül megfertőzte
az egész emberi fajt. Tíz éven felül gyakorlatilag senkit sem támadott meg, e
kor alatt pedig gyakorlatilag senki sem menekülhetett.
Ez volt a civilizáció vége; vége mindannak, amiért az emberek az idők kezdete
óta küzdöttek. Az emberiség napok alatt elveszítette a jövőjét - mert minden
fajnak, amelytől elveszik a gyermekeit, a szívét ölik meg, s az élni akarását
pusztítják el.
Nem tört ki pánik, ahogy egy évszázaddal korábban kitört volna. A világ
megdermedt, némán, mozdulatlanul hevertek a nagyvárosok. Csak a létfontosságú
iparágak termeltek tovább. Olyan volt ez, mintha maga a bolygó gyászolna,
siratva mindazt, ami többé nincs és nem is lesz.
És akkor Karellen, ahogy egy ízben már megtette egy azóta elfeledett korban,
utoljára még egyszer szólt az emberiséghez.
- Hamarosan véget ér az itteni munkám - hallatszott Karellen hangja milliónyi
rádióból. - Végre, száz év után, elmondhatom nektek, mi volt az.
Sok mindent el kellett titkolnunk előttetek, ahogy földi tartózkodásunk
félidejéig mi magunk is rejtőzködtünk. Tudom, akadnak köztetek, akik
fölöslegesnek tartották ezt a rejtőzködést. Ti már hozzászoktatok a
jelenlétünkhöz, és el sem tudjátok képzelni, hogyan fogadtak volna bennünket az
őseitek. De legalább megértitek, mi célt szolgált a titkolózásunk, és tudjátok,
hogy okkal tettük azt, amit tettünk.
A legfőbb titok, amibe nem avattunk be benneteket, a Földre jövetelünk célja
volt - az a "miért", amiről oly véget nem érően tudtatok tanakodni.
Mindmostanáig nem árulhattuk el, mert a titkot nem nekünk kellett felfednünk.
Egy évszázaddal ezelőtt eljöttünk a világotokra, és megmentettünk benneteket az
önpusztítástól. Nem hinném, hogy bárki is tagadná ezt a tényt - de hogy mi volt
ez az önpusztítás, még csak nem is sejtettétek.
Mert amikor száműztük az összes atomfegyvereiteket és a fegyverraktárakban
fölhalmozott, halálos veszélyt hordozó összes játékszereiteket, akkor a fizikai
megsemmisülés veszélyét hárítottuk el a fejetek fölül. Azt hittétek, ez volt az
egyetlen veszély. Mi akartuk, hogy ezt higgyétek, pedig ez soha nem volt igaz. A
legnagyobb veszély egészen más jellegű volt - és nemcsak a ti fajotokat
fenyegette.
Sok világ van, amelyik elérkezett az atomenergia keresztútjához, elkerülte a
katasztrófát, el is jutott a békés és boldog civilizációk megteremtéséig - és
aztán elpusztult azoknak az erőknek a hatására, melyekről semmit sem tudott. A
huszadik században ti is eljutottatok oda, amikor komolyan kezdtetek
hozzábabrálni ezekhez az erőkhöz. Ezért kellett sürgősen cselekedni.
Az egész évszázad során az emberi faj lassan, de feltartóztathatatlanul
közeledett a szakadékhoz - és még csak sejtelme sem volt a szakadék létezéséről.
A mélység fölött egyetlen híd vezet át. Kevés olyan faj van, amely, ha nem
kapott segítséget, valaha is megtalálta. Volt, amelyik még időben visszafordult,
egyként elutasítva veszélyt és jutalmat. Ezek a világok ma a könnyű kielégülések
paradicsomi szigetei, melyek többé nem vesznek részt a Világegyetemről szóló
történetben. Rátok kezdettől fogva nem ilyesfajta végzet - vagy szerencse - vár.
A ti fajotokban ehhez túl sok az életerő. Elpusztultatok volna, magatokkal
rántva másokat is, mert ti sohasem találtátok volna meg a hidat.
Félek, hogy szinte mindent, amit most el kell mondanom, efféle hasonlóságokkal
kell kifejeznem. Sok mindenre, amit el szeretnék mondani, nincsenek szavaitok,
fogalmaitok - és szomorú, de a mi tudásunk is rendkívül tökéletlen.
Hogy megértsetek, vissza kell mennetek a múltba, hogy sok mindent újra
fölfedezzetek, amit az őseitek kapizsgáltak, ti azonban elfelejtettetek -
amihez, való igaz, mi szándékosan hozzásegítettünk benneteket. Mert az egész
ittlétünk egy óriási csalásra épült, vagyis arra, hogy eltitkoljuk az igazságot,
melynek befogadására még nem voltatok fölkészülve.
Az eljövetelünket megelőző évszázadokban a tudósaitok felfedték az anyagi világ
titkait, és elvezettek benneteket a gőzenergiától az atomenergiáig. Meg kellett
szabadulnotok a babonáktól: immár a Tudomány lett az emberiség egyetlen igazi
vallása. Ez volt a nyugati kisebbség ajándéka az emberi nem többi részének, ami
aztán elpusztított minden más hitet. A még létezők is a végüket járták, amikor
megérkeztünk. Úgy éreztétek, a Tudomány mindenre tud magyarázatot, hogy nincs
erő, ami fölött ne volna hatalma, sem esemény, melyről ne ő mondhatná ki az
utolsó szót. Lehet, hogy a Világmindenség kezdete az örök ismeretlenség
homályába vész, na de ami utána történt, az már mind a fizika törvényeinek
engedelmeskedik.
A misztikusaitok azonban, ha eltévedtek is saját téveszméik között, megláttak
valamit az igazságból. Mert vannak szellemi s azon is túli erők, melyeket a
tudomány sohasem tudott a maga struktúrájába beépíteni, anélkül hogy azok
nyomban szét ne feszítették volna ezt a struktúrát. Az idők kezdete óta mindig
is lehetett hallani különös jelenségekről - kopogó szellemekről, telepátiáról,
megérzésről -, melyeket, ha elneveztetek is, de megmagyarázni nem tudtatok. A
Tudomány eleinte nem vett róluk tudomást, sőt az ötezer éves bizonyság ellenére
még a létezésüket is tagadta. De léteznek; és számolnia kell velük minden, magát
teljesnek tartó, Világegyetem-elméletnek.
A huszadik század első felében néhány tudósotok hozzáfogott e dolgok
kutatásához. Nem tudták, hogy a Pandóra-szelence zárjához babrálnak hozzá. Olyan
erőket szabadíthattak volna ki, amelyekhez képest eltörpült volna mindaz a
veszedelem, amit az atom zúdíthatott a világra. Mert a fizikusok végső esetben
is csak a Földet pusztíthatták volna el, de a parafizikusok a csillagokat is
szétdúlták volna.
Ezt nem lehetett megengedni. Nem tudom elmagyarázni, hogy pontosan milyen
természetű fenyegetés öltött bennetek testet. A fenyegetés ránk nem vonatkozott,
ezért mi nem is értjük pontosan, miről van szó. Tegyük fel, hogy valamiféle
telepatikus rákká változtatok volna, egyfajta rosszindulatú gondolkodásmóddá,
amely akadálytalanul fertőzhetett volna meg más, jelentősebb szellemeket.
Így aztán eljöttünk - elküldtek bennünket - a Földre. Minden kulturális szinten
megakasztottuk a fejlődéseteket, de különösen a paranormális jelenségek körében
végzett komolyabb vizsgálódásokat vontuk az ellenőrzésünk alá. Nagyon is
tisztában vagyok ugyanakkor azzal is, hogy a civilizációink közti ellentétből
kifolyólag meg is honosítottuk a kreatív teljesítmény minden egyéb formáját is.
De ez másodlagos hatás volt, nincs semmi jelentősége.
És most el kell mondanom valamit, amin nagyon meg fogtok lepődni, talán még el
sem hiszitek. Mindezek a lehetőségek, mindeme látens erők nekünk nem adattak
meg, még csak nem is értjük őket. Sokkal, de sokkal nagyobb intellektussal
rendelkezünk, mint ti, de az elmétekben van valami, ami örökre rejtve marad
előttünk. A Földre érkezésünk pillanatától kezdve tanulmányozunk benneteket; sok
mindent megtudtunk, még több az, amit meg fogunk tudni, s én mégis kétlem, hogy
valaha is megismerjük a teljes igazságot.
Kettőnk fajában sok a közös vonás - ezért választottak ki bennünket erre a
feladatra. Más vonatkozásokban azonban két különböző fejlődési irány végpontjait
testesítjük meg. Szellemileg mi elértük azt a pontot, amin túl nem fejlődhetünk
tovább. Akárcsak ti, a mostani alakotokban. De ti átugorhattok a következő
szintre, és ez a különbség kettőnk között. A mi lehetőségeink kimerültek, a
tieitek azonban még kiaknázatlanok. Olyan lehetőségek ezek, amelyek, nem értjük,
hogyan, de összefüggenek az általam említett erőkkel, amelyek most ébredeznek a
világotokon.
Mi megállítottuk az órát, hogy egy helyben topogjatok, amíg kifejlődnek ezek az
erők, s felkészülnek rá, hogy kiáramoljanak azokba a csatornákba, melyeket mi
készítettünk elő nekik. Mindazt, amit annak érdekében tettünk, hogy a bolygótok
gazdagabb legyen, hogy emeljük az életszínvonalatokat, hogy elhozzuk nektek az
igazságot és a békét - egyszóval, mindezt így is, úgy is megtettük volna, ha már
bele kellett avatkoznunk a dolgaitokba. Ám ez az egész, óriási átalakulás
eltérített benneteket az igazságtól, s így segítségünkre volt abban, hogy
elérjük a célunkat.
Az őrzőitek vagyunk - semmi más. Nyilván gyakran eltöprengtetek azon, hogy az én
fajom milyen helyet foglalhat el a Világegyetem hierarchiájában, Éppúgy, ahogy
mi fölöttetek állunk, fölöttünk is van valami, ami a maga céljaira használ
bennünket. Hogy mi az, arra sohasem jöttünk rá, pedig eszköze voltunk hosszú
korokon át, és soha nem mertünk ellenszegülni neki. Újra és újra megkaptuk az
utasításokat, elmentünk valamely világra, ahol éppen virágzásnak indult a
civilizáció, és végigkísértük azon az úton, amelyre mi sohasem léphettünk rá -
az úton, melyen most ti haladtok.
Újra és újra megfigyeltük a folyamatot, amelynek istápolására elküldtek
bennünket, hátha sikerül megtanulnunk, hogyan szabaduljunk meg saját
korlátjainktól. De az igazság halvány körvonalai éppen csak megcsillantak
előttünk. Ti főkormányzóknak hívtok bennünket, s nem tudjátok, mennyi iróniát
rejt ez a cím. Nevezzük hát a fölöttünk lévőt Főértelemnek, amely olyan
eszköznek tekint bennünket, mint a fazekas a korongját.
A ti fajotok pedig az agyag, amely formát nyer ezen a korongon. Mi úgy gondoljuk
- de ez csak egy elmélet -, hogy a Főértelem növelni akarja a világegyetemről
szerzett tudomását, ki akarja terjeszteni fölötte a hatalmát. Az idők során sok
faj összegeződhetett benne, és már réges-régen maga mögött hagyta az anyag
zsarnokságát. Tudomással bír a mindenütt jelen lévő értelemről. Amikor
ráeszmélt, hogy ti csaknem készen vagytok már, ideküldött minket, hogy parancsa
szerint készítsünk fel benneteket az immár küszöbön álló átalakulásra.
Minden korábbi változás, amit átéltetek, korszakok sokaságát vette igénybe. Most
azonban az értelem alakul át, nem pedig a test. Az evolúciós szabályszerűségek
következtében ez világraszóló katasztrófa lesz - egy pillanat alatt fog
bekövetkezni. Már el is kezdődött. Szembe kell néznetek a ténnyel: ti vagytok a
Homo sapiens utolsó nemzedéke.
