Aquir mágia

Az aquirok Ynev legősibb lakói, múltjuk az óidők homályába vész - hozzájuk képest még az elfek is kései jö­vevények, legfeljebb a sárkányok vetekedhetnek velük. Ak­kori­ban léptek a teremtés színpadára, amikor a világot még más törvények irányították: az első istenek anyagi testben jártak közöttük, a mágia pedig nyers örvényekben kavargott mindenfelé. Sötétebb és va­dabb korok maradékai ők; életfel­fogásuk, lelki felépítésük, környezetükhöz való viszonyuk gyökeresen más, mint az utódfajoké.

Ez a különbség legélesebben talán az alkalmazott mágia terén mutatkozik meg. Az utódfajok már egy megál­lapodott, nyugalomban lévő világban sajátították el a misz­tikus tu­dományokat, s a rejtett energiákat csak bonyolult manipu­lációkkal képesek a maguk hasznára fordítani. Az aquirok viszont a háborgó-forrongó őskáosz gyermekei: ha mágiát használnak, közvetlenül az ősforrásból merítenek, nem pa­zarolják az idejüket meditációra, energiagyűjtésre, összpon­tosításra. A két módszer között tátongó szakadékot legtalá­lóbban egy analógiával érzékeltethetjük. Ha a mágia alkal­mazása megfelel az olvasásnak, akkor az utódfajok fejtetőn állva, fél szemmel, tükörből betűzgetik a szöveget; az aquiroknak ezzel szemben nincs más dolguk, mint belela­pozni az előttük nyugvó fóliánsba.

A klasszikus mágiában a varázsló a környezetéből - az egész Ynevet körülvevő manahálóból - vonja ki a va­rázsla­taihoz szükséges energiát. Az eljárás szigorú önfe­gyelmet, megtisztított tudatot és erős összpontosítást igé­nyel. Föl­használásáig a manát a mágus az elméjében tárolja; amikor szabadjára engedi, rituális varázsigékkel, jelekkel és kéz­mozdulatokkal tereli a megfelelő csatornába, s éri el a kí­vánt hatást. Ez a módszer igen bonyolult, az egyes varázs­latok elsajátítása hosszú éveket, évtizedeket vesz igénybe.

Az aquirok ezzel szemben kettős természetű lények: anyagcseréjük egyszerre zajlik profán és mágikus síkon. Ez azt jelenti, hogy fizikai testük jelentős mennyiségben tartal­maz kötött állapotban lévő mágikus energiát, amely állan­dó tartalékot képez, és bármikor felszabadítható. Ezt a faj­ta energiát nyers manának - szakszóval odnak - nevezzük. A közönséges manától az különbözteti meg, hogy nem kü­lön­féle mesterséges pszi-szűrőkön keresztül jut a szervezet­be, hanem természetes anyagcsere útján, és fizikailag meg­fog­ható formában van jelen. Az élő aquirok testnedvei és szö­vetei telítve vannak oddal; haláluk után az energia órák le­forgása alatt elpárolog földi maradványaikból, mivel a má­gikus anyagcsere leáll.

Az od felszabadításához nincs szükség bonyolult mű­ve­letekre, az aquirok számára ez ugyanolyan természetes do­log, mint az embereknél a lélegzés. Az energiának persze formát, irányt és célt kell adni, ám ezt az aquirok a létező legegyszerűbb módon oldják meg: beszéddel. Anyanyelvük - mely még az óidőkben alakult ki - képes az od manipulá­lá­sára és formába öntésére. A mágikus energiáknak ez a szinte ösztönös alkalmazása a teremtés hajnalán minden értelmes lénynek sajátja volt, mostanság azonban már csak az aquirok (és még egy-két félig elfeledett nép) gyakorolják.

Az aquir mágia egyedi vonásai a fentebbiekből adó­dóan a következők.:

1. A manahálótól teljesen függetlenül működik. Az aquiroknak mindig rendelkezésükre áll a szervezetükben el­raktározott od, és korlátozás nélkül képesek felhasz­nálni. Ráadásul az od a testükben keletkezik, nem a kör­nyezetük­ből vonják ki; ha teljesen kimerítették a varázs- ' hatalmukat, az manamentes területen is újratermelődik.

2. Erősen zavarja a manahálót. Egy aquir hatalomszó ki­mondása olyan hatással van a manaháóra, mintha szik­lát hajítanának egy békésen fodrozódó tóba. Az elhang­zásával egy időben alkalmazott hagyományos varázsla­toknak ko­moly esélyük van rá, hogy nem jönnek létre, hanem egysze­rűen szertefoszlanak; elsöpri őket a hul­lámverés. Ez egyfajta kísérőjelenség, a hatalomszó erede­ti hatásától teljesen füg­getlen. A manaháló háborgásá­nak persze visszhangja is van: a tanult varázslók és mágia más avatott művelői mindig megérzik, ha hata­lomszavakat használnak a közelükben.

3. Egyetlen szegmens alatt aktiválható. A hatalom­szavak lényegében aquir nyelven kiáltott parancsok. Alkal­mazó­juknak sem összpontosítania nem kell rájuk, sem kí­sérő kézmozdulatokat végeznie.

4. Nem dobható ellene mágiaellenállás. A természetes mágiaellenállás, illetve a különféle típusú pszi-pajzsok a klasszikus mágia elvén működnek, így hát csak az ellen nyújtanak védelmet. A hatalomszavak ellen kizárólag od felhasználásával lehet védekezni, ami az utódfajok szer­ve­zetéből hiányzik.

5. Huzamosabb használata kimeríti, sőt meg is ölheti alkal­mazóját. Az aquirok hatalmas mennyiségű fölös oddal rendelkeznek, ha, azonban nyakló nélkül dobálóznak a ha­talomszavakkal, egy idő után még ők is kifogynak be­lőle. Természetesen ilyenkor is folytathatják, ezzel azon­ban ször­nyű terhet rónak a szervezetükre, amely előbb­utóbb meg fogja sínyleni. Hatványozottan vonatkozik ez az utódfajok­nak arra a maroknyi egyedére, akik vala­mely különleges kö­rülmény folytán képesek az aquir má­gia alkalmazására: az ő od-tartalékuk minimális.

6. Hatása egyszerre érvényesül a létezés párhuzamos síkja­in. Nem nyújt tehát védelmet ellene, ha valaki viasszal bedugaszolja a fülét, de még az sem, ha valami módon tö­kéletesen kikapcsolja minden érzékszervét. Elmarad vi­szont a hatás, ha a fizikai síkon megakadályozzák a ha­talomszó elhangzását, például mágikus csendaurával ve­szik körül az aquirt. (Az energia ez esetben is felszaba­dul, ám ártalmatla­nul szertefoszlik, mivel az aquir nem tud a beszédével célt és irányt adni neki.)

7. Használata nyelvhez kötött. Ez nem azt jelenti, hogy va­lahányszor az aquirok megszólalnak az anyanyelv­ükön, csupa hatalomszót mondanak! Beszédük csak akkor telí­tődik mágikus energiával, ha kiejtés közben nyomatéko­sítják. Ilyenkor kiáramlik belőlük a szervezetük által ter­melt odnak egy töredéke; így jön létre a hatalomszó. Mindazo­náltal hatalomszavakat kiejteni csak és kizáró­lag ősvilági nyelveken lehet!

Az aquir nyelv és dialek­tusai

Az aquir nyelvnek három (illetve négy) jól elkülönít­hető di­alektusa létezik: a Szolganyelv, a Nemes Nyelv és a Titkos Nyelv Az utódfajoknak azok az egyedei, akik megta­nulnak aquirul, a Szolganyelvnek egy romlott változatát be­szélik, amit néha Korcsnyelvnek is hívnak. Az egyes hata­lomsza­vaknak ennek megfelelően általában három vagy négy ver­ziója van. A magasabbrendű nyelvekben a hatalom­szavak hatása erőteljesebb, od-igényük nagyobb.

A magasabbrendű dialektusok feltételezik az alacs­onyabbrendűek ismeretét, fordítva azonban ez nem áll. Egy közönséges aquir, akinek a Szolganyelv az anyanyelve, be­széli a Korcsnyelvet is, a Nemeset és a Titkosat viszont nem. Ugyanakkor egy aquir nagyúr, aki a Titkos Nyelv be­avatottja, mindegyik dialektusban meg tudja értetni magát - bár aligha fog odáig lealacsonyodni, hogy a Korcs- vagy a Szolganyelvet használja!

Fontos leszögezni, hogy ha valaki megtanulta vala­me­lyik nyelvjárást, az a dialektus összes hatalomszavát is­me­ri. Elvégre a hatalomszavak nem egyebek közönséges nyel­vi fordulatoknál, némi nyomatékkal ejtve!

A Korcsnyelvet az aquiroknak azok a rabszolgái be­szé­lik, akik nem tartoznak ugyan közéjük, mégis részesültek abban a kiváltságban, hogy megtanították őket aquirul. Raj­tuk kívül csak maroknyi beavatott ismeri a Korcsnyel­vet: az Anat-Akhan fejvadászai, a Kobrák átoperált ügynö­kei, a Fa­döntők. törzsének ork-aquir félvérei, a Symarel Berkanu bo­szorkányrend és a Pókok, a Homálytestvér gyer­mekei. A tiltott tudásért tönkregyötört testtel és korai halál­lal fizetnek; az ellenérték Ynev-szerte rettegett hírnevük.

A Szolganyelv a legalacsonyabb fokozat, amin egy szü­letett aquir az anyanyelvét beszélheti! Ez más szóval azt je­lenti, hogy a legnyomorultabb aquir torzszülöttek is lénye­gesen több hatalomszót ismernek és használnak, mint az Anat-Akhan legképzettebb Transcepse. Az ismertebb aquir fajok közül Kránban a gho-raggok és a kir-sissek beszélnek Szolganyelven, Ediomadban pedig a Szolgák (Idan Va'Dreeteh).

A Nemes Nyelv a kultúrahordozó aquir népek dia­lektu­sa, akik már nem számítanak szolgarendűnek, ám faj­tájuk vezetésére sem tarthatnak igényt. Háborúban közülük ke­rülnek ki az aquir seregek hadnagyai és kapitányai, időn­ként pedig diverziós feladatokat osztanak ki rájuk. Ez utób­bi kategóriába tartoznak például az alakváltó shi-krisek. Érde­kes, hogy a rettegett hírű sötét elfek is a Nemes Nyel­vet be­szélik; úgy tűnik, státusuk az aquirok között nem számít annyira kiemelkedőnek, mint azt hatalmukból gon­dolhat­nánk.

A Titkos Nyelv ismerői kétszáznál is kevesebben vannak egész Yneven. Ők az aquirok generálisai és arisztok­ratái; fé­lelmetes erőknek parancsolnak, s hatalmukat még a Tizen­hármak is félik. A kráni aquirok közül ide sorolhatók a a­quadok és a mos-quinek, az ediomadiak közül pedig egyes Valóvérűek (Rachat Ma'Niigan). A köznapi érintkezésben ők is a Nemes Nyelvet használják; a Titkos Nyelvre csak akkor váltanak át, ha egymás között vannak, vagy ha' le akarnak számolni valakivel: Ilyenkor jaj a külvilági idegen­nek: nincs az az egyszerű kalandozó, aki dacolni tudna az .aquirok nagyjainak haragjával!

Az od

Az aquirok belső mágikus energiáját, az odot. pon­tokban (Op) mérjük. Minden aquir meghatározott mennyi­ségű Op­vel rendelkezik; ez az érték általában fajspecifikus. A hata­lomszavak aktiválása Op-be kerül; hogy egészen pontosan mennyibe, az attól függ, hogy milyen nyelven hangzik el a hatalomszó.


 

Korcsnyelv

1 Op

Szolganyelv

2 Op

Nemes Nyelv

3 Op

Titkos Nyelv

4 Op


 

Ne felejtsük el, hogy a magasabbrendű nyelvek isme­rői beszélik az alacsonyabbrendű nyelveket is - tehát például egy mos-quinnek nem feltétlenül muszáj a Titkos Nyelven kimondania a hatalomszót, használhatja a három másik di­a­lektus valamelyikét is!

Ha az aquirnak elfogyott az Op-je, de hatalomszót akar alkalmazni, megteheti - ez esetben azonban a hatalom­szó költsége közvetlenül az Ép-iből vonódik le. Ilyenkor a vesz­teség maradandó, semmiféle profán vagy mágikus mód­szerrel nem lehet meggyógyítani. Az aquir végsőkig kiszipo­lyozta a saját szervezetét, és tartós belső károsodáso­kat szenvedett. (Ennek a jelenségnek tudható be az aquir mági­át használó halandók lassú sorvadása és korai örege­dése Nekik nagyon kevés Op-jük van, ezért gyakran túl­erőltetik magukat.)

Ha od-értékük a maximum alá csökkent, az aquirok minden órában automatikusan visszakapnak 1 Op-t. Ehhez sem meditálniuk, sem pihenniük nem kell: a szervezetük egyszerűen újratermeli a felhasznált energiát. Aquir mágiát alkalmazó halandók esetében az újratermelés üteme lénye­gesen lassúbb: ők 12 óránként nyernek vissza 1 Op-t.

Az aquirok - a többi fajjal ellentétben - védekezni is tud­nak a hatalomszavak ellen. Ösztönösen megérzik ugyanis, hogy hány Op-t fektetett bele a hatalomszóba az ellenfelük, és ha ők a maguk részéről ugyanennyi Op-t ál­doznak a tá­madás elhárítására, a hatalomszó nem hat rájuk: Ez a fajta védelem szigorúan személyes: ha a hatalomszó több alany­ra fejti ki hatását, az Op-ket feláldozó aquir csak önmagát mentesíti.

A támadó jelegű hatalomszavak elleni védekezés telje­sen ösztönös, összpontosítást nem igényel. Nem számít kü­lön cselekvésnek, ezért nem járnak miatta levonások a har­ci dobásokhoz. Egy körben korlátlan számú támadás el­len lehet védekezni, bár mindegyik elé külön-külön kell Op­gátat emelni. Mivel ez teljesen automatikus reakció, kezdeményeződobást sem szükséges tenni rá. Ha az aquirokat bármikor - akár álmukban is - hatalomszavas tá­madás éri, ösztönösen elhárítják -feltéve, ha van rá elég Op-jük. Amennyiben ugyanis a támadás erőssége akár egyetlen ponttal is meghaladja a védekezésre fordított Op­mennyiséget, a hatalomszó maradéktalanul kifejti rájuk a hatását. (Természetesen az aquirok nem kötelesek védekez­ni; ha úgy látják jónak, lemondhatnak erről a lehetőségről.)

Az aquir mágiát használó halandók ugyanígy képesek védekezni a hatalomszavak ellen, egyetlen fontos különb­séggel: ők nem érzékelik ösztönszerűen a támadás erőssé­gét. Amikor meghatározzák, hogy hány Op-t áldoznak az el­há­rítására, találgatniuk kell.

Nem minden hatalomszó támadó jellegű: akadnak olya­nok is, amelyek a kimondójukra hatnak, vagy hosszabb-rö­videbb ideig tartó mágikus jelenségeket idéznek elő. Ezek­nek a hatalomszavaknak a hatását ugyanilyen módon meg lehet szüntetni: csak az kell hozzá, hogy egy másik aquir feláldozzon annyi Op-t, amennyibe a hatalomszó került. (A gyakorlatban ilyenkor spontánul kigondolt ellen-hatalom­szavakat használnak.) Mivel ez tudatos, aktív cselekvés, kezdeményeződobást kell tenni rá, és az adott körben az aquir egyik akciójának számít.

Á fentiek miatt az aquirok egymás közt folytatott vi­szá­lyaikban erősíteni is szokták a hatalomszavaikat. A hata­lomszavak erősítése teljesen másképpen működik, mint a hagyományos varázslatoké. Nem a hatásfokukat módosítja - az attól függ, milyen nyelven ejtik ki őket -, hanem az át­ütő­erejüket és a más hatalomszavakkal szembeni ellenál­lóképességüket. Egy Nemes Nyelven kimondott Csontrom­bolás mindig ugyanannyi veszteséget fog okozni, függetle­nül attól, hogy az erőssége 3-as vagy 45-ös; a különbség annyi a két verzió között, hogy a 3-as erősítésű Csontrom­bolásnak az utolsó aquir szolga is ellenáll, a 45-ös erősíté­sű­nek a hárítása viszont már egy nemes aquir od-tar­talékait is igénybe veszi. Vagy más példával élve: a 4-es erő­sítésű ős­elemi Metamorfózis (Titkos Nyelven kimondva) egyetlen körrel sem tart tovább, mint a 64-es erősítésű, csak éppen ez utóbbit egy ellenséges aquir sokkal nehezeb­ben tudja meg­szüntetni.

Hatalomszavakat csak az alap Op-költségük, egész szá­mú többszöröseire lehet erősíteni. (Az alap Op-költség an­nak a függvénye, hogy milyen nyelven ejtik ki őket; lásd fentebb.) Például: a Nemes Nyelven kimondott hatalomsza­vak alaperőssége 3-as, ezért föl lehet erősíteni őket 6-osra, 9-esre vagy 99-esre, de teszem azt 5-ösre vagy 40-esre nem.

Ha egyszerű halandókkal akad dolguk, az aquirok nemi­gen bajlódnak a hatalomszavaik erősítésével. Több kárt úgysem tudnának okozni velük, legfeljebb az ellenük való védekezést nehezítenék meg - a külvilágiaknak viszont ele ve semmi védelmük nincsen az aquir mágiával szemben. A hatalomszavak már alaperősítésen is könnyűszerrel végez­nek velük.

