Terri Windling

MÍTOSZ, MISZTICIZMUS ÉS MÁGIA:
A PRERAFFAELITÁK ÉS A FANTASY

„Egy új vallást teremtettem - írta a nagy ír költő, William Butler Yeats -, a költői hagyomány vallását, tengernyi történetét, megannyi erényét és érzelemét, amelyek első megnyilvánulásuktól fogva elválaszthatatlanok, amelyeket költők és festők örökítenek nemzedékről nemzedékre. Olyan világra vágytam, amelyben újra meg újra rálelhetnék e hagyományra, és nemcsak képekben meg versekben, de a kandallópárkány körüli csempékben... " A 19. századi Angliában idealista férfiak és nők csoportja álmodott egy ilyen világ megteremtéséről; fényes, gazdagon színezett álmaik szőttese az ipari forradalom szürke, füstös hátterével feleselt. Habár különböző életutakat jártak be, s eltérő művészeti ágakban tevékenykedtek, ma úgy ismerjük őket, mint a preraffaelitákat. Néhány évvel ezelőtt Steven Brust1 felkért, hogy tartsak egy előadást a preraffaelita művészetről a 4th Street Fantasy-találkozón, amely évente kerül megrendezésre Minneapolisban. Arra kért, hogy ne csak a művészet történetéről beszéljek, hanem arról, miért találkozik az ember annyi preraffaelita rajongóval a modern fantasy területén. Az alábbiakban e 4th Streeti előadáson, illetve az azt követő beszélgetések alatt elhangzottakból idézek, amelyek a preraffaelita művészet mindmáig magával ragadó, elbűvölő és inspiráló erejéről szóltak.
   Akik számára ismeretlen a preraffaelitizmus, fontos megjegyeznünk, hogy olyan művészeti irányzat volt, amely nem csupán vászonnal és festékkel dolgozott. Maroknyi művész mozgalma volt ez, akiknek festményei és műalkotásai keresztül-kasul fonódtak történetekkel: ősi mítoszokkal és középkori románcokkal, 18. és 19. századi költészettel, a múlt nagy hőseposzival és a tűz mellől vett egyszerű népmesékkel. (A mozgalom két leghíresebb művésze, Rossetti és Morris mint írók is nevesek voltak.) Továbbá ezek a művészek forradalmian hatottak (pozitív értelemben) a viktoriánus időkben azzal, hogy esztétikailag tartalmas ideáikat kihozták a festőgalériákból, és bevonták a hétköznapi élet minden aspektusába - kezdve a ruháktól, amelyeket viseltek, a székeken át, amelyeken ültek, nagyszerű kézzel kötött könyveikig, amelyekből Chaucert és Maloryt olvastak. Ezen esztétika, amely festményeivel és prózáival már több, mint egy évszázadot átvészelt, épp olyan ellenállhatatlanul vonzó néhányunk számára még ma is, mint amilyen Viktória uralkodása alatt volt.
   Ahogy itt ülök az íróasztalom előtt, egy 16. századi angol villában - Morris-mintával a tapétán, a függönyön és a szoknyám anyagán, bekeretezett Burne-Jones-nyomatokkal a falakon és Kelmscott hasonmás-kiadványokkal a polcokon -, azt hiszem, azt a címet is adhattam volna e cikknek, hogy Egy önjelölt preraffaelita vallomásai - amint azt ma reggel egy barátom ugratva tanácsolta. Valóban, bűnösnek vallom magam abban, hogy teljes elragadtatással viseltetem a preraffaeliták iránt, de hangsúlyozom, hogy ez olyan elragadtatás, amelyben sokakkal osztozom a fantasy területén, olyan írókkal például, mint Michael Moorcock, Robert Holdstock2 és Delia Sherman; vagy olyan művészekkel, mint például Thomas Canty, Brian Froud és Charles Vess, hogy csak néhányat említsek. Úgy tűnik, hogy valamennyien, akiket lenyűgöz ez a művészet, gyakran vonzódunk átfogó látomásköréhez is: az ideához, hogy a művészet nem pusztán csak az, amire ránézünk, hanem egyben életforma is - a Szépség vallása, romanticizmus, amely körülöleli az embert (ahogy Yeats mondaná) egészen a kandallópárkány csempéjéig.