Ami e változás természetét illeti, arról nagyon keveset mondhatunk nektek. Nem
tudjuk, hogyan játszódik le… hogy miféle ravaszt húz meg a Főértelem, ha
elérkezettnek látja a pillanatot. Mindössze annyit sikerült megtudnunk, hogy
egyetlen individuummal kezdődik - minden esetben gyermekkel -, majd rohamosan
terjed, ahogy a kristályok alakulnak ki az első mag körül a telitett oldatban. A
felnőttekre nincs hatással, mert az ő elméjük már bekerült egy
megváltoztathatatlan öntőformába.
Az egész folyamat mindössze néhány évig tart, és a végén az emberi faj
kettéoszlik. Visszaút nincs, és a világnak, úgy, ahogy ti megismertétek, többé
nincs jövője. Most ér véget emberfajotok minden reménye és álma. Életet adtatok
az utódaitoknak, és bekövetkezik számotokra az a tragédia, hogy soha nem
fogjátok őket megérteni, nem tudtok érintkezni az elméjükkel. Valójában nem is
lesz agyuk, ha az általatok ismert szervre gondolunk. Egy egyedüli entitás
lesznek, úgy, ahogy ti magatok számtalan sejtjeitek összegzése vagytok. Ti őket
nem fogjátok emberi lényeknek tekinteni, és igazatok lesz.
Azért mondtam el mindezt, hogy tudjátok, mi vár rátok. Még néhány óra, és
elérkezik a válságos pillanat. Nekem az a feladatom - és kötelességem -, hogy
megvédjem őket, akiknek az őrzésére iderendeltek. Ébredő erejük ellenére
elpusztíthatja őket a körülöttük lévő sokaság - igen, akár a saját szüleik is,
ha rádöbbennek az igazságra. El kell vinnem, el kell különítenem őket, a saját
és a ti érdeketekben. A hajóim holnap megkezdik az evakuálást. Nem foglak
hibáztatni benneteket, ha megpróbáltok beavatkozni, de hiábavalóság lesz. Az
enyémnél nagyobb erők ébredeznek most; én is csak eszköz lehetek számukra.
És aztán… mit teszek majd veletek, a túlélőkkel, ha már betöltöttétek a
rendeltetéseteket? Talán az lenne a legegyszerűbb és legkönyörületesebb, ha
elpusztítanálak benneteket, ahogy ti is elpusztítjátok kedvenc állatotokat, ha
halálos seb éri. De én ezt nem tudnám megtenni. Nektek, magatoknak kell
megválasztani a jövőtöket a még hátralévő esztendőitekre. Én azt remélem, hogy
az emberiség békében és annak tudatában fogja eltölteni maradék idejét, hogy nem
élt hiába.
Mert az, amit ti a világra hoztatok, lehet, hogy teljesen idegen, hogy rá
egyáltalán nem vonatkoznak a reményeitek és a vágyaitok, hogy gyerekes
játszadozásnak tekinti a legnagyszerűbb teljesítményeiteket - és mégis, az
valami csodálatos dolog, amit ti teremtettetek meg.
Amikor az én fajom már végképp feledve lesz, belőletek egy rész még akkor is
élni fog. Ne ítéljetek hát el minket azért, amit meg kellett tennünk. És ne
felejtsétek el - életünk végéig irigyelni fogunk benneteket.
Jean azelőtt sírt, de ma már azt sem tud. A szívtelen; érzéketlen nap
aranyfénybe vonta a szigetet, amikor a hajó körvonalai kibontakoztak Spárta
ikercsúcsai fölött. E sziklás szigeten történt nemrégiben, hogy a fiát
megmentette a haláltól egy csoda, ma már nagyon is tudja, hogy miféle. Néha
eltűnődött azon, hogy nem lett volna-e jobb, ha a főkormányzók elfordítják a
fejüket, és sorsára hagyják a fiát. A halállal szembe tudott volna nézni, ahogy
azelőtt is szembenézett vele; a halál a dolgok természetes rendjéhez tartozott.
De ez idegenebb volt, mint a halál - és véglegesebb. Eddig úgy volt, hogy az
emberek meghaltak, de a faj élt tovább.
A gyerekek felől sem zaj, sem mozgás nem hallatszott. Csoportokra szakadozva
álltak a homokos parton, egymás iránt se mutatva több érdeklődést, mint örökre
elhagyott otthonaik iránt. Sokan kisbabát tartottak a karjukban, olyanokat, akik
még járni sem tudtak - vagy egyszerűen nem igényelték azt az erőt, amely a
fölöslegesnek ítélt járáshoz kellett volna. Mert hiszen - tűnődött George -, ha
a holt anyagot meg tudják mozgatni, akkor megtehetnék ugyanezt a saját testükkel
is. Igaz is: miért gyűjtik össze őket egyáltalán a főkormányzó hajói?
A dolognak nem volt jelentősége: elmennek, és ehhez ezt a formát választották.
És George akkor rájött, mi az a kínzó emlékkép, ami nem hagyja nyugodni. Egyszer
régen látott egy hasonló exodusról készült százéves filmhíradót. Az első
világháború kezdetén lehetett - vagy a másodikén. Hosszú vonatsorokat mutattak,
zsúfolásig megtöltve gyerekekkel, amint lassan kigördülnek a veszély fenyegette
városokból, hogy az otthon hagyott szülők közül sokakat soha viszont ne
láthassanak. Voltak, akik sírtak, mások zavartan szorongatták kevéske
cókmókjukat, a legtöbbjükön azonban látszott, hogy lelkes várakozással néznek
elébe a Nagy Kalandnak.
Pedig hamis volt a hasonlóság. A Történelem sohasem ismételte magát. Ők, a most
elmenni készülők, lehettek akármik, de az biztos, hogy már nem voltak gyermekek.
És ezúttal nem lesz viszontlátás.
A hajó a vízparton ért földet, s mélyen besüppedt a lágy homokba. Tökéletes
összhangban siklottak félre a nagy, ívelt panelek, és a feljárók óriás
fémnyelvekként nyúltak ki a part felé. A szétszórtan álldogáló, elmondhatatlanul
magányos alakok mindinkább összetömörültek, lassanként tömeggé sűrűsödtek,
pontosan úgy, mint akármely emberi sokaság.
Magányos alakok? Miért látta így, tűnődött George. Hiszen éppen ilyenek nem
lehetnek soha többé. Csak egyének lehetnek magányosak - csak emberi lények. A
végén, amikor leomlanak a korlátok, a személyiség feloldódásával eltűnik a
magányosság is. A számtalan csepp beleolvad az óceánba.
Érezte, hogy Jean, hirtelen érzelmi felindulásában megszorítja a kezét.
- Nézd - súgta az asszony -, ott van Jeff! A második ajtónál. Nagyon messze
volt, igazából nem is biztos, hogy ő volt. Nehezen láttak a szemük elé ereszkedő
homálytól is. De mégis: Jeff volt az, egészen biztos. George fölismerte a fiát,
ahogy ott állt, fél lábbal már a fémpallón állva.
És akkor Jeff megfordult, és visszanézett. Az arca csak egy fehér folt; ilyen
messziről nem látszott, hogy átfutott-e rajta valami felismerés, valamiféle
visszaidézése mindannak, amit most végképp maga mögött hagy. George azt sem
fogja megtudni soha, hogy Jeff merő véletlenségből fordult-e feléjük - vagy
ezekben a legeslegutolsó pillanatokban, amikor még az ő fiuk volt, tudta, hogy
ott állnak, hogy figyelik, hogyan lép be abba a világba, ahová ők nem követhetik
soha.
Lassanként bezárultak a nagy ajtók. És ebben a pillanatban Fey égnek emelte az
orrát, és hosszan, keservesen felvonított. Gyönyörű, tiszta tekintetével
George-ra nézett, és ő megértette, hogy a kutya most veszítette el a gazdáját.
George-nak immár nem volt többé vetélytársa.
Sokféle út, de csak egy végcél kínálkozott mindazoknak, akik itt maradtak.
Voltak, akik így beszéltek: "A világ még így is gyönyörű; egy napon itt kell
hagynunk, de miért kellene ezt a napot siettetnünk?"
Mások viszont, akik számára becsesebb volt a jövő, mint a múlt, s most
elvesztettek mindent, amiért érdemes volt élniük, nem akartak maradni. Ők búcsút
mondtak a világnak, ki-ki a maga természete szerint egyedül vagy barátokkal.
Így gondolták az athéniak is. A sziget tűzben született, tehát tűzben akart
meghalni is. Akik el akartak menni, elmentek, a többség azonban ott maradt, hogy
álmai széttört cserepei között várja be a véget.
Úgy volt, hogy majd senki sem tudja előre, mikor jön el az idő. Jean azonban
fölébredt az éjszaka csendjében, s egy ideig csak bámulta a mennyezet
kísérteties fényét. Aztán kinyúlt, és megfogta George kezét. A férfi jó alvó
volt, de most azonnal fölébredt. Nem beszéltek, mert a szavak, amikre szükségük
lett volna, nem léteztek.
Jean már nem félt, sőt, szomorú sem volt. Ő már kijutott a nyugalom vizére, ahol
az embernek nincsenek többé érzelmei. Egy tennivalója azonban hátravolt még, és
tudta, hogy alig-alig lesz rá ideje.
George szó nélkül követte a néma házban. Oly némán mozogtak, mint fényben az
árnyék, ahogy átvágtak azon a fénytócsán, melyet a műterem tetején bevilágító
hold festett a padlóra. Aztán beléptek a gyerekszobába.
Itt nem változott semmi. A falakon fénylettek a fluoreszkáló minták, amelyeket
George festett nagy gonddal, Jennifer Anne egykori csörgője ugyanott hevert,
ahová annak idején, amikor az elméje befordult az azóta lakhelyévé vált
ismeretlen messzeségbe, elhajította.
"Itt hagyta a játékait - gondolta George. - A mieink azonban eljönnek velünk."
Eszébe jutottak a fáraók gyermekei, akikkel ötezer évvel ezelőtt eltemették a
babáikat meg a gyöngyeiket. "Így lesz ez most is. Soha senki nem fog
gyönyörködni a kincseinkben - gondolta. - Elvisszük magunkkal, nem válunk meg
tőlünk."
Jean lassan feléje fordult, s a fejét a vállára hajtotta. Amikor George átfogta
a derekát, egyszer csak újra megérezte azt a hajdani szerelmet - valahogy úgy,
ahogy a kiáltást visszhangozzák halkan, de tisztán a távoli hegyek. Már túl késő
volt, hogy elmondja, amit még el kellett volna mondania neki, és hogy nem is
annyira az elkövetett csalásait, inkább a múltbeli közönyösségét sajnálja.
- Isten veled, drágám! - szólalt meg ekkor csendesen Jean, és még szorosabban
ölelte magához. George-nak már nem volt ideje válaszolni - de még ebben a
legutolsó pillanatban is belevillant a döbbenet, hogy honnan tudhatta az
asszony, hogy most következik el az a másodperc.
Messze, odalent a sziklaágyban az urániumrészecskék egymáshoz nyomultak, vágyva
a soha be nem teljesülő egyesülésre.
A sziget pedig fölemelkedett, hogy elébe menjen a hajnalnak.
A főkormányzók űrhajója a Carina csillagkép szívén átjutva rásiklott fénylő
meteorösvényére. Már a külső bolygóknál vészes fékezésbe kezdett, de még a Mars
mellett elhaladtában is megtartotta a fénysebesség egy tekintélyes töredékét. A
Nap körüli végtelen terek sokat elvettek a lendületéből, ugyanakkor egymillió
kilométerrel a háta mögött az energiaveszteség tűzzel festette be az eget.
Jan Rodricks, hat hónappal öregebben, hazafelé közeledett arra a világra, amit
nyolcvan esztendővel ezelőtt hagyott el.
Már nem volt titkos fülkében rejtőzködő potyautas. Ott állt a három pilóta
mögött (el is töprengett azon, hogy miért kell nekik ilyen sok), s elnézte az
irányítóhelyiséget uraló, hatalmas képernyőt, melyen folyton változott a kép. E
színek és formák számára értelmetlennek tűntek, de feltételezte, hogy olyan
információkat közvetítenek, melyek az ember tervezte űrhajókon sok-sok méternyi
adatból állnának. Olykor azonban csillagmezők is feltűntek a képernyőn, és
nemsokára, úgy remélte, meglátja rajta a Földet is.