A hatalomszavak másik fontos tulajdonsága, hogy meg­zavarják a manaháló finom szövedékű áramlatait. A mana­örvény pillanatokig tart csupán, ám annál hevesebb. A játék nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy a hatalomszó kimon­dása után, az adott kör hátralévő részében létrejövő hagyo­mányos varázslatoknak komoly esélyük van rá, hogy nem sikerülnek. Ennek a valószínűsége attól függ; milyen nyelven ejtik ki a hatalomszót.


 

Korcsnyelv 25 %

Szolganyelv 50 %

Nemes Nyelv 75 %

Titkos Nyelv 100 %


 

Ha a varázslat nem jön létre, a ráfordított manamenyi­ség elvész: minden látható kísérőjelenség nélkül szétszóró­dik a háborgó manahálóban. Amennyiben egy kör­ben több hatalomszó is elhangzik, külön-külön mindegyikre ki kell dobni a százalékos esélyt, tehát nem csak a legerő­sebbnek a hatása érvényesül. Könnyű belátni, hogy ha egy varázsló­nak nagyobb számú aquirt vezérel az útjába a rossz sors, az egyetlen esélye a gyorsaságban rejlik: a hatalomsza­vak ki­ejtése előtt létrehozott varázslatokra ugyanis értelem­szerű­en nem kell százalékos dobást tenni.

Az érem másik oldala, hogy a manaörvény által tá­masz­tott hullámverést a hatalomszó kimondója körül 1 km-es körzetben minden varázsló észleli. ("Varázsló" alatt ez eset­ben szigorúan a mozaikmágia művelői értendők; a többi má­giahasználó kaszt titkos érzékei korántsem ennyire kifino­multak, ők csak akkor figyelnek fel a hatalomsza­vakra, ha hallótávolságon belül tartózkodnak.) Sűrűn lakott vidéken tehát rendkívül nehéz - ha ugyan nem lehetetlen - titokban alkalmazni az ősfajok mágiáját.

Amennyiben konfliktushelyzetbe kerülnek, az aquirok ­érthető módon - a hatalomszavak használatát része­sítik előnyben az alkalmazott erőszak más formáival szem­ben. Egymás közötti viszálykodásaikban ez nagyon hamar fel­emészti az od-tartalékaikat, hiszen támadásra-védekezésre egyaránt ebből merítenek, és egy 10-es erősítésű od-pajzsot általában a legutolsó szolga is fel tud állítani. Az avatatlan külső szemlélő persze az egészből csak annyit lát, hogy a harcoló felek félelmetes hangzású, bömbölő-csikorgó igéket vagdosnak egymás fejéhez, és közben nem történik semmi. (Legalábbis addig, amíg egyiküknek el nem fogynak az Op-i.) Egyetlen aquir sem szeret azonban védtelenül maradni az ellenséges hatalomszavakkal szemben, ezért ha Op-kés­zle­tük megcsappan, változtatnak a taktikájukon. A sötét elfek például félelmetes harcosok; a sa-quadok Káosz­Metha párt­fogását élvezik; a mos-quinek kitanulták a klasszikus mágia fogásait.

Alapvetően más a helyzet, ha az aquirok nem saját test­véreikkel, hanem az utódfajok gyermekeivel kerülnek szem­be. Ilyenkor szinte biztosra vehetik, hogy ellenfelük képte­len védekezni a hatalomszavak ellen, és nem haboznak ki­használni az alkalmat. Arra azért vigyáznak, hogy az Op­tartalékuknak legalább a fele megmaradjon - egyfajta elemi elővigyázatosság ez, arra az esetre, ha egy másik aquir (pél­dául harcostársaik egyike) orvul hátbatámadná őket. Mivel azonban közönséges halandók ellen alaperősítésen hasz­nál­ják a mágiájukat, a szolgarendűnél előkelőbb aquiroknak aligha lesz szükségük Op-ik felére; egy átlagos kalandozótársaságot négy-öt, egy kisebb hadsereget nyolc­tíz hatalomszóval letarolnak.

Hogy pontosan mekkora egy aquir maximális Op-kész­lete, az elsősorban a fajától függ, de bizonyos tűréshatá­ron belül egyedi eltérések is létezhetnek. Az alábbiakban sorra vesszük a Bestiariumban ismertetett aquir fajokat, megad­juk az átlagos Op-értékeiket, és néhány szóval jelle­mezzük mágiahasználatuk sajátságait.


 

1. Gho-raggok: Ez a harcias kráni aquir nép nem sok gondot fordít a nyelvi kultúrára. A mindennapi érintkezés­ben a Korcsnyelvet beszélik (a többi aquir ezért mélysége­sen lenézi őket), de ismerik a Szolganyelvet is: elsősorban törzsi rituáléikon használják. A fegyveres harcot módfelett kedvelik, mindazonáltal közben nem haboznak a Szolga­nyelv hatalomszavaival lesújtani ellenfelükre. Mivel vala­mennyien kevertvérűek (csak az apjuk gho-ragg, az anyjuk mindig közönséges halandó), a szervezetük viszonylag ke­vés odot termel: az egyes egyedek maximális Op-értéke 10 és 20 pont között mozog.


 

2. Kir-sissek: Ezek az aquirok nagyon ritkán beszél­nek; ha mégis, akkor a Szolganyelven szólalnak meg. Té­bolyító hatalmú énekük az aquir nyelv egy kizárólag általuk ismert alkalmazási módja. Op-t ugyan nem kell fizetniük érte, ezt azonban az ének hatásfoka sínyli meg, hiszen a ha­gyomá­nyos mágiaellenállás bizonyos fokig védelmet nyújt ellene. Ha a kir-sissek látják, hogy énekük hatástalan, a Szolga­ nyelv hatalomszavaihoz folyamodnak. Így általában el tud­ják kerülni a fegyveres harc kockázatát, amelyben nem je­leskednek különösebben. Az egyes egyedek maximális Op­értéke 20 és 30 pont között mozog; ha Op-tartalékuk 5 pont alá csökken, kísérteties énekük elveszti őrjítő bűverejét.


 

3. Mos-quinek: A mos-quinek az újító szellemű, változá­sokra fogékony aquir népek közé tartoznak. Évtízezre­dekkel ezelőtt felkeltette kíváncsiságukat az utód­fajok klasszikus mágiája, és nem nyughattak addig, amíg minden csínját-bínját el nem sajátították. Igen bonyodal­masnak ta­lálták viszont a manakinyerésre használt eljáráso­kat, és ki­fejlesztettek rá egy újfajta módszert. Lényegében véve a tes­tükben tárolt od-energia bizónyos hányadát ala­kítják át fo­lyamatosan manává. Ez azzal a következménnyel jár, hogy od-tartalékaik - ahhoz képest, hogy nemes aquirok - vi­szonylag szűkösek, ellenben állandóan megújuló saját manaforrással rendelkeznek, amely a manahálótól függet­le­nül működik. A hagyományos mágia mélyenszántó isme­rete némi előnyhöz juttatta őket a többi aquirral szemben; Op-iket gyakorlatilag csak a hatalomszavak elleni védeke­zésre használják. Más a helyzet persze, ha egyszerű halan­dókkal harcolnak; ilyenkor kíméletlenül alkalmazzák a ha­talomsza­vakat, amelyeket a legmagasabb fokon - a Titkos Nyelven - ismernek. Az egyes egyedek maximális Op-értéke 50 és 60 között mozog.


 

4. Sa-quadok: Ezek a fanatikus aquirok valamen­nyien a Titkos Nyelvet beszélik, ami pátriárkáik szerint Káosz­Metha adománya volt a népüknek. Az aquir nyelv alsóbb­rendű dialektusait megértik ugyan, megszólalni azonban nem hajlandók rajtuk, és ez a hatalomszavakra is vonatko­zik. Következésképpen még az aquirok között is hírhedtek arról, hogy az őket ért inzultusokra mindig a leg­pusztítóbb és legelrettentőbb módon reagálnak. Mivel nemes aquir lé­tükre szokatlanul sokan vannak - fajuk lélekszámát megkö­zelítőleg negyvenre becsülhetjük -, elég nagy különb­ség mutatható ki az egyes egyedek varázshatalma között. legfiatalabb, öt-hatezer éves sa-quadok maximális Op-tar­ta­léka 60 pont körül van; ők a kráni Középső Tartományok­bajn -élnek, két-három fős csoportokban. Ugyanez az érték azoknál a pátriárkáknál, akik Shackallor tilalmával dacol­va (és valamelyik testvérének titkos pártfogását élvezve) prédi­kálják Káosz-Metha igéit a Tiltott Tartományokban, akár a 100 pontot is elérheti. A legtöbb sa-quad Op-készlete vala­hová e két szélsőség közé esik.


 

5. Shi-krisek: Ezek a rendkívül intelligens és vesze­del­mes alakváltók nem tartoznak ugyan a nemes aquirok kö­zé, igazából azonban szolgarendneknek sem mondhatók, hi­szen - különleges képességeik miatt - gyakran bíznak rá­juk önállóan végzendő, bonyolult döntéseket és jó helyzet­meg­ítélést igénylő feladatokat. Más kérdés persze, hogy a shi-krisek ösztönösen irtóznak mindenféle fegyelemtől; in­nen fakad uraik iránt táplált olthatatlan gyűlöletük. (Nem igaz, hogy a nemes aquirok a legalantasabb munkákat is shi-krisekkel végeztetik; ilyesmire legfeljebb fenyítés gya­nánt fanyalodnak. Ami keveset az. utódfajok erről tudnak, azt küldetésük során elfogott alakváltókból szedték ki, akik erő­sen eltúlozták a saját rossz helyzetüket. Valójában a shi­krisek viszonylag megbecsült tagjai az aquir társadalom­nak; csak éppen még senki nem utazott el a Tiltott Tartomá­nyokba, hogy ezt kiderítse.) Mindent összevetve bizton ál­lítható, hogy a shi-krisek a legveszedelmesebb aquirok, akikkel a kalandozó Kránon vagy Ediomadon kívül talál­kozhat. A Nemes Nyelvet beszélik, ám ha idegen környezet­ben diverziós munkát végeznek, általában óvakodnak a ha­talomszavak használatától; ha akad a közelben egy-két va­rázsló, könnyen lelepleződhetnek. Amennyiben ez bekövet­kezik, persze már nincs miért óvatoskodniuk; ilyenkor min­den hatalmukat szabadjára eresztik, akár az összes Op­jüket elhasználják, hiszen más aquirok - akiktől tartaniuk kellene - nemigen vannak a közelükben. Egy leleplezett shi­kris fog­lyul ejtése hihetetlenül nehéz feladat, mivel az egyes egye­dek maximális Op-értéke 40 és 50 között mozog.


 

6. Sötét elfek: Az obszidiánelfek érdekes módon nem örvendenek igazán nagy megbecsülésnek az aquir társada­lomban. Ennek okait csak találgatni lehet; valószínűleg a faj őstörténetében keresendők. Tény, hogy a sötét elfek ha­talma vetekszik a nemes aquirokéval, ennek ellenére azok nem is­merik el őket maguk közül valónak. Az egyik sáska­mágus (mos-quinj például gyűlöli a másikat, folyamatosan a vesz­tére tör - egyszersmind azonban tiszteli is benne az ellenfe­let, nem vitatja el tőle rangját, méltóságát, számon tartja emlékezetes tetteit. Ugyanez a mos-quin egy obszidiánelfben nem lát egyebet vérszomjas ragadozónál, veszedelmes, ám kezelhetetlen állatnál, és Shackallor ido­mítatlan kopójának tekinti. A sötét elfeknek e sajátságos státusa abban is tükröződik, hogy csak a Nemes Nyelvet be­szélik, a Titkos Nyelv aquirfejedelmek számára fenntartott misztériumaiba nem nyernek beavatást. A szervezetükben lappangó mágikus energia mindazonáltal igen jelentős; az egyes egyedek maximális Op-értéke 70 és 90 között mozog.


 

7. Korcsok (Ochak Va'Maadad): Az ediomadi kor­csok helyzete egyedülálló az aquirok körében, mivel - né­mák lé­vén - nem képesek a hatalomszavak használatára. Mágikus értelemben tehát nyomoréknak minősülnek - ezért is taszí­tották ki őket a Mélyebb Csarnokokból. Az aquir di­alektuso­kat a Nemes Nyelvvel bezárólag megértik ugyan, de hasz­nálni nem tudják. Mindazonáltal aquirok ők is, szerve­zetük folyamatosan termeli az od-energiát - ám ezt kizárólag a tá­madó hatalomszavak elleni védekezésre fordíthatják. Va­rázshatalmuk teljesen passzív; még ellen-hatalomszavakat sem használhatnak a tartós effektusok megszüntetésére. Ez persze keserűvé és ingerlékennyé teszi őket; frusztrációju­kat a kezük alá adott Szolgákon élik ki. Az egyes egyedek ma­ximális Op-értéke igen széles skálán mozog, 20-tól egé­szen 50 pontig. Túlnyomó többségük persze a skála alsóbb régi­óiba sorolható; nagyon kevés olyan van közöttük, aki 30-nál több Op-t képes tárolni a szervezetében.


 

8. Szolgák (Idan Va'Dreeteh): Ez a kevert vérű nép­ség összetételét tekintve rendkívül vegyes. Körülbelül tíz száza­lékukat bukott korcsok teszik ki; rájuk nézve a 7. pont alatt megadott szabályok az irányadóak, bár maximális Op­értékük sohasem haladhatja meg a 25 pontot. További tíz százalékuk viszonylag romlatlanul őrizte meg az ősi aquir vért; ők Szolganyelven beszélnek, maximális Op-értékük 5 és 10 között mozog. Harcban ezek fajtájuk bajnokai és zász­lóhordozói. A fennmaradó híg vérű, gyülevész csürhe Ediomad söpredéke: csak a Korcsnyelvet ismerik, az egyes egyedeknek legfeljebb 2-5 Op-je van. Mégis hihetetlenül ve­szélyessé teszi őket, hogy általában nagy tömegben támad­nak, torkuk szakadtából üvöltve hatalomszavaikat. A lét­szám pótolja az egyéni képességek hiányát; ahol a szolgák hordája megjelenik a csatasíkon, ott a varázslók mágiája csődöt mond, az ellenséges sereg pedig szétzilálódik előt­tük, mint száraz falevelek a viharbán. Nem véletlen, hogy a Va­lóvérűek Ediomad külső gyepűire száműzték őket; két­há­romszáz szolga egy csapatban még számukra is komoly ve­szélyt jelentene.


 

9. Valóvértek (Rachat Ma'Nilgan): A Valóvérűek­ről na­gyon nehéz általánosságokban nyilatkozni, hisz gya­korlati­lag ahányan vannak, annyifélék. A legtöbben közülük - job­bára azok, akiket fizikailag még nem sorvasztott el tel­jesen az ezredéves beltenyészet - csupán a Nemes Nyelvet isme­rik; ezeket tulajdonképpen csak az különbözteti meg a kor­csoktól, hogy nem némák. (Harci- és Op-értékeik meg­felel­nek a korcsokénak.) Mások úgyszintén a Nemes Nyel­ven beszélnek, ám testük csenevészebb, varázshatalmuk erő­sebb. (Harci értékeiket lásd a Bestiarium "Valóvérű" cím­szava alatt; maximális Op-tartalékuk 45 és 65 pont között mozog. A Wayne Chapman és Raoul Renier M.A.G.U.S.­re­gényeiben szereplő ediomadi Valóvérűek részint ebbe a ka­tegóriába, részint az előzőbe tartoztak.) Végül pedig Ediomad legmélyebb bugyraiban él egy maroknyi ősaquir ­húsznál többen semmiképpen sem lehetnek -, akiknek a ha­talma a kráni nagyokéval vetekszik. Ezek a titokzatos lé­nyek sohasem merészkednek a felszínre; nem mintha félné­nek tőle, egyszerűen nem érdekli őket a külvilág. Az ediomadi főhierarcha, aki a hamis gőggel a Csarnokok Feje­delmének hívatja magát, sokkal csekélyebb kreatúra náluk; hozzájuk képest a Fekete Hadurak mind porszemek, bár egyesek kö­zülük állítólag kapcsolatban állnak a shuluri Bo­szorkány­erőd gazdáival. Ezek az aquirok fajtájuk mágiájá­nak meste­rei: a Titkos Nyelven beszélnek, s maximális Op­értékük 80 és t 20 pont között mozog.

Ellen-hatalomszavak

Az ellen-hatalomszavak spontán összeállított bűvigék, amelyek tartósan fennálló mágikus effektusok le­rombolá­sát célozzák. Éppen ezért nem lehet tételesen felso­rolni őket, hiszen mindegyiket másféle effektus ellen alkal­maz­zák, s kiejtőjük pillanatok alatt, ötletszerűen fogalmazza meg őket.

A megszüntetendő effektus általában egy másik hata­lomszó hatása. Ha ilyenkor az ellen-hatalomszó erősítése meghaladja a hatalomszó erősítését, az effektus azonnal ös­szeomlik. (Például egy aquirt, aki Őselemi Metamorfózis­sal átalakította magát, ellen-hatalomszóval vissza lehet változtatni eredeti formájába.) Az egyszer már kimondott hatalomszó utólagos erősítését az ősmágia törvé­nyei még akkor is tiltják, ha a hatása huzamosabb ideig tart.

Az ellen-hatalomszavak romboló hatását más ellen-ha­talomszavakkal semlegesíteni nem lehet! Általában ugya­nez vonatkozik azokra a támadó célzatú hatalomszavakra is, amelyek pillanatok alatt, maradandó érvénnyel fejtik ki ha­tásukat.