   A preraffaelita mozgalom hivatalosan a múlt század közepén kezdődött hét fiatal művésszel, akik akkoriban még alig töltötték be a húszat. A festészetet, ahogy azt akkor tanították (a Londoni Királyi Akadémián), szigorú törvények szabályozták, formulák és konvenciók, amelyek meghatározták, hogy a művészek mit s hogyan festhetnek meg. Dante Gabriel Rossetti, William Holman Hunt és John Millais voltak a magja a baráti társaságnak, amely dacolt a korabeli művészet alapelveivel, oly módon, hogy felforgató, botrányos festményeket állítottak ki, amelyeket a misztikus „PRB" betűkkel írtak alá. A kezdőbetűk a csoport nom de guerre-ei voltak: a Pre-Raphaelite Brotherhood (Preraffaelita Testvériség). Azért választották ezt a nevet, mert imádták a korai itáliai és flamand művészetet - a művészetet, amely Raffaello előtt létezett. A Testvériségnek sosem volt célja e korai művészeti stílus utánzása, inkább arra törekedtek, hogy hasonló szellemi szabadságot és egyszerűséget idézzenek fel: elsősorban ama radikális koncepció révén, hogy egyenesen a természetből, a szabadból fessenek, illetve azáltal, hogy fényes, áttetsző színekkel dolgoztak közvetlenül a fehér háttérre (ellentétben a mellőzött akadémiai palettával, amely világosat fest a sötét alapra).
   Ez napjainkban talán nem tűnik radikálisnak, ám amikor a csoport elkezdte kiállítani eme munkákat, a festmények mélységesen megdöbbentették az Akadémia tisztviselőit és a nagyközönséget. Mai szemmel nézve ezek a festmények ódivatú történelmi képek, amelyek csöpögnek a romanticizmustól - ám amit az egy évszázaddal ezelőtt rájuk tekintők láttak, az igencsak más volt.
   Számukra a színek sokkolóan és vulgárisan fényesek voltak, olyannak hatottak, mintha Peter Max-posztereket raknánk a galéria falaira. (A színek azóta kifakultak, s csak sejteni sejthetjük, milyenek is lehettek.) Emellett a Testvériség figyelmen kívül hagyta a tiszteletreméltó akadémiai témák előírt listáját is; s témát ehelyett kelta legendákból és angol folklórból vett; vagy romantikus költőktől, mint Shelley vagy Keats; és modern íróktól - mint Tennyson - vett képeket festett, vagy ha mégis tradicionális témákhoz nyúlt, akkor azzal sokkolóan hagyományromboló módon bánt. Millais ragyogó festménye Krisztus gyermekkoráról például elborzasztotta a viktoriánus nézőket, mert a gyermek Krisztust mezítlábasan egy közönséges ácsműhelybe helyezte.
   Az alábbi - London Times részéről érkezett - bírálat jól példázza azon észrevételeket, amelyeket kaptak:
   „Napjainkban nem tudjuk megfelelően cenzúrázni - vagy legalábbis nem oly mértékben, mint amennyire azt szeretnénk - az alkotó elmének, avagy a szemnek ama furcsa módon zavart voltát, amely továbbra is nem csökkenő abszurditással dúl fiatal művészek egy csoportjában, akik PRB-nek nevezik magukat. Ezek a fiatal művészek sajnos hírhedtté váltak azáltal, hogy elavult stílusnak hódolnak, a festészetben pedig megjátszott egyszerűségnek, amelyek azonban az eredeti művészethez képest olyanok, mint a Punchban3 megjelenő középkori balladák és műalkotások Chaucerhez képest."
   Habár a támadások vihara visszavetette őket, a Testvériségre váratlanul mégis rámosolygott a szerencse. A befolyásos kritikus, John Ruskin - aki csodálta a fiatal festők természethű ábrázolásmódját - védelmébe vette őket a Times hasábjain, kijelentve, hogy „minden hibájukkal együtt a képeik Tuner halála óta a legjobbak, összehasonlíthatatlanul a legjobbak a Királyi Akadémia falain." Így hát a kocka fordulni látszott. John Ruskin felbecsülhetetlen értékű (és gyakran tolakodó) patronálásával a preraffaelita festészeti stílus elérte, hogy megváltoztatta a viktoriánus elképzeléseket a művészetről, és hogy szembeszállt a régi rendszerrel. Idővel ezek a művészek népszerűek lettek, gazdagok, és az ő művészetük irányelvei váltak az elfogadott művészet alapjaivá, amely ellen a tanulók következő generációja (a modernista nemzedék) fog majd lázadni.
   Habár a „preraffaelita" elnevezést manapság széles körben alkalmazzuk bizonyos művészekre, az eredeti Testvériség maga csak néhány évig tartott, addig, míg panaszkodó tagjai saját, külön útjaikat nem kezdték járni.