Boldog volt, hogy hazajöhet, noha annak idején mindent megtett a szökésért. E
néhány hónap alatt felnőtté vált. Annyi mindent látott, oly messzire elment,
hogy most majd elepedt a saját, ismerős világáért. Tudta már, miért zárták el a
Földet a csillagoktól a főkormányzók. Most már megértette, hogy az emberiségnek
még nagy utat kell megtennie, amíg szerepet kaphat abban a civilizációban,
amelybe ő bepillantást nyert.
Alakulhat úgy is - bár ezt a lehetőséget nem tudta elfogadni -, hogy az
emberiség mindörökre alacsonyabb rendű faj marad, melyet a főkormányzók
őrizetére bízva, egy félreeső állatkertben fognak tartani. Lehet, hogy erre
utalt Vindarten azzal a kétértelmű figyelmeztetéssel, amivel útjára engedte
Jant.
- Sok minden történhetett az idő alatt, ami közben a bolygódon eltelt - mondta
akkor a főkormányzó. - Ha viszontlátod, meglehet, már meg sem ismered a
világodat.
Meglehet, gondolta Jan; nyolcvan év nagy idő, s bár ő még fiatal és
alkalmazkodóképes, megeshet, hogy nehezen fogja fel mindazon változásokat,
amelyek bekövetkezhettek. Egy dologban azonban biztos volt - az emberek
kíváncsiak lesznek a történetére, és azt is tudni akarják majd, hogy milyen
képet alkotott a főkormányzók civilizációjáról.
Jól bántak vele, ahogy azt el is várta tőlük. Az odafelé vezető útról nem tud
semmit; amikor az injekció hatása elmúlt, és ő előjött, a főkormányzók hajója
már belépett a saját rendszerébe. Amikor előmászott fantasztikus rejtekhelyéről,
megkönnyebbülve tapasztalta, hogy nincs szüksége az oxigénkészülékre. A levegő
sűrű volt, és nehéz, de minden további nélkül belélegezhető. Ott állt a hajó
hatalmas, vörös fénnyel megvilágított rakodóterében, mindenféle csomagolóláda és
egyéb málhaféleség között, ami csak elképzelhető egy űr- vagy tengerjáró hajón.
Majdnem egy órájába telt, mire megtalálta a vezérlőfülkéhez vezető utat, s
bemutatkozott a legénységnek.
Zavarba ejtette, hogy meg sem lepődtek; tudta, hogy a főkormányzókon ritkán
látszik meg bármiféle érzelem, de valami fogadtatásra mégiscsak számított. Ők
azonban, mintha mi sem történt volna, csak a képernyőt figyelték, s a
vezérlőpultok számtalan gombjával játszadoztak. Csak abból tudta meg, hogy
leszálláshoz készülnek, hogy a képernyőn időnként felvillant egy bolygó képe, s
minden egyes alkalommal nagyobb és nagyobb lett. Mozgást vagy gyorsulást soha
egy pillanatra sem érzett, csak egy tökéletesen állandó gravitációt, melyről úgy
gondolta, hogy a földi nehézkedés ötödrészének felelhet meg. A hajót mozgató
óriási erők ellensúlyozása rendkívüli pontosságú lehetett.
És amikor a három főkormányzó egyszerre állt föl a székről, ebből tudta, hogy az
utazás véget ért. Nem szóltak az utasukhoz, sem egymáshoz, és amikor egyikük
intett, hogy kövesse őket, Jan rájött valamire, amire eddig nem gondolt.
Karellen utánpótlási vonalának ezen a túlsó végén minden valószínűség szerint
senki sincs, aki értene az ő nyelvén.
Miközben mohó tekintete előtt kinyíltak a hatalmas ajtók, ők komoly arccal
néztek rá. Életének döntő pillanata volt ez: ő az első ember, akinek a szeme
előtt egy olyan világ tárul fel, amelyikre idegen nap süt le. Az OFF 549 672
fénye bevilágított a hajóba, és íme, itt fekszik előtte a főkormányzók bolygója.
Hogy mit várt tőle? Maga sem tudta. Ha óriási épületeket, felhőbe vesző tornyú
városokat, minden képzeletet felülmúló gépezeteket lát, bizonyára nem lepődik
meg. De ehelyett egy meglehetősen jellegtelen síkság nyúlt el előtte a
szokatlanul közeli látóhatárig, s ezt az egyhangúságot csak három másik hajó
törte meg, néhány kilométerrel arrébb.
Jant egy pillanatra hatalmába kerítette a mindent elsöprő csalódottság. Aztán
vállat vont, mert rájött, hogy egy ilyen távoli és lakatlan vidék nem lehet más,
mint űrkikötő.
Hideg volt, de nem kellemetlenül hideg. A látóhatár fölött függő nagy, vörös nap
fénye bőségesen elég volt az emberi szem számára is, de Jannek máris eszébe
jutott, hogy vajon mennyi idő múlva kezdené hiányolni a zöldeket és kékeket. S
akkor észrevette a hatalmas, ostyavékony sarlót, mely úgy kapaszkodott föl az
égre, mintha egy óriási íjat tettek volna a nap mellé. Csak hosszas bámészkodás
után fogta föl, hogy az útnak még nem ért teljesen a végére, mert az ott a
főkormányzók világa. Ez nyilván csak a holdja, a támaszpont, amely küldi és
fogadja a hajókat.
Átvitték egy másik hajóba, nem nagyobba, mint egy földi repülőgép. Amikor
fölmászott az egyik nagy ülésbe, hogy a megfigyelőablakon át láthassa a közeledő
bolygót, törpének érezte magát.
Olyan nagy sebességgel haladtak, hogy jóformán meg sem tudta figyelni az alanti,
egyre nagyobbodó glóbusz egyes részleteit. Bár már közel voltak az otthonukhoz,
a főkormányzók itt is mintha egyfajta űrmeghajtást alkalmaztak volna, amitől
aztán percek alatt átszáguldottak egy vastag, felhőkkel tarkított
atmoszférarétegen. Amikor az ajtók kinyíltak, egy boltozatos terembe léptek ki,
melynek nyilván azonnal bezárult mögöttük a mennyezete, mert a fejük fölött
nyoma sem volt semmiféle nyílásnak.
Két napba telt, mire Jan elhagyhatta ezt az épületet. Nem várt szállítmány lévén
helye sem volt, ahová tegyék. S hogy még nehezebb legyen a dolga, a főkormányzók
közül senki sem értette a szavát. Gyakorlatilag nem tudtak kommunikálni
egymással, és Jannek keserűen kellett rádöbbennie, hogy korántsem olyan könnyű
kapcsolatot teremteni egy idegen fajjal, ahogy azt a regényekben le szokták
írni. A jelbeszéd, meglepő módon, kudarcot vallott, mert az alapja túlságosan is
az a gesztus-, kifejezés- és viselkedésrendszer volt, amely másképp alakult ki
az embereknél, mint a főkormányzóknál.
Az volna csak az igazi kudarc, gondolta Jan, ha mindazok a főkormányzók, akik
beszélik a nyelvét, lent maradtak volna a Földön. Nincs más hátra, várnia kell,
és remélni a legjobbakat. Bizonyára jönni fog valami tudós, valami idegen
fajokkal foglalkozó szakember, s ő majd gondját viseli! Vagy annyira érdektelen
volna a személye, hogy föl sem kelti a figyelmüket?
Arra nem volt mód, hogy kijusson az épületből, mert a nagy ajtókon nem volt
semmiféle látható nyitószerkezet. Ha egy főkormányzó indult el feléjük,
egyszerűen kinyíltak. Jan is megpróbálta ezt a trükköt; aztán mindenféle
tárgyakat lóbált magasan a levegőben, hogy megszakítson valamiféle vezérlő
sugarat, és sorra vett minden elképzelhető fortélyt - hiába. Ráeszmélt, hogy egy
kőkorszaki ember lehetne hozzá hasonlóan reménytelen helyzetben, ha betévedne
egy modern, nagyvárosi épületbe. Egyszer megpróbált kisétálni az egyik kifelé
tartó főkormányzóval, de szelíden elhessegették. Nem ellenkezett, mert nagyon
igyekezett, hogy ne bőszítse magára a vendéglátóit.
Mielőtt végképp elcsüggedt volna, eljött hozzá Vindarten. A főkormányzó nagyon
rosszul beszélt a nyelvén, hadart is, de meglepő gyorsasággal javult a kiejtése.
Egy-két nap múlva szinte már gondtalanul beszélhettek minden olyan témáról,
amelyhez nem kellett holmi sajátos szókincs.
Attól kezdve, hogy Vindarten az oltalmába vette, Jannek nem kellett többé
aggódnia. Még arra sem volt lehetősége, hogy azt tegye, amit szeretne, mert
szinte állandóan körülvették tudós főkormányzók, és nagy buzgalommal végeztettek
vele mindenféle érthetetlen kísérletet a bonyolult műszereikkel. Jant e
gépezetek nagyon kimerítették, és az egyik kísérlet után, amikor valami
hipnózist végző eszközt vetettek be, órákig tartó, hasogató fejfájás kínozta.
Habozás nélkül hajlandó volt mindenféle együttműködésre, de abban már nem volt
biztos, hogy azok, akik őt tanulmányozzák, tudatában vannak-e, mik a szellemi és
fizikai korlátai. Mindenesetre sokáig tartott, mire meg tudta győzni őket, hogy
neki szabályos időközönként aludnia kell.
A vizsgálatok szünetében sikerült pillanatnyi benyomásokat szereznie a városról,
és megértette, mennyire nehéz - és veszélyes vállalkozásba fogna, ha csak úgy,
kedvére akarna ide-oda utazgatni benne. Utcák gyakorlatilag nem léteztek, és
nyoma sem volt felszíni közlekedésnek. Itt olyan lények éltek, akik tudtak
repülni, és nem féltek a gravitációtól. Itt nem jelentett semmit, ha valaki
egyetlen figyelmeztető szó nélkül belevetette magát egy több száz méteres
szédítő mélységbe, vagy ha egy helyiségbe csak magasan a falba vágott nyíláson
át lehetett bejutni. Jan százféle jelből kezdett rádöbbenni arra, hogy egy
szárnyas faj lelkivilága alapjaiban különbözhet a földhöz kötött fajokétól.
Különös látvány volt, ahogy a főkormányzók mint óriási madarak lassú, erőteljes
szárnycsapásokkal röpködtek városuk tornyai között. És akadt itt egy tudományos
probléma is. Ez a bolygó nagy volt - nagyobb, mint a Föld -, a gravitációja
mégis alacsony volt, és Jan azt sem értette, hogy miért olyan sűrű a légköre.
Megkérdezte Vindartent, s meg is kapta a félig-meddig előre sejtett választ,
miszerint ez nem a főkormányzók eredeti bolygója. Ők egy sokkal kisebb világon
fejlődtek ki, s később, amikor meghódították ezt a bolygót, nemcsak a légkörét,
hanem a gravitációját is megváltoztatták.
A főkormányzók építészete merőben funkcionális volt; Jan nem látott
díszítményeket, nem látott semmi olyasmit, aminek ne lett volna valami
határozott célja, még akkor is, ha az a cél meghaladta az ő felfogóképességét.
Egy középkori ember e vörös fényben úszó város és a benne közlekedő lények
láttán minden bizonnyal a Pokolban érezte volna magát. Néha - minden
kíváncsisága és tudományos elfogulatlansága ellenére - még Jant is
megkörnyékezte valami megmagyarázhatatlan rettenet. Mert még a legjózanabb,
legtisztább elmékre is csüggesztően hat, ha nem találnak legalább egy ismerős
viszonyítási pontot.
És bizony akadt itt sok minden, amit nem értett, és amit Vindarten sem tudott -
vagy akart - megmagyarázni neki. Mik voltak azok a felvillanó fények, változó
formák, egyszóval azok a valamik, amik oly sebesen cikáztak át a levegőn, hogy
végül maga sem tudta, látta-e őket egyáltalán? Lehet, hogy bámulattal vegyes
iszonyatot kellett volna kelteniük benne - de lehet, hogy csak látványos, de
jelentéktelen dolgok voltak, mint például a hajdani Broadway neonreklámjai.