Az ellen-hatalomszavak alkalmasak a hagyományos mágiával létrehozott effektusok megszüntetésére is. Ez eset­ben a klasszikus varázslat erősítésének csak a tizede számít, lefelé kerekítve; például egy 25 E-s Tűzfal lerombolásához elegendő egy 3 Op-be kerülő ellen-hatalomszó. (Ez lehet egy alaperősítésű ellen-hatalomszó a Nemes Nyelven, vagy egy 3-as erősítésű a Korcsnyelven.) Magában a varázs­lásban az ellen-hatalomszavak nem képesek megakadá­lyozni az ellenséges mágusokat, a varázslat hatását azon­ban semlege­síthetik, amennyiben annak időtartama leg­alább 1 kör.

Ellen-hatalomszavakkal a hagyományos mágiával ké­szült varázstárgyakat is tönkre lehet tenni; ilyenkor a ben­nük tárolt energia felszabadul, és szétoszlik a man­ahálóban. Maga a tárgy sértetlen marad, ám mágikus hatal­mát elveszti. Az ellen-hatalomszó erősítésének a varázsesz­köz Mp-igé­nyének egytizedét kell meghaladnia, lefelé kere­kítve. (Egy egyszerű rúnakard Mp-igénye 63 pont; varázs­erejének vég­leges megszüntetéséhez tehát legalább 7 Op-be kerülő ellen-hatalomszóra van szükség.)

Védekezés a hatalomszavak ellen

Mint láthattuk, a közönséges halandónak nem sok esélye van az aquir , mágiával szemben; az ősnépek gyer­mekeinek egy-két kurtán odavetett szavukba kerül csupán, hogy egy­szer s mindenkorra eltöröljék őket a föld színéről. A tiszta­vérű aquiroknak még azok a kiváltságos kevesek sem iga­zán ellenfelek, akik szörnyű áldozatok és kimond­hatatlan tettek árán maguk is elsajátították az ősmágia alap­fogása­it. A tábortüzek mellett szájról szájra szálló regékben még­is számos olyan mitikus hős, legendás kalandozó szere­pel, akik bemerészkedtek Krán és Ediomad sötét bugyraiba, ke­resztülverekedték magukat a csapdákon s a földmélyi ször­nyeken, majd egy-két nemes aquir trófeájával az övükön tértek meg a felvilágba. Hogyan lehetséges ez?

Nos, először is ezeknek a történeteknek a java része pon­tosan az, aminek első hallomásra tűnik: mese. Tény és va­ló, hogy megdöbbentően sok ifjú és becsvágyó kalandozó keresi föl a hősi hírnév reményében Ediomad csarnokait; mint ahogy tény az is, hogy megdöbbentően kevesen jönnek vissza onnan. A regösök csak a sikeres vállalkozásokra em­lékeznek, a kudarcba fúltakat hamar elfeledik; ajkukon pe­dig előbb-utóbb minden apró csetepaté emberfölötti viadal­lá duzzad, s a levágott aquirok száma megszázszorozódik. En­nek bizonyítására álljon itt egy passzus a becsületben meg­őszült toraniki fegyvermester, Lothar dul Kosztasz vissza­emlékezéseiből, amiket - írástudatlan lévén - herceg­kapitá­nya egyik jegyzőjének mondott tollba.

"Méghogy én Valóvérűeket öltem volna? És a Mé­lyebb Csarnokokban? Teremtő Kyel, írnok uram, hogy mi te­mérdek balgaságot össze nem hordanak rólam azok a mé­zesmázos szavú kobzosok! Az égiek a tudói, de néha bele­gondolok, hogy a cifra lantpengető pávák valóban ennyire ostobák-e, vagy titkon más urat szolgálnak a hazug regéik­kel. Mert ez csak egyvalamire jó: a hegyek kőzé csábítja a fegyverre alig érett ifjakat, hírt és dicső­séget szerezni. El­mennek fiatalon és erőtől duzzadóan, aztán soha nem térnek vissza, vagy ha mégis, hát önma­guk árnyékaként, szótlanul és megkeseredve. Az ő ked­vükért mondom el írnok uramnak az igazat - énnekem már nincs szükségem hazug hírre-névre, épp elegendő di­csőséget szereztem Toraniknak a harcme­zőn. Mégsem ezért tisztelnek annyira őméltósága serkenő bajszú reg­rutái, hanem egy szégyenletes megfutamodás mi­att, amelynek terhe ötven esztendeje nyomja a lelkemet.

Igen, jártam a hegyekben. Megszédítette a fejemet az a sok históriás ércek Gorodak Malkhaszról, az öreg Vas­ökölről. Tán százszor is hallottam a tábortüzeknél, ho­gyan szállt szembe egymaga az elfajzott korcsok hordá­jával, ho­gyan kaszabolta szét puhány csigatestüket, s hogyan hasí­totta ketté derékig a csürhét hátulról dirigá­ló torzszülöttet. Tizedmagammal kerekedtem fel; szép szál legények voltunk mindahányan, s olyan keménynek hittük magunkat, akár a beriqueli tél. Csengő aranyban ,fizettük meg a pengénkre bocsátott áldást, mert úgy hal­lottuk, az aquirfajzatokat nem fogja a közönséges acél; jómagam Arel oltárán hagytam a pénzemet, de tudtam, hogy a többiek közül néhányan inkább a Háromfejű szentélyét keresték föl. Csak azt nem értettük, miért olyan mogorva velünk a vén vasököl. Le akart be­szélni minket az egészről, és amikor nem adtuk be a derekun­kat, káromkodva hátat fordított nekünk. Megörege­dett, gondoltuk mosolyogva; félti a hősi hírét a fataloktól.

A hegyekig vezető útról nem beszélek. vad vidék az, ötven éve még vadabb volt: nem maradt szűzen a pen­génk, míg célhoz értünk, de számítottunk erre, és nem fedtünk meg a saját árnyékunktól. Találtunk egy bar­langnyílást, amiből éjjelente gonosz párák szálltak föl. Orkok kóboroltak arrafelé; néha megrohanták a környék­beli falvakat, fiatal lá­nyokat raboltak, és bedobták őket a barlangba. Egyiküket sem látta viszont a családja so­ha többé.

Mi elkergettük az orkokat, a parasztok határtalan örö­mére. Pénzt nem fogadtunk el tőlük - koldusszegények vol­tak -, de a lányaik háláját nem utasítottuk vissza. El­végre a halálnál is rosszabb sorstól mentettük meg őket.

Úgy okoskodtunk, hogy bármi is lapul a barlangban, nagy szüksége van a, fiatal nőkre. Most, hogy az orkok elta­karodtak a környékről, senki sincs, aki szállítaná ne­ki ¢ket. Előbb-utóbb tehát ki kell dugnia az orrát a fel­színre; akkor pedig mi is ott leszünk, és megkapja tőlünk a magáét.

Felváltva álltunk őrséget a barlangtorok körül; hár­man közülünk éberen figyeltek, a többi pihent. Sodrony­ing­ben aludtunk, és a kezünk soha nem tévedt messzire a kard­markolattól; ostoba tejfelesszájúak voltunk ugyan, de nem bolondok. Az egyik cimborámnak egy kevés elf vér is folyt az ereiben, valahonnan dédapai részről; úgy osz­tottuk be a váltást, hogy éjszakánként mindig rajta le­gyen az őrség sora.

Két hét múlva jöttek elő, világos nappal; bármit is mondjanak, egyáltalán nem zavarja őket a fény. Le alábbis ezt a kettőt nem zavarta. Igen bizony, írnok uram, ketten voltak. Az egyik egy töpörödött kis gnóm, aszottalma-kép­pel és földig lógó karokkal; a .másik egy hétlábnyi óriás,, fu­rán csillogó páncélban, ami valahogy nem úgy idomult a tagjaihoz, ahogyan kellett volna. Egyáltalán nem látszottak félősnek vagy bizonytalan­nak.

Előrontottunk a bozótból, megszentelt kardjainkat magasra emelve. Körbevettük őket, elvágtuk mögöttük a visszautat. A tervünk az volt, hogy az egyiket élve fog juk el, és kiszedjük belőle, mi Van a barlangban. Említet­tem már, hogy nem voltunk bolondok; nem akartunk va­kon bele­rohanni az ismeretlenbe.

Gundar ért oda elsőnek az óriáshoz. Az áldott penge lesújtott a páncélra - és kettétörött. Az óriás meg sem rezdült az ütéstől, és a harci kiáltásainkat sem viszonoz­ta. Néma volt, mint a csuka; és gyors, mint a kígyó. Egy töviscsúcsos csatabárd lógott az oldalán; nyugodtan le­emelte a tartószíjá­ról, és széthasította vele Gundar fejét.

Két másik cimborám kétfelől közrefogta; ő suhintott egyet azzal az átkozott fegyverével, és megölte őket. Nem tudom, miféle mágia munkálhatott a vasában, de úgy vágta az acélsodronyt, mint izzó kés a vajat.

A társa, a gnóm nem hallgatott; éppen ellenkezőleg. Kimondott egy szót, ami mennykőcsapásként hasított a fe­jembe. Előfordult már veled, írnok uram, hogy amikor betű­vetésre oktatod őméltósága gyermekeit, a rovópálcá­juk megcsikordul a palatáblán, és a te hátadon végigfut a hideg? Nos, ez éppen ilyen érzés volt, csak mintha az az átokverte pálca a koponyád belsejét karistolná végig.

A levegőbe emelkedtem, és jó hét lábnyit zuhantam hátrafelé, nehéz sodronyingben. Fuldokolva kapkodtam le­vegő után, és mikor úgy-ahogy magamhoz tértem, lát­tam, hogy mind az öten így jártunk, akik a kis gnómot szemeltük ki magunknak. Ha közönséges boszorkány­mester, nem lett volna ideje rá, hogy összefondorkodjon valami varázslatot; ahhoz túl gyorsak voltunk, túl, fiata­lok. De neki egyetlen szavába került az egész.

Én még a kábaságot próbáltam kirázni a fejemből, amikor dul Barak már talpon volt, és megindult a gnóm felé. Ő volt az egyetlen köztünk, aki nem sodronyinget, hanem mellvértet viselt; lovaskatona korából őrizte meg ezt a szo­kását. A töpörödött kis aquir megint mondott valamit, mire a cimborámon szétrobbant a mellvért. Te­mérdek ujjnyi hos­szú, borotvaéles acélszilánkra. Nem volt szép látvány, írnok uram, elhiheted.

Ekkor még nem féltem, csak rettenetesen dühös vol­tam. Fölálltam; üvöltöttem. A kisgnóm tovább beszélt. A szavai visszhangot vertek a fjemben, végigbizsergették a bő­römet. Baloldali társam, alighogy feltápászkodott, úgy zu­hant vissza a fűre, mint a kő. Jobbfelől kiáltást hallottam: "Boldog isten, nem látok!" A tisztás túlsó szé­lén Tileo már egymaga viaskodott a páncélos óriással. Ő volt az elfszemű; a legjobb kardforgatónak. tartották mindünk közül. .

Sokáig azt hazudtam magamnak, az aquir gnóm bűvigéi futamították meg a lábamat. Pedig nem kellett ahhoz mágia, hogy én akkor elszaladjak. Szégyenletes tett volt, el­ismerem; ha ott maradok, talán segíthettem volna a többiek­nek, bár ezt igazából kétlem. bonc létem­re sokszor farkas­szemet néztem már a halállal - de vé­gignézni, ahogy pilla­natok alatt lemészároják. körülöt­tem a gárda legderekabb fi­atal harcosait; ez megtörte az elszántságomat. Rohantam, mint akinek démonok lohol­nak a nyomában; és azt hiszem, ez nem is járt messze a valóságtól, bár senki nem vette ma­gának a fáradságot, hogy az üldözésemre induljon.

Egy sűrű csalitban tértem magamhoz, és elöntött a szégyen. Három csatában vettem már részt akkor, és nem rendültem meg soha semmitől. Gyáva nyúl módjára megfu­tamodni; ezt nem vártam volna magamtól. Ott kel­lett volna .maradnom a többiekkel, és vállalni a halált. Ma már persze tudom, hogy futottak volna ők is, ha tud­nak, csak éppen én­rám aznap szélesebben mosolyogtak az istenek.

Visszamentem, és mindmáig vallom, hogy ez több volt, mint amit az emberek javarésze megtett volna a he­lyemben. Felkészültem a halálra; de mire a tisztásra ér­tem, ott már néma csend honolt. A cimboráimnak nyoma veszett, csak a füvön száradó vér tanúskodott a sorsuk­ról. Kilenc friss barázda húzódott a gyepen a barlang száj felé, amilye­neket a magatehetetlenül vonszolt testek hagynak maguk után. De a némi óriás ott maradt; Tíleo kardja végül mégis megtalálta a rést a páncélzatán. A ,fegyverét elvitték, őt ma­gát azonban a társa nem méltat­ta rá, hogy megadja neki a végtisztességet.

Elhatároztam, hogy leveszem róla a páncélt. Nem, nem hullarabló módjára viselkedtem; rosszabbul annál. Nem azt a szörnyű vértet kívántam, amit úgysem ember­testre szabtak; a tetemet akartam meggyalázni, szét­szabdalni, földbe taposni. Tehetetlen düh tombolt ben­nem, és kínzott a szégyen.

Nem bírtam lehámozni róla a páncélt, így hát végül szó szerint kivágtam belőle. Nem is lehetett volna más­ként levenni róla. Belülről egybe volt nőve azzal a ször­nyű vért­tel; akár egy csigaházban burjánzó húsdaganat. Nem a pán­célja volt, hanem a héja.

Legbelül megtaláltam őt magát is. Egészen pici volt, törékeny és csenevész, mint a vízfejű csecsemők, akiket a balsorsú anyák Darton ünnepén a tengerbe vetnek. A vég­tagcsonkjaiból szerteágazó csápok sarjadtak, melyek a pán­cél egész belsőfelületét beszőtték, és sárga nyálka folyt `be­lőlük, amikor a kardom átvágta őket. Csúf mészárosmunka volt.

Nem tudnám okát adni, miért hoztam vissza magam­mal Thorakba. Biztos nem a magiszterek kedvéért, akik bor­szeszes kádba rakták, és elrekkentették valahová a tudóshá­zuk pincéjébe. Talán valami zavaros bosszúérzet munkált bennem; ti elragadtátok tőlem az enyéimet, most lám, én ra­gadok el egyet közületek. Értelmetlen do­log volt persze, hi­szen aligha törődtek vele, mi történik a társuk holttestével. Ha érdekli őket, a nyomorult gnóm bizonyára azt is becipeli a barlangba a cimboráimmal együtt.

Mikor elterjedt a hír, hogy trófeát hoztam magammal, mindenki kikiáltott aquirölő hősnek. Kézről kézre adtak az előkelő társaságban; a csapszékekben ingyen mérték nekem a bort. Én pedig ittam, mint a gödény. Ittam, hogy ne keljen emlékezni a gyalázatomra; hogy ne le­begjen előttem folyton Gundar, dul Barak, Tileo meg a többiek arca; hogy ne köl­tözzön jéghideg reszketés az inaimbá, valahányszor eszembe jut az a torz vigyor az aquirgnóm arcán.

Egyszer a vén Vasököllel együtt részegedtünk le a sár­gafőldig. Összebarátkoztunk, és sok mindenre megtaní­tott. Aznap éjjel - két évvel a cimboráim halála után -, el­me­sélte nekem, hogyan tett szert ő az aquirölő névre. Az igaz­ságot a puhány hordákról meg a kettéhasított Való­vérűről.

De ez már az ő szégyenének a története lenne; és mi­vel régen a sírjában porlad, nincs jogom hozzá, hogy fol­tot ejtsek hősi emlékezetén." ,

Az aquirokkal viaskodó legendás bajnokokról szóló tör­ténetek legtöbbjében ilyen soványka igazságmag rejlik, vagy éppenséggel teljes egészében koholmányok. Ez azon­ban nem jelenti azt, hogy az összes csupa hazugság lenne. Akad közöttük néhány, ami többé-kevésbé híven tükrözi a valóságban történteket, az elkerülhetetlen cifrázásoktól és tódításoktól eltekintve. Nagyon kevés ilyen hiteles esetet is­merünk, s azok zöme is mitikus alakok, eleven legendák ne­véhez fűződik. Néhány példából azonban - és most a kö­zel­múlt eseményei közül válogatunk - úgy tűnik, hogy alka­lo­madtán közönséges halandóknak is sikerülhet e páratlan fegyvertény. Rudrig ves Garmacor, egy harmadszülött shadoni nemes, a Pyarroni Dúlás idején párviadalban vág­ta le a kráni seregek egyik aquir kapitányát; egy Kopó álne­vű renegát Iker az alidaxi Kristálykirálynő megbízásából meg­gyilkolt egy Valóvérűt Ediomadban; az Inkvizíció atyái bor­zalmas veszteségek árán lelepleztek és elpusztítottak egy kráni alakváltót Berrana-roda városában. Itt közönsé­ges, egyszerű emberek kerültek szembe az ősfajok gyerme­keivel, és végül mégis győzelmet arattak. Hogyan történhe­tett ez?

Nos, az aquir mágia ellen négyféle tényező nyújthat né­mi védelmet:


 

1: A jószerencse. A kalandozóknak olykor hihetetlen sze­rencséjük van. Minden aquir lehet néha fáradt vagy in­diszponált; ha éppen az imént csapott össze valamelyik faj­társával, varázshatalma is megcsappanhat. Legtöbb­ször azonban erről szó sincs, úgyhogy elég csökevényes szellemi képességekről tesz tanúságot az a reménybeli hős, aki a jó­szerencse kegyére alapozza az aquirok elleni haditervét.