   John Millais - a legkiválóbb festő a csoportból - az egyik legdivatosabb közösségi művész lett; üres, szentimentális vásznait később széles körben árulásnak tekintették, viszont neki meghozták a pénzt, amelyre szüksége is volt, hogy eltarthassa nagyszámú gyermekét, akik azután születtek, hogy közismerten botrányos körülmények között megszökött Ruskin feleségével. „Holy" (Szent) Hunt Palesztina megszállottja lett, s elutazott a Szentföldre, hogy az életből tudja megfesteni vallásos témáit. Ebben hű maradt a PRB-ideálokhoz, s hosszú órákat festett a sivatagi hőségben, miközben az ölében - saját állítása szerint - egy pisztolyt tartott, hogy kedvét szegje a helyi banditáknak. Gabriel Rossetti munkái sok tekintetben szakítottak a korai PRB-ideálokkal: palettája sötétebb lett, kompozíciói sokkal merevebbek, és ritkán festett a szabadban, minthogy majdnem kizárólag a női alakra és arcra összpontosított. Ezek a buja allegorikus portrék megbotránkoztatták, de egyúttal meg is igézték a viktoriánus közönséget. Igazából Rossetti hölgyei olyan népszerűek voltak - szomorúan sóvárgó szemeikkel és göndör hajzuhatagaikkal -, hogy ez az a kép, amelyet többségünk a preraffaelitizmussal azonosít - ellentétben az eredeti Testvériség plein air-festményeivel.
   Rossetti különc, szenvedélyes, karizmatikus férfiú volt, és a művészeknek sajátos körét vonzotta maga köré, költőket és hűséges tanítványokat, akiket romantikus ideákkal tüzelt fel. A nagy, folyó menti téglaházat, amelyet London Chelsea nevű kerületében bérelt, megosztotta a költő Algernon Swinburne-nel, a regényíró George Meredith-tel, Rossetti türelmes testvérével, Michaellel (akire általában a számlák kifizetése maradt), meg egy seregnyi kisállattal: pávakakasokkal, mormotákkal, őzekkel, armadillókkal, sündisznókkal, egy harapós kenguruval és néhány igencsak elégedetlen vombattal. A város Oscar Wilde Londonja volt, amikor Whistler vagy Browning avagy a félénk Charles Dodgson (más néven Lewis Caroll) bármikor beugorhatott egy csésze teára meg egy kis pletykára, s néha Thomas Carlyle különösen kopott alakját lehetett látni, amint a Temze partján sétál. Egy ismert adoma szerint az Aliz Csodaországban című meseregényben a teáskannában kuksoló pele ötlete onnan jött, hogy egy kis rágcsáló aludt Rossetti levesestáljában; más történetek - amelyekről a látogatók számoltak be - arról szólnak, mint törtek rá rohamok Swinburne-re, hogy ruháit ledobván, meztelenül táncolva szavalta verseit.
   Tékozló, bohém háztartás volt ez, amely éles ellentétben állt a mindennapi, szorosra vont fűzőjű, prűd viktoriánus-képpel. Igaz ugyan, hogy tiszteletreméltó hölgyeknek - mint amilyen Rossetti nővére, a költő Christina Rossetti volt -, nem engedtetett meg, hogy a házat látogassák, vagy hogy kreatív murikon vegyenek részt; de ezek a szabályok nem vonatkoztak munkásosztálybéli lányokra, akiket egyébként sem becsültek többre a szajháknál - különösen akkor, ha festőknek álltak modellt, akár magukon hagyták a ruháikat, akár nem. Az egyik ilyen modell Elizabeth Siddal volt - egy késes lánya a folyó rossz oldaláról - saját művészi ambíciókkal. „Lizzie", ahogyan a magas, hosszú, egyenes, szőke hajú hölgyet ismerték - aki Rossettinek oly sok korai rajzán ül, alszik, álmodik, vagy éppen a hajfürtjeit fésüli. Ő volt a Múzsája, társa, festőpartnere - majd végül a felesége a festőnek, Rossetti középosztálybeli családjának legnagyobb rémületére. Szegénynek és nőnek születvén Lizzie-nek más körülmények között nem lett volna lehetősége művészeti képzésre - de eme bohém társaságban kivirágzott: romantikus rajzokat és festményeket készített, amelyek még Ruskin dicséretét és támogatását is elnyerték. Rossetti becsületére vált, hogy akkoron, midőn a női művészetet komolyan mellőzték, őszinte hittel viseltetett Lizzie munkái iránt, és nagy erőfeszítéseket tett, hogy támogassa. Siddal sajnos meghalt, mielőtt még művészete beért volna, s kevés munkája maradt ránk. Mindig is törékeny, depressziós alkat volt - sosem bízott Rossetti kitartásában -, s laudanum (egy ópiumoldat) túladagolásába halt bele gyermekük halva születése után. Halálát hivatalosan „balesetnek" könyvelték el, de öngyilkosságról szóló pletykák terjedtek, és máig sem tudni, mi történt valójában. A bánattól megbomlott elméjű Rossetti kiadatlan verseit felesége koporsójába temette, az asszony hosszú aranyhajába. Évek múltán azonban meggondolta romantikus gesztusát, és kiásta a koporsót magához véve a verseket, amelyeket aztán ki is adatott. A legenda szerint Lizzie híres haja ugyanolyan fényes volt, mint mindig.