Jan azt is érezte, hogy a főkormányzók világa telis-tele van általa nem hallott
hangokkal. Néha elértek hozzá olyan bonyolult ritmusképletek, melyek föl-le
száguldoztak a hallható spektrumban, majd hirtelen kiléptek a fölső vagy az alsó
hallásküszöbön túlra. Úgy látszott, mintha Vindarten nem értené, mit jelent Jan
számára a zene fogalma, így aztán nem is tudta kielégítően megmagyarázni a
jelenséget.
A város nem volt túl nagy; a fénykorát élő Londonnál vagy New Yorknál
feltétlenül sokkal kisebb lehetett. Vindarten szerint ezrével akadtak ilyen
városok a bolygón, s mind valami sajátos céllal épült. Az ő városukhoz földi
fogalmak szerint leginkább az egyetemi városok hasonlítottak - kivéve, hogy itt
sokkal erőteljesebb volt a szakosodás mértéke. Mint Jan nemsokára rájött, ezt a
várost az idegen kultúrák tanulmányozásának szentelték.
Amikor kikerült a sivár cellából, az egyik legelső útja, Vindarten kíséretében,
egy múzeumba vezetett. Már nagyon kellett neki az a lélektani lökés, amit attól
kapott, hogy végre olyan helyen járt, melynek a rendeltetését tökéletesen
értette. A múzeum - eltekintve a méreteitől - akár a Földön is állhatott volna.
Hogy megérkezzenek, sokáig kellett egyenletesen zuhanniuk lefelé egy nagy
platón, amely dugattyúként mozgott egy ismeretlen hosszúságú függőleges
hengerben. Semmiféle irányítószerkezetet nem látott, s a lefelé irányuló mozgás
elején és végén határozottan észlelte a gyorsulást. Úgy látszott, a főkormányzók
nem vesztegetik házi használatra a kiegyensúlyozó erőtérszerkezeteiket. Jannek
megfordult a fejében, vajon világuk egész belsejét fölásták-e keresztbe-kasba, s
hogy miért korlátozták a város nagyságát azzal, hogy levonultak a föld alá,
ahelyett hogy fölfelé terjeszkedtek volna? Ez is olyan rejtély volt, amit
sohasem sikerült megfejtenie.
Az ember egy egész életet eltölthetett volna e hatalmas termek föltárásával. Ide
hordták össze mindazt, amit a bolygókról zsákmányoltak; Jan el sem tudott
képzelni annyi civilizációt, ahánynak az eredményeit itt fölhalmozták. Ám
hosszas bámészkodásra nem volt idő. Vindarten óvatosan lerakta őt egy
parkettasávra, mely első pillantásra díszítőmintának látszott. Mire Jannek
eszébe jutott, hogy ezen a világon nem ismerik a díszítést, valami láthatatlan
erő már meg is ragadta, s szelíden előrelódította. Óránként mintegy húsz-harminc
kilométeres sebességgel haladt el a hatalmas kiállítási tárlók, a soha nem
képzelt világok látképei előtt.
A főkormányzók megtalálták a múzeumi kimerültség ellenszerét az embernek
egyszerűen nem kellett járkálnia.
Több kilométert megtettek már, amikor vezetője ismét megragadta Jant, s óriási
szárnyának egyetlen csapásával kiemelte az előrelendítő erő hatóköréből. Egy
óriási, félig üres hallhoz értek, mely ismerős fényben fürdött - amit Jan azóta
nem látott, amióta elhagyták a Földet. Halvány volt, hogy ne bántsa a
főkormányzók érzékeny szemét, de félreismerhetetlenül napfény volt. Jan sohasem
hitte volna, hogy egy ilyen mindennapos, sőt közönséges dolog ekkora sóvárgást
ébreszthet agyszívében.
Ez volt hát a Földről rendezett kiállítás. Csak méterek választották el őket
Párizs csodaszép makettjétől, karnyújtásnyira voltak tőlük a tucatnyi
évszázadból vaktában összehordott, kincset érő műtárgyak, egymás mellett a
modern számítógép és a kőkorszaki balta, a televíziós készülék és alexandriai
Hérón gőzturbinája. Akkor kinyílt előttük egy nagy ajtó, és ők beléptek a Föld
Kurátorának irodájába.
"Vajon most először lát emberi lényt? - tűnődött Jan. - Járt egyáltalán valaha
is a Földön, vagy az csupán egy volt a sok rábízott bolygó között, s még azt sem
igen tudta, hol helyezkedik el pontosan?" Az mindenesetre tény, hogy sem nem
beszélt, sem nem értett az ő nyelvén, és Vindartennek kellett tolmácsolnia.
Jan órákat töltött el itt azzal, hogy belebeszélt egy hangfelvevő készülékbe,
miközben a főkormányzók mindenféle földi tárgyat mutogattak neki. Szégyenkezve
döbbent rá, milyen sokat nem tud közülük azonosítani. Mérhetetlenül nagy volt a
tudatlansága a saját faját és annak eredményeit illetően, s kíváncsi lett volna,
vajon a főkormányzók a maguk felsőbbrendű szellemi képességeik birtokában fel
tudják-e igazán fogni az emberi kultúra teljességét.
Vindarten egy másik úton vezette ki a múzeumból. Ezúttal hatalmas, boltíves
folyosókon lebegtek át könnyedén, de most nem a tudatos elme, hanem a természet
alkotásai mellett haladtak el. Sullivan, gondolta Jan, az életét adná, csak itt
lehetne, s láthatná, miféle csodákat hozott létre a fejlődés mintegy száz
világon. Csakhogy Sullivan, eszmélt rá, azóta már halott lehet…
Azután, minden előzetes figyelmeztetés nélkül leszálltak egy erkélyen, amely egy
óriási, kör alakú, talán száz méter átmérőjű terem fölé nyúlt ki. Mint rendesen,
itt sem volt védőkorlát, s Jan hirtelen nem is tudta, ki merjen-e lépni az
erkély szélére. De Vindarten ott állt a peremén, s nyugodtan nézett lefelé - Jan
tehát óvatosan elindult feléje.
A padló túlontúl közel volt - legföljebb ha húsz méterrel lejjebb. Jan utólag
meg volt győződve róla, hogy kísérője nem akarta megijeszteni, sőt, hogy ő
hökkent meg a legjobban védence viselkedésén. Mert Jan egy tagolatlan üvöltéssel
visszaugrott az erkély széléről, mintha el akarna bújni az elől, ami odalent
volt. Csak akkor szedte össze magát, s merészkedett ismét előre, amikor
kiáltásának tompa visszhangjait végképp elnyelte a sűrű atmoszféra.
Persze hogy élettelen volt - csak a rémület első pillanatában tűnt úgy, mintha
öntudattal bírva nézne föl rá. Szinte az egész kör alakú helyiséget betöltötte,
és kristályos mélyén hol itt, hol ott csillant meg a bíborszínű fény.
Egy óriási szem volt az.
- Miért adtad ki ezt a hangot? - érdeklődött Vindarten. - Megijedtem - vallotta
be szégyenkezve Jan.
- Ugyan-miért? Csak nem gondoltad azt, hogy itt bármi veszély leselkedhet rád?
Jan arra gondolt, el tudja-e magyarázni, mi az a reflexszerű cselekvés, aztán
úgy döntött, hogy inkább meg sem kísérli.
- Minden ijesztő, ami teljesen váratlanul éri az embert. Amíg nem elemeztünk egy
új helyzetet, a biztonság kedvéért a legrosszabbra kell felkészülnünk.
A szíve még akkor is hevesen vert, amikor másodszor is lebámult abba a
rettenetes szembe. Természetesen óriásira fölnagyított modell is lehetett,
akárcsak a földi múzeumokban látható mikrobák és rovarok. De már amikor kimondta
a kérdést, émelyítő bizonyossággal tudta, hogy nem nagyobb az életnagyságúnál.
Vindarten keveset tudott róla mondani; nem lévén az ő szakterülete, különösebben
nem is volt rá kíváncsi. A főkormányzó leírása alapján Jan megrajzolta magának
ama egyszemű óriás képét, aki egy távoli csillag aszteroidatörmelékei között él,
gravitáció nem korlátozza a növekedését, ami pedig az élelmét, tehát az életét
illeti, alá van rendelve egyetlen szeme látótávolságának és
felbontóképességének.
Úgy látszott, nincs határa annak, amit a Természet megtehet, ha rá van
kényszerítve, és Jant valami megmagyarázhatatlan örömi fogta el attól a
felfedezéstől, hogy mi az, amire a főkormányzók nem törekedtek. A Földről
elhoztak egy teljesen kifejlett cethalat - de ez volt az a határ, ahol meghúzták
a vonalat.
És eljött az az idő, amikor fölfelé mozgott, egyre csak föl, mígnem a lift
falainak áttetszősége beleolvadt a kristályos átlátszóságba. Olyan volt, mintha
minden alátámasztás nélkül állna a város legmagasabb csúcsai között, s nem volna
semmi, ami megvédené a mélységtől. De már nem szédült jobban, mint amikor
repülőgépen ült, mert itt sem érzett olyasmit, hogy kapcsolatba kerülhet azzal a
távoli földdel.
A felhők fölött állt; osztozott az égbolton azzal a néhány fém vagy kőtoronnyal.
Alatta rózsás színű tengerként hömpölygött lassúdan a felhőréteg. Két sápadt,
apró holdacska mutatta magát az égen, nem messzire a sötét napkorongtól. A
püffedt, vörös tányér közepe táján kicsiny, sötét, tökéletesen kör alakú
árnyékot lehetett látni: talán napfolt volt, talán egy átvonulóban lévő másik
hold.
Jan lassan körbehordozta a tekintetét a látóhatár mentén. A felhőtakaró tisztán,
kivehetően húzódott e hatalmas világ pereméig, de az egyik irányban, meg nem
határozható messzeségben, tiri-tarka foltot - talán egy másik város tornyait -
lehetett látni. Elnézte egy ideig, majd folytatta figyelmes vizsgálódását.
Amikor a félkör végére ért, meglátta a hegyet. Nem a látóhatáron emelkedett,
hanem azon túl - magányos, csipkés szélű hegycsúcs, ott mászott fölfelé a világ
végén, miközben völgynek szaladó lejtői úgy elbújtak, mint a jéghegy tömege a
vízvonal alatt. Jan megpróbálta fölbecsülni a méretét, de teljes kudarcot
vallott. Még egy efféle alacsony gravitációjú világon is szinte hihetetlennek
tűnt, hogy ilyen hegyek létezhetnek. Elmélázott rajta, hogy vajon a főkormányzók
különféle sportokat űznek-e a lejtőin, és sasokként köröznek-e ama irdatlan
csúcsok körül…
És akkor a hegy lassan változni kezdett. Az elején tompa, már-már baljósan vörös
volt, az orom közelében néhány halvány, alig kivehető mintával, s most, amikor
megpróbált összpontosítani rájuk, észre kellett vennie, hogy a minták mozognak…
Eleinte nem hitt a szemének. Aztán parancsoló erővel emlékeztette magát, hogy
itt minden előítélet értelmetlen, hogy nem utasíthat vissza semmiféle üzenetet,
amit az érzékszervei bejuttatnak az agy rejtett kamrájába. Nem szabad megértésre
törekednie - most csak az a dolga, hogy megfigyeljen. A megértés majd később jön
vagy nem jön egyáltalán.
A hegy - továbbra is így gondolt rá, mert nem volt más, odaillő szó - élőlénynek
látszott. Eszébe jutott a föld alatti barlangjában lévő, iszonyatosan nagy szem
- de nem, ez elképzelhetetlen volt. Amit most nézett, az nem szerves élet volt,
és gyanította, hogy még csak nem is az általa ismert anyag.
A sötétvörös szín élénkebb, haragosabb árnyalatúra váltott. Amikor megjelentek a
világítóan sárga csíkok, Jan egy pillanatig azt hitte, tűzhányót néz, amelyből
lávapatakok folynak az alanti síkságra. Csakhogy ezek a patakok, ahogy az
itt-ott felbukkanó pettyekből, foltokból meg tudta állapítani, fölfelé mozogtak…
És most valami más is kiemelkedett a hegy lábát körülvevő rubinvörös felhőkből.