 

2. Az isteni beavatkozás. Az isteneknek megvannak a ked­venceik a halandók között, akiket igyekeznek megóvni az ősmágia ártó hatalmától. Mogorva Chei például a Só­lyomásszony, Airun al Marem pedig a Hallgatag Úr párt­fo­goltja. Amennyiben azonban az aquirok ellen készülő ka­landozó nem hozzájuk mérhető személyiség, jobban teszi, ha nem táplál túlzott reményeket az isteni védelem­mel kap­csolatban.


 

3. A nagyhatalmú szövetségesek. Bármilyen félel­metesek az aquirok, vannak olyan ellenségeik, akik a siker remé­nyében vehetik föl velük a harcot. Nem egy híres kalan­dozó alkalmazta azt a taktikát, hogy ilyen szövetségese­ket keresett magának. Más kérdés, hogy az aquirok leg­veszedelmesebb ellenségei vagy maguk is aquirok, vagy más ősfajok gyermekei (dzsennek, óelfek, sárkányok). Ezek a lények pedig nem sokra értékelik érté­kelik az egy­szerű halandók segítségét, vagy ha mégis, leg­feljebb ágyútölteléknek szánják őket.


 

4. Az aquir védőtalizmánok. Mint ahogy a halandók is készí­tettek varázseszközöket a hagyományos mágia elleni véde­kezésre, az aquiroknak is megvannak a magúk védőpaj­zsai az ősmágiával szemben. Ezeknek a tárgyaknak legfonto­sabb tulajdonságuk, hogy od-energiát tartalmaznak. Fajtár­saik általában élő aquirokból készítik őket. A klasszi­kus felosztás szerint megkülönböztetünk közöttük csonta­muletteket, bőrtalizmánokat, húsbilincseket, ínfonatokat és egyedi tárgyakat. Valamennyinek közös jellemzője, hogy csak akkor működnek, ha folyamatos érintkezésben van­nak gazdájuk testével. Ez esetben meghatározott erősségű od-pajzsot gerjesztenek maguk körül. A pajzshoz egy Op­érték van rendelve, és teljes védelmet nyújt a talizmán vise­lőjének (és csakis neki) minden olyan hatalomszó ellen, amelynek az erősítése nem haladja meg ezt az értéket. Ha valaki több talizmánt hord magán, védőértékük összeadó­dik. Az így lét­rejött pajzs egy körben tetszőleges számú ha­talomszónak képes ellenállni. Amennyiben a talizmán gaz­dája képes az ősmágia alkalmazására, a pajzs Op-értéke mindig hozzáadó­dik azokhoz az Op-khez, amiket a szemé­lyét támadó hata­lomszavak elleni védekezésre fordított. Az aktívan használt hatalomszavakat és ellen-hatalomszava­kat viszont ezek a va­rázstárgyak nem erősítik.

Az aquir védőtalizmánok viselésének persze hátulütői is vannak. Az od-energiát ugyanis csak tárolni tudják, meg- termelni nem. Tulajdonképpen a gazdájuktól vonják el a va­rázserőt; ezért is kell állandóan fizikai kapcsolatban lenniük vele. Az aquirok általában óránként kapják visz­sza az Op-iket; ha azonban talizmánokat használnak, ez az időtartam annyiszorosára nő, amennyi az általuk vi­selt talizmánok vé­derejének összege. Amennyiben tehát egy aquir egy 1 Op-s csontamulettet és egy 5 Op-s húsbi­lincset hord magán, 1 el­használt Op-t nem 1, hanem 6 óra alatt nyer vissza.

Az ősmágia másfajú alkalmazóira ugyanezek a szabá­lyok vonatkoznak, csak éppen az ő szervezetük eleve las­sabban - 12 óránként - termeli újra az elvesztett energi­át. Amennyiben például a fenti két talizmánt az Anat­Akhan egyik fejvadásza viseli, minden egyes elhasznált Op-t 3 nap (6 x 12 óra) múlva fog visszakapni.

Az ősmágiát egyáltalán nem ismerő halandókra nézve még súlyosabb következményekkel jár az aquir védőtaliz­mánok használata. Az ő szervezetük egyáltalán nem ter­mel odot, ezért a varázstárgy kénytelen onnan elvonni a műkö­déséhez szükséges energiát, ahonnan tudja: gazdá­ja életere­jéből. Minél hatékonyabb od-pajzsot gerjeszt maga körül a talizmán, annál durvábban csapolja meg viselője tartalékait. A bölcs kalandozó legfeljebb pár kur­ta óráig hordja ezeket a különleges varázseszközöket - és még ez esetben is komoly veszélynek teszi ki magát.

Az aquir védőtalizmánok persze hihetetlenül ritkák, leg­alábbis Krán és Ediomad határain kívül. Ráadásul bizo­nyos szinten élőlénynek tekinthetők., ha nem is tudatos­nak. Ezért mindegyiküknek van Ego-értékei és az utódfa­jok gyermekeinek kezében ereklyéknek minősülnek. Ké­szítőik hazájában azonban csak afféle drágá csecsebecsé­nek tartják őket, és a szolgarendűnél előkelőbb aquiroknak általában van egy-kettő belőlük. Nem tévesz­tendők tehát össze az igazi aquir ereklyékkel, amelyek valóban elrettentő hata­lommal bírnak: birodalmakat és koronás császárokat dönte­nek pusztulásba.

Az aquir védőtalizmánokról és az aquir ereklyékről a ké­sőbbi fejezetekben olvashatunk bővebben.

Az utódfajok és az aquir mágia

Rendkívül ritkán ugyan, de előfordul, hogy az utód­fajok va­lamelyik gyermeke alapfokon kitanulja az aquir má­giát. Hosszú, keserves procedúra ez, súlyos terhet ró testre-lélek­re egyaránt, s az eredmény nem mindig áll arányban az ér­te hozott áldozatokkal.

Az utódfajok azért nem képesek hatalomszavakat hasz­nálni, mert a szervezetük nem termel od-energiát. Ebből egy­értelműen következik, hogy aki mégis alkalmazni tudja az ősnépek mágiáját, annak az ereiben aquir vérnek kell foly­nia, ha mégoly kevésnek is. Ha ez a feltétel nem teljesül, ak­kor hiába töri magát, legfeljebb annyit ér el, hogy megőrül vagy megnyomorodik. Ynev kontinensén a közönséges , ha­landóknak öt olyan csoportja ismeretes, amely többé-kevés­bé intézményesen űzi az aquir mágiát, s tudását nemzedék­ről nemzedékre tovább is adja.


 

1. Az Arat Akhan. Ezek az elit fejvadászok hosszú évez­redeken keresztül álltak a kráni Tizenhármak szolgálatá­ban, mígnem haldokló Tutor Majorisuknak egy éj­szaka lá­tomása támadt. Hogy milyen víziót látott a jövőről, immá­ron örökre titok marad; mindenesetre utolsó parancsa értel­mében a klán fegyverre kapott, kiverekedte magát a ba­rát­ból lett ellenségek közül, s pártot váltva Y'llinor szolgá­latá­ba szegődött. Mindössze kilencen voltak a túlélők, akik fel­ajánlották szolgálataikat Chei királynak; ám mindannyian ősi és tekintélyes családból származtak, ami Kránban azt jelenti, hogy felmenőik között aquirok és démonok is akad­tak. A Korcsnyelv ismeretét Kránból hozták magukkal; új hazájukban aztán gyermekeket nemzettek és szültek, ily módon örökítve tovább ősi vérüket. Mivel különösen hosszú életűek voltak, módjukban állt felnevelni és kitanítani iva­dékaik több generációját; a tehetségeseket befogadták a klánba, az alkalmatlanok magjából és méhéből pedig újabb nemzedékek fakadtak. Azok a fejvadászok, akik képesek hatalomszavakat használni, egytől egyig a kilenc alapító vér szerinti leszármazottai. A közkeletű vélekedéssel ellen­tétben nincsenek sokan; az Anat-Akhan tagjai közül legfel­jebb öt­venen értenek az aquir mágiához, a többiek csak fegyverfor­gató tudományukra hagyatkoznak. A beavatottak többségé­nek maximális Op-értéke 2 pont; a Transcepseké és a klánt irányító Tutoroké ennél magasabb, kivételes eset­ben akár a 6 pontot is elérheti.


 

2. A Kobrák elit űgynökei. Észak Ynev leghírhed­tebb bűnszövetkezete híres arról, hogy hihetetlenül türelmes, és nem válogat az eszközökben. Esztendők és emberéletek százaiba került, míg szert tettek néhány aquir .nyelvű te­kercsre; grammatikusok tucatjai őrültek bele, míg megfej­tették belőlük az ősnyelv szabályait. Most már csak olyan ügynökökre volt szükség, akik alkalmazni is tudják ezeket az ismereteket; és a Család nem habozott a legförtelmesebb módszerekhez nyúlni az ügy érdekében. Kalandozókat fo­gadtak, akik nagy véráldozat árán összefogdostak nekik né­hány kevert vérű Szolgát az ediomadi Külső Csarnokok­ból; ezeket aztán elevenen felboncolták titkos lazarettjeik­ben. Több száz éven át tanulmányozták az ősfajok szerve­zetét, mire úgy érezték, hogy eleget tudnak. Ekkor borzal­mas ope­rációknak vetettek alá néhány önkéntest maguk közül; át­szabták a hangszálaikat, frissen kivágott aquir szerveket ül­tettek át beléjük, vérátömlesztést adtak nekik a fogoly Szol­gák véréből. Az első alanyok irtóztató kínok kö­zött szen­vedtek ki, de a Kobrák türelmesek voltak, és foly­tatták a kí­sérleteiket. Talán az ezredik, talán a tízezredik műtét járt vé­gül sikerrel; akit érdekel, a Család lelkiismere­tesen vezetett feljegyzéseiben utánanézhet. A halálozási arány ma is hihe­tetlenül magas, de a Kobráknak minden nemzedékben van egy-két tucat olyan ügynökük, aki átvé­szelte az operációt, és megtanulta a Korcsnyelvet. Ezek a lé­nyek külsőre emberek maradnak, ha leszámítjuk az egész testüket elcsúfító műtéti hegeket. Lelkiviláguk már sokkal közelebb áll az aquirokéhoz, bár a Családhoz fanatikus hű­ség, fűzi őket. Legtöbbjüknek 3 pont a maximális Op-tar­taléka; általában azonban akad közöttük egy-kettő, akinél ez az érték az 5 pontot is eléri.


 

3. A Fadőntők ork aquir félvérei. A Fadöntők. tör­zsébe tartozó orkok félistenként tisztelik egy harmadkori ve­zérü­ket, bizonyos Tha'ushurt, aki a legendák szerint alászállt Ediomadba, hogy kicsikarja az aquiroktól a halhatatlanság titkát. Ez a halhatatlanság kissé felemásra sikeredett, az ork hős ugyanis jelenleg - ha hinni lehet a törzsi énekmon­dók­nak - maga is az ediomadi Külső Csarnokokban nyug­szik, egy barbár vésetekkel díszes kőszarkofágban. Kétség­telen, hogy a szó mindennapos értelmében nem halott, mi­vel a történelem folyamán több ízben is megjelent a felszí­nen, hogy elhárítsa a törzsét fenyegető veszedelmeket. Szarko­fágjának őrzéséről egy ork sámán-nemzetség gon­doskodik, állítólag kedvenc fiának leszármazottai. Ezek a sámánok maguk is Ediomadban élnek, már a Harmadkor óta, s a hely mágikus kisugárzása eltorzította, átalakította őket. Ráadásul az orkok ragadozó ősöktől erednek, és a Bel­ső Csarnokok­ban kénytelenek azzal a hússal táplálkozni, amit a környé­ken találnak; más szóval aquirokat esznek, egyes híresztelé­sek szerint olykor elevenen.

Amikor annak idején őseik leköltöztek a föld alá, nem féltek a hatalomszavaktól; az orkoknak a hagyományos mágiával szemben tanúsított ellenállása is roppant gyenge, s hozzá voltak szokva, hogy ilyenkor csak vadságukban , és fizikai erőfölényükben bizakodhatnak. (Persze úgy is lehet fogalmazni, hogy-túl buták voltak hozzá, hogy megijedje­nek.) Az ediomadi orkok mára degenerált barbárokká zül­löttek. Mindamellett igen komolyan veendő ellenfelek: szunnyadó bálványuk közelsége félelmetes varázserővel ru­házza fel őket, valamennyien 10.-15. szintű sámánoknak minősülnek. Összesen százan-százötvenen lehetnek (nem számítva az Idan Va'Dreeteh soraiból kikerülő aquir rab­szolgáikat), és mindegyiküknek a szervezete termel od­energiát, amit éppúgy fel tudnak használni a hatalomsza­vak elleni védekezésre, mint a született aquirok. A Korcs­nyelvet viszont kevesen beszélik, talán ha másfél tucatnyi­an. Az egyes egyedek maximális Op-értéke 2 és 8 pont kö­zött mo­zog.


 

4. Symarel Berkanu boszorkányrend. Ennek az ősi, ká­oszkori eredetű rendnek a legendás boszorkányhercegnő, Tekidia Mey Twaalreth volt az alapítója. Titokban mais mű­ködik; s hogy átvészelhette a korszakváltás viharait, azt nem utolsósorban az aquir mágia ismeretének köszönhette. Ahogy e tiltott tudást megszerezték, az sokak számra vis­szatetszőnek, sőt megalázónak tűnhet; a Sötét Anya hí­vei azonban mindmáig tisztelettel adóznak a nagy Tekidia emlékének.

A boszorkányhercegnő módszere szexuálmágikus meg­gondolásokon alapult; feltételezte - mint később . kide­rült, helyesen -, hogy az aquirokkal folytatott rendszeres nemi élet od-energiával telíti a halandó fél szervezetét. (Ez persze csak a nőkre vonatkozik; a férfiak nem merítenek va­rázs­erőt egy nőnemű aquirrál lefolytatott aktusból.) A sze­xuális érintkezésnek gyakorinak és rendszeresnek kell len­nie, kü­lönben az od-tartalékok hamar elapadnak. Maga Tekidia egy Ediomadból szökött Valóvérűt tartott szeretőül; tőle ta­nulta meg a Korcsnyelvet, mágiája ellen pedig egy nagyhatalmú ereklyével védekezett. Mindez nem segített rajta, a Káoszkor végének zűrzavarai közepette ágyasa ke­zétől lelte halálát. Utódai okultak példáján, s többé nem osztották meg a nyoszolyájukat olyan hálótárssal, aki ártal­mukra le­het. Titkos rejtekhelyeiken degenerált aquirokat te­nyészte­nek, Ediomadból elragadott Szolgák korcscsá silá­nyult iva­dékait. Az újszülötteknek felnyitják a koponyáját, és tüzes vassal kiégetik a homloklebenyüket; így gondos­kodnak ró­la, hogy rabszolgáik örök életükre veszélytelen, nyáladzó idióták maradjanak. A hímnemű egyedekkel aztán időről időre együtt hálnak, hogy*magjukkal együtt miszti­kus ener­giáikat is magukba fogadják. Ez a kiváltság persze nem mindegyiküknek jut osztályrészül, hiszen kitenyésztett ágyasaik nagyon kevesen vannak: az aquirok sokáig élnek ugyan, ám igen lassan szaporodnak, a koponyalékelést pe­dig csak az újszülöttek töredéke vészeli át. A Symarel Berkanu legtöbb beavatottja közönséges boszorkány, csak a rend ve­zetőigés elöljárói - összesen talán tízen - használhat­nak ha­talomszavakat. Az ő maximális Op-tartalékuk 1 és 4 pont között mozog; ha azonban nem szeretkeznek hetente leg­alább háromszor aquir rabszolgáikkal, elveszítik az energi­áikat.


 

5. A Pókok. Ezek az egyszerre félelmetes és szánnivaló teremtmények egy különös szövetség gyümöl­csei, amely az ediomadi ősaquirok egyike és Sugro, a Ho­málytestvér kö­zött köttetett. Az ediomadi hatalomnak olyan szolgákra volt szüksége, akik feltűnés nélkül járhatnak-kel­hetnek a felszíni világban, s semmiféle fürkészéssel nem le­het kide­ríteni róluk, hogy aquirok; a Homálytestvérnek olyan tör­pékre, akik aquir mágiával felvértezve tökéletes or­gyilko­sokká válnak, s könnyűszerrel belopózhatnak gyűlölt faj­társaik legvédettebb rejtekére is. A két félisteni lény bor­zal­mas alkut kötött egymással, melynek következményeit leg­inkább az alattvalóik sínylették meg. A Homálytestvér ízek­re szaggatta legkedveltebb híveit; fizikailag ugyan nem bántotta őket, viszont lehasította róluk asztrál- és mentál­testüket. Ezeket aztán a szövetségesének adta; cserébe aquir asztrál- és mentáltesteket kapott, amikkel rögvest fel­ruházta megnyomorított követőit.