   Ekkoriban Rossettinek új múzsája akadt: Jane Morris, egy másik munkásosztálybeli lány, aki egyik legjobb barátjának volt felesége. „Topsy" Morris és „Ned" Jones együtt tanultak Oxfordban; ugyanakkor Rossetti idősebb volt náluk, máris híres, és a fiatalabb férfiak bálványozták a munkáit. Írtak neki egy levelet, s ő meg is hívta őket londoni albérleti lakásába. William Morris4 meglehetősen mogorva, ugyanakkor bámulatos mennyiségű energiával megáldott fiatalember volt - öröklött évjáradékkal. Nedtől eltérően Morris nem bánt kiemelkedő módon az ecsettel, ámde kevés más egyéb dolog volt, amihez ez az ember ne értett volna. Tehetségét a dekoratív művészetek felé fordítva egy preraffaelita festményhez hasonlóan romantikus világ kialakítására törekedett maguk körül olyan középkorinak tetsző bútorokkal töltve meg otthonaikat, amelyeket Ned és Rossetti saját kezűleg festettek le. Tapétákat tervezett, szöveteket, kerámiákat, ötvösmunkákat, ezüstműveket, csiszolt üvegeket - bármit, ami csak megragadta a képzeletét. Ő volt a Morris and Co. szíve-lelke, mozgatóereje annak a gyárnak, amely preraffaelita-tervezésű tárgyak készítésével és eladásával foglalkozott. Morris álma az volt, hogy ily módon csempéssze be a művészetet az egyszerű emberek hétköznapi életébe; az volt a hitvallása, hogy egy ember lelkének szépséggel való megtöltése ugyanolyan fontos, mint hasának étellel való megtöltése. Megrémülvén az új tömegtermelési technológiák révén előállított olcsó rondaságoktól Morris síkra szállt a középkori szakmai társulásokon alapuló manufakturális módszerek szépsége mellett. Ez a látomás oly erőteljes módon jelentkezett, hogy Morris még ma - több mint száz évvel később - is hatással van a brit iparművészetre: bútorait még ma is használják (különösen a híres „Morris-széket"), tapétái rendre megtalálhatók szerte Anglia és Amerika otthonaiban; egyedi gyapjúfesték-receptjeit továbbra is követik; gyönyörű betűtípusai klasszikussá váltak; a Kelmscott Press kézzel nyomtatott könyveit világszerte múzeumokban őrzik. Mindemellett Morrist mint a modern brit szocializmus egyik atyját is számon tartják; és sok szép régi angol ház áll még a Society for Preservation of Antique Buildings (Antik Épületek Megőrzésért Társaság) tevékenységének köszönhetően, amelyet Morris alapított. Ez a fáradhatatlan ember emellett népszerű verseskönyveket és prózákat írt, olyan mágikus történeteket, mint amilyen a Well at the World's End [Kút a világ végén] (amelyet egyes irodalomtörténészek az első modern fantasy-regénynek tartanak) - s közben régi izlandi sagák fordításait adta közre.