Egy óriási gyűrű - tökéletesen vízszintes, tökéletesen kör alakú, a színe pedig
mindarra emlékeztette Jant, amit oly messze maga mögött hagyott, mert maga a
Föld égboltja sem lehetett olyan mesebelien kék, mint ez. A főkormányzók világán
sehol másutt nem látta még ezt a színárnyalatot; a szíve megtelt vággyal, s a
magányosságtól elszorult a torka.
Ahogy följebb és följebb mászott, a gyűrű egyre nagyobb lett. Már magasabban
volt, mint a hegy, és innenső íve sebesen közeledett Jan felé. Valami örvény
lehet, gondolta, egy sok kilométerre kiszélesedő füstkarika. De egyáltalán nem
forgott, ahogy várta, és a növekedésével párhuzamosan nem tűnt kevésbé tömörnek.
Az árnyéka hamar elszáguldott mellette, s maga a gyűrű csak ezután vonult el
fölötte méltóságteljesen, egyre emelkedve az ég felé. Jan nézte, csak nézte,
amíg már keskeny, kék csíknál nem látszott többnek, melyet nehezen követett a
szem az égbolt mindent elnyelő vörösében. És amikor eltűnt, már sok ezer
kilométerre nőhetett az átmérője. És még egyre nőtt, növekedett.
Jan visszanézett a hegyre. Most aranyszínű volt, s a minták eltűntek róla. Talán
csak képzelte - már bármit el tudott volna hinni -, de mintha magasabb és
keskenyebb lett volna, és forogni látszott, mint a ciklon tölcsére. E félig
dermedt, szinte önkívületi állapotban egyszer csak eszébe jutott a
fényképezőgépe. A szeméhez emelte, és célba vette e hihetetlen, észbontóan
rejtélyes valamit.
Vindarten alakja bukkant föl hirtelen a látóterében. A hatalmas kezek
ellentmondást nem tűrően eltakarták a lencsét, és arra kényszerítették, hogy
leengedje a kamerát. Jan meg sem próbált ellenállni, annyira hiábavaló lett
volna, de az is igaz, hogy halálosan megrémült ama világszéli dologtól, és most
már nem is kért belőle többet.
Utazásai során nem is akadt más, amit ne engedtek volna lefényképezni, és
magyarázatot sem kapott Vindartentől. Ám ezentúl több időt szánt rá, hogy Jannel
a legapróbb részletekig leírassa mindazt, amit lát.
Jan ekkor eszmélt rá, hogy Vindarten szeme valami egészen mást látott - és ez
keltette föl benne a gyanút, hogy a főkormányzók fölött is vannak hatalmasságok.
Most hazafelé tartott, maga mögött hagyva csodákat, félelmeket és rejtélyeket. A
hajó ugyanaz lehet, gondolta, de a legénység nyilván kicserélődött. Akármilyen
hosszú is az életük, csak nem hihette, hogy szántszándékkal szakítják el magukat
az otthonuktól a csillagközi utazás évtizedeket felemésztő idejére.
Természetesen a relativitás időtágulási effektusa mindkét irányban működött. A
főkormányzók csak négy hónapot öregedtek az oda-vissza úton, de amikor
visszatértek, a barátaik nyolcvan évvel idősebbek voltak.
Ha akarja, Jan bizonyára náluk maradhat élete végéig. De Vindarten
figyelmeztette, hogy ezután évekig nem indul hajó a Földre, és azt tanácsolta,
hogy ragadja meg az alkalmat. Meglehet, a főkormányzók rájöttek, hogy az agya,
még e viszonylag rövid idő alatt is, csaknem kimerítette az erőtartalékait -
vagy csak kényelmetlen teherré vált, és tudták, hogy a jövőben képtelenek több
időt rászánni.
Ennek azonban már semmi jelentősége nem volt, hiszen itt látta maga előtt a
Földet. Már százszor is megjelent előtte ez a látvány, de mindig a tévékamera
gépszemén keresztül. Most azonban ő maga, személyesen figyelte idekintről az
űrből, ahogy kitárul előtte álma utolsó jelenete, s a Föld pörögve-forogva járja
alatta örökös útját.
A hatalmas, kékeszöld sarló az első negyedében volt; a látható korong nagyobbik
felét még sötétség borította. Nem volt sok felhő - mindössze néhány sáv
tarkállott a passzátszelek útvonalában. Az Északi-sark sapkája fényesen
csillogott, de még ezt a ragyogást is felülmúlta az északi Csendes-óceánban
visszatükröződő vakító napfény.
Az ember azt hihette volna, hogy ezen a világon minden csupa víz: az egész
félgömbön jóformán nem is lehetett szárazföldet látni. Az egyetlen látható
kontinens, Ausztrália, amolyan sötétebb ködfoltként mutatkozott abban az
atmoszférikus párában, amely a bolygótányér pereme mentén húzódott.
Az űrhajó beúszott a Föld nagy árnyékkúpjába; a csillogó sarló elkeskenyedett,
égő tűzívvé zsugorodott, majd végképp kihunyt. Sötét volt odalent, éjszaka. A
világ aludt.
Jan ekkor vette észre, hogy hol hibádzik a dolog. Odalent szárazföld volt - de
hová tűntek a csillogó fényfüzérek, az ember városait jelző sziporkázó
fényfoltok? Sehol az egész árnyékba borult félgömbön egyetlen szikra sem
próbálta visszaszorítani az éjszakát. Nyomtalanul eltűntek a kilowattmilliók,
melyek egykor vígan szórták a fényüket föl, a csillagok felé. Az a Föld, amelyre
most letekintett, olyan volt, mint egykor, az ember eljövetele előtt.
Nem így képzelte a hazaérkezését. Csak figyelni tudott, mást nem tehetett, s
közben nőttön-nőtt benne az ismeretlentől való félelem. Valami történt - valami
felfoghatatlan dolog. A hajó azonban céltudatosan ereszkedett lefelé egy hosszú
görbe mentén, mely visszavitte a napsütötte féltekére.
Magából a földet érésből semmit sem látott, mert a képernyőről váratlanul eltűnt
a Föld, hogy helyet adjon annak az értelmetlen, vonalakból és fényekből álló
mintának. Amikor visszatért a kép, már lent voltak a talajon. A távolban
hatalmas épületeket, mozgó gépeket s az azokat figyelő főkormányzók egy
csoportját látta.
A levegő tompa robajlással válaszolt a hajó nyomáskiegyenlítő manőverére, majd
hallhatóvá vált, ahogy megnyílnak a nagy ajtók. Jan nem várt tovább; a néma
óriások elnézően vagy közönyösen tekintettek rá, ahogy kirohant a
vezérlőteremből.
Itthon volt: újra belenézhetett a saját, ismerős napja tündöklő fényébe,
beszívhatta a levegőt, amely végre átmosta a tüdejét. A pallót már leengedték,
csak egy kicsit kellett még várnia, nehogy elvakítsa a kinti ragyogás.
Társaitól kicsit távolabb, egy nagy, ládákkal megrakott teherautó mellett
Karellen állt. Jan még csak el sem csodálkozott azon, hogy fölismerte a
felügyelőt, s azon sem lepődött meg, hogy Karellen semmit sem változott.
Majdhogynem ez volt az egyetlen jelenet, amely úgy játszódott le, ahogy
elképzelte.
- Már vártalak - mondta Karellen.
- Eleinte biztonságban mozoghattunk közöttük - mesélte Karellen. - De akkor már
nem volt szükségük ránk; miután összegyűjtöttük őket, és rendelkezésükre
bocsátottunk egy szárazföldet, több dolgunk nem volt velük. Figyeld!
A fal eltűnt Jan elől. Most több száz méteres magasságból nézett le egy
erdős-ligetes vidékre. Oly tökéletes volt az illúzió, hogy egy pillanatig
szédülés környékezte.
- Amit látsz, az a második szakasz kezdete után öt évvel történt. Odalent alakok
mozogtak, s a kamera úgy csapott le rájuk, mint valami ragadozó madár.
- El fog szomorítani - mondta Karellen. - De ne felejtsd el, hogy a te
szabályaid itt nem érvényesek. Már nem embergyerekeket látsz magad előtt.
Pedig Jannek ez volt a benyomása, és ezt semmiféle észérvekkel nem tudta
eloszlatni. Azok ott lent olyanok voltak, mint a vadak, ahogy belemerültek
valami bonyolult rituális táncba: meztelenek, mocskosak, csapzott hajuk a
szemükbe lógott. Amennyire meg tudta állapítani, öttől tizenöt évesig mindenféle
korú akadt köztük, mégis mindnyájan egyforma gyorsan, azonos pontossággal és a
környezet iránti tökéletes közönnyel mozogtak.
És Jan akkor meglátta az arcukat. Nagyot nyelt, és minden erejét összeszedte,
hogy ne forduljon el. Ezek az arcok üresebbek voltak, mint a holtaké, mert még
egy halott arcára is rávésett valamit az idő, hogy beszéljenek a vonások, ha már
az ajkak elnémultak. De ezeken az arcokon nem látszott több érzelem vagy érzés,
mint egy kígyó vagy egy rovar arcán. Még a főkormányzók is emberibbek voltak
náluk.
- Te valami többé nem létező dolgot keresel rajtuk - szólt Karellen. - Emlékezz
csak… nincs több azonosságtudatuk, mint a testedet alkotó sejteknek. De így
együtt valami sokkal nagyobbat alkotnak, mint ami te vagy.
- Miért mozognak így?
- Mi a Hosszú Tánc nevet adtuk neki - válaszolta Karellen. Tudod, ők sohasem
alszanak, és ez majdnem egy évig tartott. Háromszáz-millióan vesznek részt ebben
a kötött mozgásformában az egész kontinensen. Vég nélkül elemeztük a
felépítését, de nem jelent semmit… talán mert mi csak a fizikai részét látjuk,
azt a kis részt, ami itt jelenik meg, a Földön. Lehet, hogy az, amit mi
Főértelemnek nevezünk, azóta is gyakoroltatja őket, mintegy egységet olvasztva
belőlük, hogy végül az ő lényébe szívódhassanak fel.
- De hogy gondoskodtak a táplálékukról? És mi történt, amikor akadályba, például
fatörzsbe, sziklába vagy vízbe ütköztek?
- A víz nem számított: nem tudtak megfulladni. Ha nekimentek valaminek, néha
felsebezték magukat, de észre sem vették. Ami pedig az ennivalót illette, nos,
szereztek maguknak mindenféle gyümölcsöt és vadhúst. De már ezekre sincs
szükségük, mint oly sok másra sem. Mert az étel elsősorban energiaforrás, és
mára megtanulták, hogy merítsenek nagyobb forrásokból.
A kép megremegett, mintha felforrósodott volna fölötte a levegő. Amikor újra
kitisztult, odalent már megszűnt a mozgás.
- Megint figyelj jól! - mondta Karellen. - A jelenet három évvel későbbi.
A kicsiny alakok, melyek gyámoltalannak, már-már szánalmasnak látszottak, ha az
ember nem tudta róluk az igazságot, mozdulatlanul álltak erdőben, tisztáson és
síkon. A kamera szüntelenül egyikről a másikra vándorolt; már az arcuk is
beleolvadt egy közös öntőformába, gondolta Jan. Egyszer látott olyan
fényképeket, melyeket tucatnyi másolat egymásra illesztésével készítettek, ily
módon nyerve egyfajta "átlag" arcképet. Az eredmény pontosan egy ilyen üres,
jellegtelen arc lett, mint itt ezek.
Úgy tűnt, mintha aludnának vagy transzban volnának. A szemüket szorosan
lehunyták, és nem mutattak több érdeklődést a környezetük iránt, mint a fák,
amelyek alatt álldogáltak. Vajon miféle gondolatok visszhangoztak át ama
bonyolult hálózaton - töprengett Jan -, melyben az ő elméjük immár nem volt
több, s még nem volt kevesebb, mint egy jókora takaróban az egymástól elkülönülő
szálak? S ez a takaró, döbbent rá hirtelen Jan, bármennyi világot és fajt
borítson is be, egyre csak nő tovább.