A Pókok vezetői és parancsnokai hátborzongató hibri­dek: testük törpetest, gondolataik azonban aquir gon­dola­tok, érzelmeik aquir érzelmek. Körülbelül ötvenen le­hetnek: valamennyien értik a Szolganyelvet, de beszélni csak a Korcsnyelvet beszélik. (A Szolganyelv szavainak ki­ejtésére nem alkalmasak a hangképző szerveik.) Szervezetük ugyanúgy termel od-energiát, mint az aquiroké, ám ez sok­kal nagyobb megterhelést ró rá, hiszen fizikailag változat­lan maradt. Maximális Op-értékük 1 és 8 pont között mo­zog, ezért azonban nagy árat fizetnek: legkésőbb kétszáz éves ko­rukban elhasználódnak és meghalnak. (Ne feledjük„ hogy törpékről van szó, akiknek a természetes élettartama átlago­san nyolcszáz év!) Képességeiket - és rövidéletűségü­ket - átörökítik az utódaikra.


 

A fenti öt szervezet beavatottjain kívül is akadnak még néhányan a halandók között, akik értenek valamicskét az aquir mágia forgatásához. Ezek valamennyien magányos kóborlók, társtalan vándorok; halálukkal együtt általában a tudományúk is veszendőbe megy. Létszámukat még ta­lál­gatni sem lehet, ám szerfölött valószínűtlen, hogy egész Yneven két-háromszáznál többen volnának. Gorvikban pél­dául él néhány mogorva, senkivel nem közösködő család, akiknek az őse egy Kránból kitaszított aquir volt; sötét dol­gokat rebesgetnek a wierek egy titkos testvériségéről, akik kizárólag aquir vérrel táplálkoznak; Abaszisz arénáiban nagy hírnévnek örvend egy Valarian U'Chak nevű viador, akinek anyján ediomadi Szolgák tettek gyalázatot. Ez a ma­roknyi kiváltságos halandó azonban nem keresi egymás is­meretségét, s környezetük inkább fél tőlük, semmint cso­dálja őket. Ráadásul zömükben ki vannak téve az aquirok heves gyűlöletének, akik olykor valóságos hajtóvadászato­kat indítanak ellenük. Az öt nagy szervezet szembe tud szállni az efféle akciókkal, a magányos beavatottakra azon­ban - háttér, bajtársak, támogatók híján - ilyenkor szinte mindig csúfos halál vár. Varázshatalmuk nem ele­gendő hozzá, hogy dacoljanak az aquirok haragjával: ma­ximális Op-készletük 2-3 pont körül mozog, évszázadon­ként egy-kettő akadhat közöttük, akinél eléri a 4-5-ös érté­ket.

A többi ősfaj és az aquir mágia

Nem az aquirok voltak az egyetlenek, akiknek a szü­letése az idők hajnalára tehető. Számos olyan nép töredékei élnek még szerte Yneven, akik szármázásukat a Másod- vagy Harmadkorra vezethetik vissza, s az utódfajok tudo­mánya valamilyen oknál fogva nem sorolta be őket az aquirok kö­zé. Ezek a lények ugyanúgy a sarjúkorát élő világ gyerme­kei, mint az aquirok; ereikben ugyanolyan ősi vér lüktet, kollektív emlékezetük ugyanolyan ősi képeket őriz. Az év­milliók során egyesek istenekké magasztosultak, má­sok szörnyekké züllöttek közülük, egy közös vonásban azonban osztoznak valamennyien: nem felejtették el az ős­mágia mesterfogásait.

Ezeknek a népeknek még a felületes lajstromba vé­tele is meghaladja jelen munka kereteit, ráadásul értelmetlen is volna, hiszen rengeteg olyat találunk közöttük, amelynek már csak egy-két, jobb esetben tucatnyi képviselője él Yneven. Általában hanyatló, rejtőzködő, kiveszőfélben lévő fajok ezek, amelyek valamilyen oknál fogva nem csatlakoz­tak a kráni és ediomadi nagy aquir szövetségekhez. Az ötödkor elején még lényegesen többen voltak, ám a hódító kyrek szörnyűséges pusztítást vittek végbe közöttük. Lassú kihalásuk folyamata - néhány ritka kivételtől eltekintve ­megállíthatatlannak látszik.

Eredetüket tekintve három csoportba lehet sorolni őket.

I. Tisztavérű ősfajok

Természetesen ezek vannak a legkevesebben, hiszen ame­lyik ősfaj nem csatlakozott idejében az aquirokhoz, azt vagy kiirtották a később jövők, vagy szörnyeteggé degene­rálódott, és elvesztette mágikus képességeit. A változó ko­rok pusztítón hömpölygő hullámainak csak a legerősebb és legalkalmazkodóképesebb népek tudtak ellenállni. Az óidők e gyermekeinek szervezete ugyanúgy termel od-energiát, mint az aquiroké, ám a nyelvük nem aquir nyelv, .s hatalom­szavaik is másfélék. Alkalmazott mágiájuk ezért jelentősen eltér a Kránban vagy Ediomadban használatostól. Mind­egyikükre érvényes azonban, hogy Op-ik feláldozásával ké­pesek megvédeni magukat az aquir hatalomszavaktól, to­vábbá ellen-hatalomszavakkal semlegesíteni tudják mind az ősmágia, mind a klasszikus mágia-effektusait.


 

1. Sárkányok. Ez az ősi faj - a Nagy Nép, ahogy magu­kat nevezik - a tisztán megőrzött ősmágia egyik leg­főbb le­téteményese. Nyelvük, amelyen hatalomszavaikat megfo­galmazzák, ha lehet, még titkosabb, mint az aquiroké. egyes tudósok szerint két dialektusa létezik: az egyiket az őssárkányok, a másikat a korcs sárkányok beszélik. Mágiá­juk körmönfontabb és alattomosabb, mint az aquiroké; nem annyira a közvetlen rombolást, mint inkább a befolyásolást és a manipulálást szolgálja, hatása megfoghatatlanabb, ke­vésbé anyagi jellegű. Persze egy sárkánynak roppant ritkán kell hatalomszavak segítségéhez folyamodnia; félelmetes harci tudása általában minden veszedelemtől megóvja. A magányosan élő sárkányokkal néha előfordul, hogy öt-hat évezred után elfelejtik az anyanyelvüket, varázshatalmuk­kal együtt. Ez azonban nem túl gyakori jelenség, ezért a sárká­nyoktól még az aquir arisztokraták is tartanak. Egy korcs sárkány varázsereje ugyanis vetekszik az övékkel, egy ős­sárkányé pedig meg is haladhatja azt. Persze ehhez hoz­zá kell tenni, hogy őssárkány nyelven kiejtett hatalomszót leg­alább tizenötezer éve nem hallott Ynev világa.


 

2. Mahrahadik. Kihalófélben lévő faj, legfeljebb kéttucat­nyi képviselője van; ezek valamennyien Taba el-lbara siva­tagában élnek, magányosan vagy, párosával. Rej­tély, hogy miért nem csatlakoztak a kráni aquirokhoz; leg­alább annyi­ra rosszindulatúak és megkeseredettek, mint ők. Ősmágiá­juk elsősorban igézésekből és bűbájokból áll, leg­inkább a klasszikus mentál- és asztrálmágiához hasonlít. Testi szük­ségleteikről béklyóba vert elméjű rabszolgák hada gondos­kodik, akiket a dzsad sátortáborokból és a sivatagot-járó ke­reskedőkaravánokból szereznek be. A kráni aquirok elősze­retettel készítenek belőlük védőtalizmánokat, mivel a szer­vezetük hihetetlen mennyiségű odot termel. (Maximális Op­tartalékuk 120 és 150 pont között mozog.) Persze éppen ezért rendkívül veszedelmes ellenfelek: a Homoki História tudni véli. egy Yar ul'Hafiz nevű mahrahadiról, hogy P. sz. 1263-ban elpusztította a Birodalmi Fejvadászklán ellene küldött ötfős különítményét.


 

3. Gnómok. Erről a jámbor, békeszerető népről ke­vesen tudják, hogy milyen ősi múltra tekinthet vissza, s mi­lyen megdöbbentő titkokat rejteget. A gnómok az óidők te­remt­ményei, ám egészen más módját választották a túlélés­nek, mint a kevélyebb, hatalmasabb fajok. Nem szegültek szem­be az újabb korok jövevényeivel, nem vezettek gyilkos há­borúkat ellenük: inkább alkalmazkodtak hozzájuk, kerül­ték a kihívó viselkedést, csendben és észrevétlenül elve­gyültek közöttük. Bizonyára ennek köszöntetik, hogy míg a többi ősfaj csillaga leáldozott, ők háborítatlanul sokasodtak Ynev-szerte, s hegyvidéki kolóniáik ma is virágzanak.

A gnóm nyelv bonyolultságáról és megtanulhatatlan­sá­gáról könyvtárakat írtak össze az évszázadok során a gram­matikusok. Az igazi okra persze még véletlenül sem jöttek rá: ez a nyelv ugyanis a világ hajnalkorában született, és ha­talomszavakat lehet fogalmazni rajta. A gnómok ősmá­giája azonban kizárólag teremtésre, gyógyításra, a halott anyag alkotó célzatú megformálására alkalmas; ezért tartják őket Ynev legjobb iparosainak és mesterembereinek. Hogy mind­ezt nemcsak boszorkányos ügyességű ujjaiknak és csa­varos észjárásuknak köszönhetik, hanem ősi hatalomszava­iknak is, az természetesen hétpecsétes titok, kívülállóknak nem kötik az orrára. Ebben is megnyilvánul józan gyakorla­tias­ságuk: hiszen ha kiderülne róluk, hogy ősmágiát űznek, az utódfajok valószínűleg kiirtanák őket.

Mindazonáltal a gnómok képesek ellenállni más ős­fajok hatalomszavainak, és ellen-hatalomszavakkal semle­gesíte­ni a hatásukat. Az aquirok ellen készülő kalandozók­nak felbecsülhetetlen segítséget jelentene, ha rá tudnának be­szélni egy gnómot, hogy tartson velük. Ez persze teljesség­gel lehetetlen; a gnómok ugyanis többek között azért ma­radtak életben ilyen sokáig, mert mindvégig elég okosak voltak hozzá, hogy még véletlenül se akasszanak tengelyt félelmetes hírű kuzinjaikkal.

II. Kevert vérű ősfajok

Ebbe a kategóriába tartoznak mindazok a népek, amelyek hajdan ismerték és használták az ősmágiát, mára azonban többé-kevésbé elvesztették ezt a képességüket. Származá­suk általában nem vezethető vissza olyan régi időkre, mint az aquiroké, az emberekhez vagy az orkokhoz képest azon­ban még így is hihetetlenül vének. Egykor volt varázstudo­mányuk nem veszett ki teljesen: tovább él a be­avatott keve­sek, a tisztavérűek, fajtájuk mitikus hősei és ve­zérei kezén. E fajok némelyikéből játékos karakterek is ki­kerülhetnek, a titkos örökség őrizői azonban mindig szigo­rúan NJK-k!!


 

1. Elfek. Sokak véleménye szerint valaha az elfek voltak a legnemesebbek és a leghatalmasabbak a teremtett lények között. Ősmágiájuk elsősorban a természettel, az élő-ele­ven, növekvő-sarjadó dolgokkal állt szoros kapcsolatban, ismertek azonban néhány pusztító erejű hatalomszót is. Tit­kos tudományok szinte maradéktalanul veszendőbe ment a Harmadkorban vívott aquir háborúkban. Teljességé­ben ma már csak a rehynnek ismerik, azok a tisztavérű óelfek, akik állandó kapcsolatban állnak rejtőző istenükkel, s népük biz­tonságát vigyázzák Yneven. Az ősidőkben tizen­ketten vol­tak, ám azóta néhányan közülük nyomtalanul el­tűntek a vi­lágról, s mára mindössze hatan maradtak. A fe­ledésbe me­rült óelf nyelv magas dialektusát kizárólag ők beszélik. Lé­tezik még egy másik, romlottabb dialektus is, az úgyneve­zett mély nyelv: ennek a hatalomszavai a rejtőzkö­dést, a ti­toktartást, a védelmet szolgálják. A mély nyelv is­merői sem lehetnek többen húsznál: ide tartoznak a Sirenar gyepüit védő határvadászok és a Tudás Tornyaiban élő agg bölcsek Elfendelben. Ezen a maroknyi beavatotton kívül egyetlen ynevi elf sincs, aki járatos lenne az ősmágia mű­helytitkai­ban.

Ami a kráni elfeket illeti, őseik tudományát ők is rég el­feledték már, s noha akadnak közöttük néhányan, akik el­méletileg megtanulhatnának aquirul, a gyakorlatban ez so­hasem történik meg. A régi gyűlölség túl mély nyomokat hagyott kráni nagyjaiban; akik óvakodnak megosztani ve­lük romboló hatalmú nyelvüket: Ugyanakkor meg kell emlí­teni, hogy Verrion H'Anthall luminatarjai, ha nem is válnak, ké­pessé a hatalomszavak aktív használatára, hathatós vé­delmet nyernek ellenük. Ezeket a vérengző, eszeveszett gyil­kosokat a saját családjuk küldi száműzetésbe, és a kráni aquirok az első adandó: alkalommal végeznek velük.


 

2. Tőrpék. A törpék népe korántsem olyan ősi, mint az elfeké, bár történelmük első és leghosszabb szakaszáról, amit Beriquelen (az ő szavukkal Bórogon) töltöttek, alig áll­nak hiteles adatok a rendelkezésünkre. Valószínű azonban, hogy legfőbb istenük, a Kőatya (akit nem szabad összeté­veszteni Kadallal, a Kövek Atyjával) az ősidőlcben fizikai valójában együtt élt gyermekeivel. A Kőatya természetéről megoszlanak a vélemények; egyes tudósok szerint a Föld Őselemi Síkjának valamely hatalmassága lehet, a földele­mentálok uralkodója, ahogy Sogron a tűzelementáloké. Az ilyen tudósokat a törpék istenkáromlónak tekintik, és ritu­ális körmeneteken a bányamélyi vaktárnákba hajítják őket.

A teológiai vitáktól függetlenül tény, hogy írott tör­ténel­mük hajnalán az öt törpe törzs élén Bul Ruurig, a Kő­atya papjait találjuk. Ezek a papok egyáltalán nem hasonlí­tottak az emberi pantheonok szolgáira: az isteni lényeg szik­ráját hordozták magukban, egymás között a Föld Őselemi Síkjá­nak köznyelvét beszélték, és nem szakrális mágiát használ­tak, hanem hatalomszavakat. Fajtársaik a Tudók névvel il­lették őket, s áhitatos tisztelettel engedelmeskedtek paran­csaiknak. Élettartamuk messze meghaladta a többi tör­péét, ősmágiájuk pedig a föld, a kő, az ércek, a sötétség és - kü­lönös módon - a próféciák mágiája volt.. Évezredeken ke­resztül vezették az Öt Törzset; soraikból mitikus hősök, ki­rályok, bajnokok kerültek ki.

A Békebontás Korában a törzsek egysége megbom­lott, a Négy Csapás rettenetes rendet vágott a Tudók között. Az Öt Törzs közül a Lass elbukott a Homálytestvérrel vívott küzdelemben, a Bahúb pedig eretnekségbe esett, s megta­gadta atyái isteneit: Csak a Taripi Hármak maradtak hű­sége­sek, másutt a Tudók nemzetségének magva szakadt, öröksé­gük elenyészett. Ám a viszály a hűségesek között is felütötte a fejét; fejsze fordult fejsze ellen, vér áztatta a földmélyi csarnokok sziklapadlatát, s mire a Toroff-házból való Érc­állú Traain megfékezte az őrületet, a végzet rom­lásba dön­tötte a Sóg törzs Tudóit is.

A Kőatya kultusza a Negyedik Csapás után háttérbe szo­rult, a törpék mostanság fiatalabb és tetterősebb ivadékai­nak adóznak hódolattal. A Fród és a Dabbib törzs­ben azon­ban még mindig születnek Tudók, bár vérük meg­hígult, magjuk erejét vesztette. Ősi tudományuk zömében a feledés prédája lett: már nem látják annyira tisztán népük jövőjét, mint egykoron, s a kövek sem engedelmeskednek nekik oly készségesen. A törzsek vezetését átengedték a harcosok­nak, s hideg sziklakamrák sötétjében elmélkednek Bul Ruurig akaratán. A rokonnépek csak suttogva tovább­adott legendákból ismerik őket, mert a nap és a holdak fénye bántja a szemüket, s évezredek óta nem járt senki közülük a földfelszínen.

Az utolsó. Tudók sorsa azonban még korántsem tel­jese­dett be; bár egyesek hanyatló vérvonalnak vélik őket, a Kő­atya tartogat ínég számukra néhány feladatot. Sokan rá­juk vonatkoztatják az Ossúr-Hraddon tábláin olvasható ősi próféciát - amely tudós filológusok szerint az Ötödik Csapás eljövetelét jövendöli meg:


 

"Gyűl a sötétség, kő ropog egyre, dúl a világon az ősi vihar,

Zúdul a mélyből népre-seregre, förgeteg-árja zord zivatar.

Húnynak a fények szerte a, földön, roskad a harcos, vére ha hull;

Támad az ellen vágya, hogy öljön, fejszefiának, áldozatul.