   Morris határtalan kreatív energiája mögött tragikus magánéletet rejtezett: felesége, Jane és Rossetti szenvedélyesen egymásba szerettek. Habár híres volt indulatosságáról, ebben a tekintetben - úgy tűnik - emberfeletti türelmet tanúsított. Kibérelte a Kelmscott-villát Rossettivel közösen Oxfordshire-ben; így a szerelmesek együtt lehettek anélkül, hogy Jane és Morris házasságát felbontották volna. Ekkoriban írta versciklusát, a The Defense of Guenevere-t [Guenevere védelme] - eme műben található az egyetlen nyom, amely árulkodik Morris érzéseiről, életének eme fájdalmas szakaszáról. Türelme néhány év múlva meghozta a gyümölcsét, amikor két, egymás után bekövetkező tragédia újból összehozta a párt. Előbb lányukat diagnosztálták gyógyíthatatlan, előreláthatóan halálos kimenetelű epilepsziás betegnek, majd Rossetti mentális egészsége (amely mindig is labilis volt) kezdett összeomlani. Meggyőződve lévén arról, hogy ellenségek üldözik, és halott feleségének szelleme kísérti, Rossetti visszatért Chelsea béli házába, ahol nagy mennyiségű laudanumot szedett, és panaszos leveleket írt Jane-nek. Másik szeretője, Fanny Cornforth kezelte ezen a helyen élete végéig. Korábban modell és prostituált lévén Fanny olyannyira közönségesnek számított Rossetti köre számára, hogy meg sem hívták a temetésére, habár valószínűleg ő volt a festő legkitartóbb, legigazabb barátja.
   Rossetti eltávoztával a Kelmscott villa igazi otthonává vált Morrisnak, Jane-nek és két gyermeküknek; Jane végül megávásárolta a házat Morris halála után. Ezt a gyönyörű kővillát Oxfordshire nemes dombjai között azóta felújították, és a nyári hónapok alatt nyitva áll az odalátogató nagyközönség számára. A kelmscotti temetőben Morris és Jane egyszerű, közös sírba vannak eltemetve. Topsy és Ned igaz barátok maradtak kezdve az oxfordi napoktól egészen életük végéig. Nedből Sir Edward Burne-Jones lett, az ünnepelt preraffaelita festő, aki misztikus, álomszerű képi világot teremtett. Szinte kizárólag az ő munkássága inspirálta a preraffaeliták közvetkező generációját - olyan festőket, mint J. W. Waterhouse, Evelyn de Morgan, Joseph Southall, Byam Shaw és a Művészetek & Mesterségek mozgalom művészei. Burne-Jonesnak is megvolt a maga lángoló szerelmi kalandja - már érett férfikorában - a tüzes görög szobrásznővel, Maria Zambacóval; feltűnő arcát és hosszú, sötét haját megtaláljuk a férfi legjobb festményein. Kapcsolatuk vége az lett, hogy visszavonta adott szavát, amely szerint ott kellett volna, hogy hagyja a házasságát, s visszatért feleségéhez, s hagyta, hogy a mérges, megtört szívű Maria azzal fenyegetőzzön: vízbe fojtja magát. Jó okunk van azt hinni, hogy felesége, Georgina maga is szerelmes volt William Morrisba (és Morris is belé), ám ők ketten - bohém életvitelük ellenére - komoly viktoriánus erkölcsök szerint neveltettek. A hű Georgie megmaradt férje oldalán, megtűrve Zambacót és férje más csinos, fiatal nők iránti lelkesedését a későbbi években; Morris Janeyvel maradt a társadalmi konvenciók, gyermekeik és a kölcsönös vonzódás miatt, amely sokévi megpróbáltatás után is megmaradt köztük.
   Talán ezeknek az egymásba fonódó életutaknak a drámája az, amely most oly sokunkat vonz - legalább annyira, mint maga a művészet; végül is: az írók kedvelik a jó történeteket. Ámde úgy hiszem, az is nagy szerepet játszik ebben, hogy a huszadik század végi fantasztikusok és a tizenkilencedik század végi preraffaeliták között nem egy közös vonást találni: a mítoszok és a miszticizmus, a kelta legendák és a hősies románcok szeretete és a mágiához való érzék. Megtalálható a mágia Burne-Jones arthuri festményeiben, illetve Briar Rose5-sorozatában (amely Csipkerózsika közismert tündérmeséjén alapszik). Mágia van Rossetti tűnődő asszonyaiban, Waterhouse őrült Opheliájában, Hunt fogoly Shalott-i asszonyában. Mágia van Morris utópista fantasy-regényeiben, amelyek most a mi területünk klasszikusainak számítanak. A fantasyben, csakúgy, mint a preraffaelita művészetben, mély nosztalgikus érzelmeket fedezhetünk fel a vidéki múlt iránt - Középfölde dimbes-dombos Megyéjében, a Szigetvilág tengerölelte szárazulatainak falvaiban, Narnia, Islandia és a Mythago Wood6 romlatlan erdeiben. Ahogy Patrick Nielsen Hayden rámutatott, valószínűleg nem véletlen, hogy Tolkien műveinek kirobbanó népszerűsége, illetve a fantasy stílusirányzatának azt követően történő jelenséggé válása ugyanakkor történt, amikor a modern ökológiai mozgalmak növekedni kezdtek. Az urbanizáció és a városok agresszív terjeszkedésének korában sokan vágynak egyszerű, zöld mezőkre, tiszta vízre és a kanyargó erdei ösvények végtelen szépségére - olyan éhség ez, amelyet a fantasy érintetlen erdein keresztüli utazás táplál. Száz évvel ezelőtt William Morris végignézte, hogyan tűnik el a szeretett angol vidék a gyors iparosodásban; művészete és politikája szenvedélyes vonzódást mutat a vidéki életmód - egy sosem volt, idillikus, lovagias, középkorias világhoz való visszatérés iránt.