Oly gyorsan történt, hogy belekáprázott a szem, s belekábult az agy. Jan az
egyik pillanatban egy csodaszép, termékeny vidékre nézett le, ahol nem volt
semmi figyelemre méltó, kivéve azt a rengeteg kicsiny szobrot, melyek
szétszórtan, ámbár korántsem véletlenszerűen álldogáltak széltében-hosszában -
majd a következő szempillantásban fák és növények s minden élőlény, amely e
földön élt, egy villanással eltűnt a világból. Nem maradt más, csak a
mozdulatlan, néma tavak, a kanyargó folyók, a hullámzó, barna dombok, immár
megfosztva zöld takarójuktól - és a néma, közönyös alakok, akik e rombolást
véghezvitték.
- Miért tették? - kapkodott levegő után Jan.
- Talán zavarta őket a másfajta értelmek jelenléte, még ha azok fejletlen
növényi és állati értelmek voltak is. Úgy gondoljuk, hogy egy napon éppilyen
zavarónak találják majd az anyagi világot is. És akkor ki tudja, mi fog
történni? Ugye, érted már, miért vonultunk vissza, miután megtettük a
kötelességünket? Mind a mai napig próbáljuk tanulmányozni őket, de sohasem
lépünk a földjükre, még a műszereinket sem küldjük oda. Már csak az űrből merjük
figyelni a tevékenységüket.
- Ez sok évvel ezelőtt történt - mondta Jan. - És azóta?
- Kevés dolog történt. Azóta meg sem mozdultak, arról sem vettek tudomást,
nappal van-e, vagy éjszaka, tél-e, vagy nyár. Azóta is az erejüket próbálgatják;
néhány folyó megváltoztatta a folyásirányát, sőt van egy, amelyik fölfelé
folyik. De semmi olyat nem tettek, ami mögött bármiféle értelmes szándékot föl
lehetne fedezni.
- És rólatok sem vesznek tudomást?
- Nem, de ez igazán nem meglepő. Az az… entitás, amelynek a részeivé lettek,
mindent tud rólunk. Úgy tűnik, nem zavarja, hogy tanulmányozni próbáljuk őt. Ha
majd úgy dönt, hogy el kell mennünk, vagy új feladatot talál a számunkra valahol
másutt, azt nagyon világosan a tudomásunkra fogja hozni. Addig itt maradunk,
hogy tudósaink összegyűjthessék mindazt a tudást, amit lehet.
Ez hát az emberiség vége, gondolta Jan olyasféle belenyugvással, amely túl volt
minden szomorúságon. Olyan vég volt ez, amit egyetlen próféta sem látott előre -
vég, amelyhez nem fért sem optimizmus, sem pesszimizmus.
De illő vég volt: rendelkezett az igazi művészi alkotások fölényes
elkerülhetetlenségével. Jannek volt már valami képe a Világegyetemről, annak
ijesztő határtalanságáról, így hát tudta, hogy az nem embernek való hely. Végre
ráeszmélt arra is, hogy végső soron csak egy hiú álom volt az, ami felcsalta őt
a csillagok közé.
Mert a csillagokhoz vezető út kétágú volt, és egyik ág sem vezetett el oda, ahol
valamit is számítottak volna az emberi remények vagy félelmek.
Az egyik ösvény végén a főkormányzók voltak. Ők megőrizték az egyéniségüket,
saját, független énjüket; volt öntudatuk, s az "én" névmásnak volt jelentése a
nyelvükben. Voltak érzelmeik, melyek közül egy-kettő akár emberi érzelem is
lehetett volna. De Jan már tudta, hogy ők csapdába estek, hogy a zsákutcából,
ahová kerültek, többé már nincs menekvés. Az értelmük tízszer, talán százszor
fölülmúlta az emberekét, de a végső elszámolásnál ez mit sem számított. Őket
egyaránt elcsüggesztette, megrendítette egy százezermillió napot számláló
Galaxis elképzelhetetlen bonyolultsága, és egy Kozmosz, amelyben százezermillió
Galaxis található.
És a másik ösvény végén? Ott volt a Főértelem, lett légyen bármi - de közte és
az ember között olyan volt a viszony, amilyen az ember és az amőba között. E
potenciálisan végtelen, halálon túli valami vajon mióta szívta már magába egyik
fajt a másik után, s terjedt egyre szét, szét a csillagok között? Voltak-e
vágyai, voltak-e céljai neki is, melyeket csak félig-meddig érzett, de el soha
nem érhetett? Most bekebelezett mindent, amit az emberiség valaha is elért. Nem
tragédia volt ez, hanem beteljesülés. Nem pislákol többé szentjánosbogárként az
éjszakában a tudatosság milliárdnyi tünékeny szikrája - maga az emberiség. De az
emberek mégsem éltek hiába.
Jan tudta, hogy még hátravan az utolsó aktus. Lehet, hogy holnap kerül rá sor,
lehet, hogy évszázadok múlva. Ezt még a főkormányzók sem tudhatták.
Már értette, mi vezérli őket, hogy mit tettek az emberrel, s hogy miért időznek
továbbra is a Földön. Elfogta irántuk az alázat, mint ahogy csodálatot érzett
megingathatatlan türelmük iránt is, amely megkönnyítette hosszas várakozásukat.
Teljesen sohasem ismerhette meg ama különös szimbiózis történetét, amelyben a
Főértelem és szolgái éltek. Rashaverak szerint fajának történelmében nem
létezett olyan időszak, amelyben ne lett volna jelen a Főértelem, noha mindaddig
nem igényelte a szolgálatukat, amíg a tudományos civilizáltság fokára jutva ki
nem szabadultak az űrbe, ahol már teljesíteni tudták a parancsait.
- De miért van egyáltalán szüksége rátok? - faggatózott Jan. Amilyen szörnyű
hatalma van, bizonyára mindent megtehet, amit csak akar.
- Nem - felelte Rashaverak. - Neki is vannak korlátjai. Tudunk róla, hogy a
múltban megpróbált közvetlenül hatni más fajok elméire, hogy befolyást
gyakoroljon kulturális fejlődésükre. Mindig kudarcot vallott vele, talán mert
túl nagy volt a fölénye. Mi vagyunk a tolmácsok, az őrzők. Mi műveljük a földet,
amíg a termés beérik, hogy kölcsönvegyem az egyik metaforátokat. A Főértelem
learatja, mi pedig továbbmegyünk, új feladatok után. A tiétek az ötödik faj,
melynek megdicsőülését végignéztük. Minden alkalommal egy kicsivel többet
sikerül megtanulnunk.
- És nem nehezteltek azért, hogy a Főértelem eszközként használ benneteket?
- Ebben a felállásban akadnak előnyök is; egyébként értelmes lény nem
neheztelhet azért, ami elkerülhetetlen.
Ezt a tételt az emberiség soha nem fogadta el igazán, gondolta Jan fanyarul.
Voltak olyan, az ésszerűséget meghaladó dolgok, amiket a főkormányzók egyszerűen
föl sem tudtak fogni.
- Különös - folytatta Jan -, hogy a Főértelem benneteket választott ki az ő
munkája elvégzésére, ha nálatok nyomokban sem mutatható ki az a parafizikai erő,
ami rejtve ott lappang az emberiségben. Hogyan létesít kapcsolatot veletek, és
hogyan közli a kívánságait?
- Ez az egyetlen kérdés, amire nem válaszolhatok, és még csak meg sem mondhatom,
miért kell eltitkolnom a választ előled. Egy napon talán te is megtudsz valamit
az igazságból.
Jant kicsit zavarba hozta a válasz, de tudta, csak az idejét vesztegetné, ha
ebbe az irányba kérdezősködne tovább. Témát kell változtatnia, s közben
reménykedhet, hogy később újra fölveheti az elejtett fonalat.
- Akkor beszélj nekem másról, valami olyasmiről, amit még sohasem magyaráztál
el! - kérte. - Milyen hiba történt abban a távoli múltban, amikor a fajod
először tette a lábát a Földre? Miért lettetek számunkra ti a félelem és a
gonoszság jelképei?
Rashaverak elmosolyodott. Nem értett hozzá olyan jól, mint Karellen, de azért
ügyes utánzás volt.
- Nem sejtette soha senki, és most te is meg fogod érteni, miért nem mondhattuk
el neked sem. Egyetlen esemény volt csak, ami ilyen hatással lehetett az
emberiségre. Ez az esemény pedig nem a történelem hajnalán, hanem annak legvégén
következett be.
- Mire gondolsz? - kérdezte Jan.
- Másfél évszázada léptek be a hajóink először a légkörötökbe: ez volt az első
találkozásunk veletek, noha messziről természetesen már régóta tanulmányoztunk
benneteket. Ti mégis féltetek tőlünk, s ahogy előre tudtuk, ránk ismertetek. Nem
mintha valódi emlékképetek lett volna rólunk… Számodra már bizonyított tény,
hogy az idő bonyolultabb annál, ahogy azt a tudományotok valaha is elképzelte.
Ez az emlék ugyanis nem a múltból jött, hanem a jövőből - ama utolsó
esztendőkből, amikor a fajod már tudta, hogy mindennek vége. Mi mindent
megtettünk, ami rajtunk múlt, de azért nem volt ez könnyű vég, és mert jelen
voltunk a fajod halálánál, egyszersmind azonosultunk is vele. Igen,
azonosítottatok a faj halálával, még akkor is, amikor tízezer évnyi jövő állt
előttetek! Olyan volt ez, mintha az idő zárt körében egy torz visszhang verődött
volna a jövőből vissza a múltba. Ne emléknek nevezd, inkább előérzetnek.
Nehéz volt megragadni a gondolatot, Jannek is harcolnia kellett vele egy néma
pillanatig. Pedig felkészülhetett volna rá, hiszen elég bizonyságát látta már,
hogy ok és okozat fölcserélheti a megszokott sorrendet.
Kell lennie olyasminek, hogy fajemlékezet, és ez az emlékezet valami módon
független az időtől. Jövő és múlt neki egyet jelent.
Ezért van az, hogy az emberek félelemtől és rettegéstől elhomályosult szeme
előtt már évezredekkel ezelőtt megjelent egy-egy pillanatra a főkormányzók torz
képmása.
- Értem már - mondta a legutolsó ember.
A Legutolsó Ember! Jantől komoly erőfeszítést igényelt az, hogy így gondoljon
magára. Amikor elindult az űrbe, s ezzel elfogadta azt a lehetőséget, hogy
örökre száműzetik az emberek közül, nem érezte ezt a magányosságot. Az évek
múlásával növekedhetett s végül túláradhatott benne a sóvár vágy egy másik ember
látása után, de ami a jelent illette, a főkormányzók társasága megóvta attól,
hogy teljesen egyedül érezze magát.
Éltek még emberek a Földön, ha nem is többen, mint tíz évvel ezelőtt, de lévén
elkorcsosult túlélők, Jan nem vesztett semmit, ha nem találkozott velük. Az
elveszettek pótlására nem születtek gyerekek, amire a főkormányzók nem találtak
magyarázatot, Jan azonban gyanította, hogy az okok pszichés eredetűek lehetnek.
A Homo sapiens kihalt.
Lehet, hogy a faj utolsó napjai fel voltak jegyezve egy késői gibbon
kéziratában, amely ott kallódott valamelyik, még érintetlen városban - de Jan
maga sem tudta, el akarná-e olvasni; Rashaverak mindenről beszámolt, amit tudni
akart.
Azok, akik nem ölték meg magukat, a feledést egyre lázasabb tevékenységekben,
vad és öngyilkos sportokban keresték, amelyek beillettek volna kisebbfajta
háborúknak is. A népesség rohamos csökkenésével az öregek mind összébb húzódtak,
mint a megvert sereg, amely a végső visszavonulás előtt utoljára még egyszer
rendezi a sorait.
A végső jelenetet, mielőtt örökre lehullott volna a függöny, a hősiesség és
önfeláldozás lángjai világíthatták meg, éppúgy, ahogy a vadság és önzés
boríthatott rá sötétséget. Hogy a jelenet végén a kétségbeesés vagy a
belenyugvás kerekedett-e felül, Jan sohasem fogja megtudni.