 

Kőkezü vének szíve felizzik, benne lobot vet a bórogi láng:

Porlik a szikla, szirtfala omlik, kard vasa olvad, érckapu ránk

Gór ivadéki hol hadakoznak, arcukon ádáz baltavicsor;

Morri-fisarjak merre vonulnak, csizmájuk súlya, földbe tipor. "


 

3. Amundok. Valaha az amundok népe is ismerte az ős­mágiát; az amund-dzsenn háborúk éppen azért jártak oly iszonyatos pusztítással, mert mindkét fél hatalomszavak­kal harcolt. Ezekben a rég letűnt időkben - ha hihetünk a Ho­moki História tanúbizonyságának - az amundok az Asztrálsík nyelvét beszélték, s hatalomszavaikhoz képest a klasszikus asztrálmágia leghathatósabb bűvigéi is gyer­mek­ded játszadozásnak tetszettek. Az ősmágia letétemé­nyesei a het-neb kaszt legelőkelőbb képviselői, a Themes­ papok voltak. Az Első Manifesztációs Háborút követően az amundok - elsősorban Amhe-Ramun hívei - őket kiáltották ki felelősnek a csúfos kudarcért, és kegyetlen irtóhadjáratot indítottak ellenük. A nyomasztó túlerő végül győzedelmes­kedett az ősmágia hatalmán, ám az amundok hanyatlásá­hoz és eljelentéktelenedéséhez ez a gyilkos belviszály leg­alább annyira hozzájárult, mint a dzsennekkel vívott vesz­tes há­ború. A Themes-papokat hetedíziglen kiirtották, a szent nyelv használatát halálbüntetésterhe mellett betiltot­ták.

A vérfürdőt csupán. néhány gyermek élte túl, akiket a pa­pok még idejében biztonságba helyeztek, oly módon, hogy kitették őket a dzsadok sátrai elé, s a sivatagi törzsek aztán saját Haik-lányaik gyanánt nevelték fel a lelenceket. Amhe­Ramun híveinek sikerült felkutatniuk és megölniük e kisde­dek zömét; alig tucatnyian voltak, akik elkerülték a fi­gyel­müket. A cserélt gyermekek idővel párt választottak maguk­nak a dzsadok közül, vérük elkeveredett az embere­kével. Leszármazottaik Themes szent mágiájának örökösei, noha erről ők maguk csak a legritkább esetben tudnak.

A titkos krónikák legalább négy-öt olyan dzsad ka­lando­zót tartanak számon, akikre aquir hatalomszavakkal súj­tottak le ellenfeleik, s ők - saját legnagyobb megdöbbené­sükre - sértetlenül átvészelték a támadást. Ezek vala­men­nyien a Napisten amund papjainak távoli ivadékai vol­tak, s veszélybe kerülvén ösztönösen felvonták védeke­zésül az od-pajzsaikat. A legismertebb közülük a féktelen indula­tairól hírhedt Kígyó volt, az Ikrek szektájának rette­gett or­gyilkosa, akinek titkos küldetésben járva veszett nyoma a Délvidéken.

Az amundok ősmáglája mindenesetre visszavonha­tatla­nul az enyészet martaléka lett. A Themes-papok leszár­ma­zottai képesek ugyan védekezni az ártó szándékú hatalom­szavak ellen, ők maguk azonban sohasem használ­hatnak hatalomszavakat - hiszen az utolsó amund, aki is­merte a Napisten szent nyelvét, több mint tízezer éve porladt izzó üszökké Amhe-Ramun áldozati máglyáján.

(Még sincs teljesen kizárva, hogy akad egy - egyet­lenegy - személy Yneven, aki valamelyest járatos az amund ősmá­giában. Alex con Arvioniról, a Vaskezűről van szó, akiről közismert, hogy Taba él-lbara vidékéről származik, s időről időre tanújelét adja megmagyarázhatatlan képessé­geinek. Nem elképzelhetetlen, hogy az arcát takaró abbitmaszk ­amelytől soha, egyetlen pillanatra sem válik meg - valójá­ban amund metszésű vonásokat rejt, s titokzatos varázsere­je od-energiából táplálkozik. Igaz ugyan, hogy Vaskezű Alex engesztelhetetlenül gyűlöli az amundokat, ~ s Amhe­Ramunnak megszámlálhatatlan szolgáját küldte már a túl­világra, ez a viselkedés azonban aligha lenne meglepő a ke­gyetlenül legyilkolt Themes-papok kései ivadékától. Ha Alex con Arvióni tényleg beszéli az elfeledettnek hitt szent nyelvet, akkor kevés olyan hatalom létezik Yneven, amely az övéhez volna mérhető; erről azonban bizonyosat senki sem állíthat, mert Vaskezű Alex szűken méri a szavait, s nem sok olyan kíváncsi ember van a .világon, aki néhány szívdobbanásnyi időnél tovább állná a fekete álarcból reá­meredő smaragdszemek tekintetét.)

4. Dzsennek Az amundok esküdt ellenségei, a dzsin­nek, úgyszintén az óidők gyermekei; szervezetük tetemes mennyiségű odot termel, anyanyelvükön pedig - amely a Mentálsík köznyelvéből alakult ki - rettenetes erejű hata­lomszavakat tudnak kimondási. Ősmágiájuk mentális jelle­gű, az anyagi effektusokat teljesen nélkülözi, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem állná a versenyt a többi ősfaj tit­kos tudományával. A Liliomfüzér címen közismert mese­gyűjteményben, amely a nagy dzsad filozófus, Nászir Mu'wallat ibn Íszá al Kindi neve alatt maradt ránk, szere­pel egy előkelő dzsenn herceg története, aki kivonult elmél­kedni a sivatagba, s közben Nabu Szikkím emírje rútul fol­tot ejtett a becsületén: elragadta tőle világszép aráját.


 

"Hazatérvén a homok világából a Nagy hiába várta, hogy bülbülszavú kedvese elibé siessen házának kertjé­ből, s rózsavízzel és édes serbettel fogadja, amint az szo­kása volt. Csak a szolganép jött elő nagy jajongva, s el­panaszolták uruknak; minemű gyalázat esett rajtuk az emír kezétől. El­borult erre a Nagy boltozatos homloka, amiképpen a sivatag ege is elhomályosul, ha a számum homokfellegeket kavar a láthatáron. S kérdezé tőlük lán­goló szavakkal:

"Hogyan tűrhettétek ezt a csúfságot, hű szolgáim? Hiszen java számban voltatok idehaza, s az én házam nem szűkölködik sem vértekben, sem fegyverekben!"

Siránkozva leborultak erre a szolgák.

"Ó, urunk, az emír magával hozta Nabu Szikkím min­den hadinépét; számosabban valának, mint égen a csillag, mint tóban a vízcsepp, mint sivatagban a ho­mokszem. Gyöngyökkel kivarrott emámét viselt az emír; homlokán a Hafet Heper tüze ragyogott. Ugyan mikép­pen szegülhettünk volna ellene mi, gyarló pórok?"

A Nagy megértőn bólintott, és elővonta remekmívű szablyáját. Mivel szívétől nem állott távol az irgalom, időt engedélyezett a szolgáknak egy tisztító ima elmon­dására s szakálluk felkötésére, majd sorra egymás után a fejüket vette.

Ennekutána sietve Nabu Szikkím felé vette az irányt; le sem pihent, meg sem mosakodott, fegyverét fekete rongyba csavarta. A kapuálló strázsák bebocsátották az emír palotájába, mert sivatagi szent embernek hitték, aki jö­vendőt olvas a forró szél zúgásából, a megcsu­szamló ho­mokdűnék neszezéséből. Ilyenformán jutott a Nagy az emír színe elé.

Öles termetű, fekete szemű ember volt az emír, gazda­gon olajozott szakálla dús csigákban göndörödött az ar­ca körül. Kevélyen mosolygott trónusáról, hiszen halan­dó ember nem mindennap játssza ki a Nagyok akaratát. HéJa volt ő, aki elragadta aranykalitkájából a dalos szavú csalo­gányt; csakhogy a h ja most egy szirtinassal nézett farkas­szemet.

"Beszélj, szent ember!" - mondotta az emír, nem tud­ván, ki áll előtte. 'Mit tartogatnak számomra az iste­nek?"

A Nagy ekkor letépte a fekete rongyot a szablyájáról. "Látod ezt a kardot, ó sakálok .tisztátalanfattya? Ezt látóm a jövődben, és sajnálkozik az én szívem.; mert túl nemes fegy­ver ő, semhogy beszennyezzem azzal a csator­nalével, ami a te undok pocsolyatestedben csörgedezik. "

Tágra nyílott az emír fekete szeme; s ahogy megmar­kolta trónusa karfáját, kifehéredtek ujjain a bütykök. "Őr­ség." - kiáltotta rekedten. "Ide hozzám, deli vitéze­im!.

Jöttek is azok, kardjukat rázva, lármás fegyverzörgés­sel; Nabu Szikkím válogatott fai, páratlan da­liák egy­től egyig.

"Csecsszopók vagytok, " mondta nekik a Nagy, "tu­datlan kisdedek, akik most kerültek le az anyjuk emlő é­ről, báva szemekkel merednek a világba, s elméjük tiszta papi­ros, amelyre még nem rótt sorokat az élet. "

Sírva rogytak össze a páncélos bajnokok, kezükből csörömpölve hullott ki a szablya; némelyik az ujját kezd­te szopni, mások gügyögve ríttak az anyjuk után, megint mások csak kapálóztak tehetetlenül, merthogy elfeledték a járás tu­dományát.

"Te pedig, "fordult a Nagy az emírhez, "koldus vagy, koldusok hetedízigleni ivadéka; koldus is maradsz, mint ahogy azok lesznek minden utódaid is, az idők végezeté­ig, s a dzsadok kutyáival fogtok verekedni a lerágott csontokért. Ám mindvégig emlékeztek majd arra, hogy egykoron palotá­ban éltetek, temérdekfényűzés és pompa közepette; sorsoto­kon fordítani nem áll hatalmatokban, s szenvedésiek ettől csak annál szörnyűségesebb lesz. "

Felvonított az emír, amikor meghallotta a borzalmas átokszózatot; a rontás azonnal megfogant rajta, s a mai na­pig sújtja a vérvonalát, Taba el-Ibara utolsó páriáit, akikre valamirevaló dzsad a köpete nedvét sem fecsérli. Négykéz­lábra hullott a hajdan-büszke nagyúr, s nyüszít­ve kitakaro­dott a trónteremből.

Ennekutána a Nagy a palota balkonjához lépest, ki­tárta a metszett üvegablakokat, és beszédes intézett Nabu Szikkím népéhez.

"Dzsadok!" - mondotta: "Nabu Szikkím nincs többé; soha nem is volt, soha nem is lesz. Ezt az országot, ahol él­tek, al Abadanának hívják; az uratok én vagyok, a Na­gyok s a Győzők népéből való Náim al Bahadun, holtom után pe­dig, fiaim s azoknak fiai léptnek majd örökömbe. Így lesz ez háromféle okból. elsőképpen is azért, mert ez a sors végzete; másodképpen azért, mert ez az isteneinek akarata; harmad­képpen és legelsősorban azért, mert én, Náim at Bahadun, így akarom. "

Föltekintetiek a dzsadok a balkonra, s kezdetben mintha álmélkodtak volna kissé; ám aztán egyetértően bólo­gattak, arcukon boldog, helyeslő mosoly terült szét, s indul­tak újra a dolguk után.

Ilyenformán született meg az az ország, amit ma al Abadana néven ismerünk. Dicsőséges uralkodóinak hosszú sora Náim al Bahadun ágyékából fakadt; ám azt az as­szonyt, akit a névtelenné gyalázott emír ragadott el tőle, a Nagy soha többé nem illette eetlen ujjal sem, mert elrab­lójának érintése bemocskolta és tisztátalanná tette. A világ­szép hajadon végül bánatában levetette ma­gás a palota légmagasabb tornyából, s Náim al Bahadun pompázatos temetést .rendezett neki; de azt megtiltotta, hogy az emléke­zetére felállított obeliszkre a kőfaragók felvéssék a tisztavérű Nagyok jelét. "


 

A történet nemcsak azért tanulságos, mert képet al­kotha­tunk belőle a dzsennek ősmágiájáról, hanem azért, is, mert számos érdekességre rávilágít vele kapcsolatban. A két leg­fontosabb elem, amit mindenképpen ki kell emelni, hogy a dzsennek közül csak a férfiak képesek a hatalomszavak al­kalmazására; és ők is kizárólag akkor ha makulátlanul tisz­tavérűek. Ennek az előfeltételnek egyáltalán nem könnyű eleget tenni, ugyanis a dzsennek rendkívül fontosnak tartják vérük tisztaságát, és lényegesen szigorúbban ítélik meg, mint az emberek. Tisztavérűnek tekinthető eszerint a dzsenn, ha a) felmenői között atyai és anyai ágon kizárólag tisztavérű dzsenneket találunk; b) soha életében nem lépett szexuális kapcsolatra másfajú nőkkel; továbbá c) olyan dzsenn asszonnyal sem hált együtt soha, aki korábban más­fajú férfiakkal is megosztotta a nyoszolyáját. Amennyiben e feltételek valamelyike nem teljesül, az illető nem minősül tisztavérűnek, és képtelen az ősmágia alkalmazására. .

A fentiek ismeretében aligha csodálkozhat rajta bárki is, hogy az Yneven élő tisztavérű dzsennek száma elenyé­sző. Akiket a közvélekedés manapság dzsenneknek tart, azok zömükben fertőzött vérű kitaszítottak, a mentálnyelvet nem beszélik, s hatalomszavakat sem használhatnak. (Ebbe a kategóriába tartozik például az összes "dzsenn" kalan­do­zó.) Teljes bizonyossággal csupán al Abadana és Abu Baldek uralkodó dinasztiáiról tudható, hogy romlatlanul megőrizték az ősi vért; többé-kevésbé valószínű továbbá, hogy el Quisarmában is él legalább egy tisztavérű család. Persze al Abadanában és másutt számtalan nemesi família dicsekszik ősrégi származásával, ennek azonban hiba vol­na túlzott jelentőséget tulajdonítani, hiszen szinte vala­men­nyien hazudnak. Azt pedig; hogy mi az igazság a Buj­káló Családokról szóló legendákban, akik állítólag bizonyos tolvajklánok neve alatt és a mélysivatag forró poklában rej­tőzködnek, igen veszedelmes dolog firtatni; nem egy kíván­csi érdeklődő tűnt már el nyomtalanul a néma homokdűnék között. Mindent összevetve a tisztavérű ynevi dzsennek lét­számát két, legfeljebb három tucatra tehetjük.

A kevert vérű dzsennek között időnként előfordulnak olyan férfiak, akiknek a szervezete termel némi od-energiát, és ez megvédi őket az ártó szándékú hatalomszavaktól.

Ezek a szerencsétlenek ritkán élnek sokáig; Kráni attól óva­kodik ugyan, hogy ujjat húzzon a hatalmas dzsenn uralko­dóházakkal, a magányos vándorok ellen azonban kí­mélet­len hajtóvadászatokat indít; s miután kézre kerülnek, védő­talizmánnak dolgozza fel őket.


 

5. Óriások. A közvélekedés torz szörnyetegeknek tekinti az óriásokat, emberevő vadaknak, akik zord hegyvi­dékeken és sűrű rengetegekben leselkednek a jámbor uta­zókra. A kalandozók gyakran kerekednek fel, hogy leszá­moljanak e barbár haramiákkal, s elragadják bűntanyáikról az ott fel­halmozott értékeket. Ezek a kincsek minden bi­zonnyal rablózsákmányból származnak, eredeti tulajdono­saikat azonban ennyi idő múlva már aligha lehetne felku­tatni, így hát a hős kalandozók általában megtartják őket.

Az a gondolat nemigen szokott megfordulni a fejük­ben, hogy itt tulajdonképpen ők a rablók és a gyilkosok, ál­dozataik pedig hosszú évszázadok verejtékes munkájával gyűjtötték össze Értéktárgyaikat. Valójában igen kevés óriás él mások fosztogatásából, és még kevesebben vannak az olyanok, akik hidegvérrel, nyereségvágyból ölnek. Mivel azonban szembetűnően különböznek a csekélyebb életű, szaporább utódfajoktól, azok eleve hajlamosak rosszindu­latú, vérengző szörnyeknek tekinteni őket. Nagyszerűen pél­dázza ezt az az egyetlen eset, amikor az óriások harcba szálltak a kései népek egyik háborújában. Ez P.e. 3207-ben történt, amikor Rua1'Hydyddnél ötezer óriás súlyos veszte­ségek árán felmorzsolt egy csaknem nyolcszoros túlerőben lévő orksereget, amely Orwella zászlaja alatt vonult hadba a Kyr Birodalom ellen. A történet közismert; szomorú befeje­zése már jóval kevésbé. Az óriásokat ugya­nis a balsors győ­zelmüket követően a Pusztítók egyik gárdájának útjába ve­tette, amit néhány anya vezetett; és a kyrek az utolsó szálig kiirtották a csatában megtépázott "ocsmány káoszfajzato­kat".

Rual'Hydydd óta az óriások óvakodnak attól; hogy tevőlegesen beavatkozzanak az utódfajok belviszályaiba. Zord, kietlen vidékekre húzódtak vissza, sziklás havasok­ba, ködlepte ingoványokba, szikrázó fényű hósivatagokba, vagy éppen a tenger áthatolhatatlan mélyére. Mogorva, magánakvaló nép lett belőlük; a kívülállókkal szemben bi­zalmatlanok, az idegent nem szívelhetik, s a történtek után ugyan ki tehetne nekik szemrehányást ezért?

Minden óriásfajnak van egy királya, akinek isteneket megillető tisztelettel hódolnak, s valamennyi parancsát této­vázás nélkül teljesítik. Ezek az óriások népük legkiválóbbjai és legnemesebbjei, kérlelhetetlenek a harc­ban és bölcsek az uralkodásban. Misztikus kötelékek fűzik egybe őket népük sorsával; ha életük lángja kilobban, velük pusztulnak alatt­valóik is. Rual'Hydyddnél elesett az egyikük, kristálypán­célos teste rút üszökké hamvadt a Hatalmasok varázstüzé­ben; esztendő sem telt bele, és utána haltak mind a hívei is, a ködóriások faja örökre eltűnt Ynev színéről. Nem csoda hát, hogy a maradék öt óriáskirály palotájának - holléte féltve őrzött titok; a legjámborabb voul is lelkifurdalás nélkül megölne bárkit, aki birtokába jut ennek a tiltott tudásnak.