   Ismerve a megannyi preraffaelita műben nyilvánvalóan jelenlévő mitikus és mágikus képi világot, nem meglepő, hogy oly sok viktoriánus fantázia-író állt kapcsolatban ezzel a körrel. George MacDonald, a The Light Princess és más klasszikus tündérmesék szerzője Georgiana Burne-Jones apja volt; Rudyard Kipling, A dzsungel könyve és a Puck of Pook's Hill szerzője a nő unokaöccse. Ford Maddox Ford, a preraffaelita festő, Ford Maddox Brown unokája karrierjét tündérmesék írásával kezdte. E. Nesbit, a The Enchanted Castle és más, a gyermek-fantasyt megújító mesék szerzője Dante Gabriel Rossetti unokahúga volt, illetve Christina Rossettié, kinek fantasy-verse, a Goblin Market a kor egyik klasszikus viktoriánus alkotása. Lewis Carroll, William Allingham, Lawrence Houseman és más mágikus versek, illetve prózák szerzői voltak a tagjai a tágabb preraffaelita körnek... S még John Ruskin is megpróbálkozott tündérmesékkel (King of the Golden River).
   Egy végső kapocs fűzi még össze a modern fantasztikusokat a konvenciókra mit sem adó festőkkel és költőkkel, akik egy teljes évszázaddal előttünk éltek és szerettek, dolgoztak és álmodtak. Miként a korai Preraffaelita Testvériségnek (még mielőtt a divat hullámai kedvező irányba fordultak volna), a fantasztikusoknak is a hivatalosan elfogadott és elismert művészeten kívül kellett tevékenykedniük, alkotniuk. A fantasztikusok olyan témákat használnak fel, amelyek az ún. komoly művészek érdeklődési körén kívül, vagy ha úgy tetszik, az alá esnek: mítoszt, mágiát, tündérmeséket és olyan történeteket, amelyek arcátlanul romantikusak. A preraffaelita művészek mesterségeknek és dekorációnak gúnyolt formákban, nem pedig magas művészeti ágakban dolgoztak: kerámiázás, szövés, hímzés, ékszerészet, bútor és könyvtervezés - csakúgy, mint mi tesszük azt ma, akik olyan formákban dolgozunk, amelyeket ritkán tekintenek magas művészetnek: különböző irányzatokban, zsáner-irodalmakban, gyermekmesékben, könyvillusztrációkban és képregényekben.
   A preraffaeliták nem vették figyelembe koruk konvencióit és az őket könnyedén elutasító kritikusokat. Nem voltak hajlandók olyanra változtatni álmukat, hogy az illeszkedjék a korhoz - megváltoztatták inkább a körülöttük levő világot. Talán ha ez az álom kandallópárkány körüli csempékben jelenik meg, parányinak, erőtlennek, s ily módon következetlennek tűnhet a világ megváltoztatására... Ám ezek a dolgok még mindig hatással vannak a ma emberének művészetére, álmaira és hétköznapi életére több mint száz évvel megszületésük után. A preraffaelita álom, látomás még mindig él, hogy inspirálhasson mindannyiunkat. Talán egy nap ugyanezt mondhatjuk majd el a mi századunkban született mitikus művészetről és irodalomról is. Addig is bátorságot meríthetünk a preraffaeliták gyönyörű alkotásaiból - a hét eredeti, lázadó fiatalembertől, a férfiaktól és nőktől, akik követték őket, és minden rendíthetetlen, álmodozó lélektől, aki ugyanezen az úton járt előttünk.