Akadt számtalan dolog, amivel elfoglalhatta az elméjét. A főkormányzók
támaszpontja körülbelül egy kilométerre volt egy elhagyott villától, és Jan
hónapokat töltött azzal, hogy a házat fölszerelte mindazokkal a berendezésekkel,
amelyeket a körülbelül harminc kilométerre lévő legközelebbi városból hordott
össze. Rashaverak repítette oda, akinek a barátsága, sejtése szerint, nem volt
teljesen önzetlen. A főkormányzó-pszichológus előszeretettel tanulmányozta a
Homo sapiens utolsó példányát.
A városból nyilván elmenekültek az emberek, mielőtt bekövetkezett volna a vég,
mert a házak, de még a legtöbb közszolgálati helyiség is jó állapotban voltak.
Egy kis munkával újraindíthatta volna a generátorokat, hogy a széles utcákon
felragyoghasson az élet illúziója. Jan el is játszott a gondolattal, hogy aztán
mint túlságosan morbid ötletet elvesse. Semmit sem utasított el olyan
határozottan, mint a múlton való borongást…
Itt mindene megvolt, amire élete végéig szüksége lehetett, de leginkább egy
elektronikus zongorára és bizonyos Bach-átiratokra vágyott. Azelőtt sohasem
áldozhatott annyi időt a zenére, amennyit szeretett volna, most viszont
kárpótolhatta magát. Ha nem maga játszott, akkor leforgatta a nagy szimfóniák és
concertók szalagjait - úgyhogy a villában sohasem volt csönd. Bűvös ereklyeként
használta a zenét a magányosság ellen, amiről tudta, hogy egy napon mégiscsak
felül fog kerekedni rajta.
Gyakran tett hosszú sétákat a hegyekben, s ilyenkor végiggondolta mindazt, ami e
néhány hónap alatt történt, amióta utoljára látta a Földet. Amikor nyolcvan
földi évvel ezelőtt elbúcsúzott Sullivantől, nem hitte volna, hogy az anyák már
méhükben hordozzák az emberiség utolsó nemzedékét.
Micsoda ostoba ifjonc volt! De mind a mai napig nem tudta, megbánta-e, amit
tett: ha itt marad a Földön, tanúja lett volna ama utolsó éveknek, amelyek elé
azóta fátylat vont az idő. Ő azonban átugrott fölöttük a jövőbe, s választ
kapott mindazon kérdésekre, melyeket rajta kívül soha senki emberfia nem fog
megtudni. A kíváncsisága tehát csaknem teljesen kielégült; már csak azon
tűnődött el néha, hogy mire várnak még a főkormányzók, s minek kell még
történnie, hogy türelmük végre elnyerje a jutalmát.
Leginkább azonban ott ült a billentyűk előtt, azzal a jellegzetesen elégedett
belenyugvással, amit rendes körülmények között csak egy hosszú és munkás élet
végén érez az ember, és megtöltötte a levegőt szeretett Bachjával. Lehet, hogy
becsapta magát, hogy az értelme így akart megkönyörülni rajta, de most úgy
érezte, mintha mindig is ezt szerette volna csinálni. Olyan titkos becsvágya
volt ez, amely végre ki mert törni a tudatosság napvilágára.
Jan mindig is jó zongorista volt - és most ő volt a világon a legjobb.
Rashaverak hozta a hírt, de ő már előbb kitalálta. Lidérces álom riasztotta föl
hajnalban, s aztán már nem tudott elaludni. Nem emlékezett vissza az álomra, ami
nagyon különös volt, mert hitt benne, hogy ha az ember közvetlenül az ébredés
után próbál minden erejével koncentrálni rá, akkor nincs olyan álom, amit vissza
ne lehetne idézni. Csak annyira emlékezett belőle, hogy újra kisfiú volt, s egy
széles, puszta síkságon hallgatta, amint egy zengzetes hang valami idegen
nyelven szólongatja.
Az álom felzaklatta; lehet, hogy ez volt a magány első támadása az értelme
ellen? Nyugtalanul lépett ki a villából az elhanyagolt pázsitra.
A telehold arany fénye bevilágította a környéket, s ő tökéletesen látott
mindent. Karellen hajója, e roppant méretű, csillogó henger, a főkormányzók
támaszpontjának épületei fölé tornyosulva, azokat emberi arányúra zsugorította.
Jan elnézte a hajót, s megpróbálta feleleveníteni azokat az érzelmeket, melyeket
egykor támasztott benne: Volt idő, amikor a hajó egy elérhetetlen célt
testesített meg, mindannak a jelképét, aminek az elérését igazából nem is
remélte. Most pedig nem jelentett semmit.
Milyen néma, milyen mozdulatlan! A főkormányzók persze most is éppoly aktívak
lehetnek, mint mindig, csak most nem adnak életjelt magukról. Akárha egyedül
volna a Földön - mint ahogy a szó nagyon is valódi értelmében egyedül is volt.
Fölnézett a Holdra, hátha talál rajta valami ismerős vonást, melyen
megpihenhetnek a gondolatai.
Ott voltak a régi, jól ismert tengerek. Negyven fényévnyi utat tett meg az
űrben, de sohasem járt még e néma, poros síkságokon, melyek pedig még két
fényévnyire sem voltak tőle. Egy kicsit elszórakozott azzal, hogy megtalálja-e a
Tycho-krátert. De amikor sikerült, zavarba jött, mert a csillogó foltot a korong
középső vonalától távolabb találta meg, mint gondolta. És csak ekkor döbbent rá,
hogy a Mare Crisium sötét oválisa teljesen eltűnt.
A Hold most nem azt az arcát fordította a Föld felé, amellyel az élet hajnala
óta lenézett rá. A Hold forogni kezdett a tengelye körül.
Ez csak egy dolgot jelenthetett. A Föld túloldalán, ott, azon a kontinensen,
melyet egyik pillanatról a másikra megfosztottak minden élettől, ők lassan
ocsúdni kezdtek hosszú önkívületi állapotukból. Az ébredező gyermek tárja ki így
a karját, hogy köszöntse a napot, ahogy ők próbálgatták az izmaikat, s
ismerkedtek vadonatúj erejükkel…
- Jól sejtetted - mondta Rashaverak. - A maradás számunkra már nem biztonságos.
Lehet, hogy ezentúl sem vesznek rólunk tudomást, de nem vállalhatjuk a
kockázatot. Mihelyt berakodtunk, indulunk, úgy két-három órán belül.
Jan fölnézett az égre, mintha tartana tőle, hogy valami új csoda ragyog föl
rajta. De minden békés volt: a Hold már lenyugodott, csak néhány felhő
száguldozott odafönt, a nyugati szél hátán.
- Az még hagyján, ha a Holdat babrálják - folytatta Rashaverak -, de mi lesz, ha
sort kerítenek a Napra is? Természetesen itt kell hagynunk néhány műszert, hogy
megtudhassuk, mi történik.
- Én maradok - jelentette ki hirtelen Jan. - Már eleget láttam a
Világegyetemből. Ma már csak egy dologra vagyok kíváncsi, a saját bolygóm
sorsára.
A talpuk alatt szelíden megremegett a föld.
- Számítottam rá - jegyezte meg Jan. - Ha megváltoztatták a Hold forgását, az
impulzusnyomatéknak távoznia kellett valahová. Vagyis a Föld lelassul. Nem is
tudom, mi a nagyobb rejtély előttem: hogy hogyan csinálják, vagy hogy miért.
- Most még csak játszanak - felelte Rashaverak. - Miféle logikát lehet
fölfedezni egy gyerek ténykedésében? Márpedig az az entitás, amivé a te fajod
vált, sok tekintetben gyerek még. Éretlen a Főértelemmel való egyesülésre. De
nagyon hamar föl fog rá készülni, és akkor rád marad az egész Föld.
Elhallgatott, s Jan fejezte be helyette a gondolatot. - Feltéve persze, hogy
meglesz még a Föld.
- Tehát számolsz a veszéllyel, és mégis maradnál?
- Igen. Immár öt - vagy hat? - éve itthon vagyok. Bármi történjék is, nincs okom
panaszra.
- Reménykedtünk, hogy a maradást választod - mondta lassan, ünnepélyesen
Rashaverak. - Van itt valami, amit megtehetnél értünk…
A Csillaghajó fénye elhomályosult, s valahol odakint, a Mars pályáján túl, ki is
hunyt. Jannek eszébe jutott, hogy a Földön élt és meghalt emberi lények
milliárdjai közül egyedül ő tette meg ezt az utat - és ezután sem fogja megtenni
soha senki.
A világ immár az övé volt. Minden, amire csak szüksége lehetett - mindazok az
anyagi javak, amikre ember valaha is vágyhatott -, arra várt, hogy ő birtokba
vegye. De őt ezek a dolgok már nem érdekelték. Már nem félt az elhagyott bolygó
magányosságától, sem attól, ami még jelen volt ezekben az utolsó pillanatokban
is, mielőtt útnak indult volna, hogy felkutassa ismeretlen örökségét. Jan nem is
remélte, hogy ő és a problémái még sokáig életben maradhatnak eme indulás
felfoghatatlan farhullámaiban.
Így volt ez jól. Megtette mindazt, amit meg akart tenni, és elviselhetetlenül
megalázó lett volna, ha egy üres világon, értelmetlenül kell tovább tengetnie az
életét. Elmehetett volna a főkormányzókkal, de mi végre? Ő tudta, mit előtte
soha senki még, hogy Karellen igazat szólt, amikor azt mondta: "A csillagok nem
az emberért vannak."
Hátat fordított az éjszakának, és beballagott a főkormányzók támaszpontjának
jókora kapuján. E méretek már a legkevésbé sem voltak hatással rá; értelme már
nem hódolt be a puszta nagyság előtt.
A vörösen égő fényeket olyan energiák táplálták, melyek földkorszakokon át
táplálhatják őket tovább. A kétoldalt álló gépek titkát nem fogja megtudni soha,
mert ezeket az eltávozott főkormányzók hagyták hátra. Elhaladt mellettük, és
esetlenül fölkapaszkodott a vezérlőterembe vivő nagy lépcsőkön:
Még itt lengedezett a főkormányzók szelleme; még éltek a gépeik,
engedelmeskedtek az azóta már messze járó gazdáik utasításainak. E gépek minden
információt fölküldenek az űrbe, mi az hát, tűnődött Jan, amit ő hozzátehet még?
Felmászott a hatalmas székbe, s amilyen kényelmesen csak tudott, elhelyezkedett
benne. A mikrofon élt, már várt rá, s minden bizonnyal egy tévékamerának
megfelelő szerkezet is figyelte, csak éppen ő nem látta, hogy honnan.
Az ismeretlen rendeltetésű vezérlőgombokkal telezsúfolt asztalon túl széles
ablakok nyíltak a csillagos éjszakára, s a domború Hold alatt alvó völgy
mögötti, távoli hegyláncra. Egy folyó kanyargott a völgyben, a hold fénye
meg-megcsillant rajta, ahol valami fölkavarta a vizét. Minden olyan békés volt;
az ember születésekor lehetett ilyen a világ, mint most, amikor örökre halni
készül.
Ki tudja, hány millió kilométerre, odakint az űrben, Karellen várakozik. Egész
különösnek tűnt a gondolat, hogy a főkormányzók hajója majdnem olyan gyorsan
távolodik a Földtől, amilyen sebességgel az ő jelzése száguld utána. Majdnem -
de nem egészen. Hosszadalmas vadászat lesz, de végül a szavai utolérik majd a
felügyelőt, és akkor visszafizetheti az adósságot, amivel tartozik neki.