Nem mintha az óriáskirályok elpusztítása olyan könnyű feladat lenne, hiszen magasztos, félisteni lények ők: még az idők hajnalán születtek, végigélték a korok változá­sát az őskáosz tombolásától az utódfajok diadaláig, s vak és nyomorék teremtőjük, a Leviatán és a Farkába Harapó Kí­gyó testvére, személyesen suttogta fülükbe rejtélyes kinyi­latkoztatásait, mielőtt az első istenek az időn és téren kívüli nemlétbe börtönözték volna. Fajtájukból egyedül ők ismerik az ősmágia titkait, s mondják, haragjukat még a kráni Ti­zenhármak is félték egykoron. Az iteyyek ura Yögann, aki parancsol a lomha gleccsereknek meg a sívó hóförgetegnek, s látása halott jéggé dermeszti a halandók szívét; a sacronoké Uthorr, akinek egyetlen szavára megelevenednek az ércek, és vulkánfekélyek nyílnak a föld húsában; a traclonoké Loge, aki életet sarjaszt a kősivatag­ból, s kaca­gása eszét veszi a későnjött népek gyermekeinek; a vaynakoké Mobbu, krákok és víziszörnyek szelídítője, aki meglovagolja a szökőár hullámait, és szóra bírja a tenger­mélyi árkok hideg-fagyos sötétjét;. a vouloké pedig a Csil­lagsisakos Hödr, mindük közül a leghatalmasabb, rúnames­ter, látó-tudós; aki az óidőkben elárulta teremtőjét az első isteneknek, s büntetésből felruháztatott a jövő­belátás ado­mányával.

Ősrégi, sokat tapasztalt, megkeseredett nép az óriá­soké, uralkodóik pedig még közülük is kiemelkednek böl­csesség­ben és szomorúságban. Az ' utódfajokkal nem sokat közösködnek, egyetlen kivétellel; mert a Hallgatag Úr, Darton hívei sok helyütt barátságot kötöttek velük, és szíves fogadtatásra számíthatnak sziklaváraikban. Mesélik; Airun al Maremnek; a Sötét Prófétának egy ízben megadatott az a lehetőség, ami a halandók közül a Pártütés Kora óta senki­nek; felkereshette titkos rejtekén Csillagsisakos Hödrt, s hosszan eltársalkodhatott vele. Egyes szóbeszédek szerint a legendás hős arca halottsápadt volt utána; s oly élettelen-me­rev, mintha sziklakőből faragták volna ki; a beavatottak úgy tartják, egy illúzióval szegényebben, s egy örök baráttal gazdagabban tért meg követői közé.


 

6. Gyíklények. A gyíkemberekről sokféle legenda járja Ynev-szerte; úgy beszélik, hajdan nagy és hatalmas nép voltak, s tág határú országokat uraltak a Quiron-tengerről északra. Mások szerint ők - pontosabban vezéreik, a gyík­mágusok - az egyetlen olyan felszínlakó faj, amely a min­dennapi érintkezésben az aquir nyelvet használja. A szám­talan egymásnak ellentmondó rege és szóbeszéd kusza szö­vevényéből igen nehéz kihámozni az igazságot, s a helyzetet tovább súlyosbítja a források szűkszavúsága. Az ynevi en­ciklopédisták zöme elsősorban Kszishnli Chssce átfogó fel­jegyzéseire támaszkodik e témában; ez a renegát gyíkmágus kalandozásra adta a fejét, és a dorani bölcsek vendégszere­tetét élvezvén pergamenre vetette népe történetét. Alapos azonban a gyanúnk, hogy Kszishnii visz­szaélt házigazdái bizalmával, és temérdek hazugságot hor­dott össze historiog­ráfiájában; legalábbis a gyíkemberek általa emlegetett ha­talmas birodalmáról nem emlékeznek meg sem a dawai, sem a ryeki források, noha állítólag közel egykorúaknak kellene lenniük.

Az alábbi összefoglalás alapjául egy felbecsülhetelen értékű, mindössze egyetlen példányban létező munka szol­gált, amelyet a Dorani Nagytanács Belső Könyvtárában Pseudomonarchia Reptiliarum cím alatt vettek katalógusba, a beavatott kevesek azonban Snil Tiltott Tekercsei néven hi­vatkoznak rá. E hét lakat alatt őrzött mű két részből áll; az első bizonyosan ősrégi eredetű, keletkezése megelőzi az emberfaj felbukkanását az ynevi történelem színpadán, a második az egyik dawai máguskirály udvari jegyzőjének az eredeti szöveghez fűzött kommentárjait tartalmazza. Az első tizenkét tekercset aquir rúnákkal rótták sárkánygyík­irhára; olvasatuk rendkívül homályos és bizonytalan, még az sem dönthető el egyértelműen, hogy ködös jövendölések vagy történeti feljegyzések állnak-e rajtuk. A kommen­tároltat a dawai kancellária titkos nyelvén fogalmazták, s nem egy ponton megerősíteni látszanak a korábbi fejezetek­ben fog­laltakat; bizonyos jelek azonban arra utalnak, hogy munkája vége felé az írnok megtébolyodott. Ezt a szöveget eredetileg eleven emberek bőrére tetoválták, amit később lenyúztak róluk; és gondos munkával kipreparáltak perga­mennek.

A lapszéleken néhol reszketeg kézzel írott, kyr ,nyelvű jegyzetek találhatók, melyek arra engednek követ­keztetni, hogy a szörnyűséges könyv egy darabig toroni tu­lajdonban volt. Doranba a Psz. XXXIV század hírhedt wier kalandozó­ja, Estelle Zenobia di Magnamurio hozta, váltig állítván, hogy egy elhagyott földalatti járatban akadt iá, ám szavainak már akkor sem adtak sokan hitelt. A Pseudomonarchia Reptiliarum tanulmányozására kijelölt grammatikusokat a Nagytanács leghatalmasabb asztrál- és mentálmágusai ruházták fel védőpajzsokkal, ám ennek elle­nére egyikük rövidesen öngyilkosságot követett el, egy má­sik ámokfutóvá vált, a harmadik pedig szörnyethalt álmá­ban. A fordítás, amelyből az alábbiakban citálunk, egyetlen életben maradt társuk, egy törpe bölcs tollából származik. (Az illető mais él Tarinban; munkája befejezését követően elhagyta Dorant, és visszatért a daugjába.)

Az első idézet mindig az aquir nyelvű eredetiből való; a második a dawai írnok vonatkozó kommentárja. Ahol har­madik szövegrész is szerepel, az az ismeretlen toroni tulaj­donos lapszélen hozzáfűzött megjegyzése.


 

1) "Recsegve hasad meg a lég a röghegyek, fölött. Télidő járja, hófúvás tombol, jégszilánkok szagfia fák a szűzfe­hér lepleket. Ekkor minden megváltozik; ami hideg volt, forróvá leszen, ami szilárd volt, megvizenyősödik, ami fehér volt, zöldre sötétül. Páraköd száll a magasba, elho­mályosítja Kék Anyánk s Vörös Atyánk mosolyát. Fülledt ős­erdő emelkedik a kopár sziklák helyén. Rút var­tyogás nyomja el a szél zenéjét, fém csillan, léptek to­csognak. A fegyverekre simuló ujjak közt hártya feszül, a sarat da­gasztja. Snil népe közelg, bár még nem tudják magukról, hogy ez a nevük. Otthonuk szűkké lett szá­rinukra; indulnak hát új hazát foglalni, pocsolyává gyalázni tavainkat, butános penésszé erdeinket. Nehéz dolguk van; Hlunglath, Huurub, Hethub-Hór áll csata­sorba. És az Éjszaka Kútjainak mélyén felébrednek a Sötétség Gyermekei. "


 

2) "A hüllőfajzatok szülővilágára nyíló térkapu pon­tos helyét a leírásból nem lehet megállapítani; a kontinens bármelyik hegysége számításba jöhet. (Zetaka? Naudhlek?) A gyíkok hazája forró és fülledt dzsungelvilág volt; s ők az­zal a szándékkal hagyták oda, hogy új szál­lásterületeket hó­dítsanak maguknak. Az ynevi viszonyok nyilván nem felel­tek meg az igényeiknek, ezért nyomban nekiláttak átalakí­tani környezetüket. Hamarosan azon­ban ellenállásba ütköz­tek; az Ősnépek, amelyek akkori­ban még a földfelszínen él­tek, lakóhelyük védelmében szembeszálltak velük. H., H. és H.-H. feltehetőleg valame­lyik Ősnép hősei vagy hadvezérei. A Sötétség Gyermekeire tett utalás nehezen értelmezhető; H., H. és H.-H. vagy a Démoni Síkok uralkodóitól kértek segítséget, vagy egy másik Ősnéptől, amely még az övéké­nél is régibb múltra tekinthetett vissza, s ebben az időben már a föld alá kényszerült. (Ez utóbbi lehetőség a valószí­nűbb, mivel a később írottakból kiderül, hogy a Sötétség Gyermekeinek nem volt szemük; márpedig ilyen démonfajt tudományunk jelenlegi állása szerint nem ismerünk.)"


 

1) "Egy faj, három rend. Három rend, három nyelv. Három nyelv, három név. Cwyeh-kah: övék a jogar, a dia­dém, a hatalom. Sisssh!! - szólanak: dicsőség a nagy Cwyehnek! ! Cwyeh-veh: övék a fegyver, az ostor, a gőg. Sisssh!! - szólanak: a nagy Cwyeh gyermekei vagyunk!! Cwyeh-doh: övék a szerszám, a vonóhám, a munka. Sisssh!! - szólanak: a nagy Cwyeh gondot visel ránk!"


 

2) "A gyíkok társadalma három, egymástól élesen el­különülő rétegre tagolódott. Legfelül a, papokat, középütt a harcosokat, legalul a közrendű munkásokat találjuk. Úgy tű­nik, a három réteg között a testfelépítés­ben is mutatkoztak bizonyos különbségek, ám valamen­nyiüket egységesítette egy közös istenség imádata, akit C.-nek hívtak."


 

3) "Négy csoportról van itt szó, és a negyediknek, a leg­magasabbrendűnek egyetlen tagja van csupán: maga Cwyeh. Ő felel meg az Elendor kasztnak, a Cwyeh-kah a Famornak, a Cwyeh-veh a Pietornak, a Cwyeh-doh pedig a Navolr. Mindez társadalmi berendezkedésünk ősi múltját ta­núsítja; fényes bizonyítéka annak, hogy a kyr kultúra áldá­sos civilizáló hatása már ezekben a régi időkben is kiterjedt a létezés más síkjaira."

1) "A Cwyeh-doh gyenge; gyenge, ám nagy soka­ságú. A Cwyeh-veh ostoba; ostoba, ám vad és fájdalmat nem isme­rő. A Cwyeh-kah kevés számú és óvatos; ám nem gyenge, és nem is ostoba. A Cwyeh-kah szóval szólal, s be­szédét erő járja át, hasonlatosan a miénkhez. A Cwyeh-kahot nem sújtják le Hethub Hór igéi, nem hullik a porba, ha rádörögi nek a Sötétség Gyermekei. A Cwyeh-kah szava erőt önt a halott fémbe, s az szomjasan mar Hlunglath hú­sába, su­hogva bocságya útjára Huurub felé a szárnyas ha­lált. A Cwyeh-kah szava szakadékokon; folyamokon, szikla­szirte­ken röppen által. A Cwyeh-kah szava gyorssá teszi a las­sút, lassúvá a gyorsat, megállítja a múló perceket. há­ború dúl; Hethub-Hór szava erős, ám erős a Cwyeh-kahé is "


 

2) "A gyíkpapok mágiája rokon alapú az Ősnépeké­vel, bár egészen másféleképpen használják. Amennyire a ho­mályos értelmű szövegből kivehető, az ő hatalomigéik nem közvetlenül .tesznek kárt az ellenfélben, hanem a hül­lők kézi- és lőfegyvereit ruházzák fel varázserővel: ezenkí­vül igen jelentős tér- és időáthidaló hatalommal is bírnak. A mágiához csak a legelőkelőbb rétegbe tartozók - C. papjai - értenek; a harcosok és a munkások ezen hát­rányát azonban ellensúlyozza vadságuk és nagy . szá­muk, ezért a háború el­húzódik."


 

1) "Hethub-Hór vére a földre kifolyván, panassolkodnak mind a Sötétség Gyermekei. Követ sárra, vizet iszapra, levegőeget rút miazmára cserélni nem kíván­nak. Örven­dezik sirámukon Snil népe, melyet még nem illet­nek ez­zel a rréweL Sisssh!! - szólanak: Cwyeh hatalmas! Csitít­ja a szorongás a gyűlölséget a Sötétség Gyermekeinek kebelében; elfeledik a rég esett sebeket, vak szemüket a fényre emelik; s hívó szózatot intéznek a Levegőég Feje­del­meihez. "


 

2) "Erősen valószínű, hogy a gyíkpapok teljesen ki­irtot­ták az első ellenük forduló Ősnépet, s szorult helyzetbe került az a másik faj is, amelyet a szöveg csak a Sötét­ség Gyermekeinek nevez. (Syeechák?? Kir-sissek?? Ha az utób­biakról van szó; ez magyarázatot adna rá, hogy miért sül­lyedt alantas sorba ez a hajdan oly dicső vérvo­nal.) Végső elkeseredésükben egy harmadik Ősnéphez folya­modtak segítségért, amely máskülönben régi ellen­ségük volt."


 

1) "S alászáll az Éjszaka Kútjaiba a rettenetes Phet, a Levegőég Fejedelme. A Sötétség Gyermekei friss vérrel hó­dolnak neki engesztelésül, véneik s vezéreik vérével, hogy bocsánatot nyerjenek régenvolt bűneikért. Rettenetes az ő szomja, s rettenetes szavának hatalma is; már csak ketten, hárman, négyen szárnyalnak népéből a világ vi­haraiban, ő az ötödik. Nem lelhet nyugovást a lelke, nem élvezheti sors rendelte jutalmát, amíg le nem győzi a töb­bi négy Fejedel­met, s hamvaikat szerte nem szórja a sze­lekbe. Súlyos eskü­vést tesznek ekkoron a rettenetes. Phet és a Sötétség Gyer­mekei - a Gyermekek erős szóval fo­gadják, hogy megsegítik a rettenetes Phetet a másik négy F fedelem ellenében; ő pe­dig ígéretét adja nékik, hogy harcban és halálban fogja elti­porni Snil népét; amely még nem nevezi magát ezen a néven. "


 

2) "Ez a passzus kiválóan érzékelteti, hogy az egyes Ős­népek között is léteztek hatalmi különbségek. Ph. nyil­vánvalóan egészen más nagyságrendet képvisel, mint a Sö­tétség Gyermekei. Benne egyébként valószínűleg egy draquiort, azaz sárkányfejedelmet gyaníthatunk. Ennek az Ősnépnek az egyedei a világ teremtése óta gyilkos há­ború­kat vívnak egymással, valami ködös és megfogha­tatlan mennyei jutalom reményében, amelyet állítólag majd az utolsó túlélő fog elnyerni közülük."


 

1) "Számosak a rettenetes Phet seregei, páncélos bestiák hada lesi parancsát, csupa tűzokádó pofa, rubinkö­ves pik­kely, hegyhasító karom. Csatarendbe mégsem állíja őket; erős a másik négy Fejedelem is, roppant szavaikkal nyom­ban lesújtanának rá, amint összemérné magát a Cwyeh­kahhal, s elvesztegetné rontó igéit a~ harcban. Ki­küldi hát szárnyas elméjét a rettenetes Phet a hegyvidékre; lápos in­goványok fölött, fürkész, párás őserdők homályában kutak­szik. Előtalál végül egy harcost: lám, vértesen-szigo­nyosan sziszeg a, fagyökerek között, s forró lánggal lobog benne a harag tüze. Mellkasán a Cwyeh-veh jelét viseli; a. neve Snil. Megmutatkozik előtte ekkor a rettenetes Phet.

- Sisssh!! - kiáltja Snil. - Cwyeh hatalmas! - Tudja, kivel áll szemben; tudja, hogy halál vár rá; mégsem mene­kül, szigonyát emeli.

- Cwyeh hatalmas, igen - szól a Levegőég Fejedelme. ­Hatalmas a Cwyéh-kapnak; de néked aligha. Lásd, itt ál­lok előtted; pőrén és fegyvertelenül, a te melleden vért, a kezed­ben szigony; mégis egyetlen szavammal halálra sújthatlak. Védekezni sem tudsz, bármilyen vitéz harcos lennél máskü­lönben.

- Ha Cwyeh azt akarná, hogy szóval szóló szolgája le­gyek, barna pikkelyekkel bújtam volna ki a tojásból fe­leli Snil.

- Cwyeh igaztalan volt veled, hisz csak a Cwyeh-kahot kegyeli - szól erre a rettenetes Phet. - De én, lásd, nem tö­rök romlásodra. Harcos vagyok magam is, s nem emelek ellened sem, fegyvert, sem rontó igéket; becstelen dolog volna tőlem olyan préda vérét ontani, amelyik nem tud vis­szavágni.

- Ha nem emelsz rám fegyvert - mondja Snil ádázul, szi­gonyát lóbálva -, akkor meghalsz!

- Jobbat tudok én annál - feleli a Levegőég Feje­delme. ­Megosztom véled a titkaimat; így végre egyenrangú el­lenfelek leszünk.

És sorra elmond Snilnek egynémelyeket az Ősi Tudo­mányról; éppen csak annyit, amennyit jónak lát, még néhány erővel zengő szóra is megtanítja. Szánalmas adomány, ennél még a korcsok is különbek; de Snil szíve lángra lobban, s szentül hiszi, mindent megtudott, mit tudni érdemes.

- Akkor harcolunk? - kérdi rút vartyogással, zöld fény iz­zik szemében.

- Még nem -,feleli a rettenetes Phet. - Eredj most vissza, ahonnan jöttél, s mind a Cwyeh-vehnek tanítsd meg, mit tőlem hallottál. Akkor végre igazi harcosokkal fogunk küzdeni, én és az. enyéim, nem barnapikkelyes puhá­nyokkal.

Snil sarkon, fordul és elmegy; a rettenetes Phet pedig mo­solyog, s mosolya hatalmától kiszárad körülötte az ingo­vány."


 

2) "Ph. itt nem az Ősnépek mágiájára oktatja ki S.-t; ilyen rövid idő alatt ez aligha volna lehetséges. Valószí­nűleg valamiféle tapasztalati mágiát tanít neki, nem sokkal haté­konyabbat a mi boszorkánymestereink gyermekded játsza­dozásánál. Természetesen S., akinek fo­galma sincs a mágia és mágia között fennálló különbsé­gekről, nem veszi észre a csalást.

A barna pikkelyekre tett megjegyzéssel S. a Cwyeh-kah és a Cwyeh-veh közötti legfőbb testi különbségre céloz: a gyíkpapoknak barna a pikkelytakarója, a közrendű harco­soké ezzel szemben - legalábbis ifjúkorukban ­aranyszínű.

A passzus végén erős tódítás, hogy Ph. puszta mo­solyá­tól kiszáradt volna az ingovány. Ennek más oka lehe­tett: valószínűleg nem mosolygott, hanem lélegzetet vett."


 

1) "Lám, diadalünnepre készül Snil népe, amely nem tudja még magáról, hogy ez a neve; az Éjszaka Kútjai im­máron ostrommal bevéve, a Sötétség Gyermekei szerteszaladtanak. Futtukban átkozzák keserű szavak­kal a rettenetes Phetet, a Levegőég Fejedelmét, aki imhol, esküjé­nek nem áll, sorsukra hagyja őket. Szavuk méreg és gyilok, penge és parázs, üszök és halál; ám a Fejede­lem védpajzsa erős, lepattannak róla mind a rontó igék. Ő pedig csak ül vérből mintázott trónusán, alátekint a magasból a menekü­lőkre, s mosolya erejétől sírva fakad­nak a viharfellegek.

Snil népe, mely ekkoron még másképpen nevezi ma­gát, lakomára gyülekezik. Eleven fogoly nincs a táborukban; a Sötétség Gyermekei, béklyóba-láncra verné bár, minden hatalmukból kizsigerelten, azért még reájuk zúdíthatná­nak egy-egy erővel zengő szózatot, ha mindjárt a szívük pattanna is belé. Elevenfoglyuk nincsen hát; ám a Gyer­mekek húsa holtukban is zamatos és porhanyós, akármi mocsárlakó pré­dánál, finomabb csemege. Eledel jut ma mindenkinek, még a Cwyeh-dohnak is.

Öles termetű alak lép az egybegyűltek elé; földbarna pik­kelyei kortól kopottak, csípeén vak koponyákból fonott deréköv, kezében Hethub-Hór fekete jéglándzsá, ja: Hályo­gos-vén szeme páros zafírláng, csóvákat hasít az Éjsza­ka Kútjaiba. Mellébe vágva heges szegélyű rúna, a Cvvyeh-kap jele; hétszázötvenszer fordultak az eszten­dők, mióta sival­kodva kibújt a tojásbál, s a fehéren izzó szent billogot a test­éhe ütötték.

- Sisssh!! - szól szárnyas szavakkal, s vartyogó hangjá ban szilajon zeng-zúg a hatalom dallama. - Cwyeh ha­talmas!

Áldás ez, a lakomára kéri, hogy a kihűlt-halott erek friss vérrel teljenek meg, s mámorító zamattal lüktessenek, amikor beléjük mélyednek az éhes-mopó fogak. Mert d vér ízétől gyarapszik a nép; a vér ízétől erősödik a fegy verforgató kar; a vér ízétől gömbölyödik lágy héjú tojá­sok­kal az asszonyok hasa. Cvvyeh adja hát, hogy amikor bekö­szönt a meleg évszak, minél több hínárfészekben kejenek ki barnapikkelyes porontyok, akiknek a. bába­pribékek a mel­lükre süthetik-a szent bélyeget! Cwyeh, a nagy Cwyeh, aki­nek az új világba vezető útját oly buz­gón egyengetik válasz­tott hívei!

Ámde? megállj! Zavar támad a nép soraiban. Egy harcos lép elő, mellén a Cwyeh-veh jelével; neki annak ide­jén csak vörösen izzó vasat ütöttek a pikkelyeire, hiszen aranyszínűek voltak, nem barnák - bár nem is zöldek, mint a dolgozóké. Illő tiszteletet kellene hát tanúsítania; mégis oly kevélyen áll ott, mintha szavakkal szóló volna ő is.

Snil a neve.

- Mire véljem ezt? - kérdi a hályogszemű öreg, s rán­cos torkában, fenyegető hullámokat vet a hatalom távoli zú­gása. . .

- Zsarnok vagy, rút vénség, a többi barnapikkelyessel együtt! - kiáltja Snil bőszen. - Cwyehhez fohászkodsz, neki adsz hálát a győzelemért? Ki vívta hát ki ezt a dia­dalt, ki hódította meg az Éjszaka Kútjait, kinek a vére táplálta a fa­kócápákat a Ssshassti-öböl vizében? Talán bizony a tiéd, vagy Cuyehé magáé? Mi, harcosok voltunk azok, akik rom­lásba döntöttük a Sötétség Gyermekeit; mi ragadtuk ki a jéglándzsát Hethub-Hóncsápjai közül; mi keltünk birokra a mérget verejtékező sárkánykígyók­kal Ummarakarbu belső falain! Minket .illet a tisztelet, nem Cvvyeht, a romlottat és tehetetlent; s közülünk is legkivált engem, Snilt, a Győzőt!

- Istenkáromló! - rikoltja az agg pátriárka, s ahogy ma­gasba lendíti lándzsát markoló kezét, ujjai közt a hár­tyá­kon vadul lüktetnek az erek. - vissza a helyedre, Cinyeh-veh!!

- Snil-veh!! - vágja rá a másik kevélyen. - És Snil-doh!! ­Majd: - De Snil-kah nincs, és nem is lesz soha!

- Sisssh!! - szakad fel egyszerre tízezer torokból. A har­cosok kiáltanak, az aranypikkelyesek; szigonyok emel­kednek, smaragdláng lobban a hasított szembogarak­ban. - Snil hatalmas!

Egyszerre mozdulnak mind félelem nélkül, ahogy szoká­suk; hártyás lépteiket a bizodalom vezérli, a rejtett tu­do­mányba vetett vakhit, amit Sniltől, a legnagyobb baj­noktól tanultak. Tudnak titkot tartani ezek az aranypik­kelyesek; senki sem beszélt közülük a hatalmas harcos­ról, az idegen világ szülöttéről, akivel Snil a lápi erdő mélyén találkozott, s aki tetteivel és szavaival kivívta tiszteletét és nagyrabecsü­lését. A smaragdzöld szempá­rokban gyűlölet izzik: gyűlölet és irigység, a Cwyeh-kah' iránt, akik szavakkal "szólnak, barnák a pikkelyeik, s a mocsárgázoktól fülledt hínárfészek­ben nem vörösen, ha­nem fehéren izzó vassal bélyegzik meg őket.

A Cwyeh-doh hordának csupán egy pillanatra van szük­sége a döntéshez. Az ostort, a kancsukát mindig a har­cosok forgatják; a Cwyeh-kah számára túl alantas fel­adat volna az ilyesmi. Mennek hát azok után, akiket job­ban is­mernek.

- Snil-veh!! Snil-doh!!

Hatalommal vemhes szavak buknak elő a barnapikke­lyes ajkakon: Smaragdzöld szempárokban lob­ban el az élet lángja; aranyszín karok hanyatlanak le bénán.

Hethub-Hór fekete jéglándzsája meglendül, előredöf majd elakad Snil szigonyának ágai között. Félelmetes fegy­ver, gyötrelmes halált hoz, ha célba talál; ám a nye­lét csá­poknak és tapadókorongoknak szánták, az úszó­hártyás ujjak nem lelnek rajta jó fogást.

- Sisssh!! Snil hatalmas!

Megolajosodik a levegő, éle támad, mint az oldaltfordí­tott, fűzfalevélnek: Rontó hatalmú igék cikáznak benne mindenfelé. A barnapikkelyesek minden szava tíz el­len­felet dönt ki a sorból. Közülük legfeljebb akkor bukik le egy, ha egyszerre tízen kiáltanak rá.

A barnapikkelyesek másfélszázan ha vannak, az arany­pikkelyesek tízezren.

- Sisssh!!

A zöldpikkelyes áradat - Snil-doh immár, nem Cwyeh-doh - összecsap a küzdőfelek körül. A munkától kér­ges kezek baltákat, csákányokat, húshorgokat markolnak. Snil szi­gonyának hármas hegye beleszalad a heges szegélyű rú­nába egy barnapikkelyes mellkason. Vénségtől hályogos szemű fej repül pörögve az Éjszaka Kútjaiba.

- Snil!!

Odafönt, a sötéten toronytó fellegek magasában, öb­lös hangon hahotázik a rettenetes Phet, a Levegőég Fejedel­me. A dölyfös párapalota szivárványfalai reszketnek, vibrál­nak, robajlanak körülötte. Szörnyűséges kacajától messzire riadnak a rúkhmadarak, vért hullajtanak a vi­harfelhők, s a villámok sikoltva menekülnek az áldott anyaföld felé.

Harcban és halálban fogja eltiporni Snil népét, ígérte erős esküvéssel. Szavának állt, ahogy az már a Levegő­ég Fejedelmeinek szokása.

A Sötétség Gyermekei meg a barnapikkelyesek har­coltak, és meghaltak helyette is. "

III. Elkorcsosult aquirok

Ebbe a kategóriába azok a hanyatló ősfajok tartoz­nak; ame­lyek egészében véve elvesztették ugyan az ősmágia haszná­latának képességét, bizonyos technikákra és műfogá­sokra azonban emlékeznek még. Ez azt jelenti, hogy a szer­veze­tük már nem feltétlenül termel od-energiát, a manát azon­ban sokkal közvetlenebb és egyszerűbb úton-módon nyerik ki a manahálóból, mint a klasszikus mágia beava­tottjai, akiknek bonyolult pszi-szűrőkhöz kell folyamodniuk. Alkal­mazott mágiájuk ebből következőleg valahol az igazi ősmá­gia és a klasszikus mágia között helyezkedik el. E né­pek kö­zül egyesek valaha tagjai voltak a két nagy aquir szö­vetség valamelyikének, s csak később szakadtak ki onnan; mások soha nem tartoztak sem Kránhoz, sem Ediomadhoz, a köz­vélekedés azonban olykor több-kevesebb joggal aquirnak minősíti őket. Nagyon fontos leszögezni, hogy az elkorcso­sult aquir fajok egyetlen egyede sem képes a hami­sítatlan ősmágia - azaz a hatalomszavak - alkalmazására, még a ve­zetők és a beavatottak sem: ehhez túlságosan meg­hígult már a vérük az évezredek során.


 

1. Yamm-haikanok. Egész Yneven legfeljebb két­száz ilyen tengermélyi szörny él, s ha hatalmukat nem is, de rosszindulatukat tekintve kétségtelenül vetekednek az iga­zi aquirokkal. Egyes feltételezések szerint az egész fajt egy ti­tokzatos ősaquir teremtette, aki már-már félisteni hata­lom­mal bír, s a titkos krónikák a Fakó Vizek Pásztora néven is­merik. Hogy mi célja volt ezzel a kísérlettel, talán ő maga is elfeledte már; mindenesetre a ma élő yamm-haikanok nem tisztelik közös urukként, valamennyien független sze­mélyi­ségek, s kizárólag a saját érdekeik vezérlik őket. Meg­lehet persze, hogy valamiféle titokzatos módon ma is a Fa­kó Vi­zek Pásztora akaratának az eszközei; hosszú távon azonban nemigen jelentenek veszélyt az utódfajokra, mert lélekszá­muk évszázadról évszázadra csökken, s minden jel szerint képtelenek szaporodni.


 

2. Fehérhajúak. Ez a faj Beriquel dermesztő jégsi­vatagja­iban honos, ahol a hómanók népe fölött zsarnokos­kodik. Lélekszámuk száz-kétszáz főre tehető; és bizonyosan ősvi­lági eredetűek, noha soha nem tartoztak egyik nagy aquir szövetségbe sem. Egyes tudósok úgy vélekednek, hogy nem az igazi aquirokkal, hanem a törpékkel lehetnek egyidősek. Akárhogy is legyen, mindenképpen fejlődésük leszálló ágá­ban járnak: különös szociális paraziták, az álta­luk kizsák­mányolt hómanók nélkül teljesen életképtelenek. A legtöbb idevonatkozó értekezés egyetért abban, hogy ki­halásuk év­ezredek kérdése csupán.


 

3. Utódok. Az utódok egy Ediomadból kiszakadt Szolga­vérvonal leszármazottai, amely megdöbbentő módon élet­képesnek bizonyult. Mitikus tisztelettel övezett Ősatyjuk valószínűleg egy rendkívül tehetséges Ochak Va'Maadad volt, aki valamilyen úton-módon beavatást nyert a klasszi­kus mágiába. Mára szinte minden aquir vér kihígult az ere­ikből, szervezetük nem termel od-energiát, és a hatalom­sza­vak alkalmazására is képtelenek. Ami ennek ellenére rop­pant veszélyessé teszi őket, az az, hogy a klasszikus má­giát az őseiktől öröklött elméleti tudással és pszi-diszci­plinákkal ötvözik. Az aquirok közül csak néhány különc mélyedt el alaposabban a pszi-tudományok tanulmányozá­sában (el­végre nemigen volt különösebb szükségük rájuk), ezek azonban soha nem látott magasságokba fejlesztették őket, az utódok pedig ennek az örökségnek a letéteménye­sei. Ráadá­sul azon kevés elkorcsosult aquir nép közé tar­toznak, akik belterjesen bár, de évszázadról évszázadra sza­porodnak, s bizonyos fokú tetterőről és fejlődőképességről tesznek tanú­bizonyságot. Mindez - hallatlan megalomániá­jukkal páro­sulva - kiemeli őket a magukfélék közül. Nem szabad tehát lebecsülni az utódokat, mert magukban hord­ják a megújulás csíráit: ha egy szép napon újra felfedezik az ősmágia titkait, abból akár katasztrófa is kerekedhet!

A túlvilági lények és az aquir mágia

A témával foglalkozó tudósok két csoportra osztják a léte­zés különböző síkjait: természetesekre és természetfö­lötti­ekre. Természetes síkoknak nevezzük az anyagi síkokat (nemcsak Yneyet, hanem a különféle alternatív világokat is), valamint a velük átfedésben lévő síkokat: az asztrál­síkot, a mentálsíkot, az Antisst. A másik kategóriába a vál­tozatos külső és belső síkok, az istenek lakhelyei tartoznak.

Mindaz, amiről eddig az aquir mágiával kapcsolatban szó esett, kizárólag a természetes síkok lakóira vonatkozik. A természetfölötti síkokon honos életformák anyagi felépí­tése gyökeresen más, ezért másféleképpen viszonyulnak az ősmágiához .is. Szervezetük ugyan nem termel od-energiát, ezért - rendkívül ritka kivételektől eltekintve - a hatalom­sza­vak használatára képtelenek; ugyanakkor azonban bizonyos fokú védelmet élveznek velük szemberí, amit ere­dendően mágikus természetüknek köszönhetnek.

A játék nyelvére lefordítva ez azt jelenti; hogy min­den túlvilági lényt állandó od-pajzs véd az ősmágia ellen, amelynek védőértéke megegyezik Ép-i aktuális számával. Ez a pajzs minden körben tetszőleges számú hatalomszó el­len nyújt teljes fokú védelmet; amennyiben azoknak erősí­tése - egyenként számolva, nem összesítve - nem haladja meg a védőértékét. Ha a túlvilági lény Ép-t veszít, a pajzsa védőértéke is ugyanennyivel csökkenni fog. .

Amennyiben a túlvilági lény kívánja, természetesen le­eresztheti a pajzsát, és kiteheti magát a hatalomszó hatá­sá­nak, bár ez meglehetősen ritkán fordul elő. Máskülönben azonban az od-pajzs teljesen automatikusan működik, fenn­tartása semmiféle összpontosítást nem igényel.

A Bestiariumban szereplő lények közül a démonok, a dzsinnek, az elementálok, a fh'yanrák és a küldöttek minő­sülnek túlvilágiaknak. A különböző hibrid formák - káosz­fattyak, hilvarok, vulagharok stb. - ugyanúgy ki vannak szolgáltatva az ősmágia hatalmának, mint Ynev vagy az al­ternatív anyagi síkok bármely más teremtménye.