Vajon mennyi ebből az, amit Karellen előre kitervelt; és mennyi a mesteri
rögtönzés? - töprengett Jan. Szántszándékkal hagyta-e a felügyelő csaknem egy
évszázaddal ezelőtt, hogy ő kiszökjön az űrbe, s majdan visszatérve eljátssza
azt a szerepet, amire épp most készül? Nem, ez túl fantasztikusan hangzott. De
abban most egészen biztos volt, hogy Karellen valami nagyszabású és bonyolult
terv részese - hogy szolgálja, de ugyanakkor minden rendelkezésre álló
műszerével meg is figyeli a Főértelmet. Jan azt is gyanította, hogy a Felügyelőt
nemcsak tudományos kíváncsisága ösztökéli erre… Meglehet, a főkormányzók arról
álmodoznak, hogy egy napon megszabadulhatnak különös béklyóiktól, s ez a nap
akkor következik be, amikor elég tapasztalatot gyűjtenek össze ama erőkről,
melyeket szolgálnak.
Jan nem nagyon hitt benne, hogy azzal, amit most tesz, hozzájárulhat e
tapasztalatok megszerzéséhez. "Meséld el, amit látsz - mondta akkor Rashaverak.
- A kameráink majd megkettőzik az általad látott képet. De lehet, hogy az
agyadba eljutó üzenet egészen más lesz, és az nagyon sok mindent elmondhat
nekünk." Nos, ő megteszi, ami rajta múlik.
- Még semmi jelentenivaló - kezdte. - Néhány perce láttam, ahogy a hajótok
nyomvonala eltűnik az égen. Épp most múlik el a telehold, az ismerős oldal félig
már el is fordult a Földtől, de gondolom, ezt már tudjátok.
Jan elhallgatott. Kicsit elszégyellte magát. Volt abban valami illetlen, sőt
abszurd, amit most művelt. Most, amikor maga a történelem ért a csúcspontjára, ő
úgy ül itt, mint egy lóverseny vagy egy bokszmeccs rádióközvetítője. Aztán egy
vállrándítással elhessegette a gondolatot. Tartott tőle, hogy nincs olyan
emelkedett pillanat, amely mellett ott ne ólálkodna a lapos hétköznapiság, s
hogy itt is jelen van, azt csak ő érzi egyedül.
- Az elmúlt órában három enyhe rázkódást észleltem - folytatta. - Remekül
irányíthatják a Föld forgását, de ez még nem a tökély… Tudod, Karellen, aligha
mondok majd bármi olyasmit, amit nem olvashattatok már le a műszereitekről.
Segített volna, ha nagyjából elmondod, mire kell számítanom, s felkészítesz rá,
hogy mennyi lehet az az idő, amit várakozással kell eltöltenem. Ha nem történik
semmi, hat óra múlva újra jelentkezem, ahogy megbeszéltük.
- Halló! Nyilván csak arra vártak, hogy ti elmenjetek. Valami elkezdődött. A
csillagok halványulnak. Mintha egy nagy felhő úszott volna eléjük, rettenetes
sebességgel, s szétterült volna az egész égbolton. A valóságban ez persze nem
felhő. Mintha volna valami szerkezete… látok benne valami egész halvány vonal-
és sávhálózatot, amely szakadatlanul változtatja a helyzetét. Ahhoz tudnám
hasonlítani, mintha a csillagok belegabalyodtak volna valami kísérteties
pókhálóba.
Most fényleni kezd a háló… egyre fényesedik, s közben lüktet, egészen úgy,
mintha élne. Szerintem él is; vagy olyasmi lenne ez, ami épp annyira van túl az
életen, mint az a szervetlen világon?
A fény most mintha az égbolt túlsó része felé mozdulna el - várj, átmegyek a
másik ablakhoz.
Igen… gondolhattam volna. Egy hatalmas tűzoszlop van ott. Mint valami égő fa,
magasodik a nyugati látóhatár fölé. Nagyon messze van, a világ túloldalán. Tudom
már, honnan származik: ők azok - végre elindultak, hogy beleolvadjanak a
Főértelembe. A próbaidő letelt; maguk mögött hagyhatják az anyag utolsó
maradványait is.
A Földről fölfelé áramló tűz fényében látom, hogy a háló egyre erősebb, s mind
kevésbé homályos. Helyenként már-már szilárdnak hat - de azért továbbra is
átvilágítanak rajta halványan a csillagok.
Csak most jövök rá, ha nem is egészen ugyanaz, de a valami, amit láttam
felröppenni a ti világotok fölé, nagyon hasonlított ehhez. Része lenne a
Főértelemnek? Gondolom, eltitkoltad előttem az igazságot, hogy ne legyenek
előzetes elképzeléseim - vagyis hogy elfogulatlan megfigyelő lehessek. Bárcsak
tudnám, nektek most mit mutatnak a kameráitok, hogy összehasonlíthatnám az én
agyam által látni vélt képpel!
Így beszél hozzád, Karellen, ezekkel a színekkel és formákkal? Emlékszem a
hajótokon lévő vezérlő képernyőkre, hogy hogyan futkostak rajtuk a minták,
mintha valami vizuális nyelv szólna hozzátok, amit a ti szemetek el tud olvasni.
Most pontosan olyan, mint a sarki fény, amely ott vibrál és táncol a csillagok
előtt. No lám, hát persze hogy az egy hatalmas, északi fény hatására
keletkezett, mágneses vihar. Ragyog a táj… fényesebb, mint nappal… vörös és
arany és zöld fények kergetőznek az égen… ó, szavakkal ki sem lehet fejezni, nem
igazság, hogy csak én láthatom egyedül… nem hittem volna, hogy ilyen színek is
léteznek…
Csillapul a vihar, de az a nagy, halvány háló még ott van az égen. A sarki fény
talán csak mellékterméke volt az űr határvidékén felszabaduló, ki tudja, milyen
energiáknak…
Várj csak… észrevettem valamit. Csökken a súlyom. Mit jelent ez? Elejtettem egy
ceruzát… lassan esik lefelé. Valami történt a gravitációval… erős szél támadt…
látom, hogyan rázzák a fák az ágaikat odalent a völgyben.
Hát persze… szökik a légkör. Ágak és kövek emelkednek az ég felé, mintha maga a
Föld is utánuk akarna menni, föl, az űrbe. Óriási porfelhő kerekedett, a viharos
szél korbácsolta fel. Egyre nehezebb átlátni rajta… talán kitisztul mindjárt.
Igen… már jobb. A szél elsöpört minden mozdíthatót… a porfelhő eltűnt. Kíváncsi
vagyok, meddig fog állni ez az épület. És egyre nehezebb lélegezni… lassabban
kell beszélnem.
Most megint tisztán látok. A nagy tűzoszlop ott van még, de egyre zsugorodik,
keskenyedik - mint amikor a tornádó tölcsére visszavonulóban van a felhők közé.
És… ó, ezt nehéz lesz leírnom, de most úgy éreztem, mintha egy hatalmas
érzelemhullám söpörne át rajtam. Nem öröm, de nem is bánat volt ez; inkább a
beteljesülés, a valóra válás érzése. Csak képzeltem volna? Vagy kívülről jött?
Nem tudom.
És most - de ez már valóban nem a képzelet játéka csupán mintha teljesen kiürült
volna a világ. Üres lett. Mintha a rádió, amit hallgatok, hirtelen elnémulna. S
már újra kitisztult az ég, eltűnt a ködből szőtt háló. Miféle világra száll
legközelebb, Karellen? És azon is ott lesztek, hogy szolgáljátok őt?
Furcsa: körülöttem változatlan minden. Nem tudom, miért, de valahogy azt hittem,
hogy…
Jan elhallgatott. Egy másodpercig még keresgélte a szavakat, de aztán becsukta a
szemét, hogy vissza tudja nyerni az önuralmát. Itt már nem volt helye se
félelemnek, se rettenetnek: az volt a kötelessége, hogy közvetítsen - tartozott
vele az embernek, s tartozott vele Karellennek.
Lassan, mintha álomból ébredne, újra beszélni kezdett:
- Az épület körülöttem… a föld… a hegyek… minden olyan, mint az üveg… átlátok
rajtuk. Felbomlik a Föld… szinte már nincs is súlyom. Igazad volt… most hagytak
föl a játszadozással.
Már csak pillanatok vannak hátra. Úgy tűnnek el a hegyek, mint a füstfoszlányok.
Isten veletek, Karellen, Rashaverak… sajnállak benneteket. Bár nem értettem, de
láttam, mivé vált a fajom. Minden, amit valaha elértünk, fölszállt a csillagok
közé. Talán ezt próbálták szavakba foglalni a régi vallások. Csak éppen
félreértették az egészet: rettentő fontosnak tartották az embert, holott mi csak
egyetlen faj vagyunk - ti tudjátok, hány között? Most azonban valami olyasmi
lett belőlünk, amivé ti sohasem válhattok.
Most tűnnek el a folyók. Pedig az égen nincs semmi változás. Alig kapok levegőt.
Furcsa, hogy a Hold még mindig itt fénylik felettem. Örülök, hogy meghagyták, de
mostantól nagyon egyedül lesz…
A fény! Alólam… a Föld belsejéből sugárzik fölfelé… át a kőrétegeken, a talajon,
mindenen… már úgy ragyog, hogy szinte elvakít…
A Föld magja egy néma fényrázkódással kiokádta felhalmozott energiáit. A
gravitációs hullámoknak rövid időbe tellett, míg keresztül-kasul beszáguldották
a Naprendszert, éppen csak megbolygatva kicsit az égitestek körpályáját. Aztán a
Nap megmaradt gyermekei visszataláltak régi, megszokott ösvényeikre, mint a tó
csendes tükrén lebegő úszó, melyet a tóba dobott kő keltette apró hullámok
meglovagoltatnak.
A Földből nem maradt semmi. Anyagának legutolsó atomjain is ők vitorláztak el.
Ez táplálta őket megfoghatatlan átváltozásuk viharos pillanataiban, ahogy a Nap
felé kapaszkodó növényt táplálja a magba zárt élelem.
Hatezer-millió kilométerrel túl a Plútó pályáján Karellen előtt hirtelen
elsötétült a képernyő. A felvétel teljes volt, a küldetés véget ért; most úton
volt hazafelé, a réges-rég elhagyott szülőbolygóra. Évszázadok súlya nyomta a
vállát, s szomorúságán semmiféle józan értelem nem tudott felülkerekedni. Nem az
embert gyászolta: szomorúságot a saját faja iránt érzett, melyet számára
legyőzhetetlen erők zártak el örökre a naggyá válás lehetőségétől.
Az ő népe hiába ért el annyi mindent, hiába kerekedett felül a fizikai
világmindenségen, nem volt különb, mint az a vad törzs, amely soha nem hagyta el
a lapos, poros síkságot, amelyen élt. A távolból idelátszottak a hegyek, az erő
és a szépség lakhelye, ahol villámok játszadoztak a jégmezők felett, ahol tiszta
és éles volt a levegő. Amikor idelent már mindent betakart a sötétség, ott még
akkor is fent járt a Nap, dicső fénybe vonva a hegyek csúcsát. De ők csak
messziről nézhették ámulva - azokba a magasságokba sohasem juthattak el.
És Karellen azt is tudta, hogy ki fognak tartani a végsőkig, s ha nem
reménykednek is, de kivárják a nekik szánt sorsot. Szolgálni fogják a
Főértelmet, mert nincs más választásuk, de a lelküket még ebben a szolgálatban
sem veszíthetik el.
A nagy központi képernyőn egy pillanatra sötétvörös fény lobbant föl: Karellen
öntudatlanul olvasott a fény változó mintáiban. A hajó épp most lépte át a
Naprendszer határát; a csillagmeghajtást tápláló energiák gyorsan apadtak most,
hogy már elvégezték a feladatukat.
Karellen fölemelte a kezét, mire ismét változott a kép. A képernyő közepén egy
magányos csillag tündökölt: ebből a távolságból ki állapíthatta volna meg, hogy
a Napnak voltak-e valaha bolygói vagy közülük épp most veszett el ez az egy?
Karellen sokáig nézett vissza ama gyorsan szélesedő szakadékra, s közben emlékek
villantak át hatalmas, labirintusokban-gazdag elméjén. Néma búcsú: tisztelgett
azok előtt az emberek előtt, akiket ismert, akár gátolták, akár segítették őt
feladatai elvégzésében.
Senki sem merte megzavarni elmélkedésében; mígnem egyszer csak hátat fordított
az apadó Napnak.
F. Nagy Piroska fordítása