AZ ALTRUIZIN
avagy igaz történet arról, hogyan akarta
a Jámbori nevezetű remete boldoggá tenni a mindenséget, és mi sült ki
belőle
Egy szép nyári napon, amikor Trurl, a
géptervező, éppen a kertjében nevelt kiberkenyebokrot nyesegette, egy
ágrólszakadt valakit látott közeledni az úton, akinek külleme általános
szánakozást és elszörnyedést keltett. Ennek a robotnak minden tagját
zsinegek tartották öszsze, karja-lába csorba kályhacsövekkel volt
összetoldozva, feje helyén ócska, lyukas fazekat viselt, agya sercegett,
szikrázott és be-bedöglött benne, nyakát ideiglenesen egy lécdarabbal
pótolták meg, nyitott hasában rezegtek és füstölögtek a katódcsövek, a
szerencsétlen egyik kezével tartotta őket, míg a másikkal egyre azon
igyekezett, hogy meghúzza kilazult csavarjait; amikor elsántikált Trurl
kapuja előtt, négy biztosítéka égett, ki egyszerre, úgyhogy mindenestül
füstölögni kezdett, s a megpörkölődött szigetelés orrfacsaró szagát
árasztva már-már darabokra esett szét a géptervező szeme láttára. Amaz,
részvéttől eltelve, késedelem nélkül csavarhúzót, csípőfogót, szurkos
kötést ragadott, és segítségére sietett a vándornak, aki közben rémes
fogaskerék-csikorgással többször is elájult, általános deszinkronizálódás
következtében; végül azonban Trurlnak mégiscsak sikerült valahogy magához
térítenie, szépen ellátta, bekötözte, majd leültette a tiszta szobában, s
miközben az istenadta mohón töltekezett a konnektorból, Trurl, nem bírva
tovább fékezni kíváncsiságát, faggatni kezdte, ugyan mi módon került ilyen
siralmas állapotba. – Könyörületes uram – szólt az
ismeretlen robot, még egyre reszkető mágnesekkel –, nevem Jámbori, és
remete vagyok, illetve voltam; kegyes elmélkedéssel töltöttem időmet a
sivatagban hatvanhét esztendőn által. Egy napon azonban eszembe ötlött:
vajon helyesen cselekszem-e, midőn magányosságban tengetem életemet? Vajon
mélyenszántó elmélkedéseim és lelkigyakorlataim megóvhatnak-e akár csak
egyetlen szegecset is a kihullástól? Avagy nem az volna-e legfőbb
kötelességem, hogy felebarátaimon segítsek, saját a üdvömmel pedig csak
azután törődjek? Nemde… – Jól van, jól van, remete barátom
– szakította félbe Trurl. – Akkori lelkiállapotodat nagyjából értem. Mondd
el, kérlek, mi történt azután. – Foturába mentem, és ott
véletlenül megismerkedtem egy Klapanciusz nevű kiváló
géptervezővel. – Ó! Lehetséges ez? – kiáltott fel
Trurl. – Micsoda, uram? – Semmi, semmi!
Beszélj tovább, kérlek. – Nos, megismerkedésünknek
előzménye is volt; ő, mint nagy úrhoz illik, automata hintón hajtatott,
amellyel ugyanúgy tudott beszélni, mint én veled; amikor én, nem lévén a
nagyvárosi forgalomhoz szokva, megálltam az utca közepén, ez a hintó igen
rút szóval illetett, s én önkéntelenül is ráhúztam a botommal; erre még
jobban megbokrosodott, ámde utasa összeszidta, engem pedig maga mellé
invitált. Ekkor elbsszéltem neki, ki vagyok, és miért hagytam el a
sivatagot, s azt is, hogy nem tudom, mihez fogjak most már; ő pedig
dicsérte elhatározásomat, és szintén bemutatkozott, majd hosszan beszélt
munkáiról, és műveiről; végül elmondotta egy bizonyos Klórián Teoriciusz
Klapostol nevű híres tudós és gondolkodó megható történetét, akinek
szomorú végénél ő maga is jelen volt. Mindabból, amit ennek a Nagy
Robotnak a könyveiről beszélt, leginkább a fejlegekről szóló történet
indított meg. Hallottál-e, kegyes uram, ezekről a
lényekről? – Hogyne. Ezek a lények az egyedüliek a
Világmindenségben, amelyek már elérték a Fejlődés Legmagasabb Fokát,
ugye? – Úgy bizony, uram. Tudásod valóban kivételes! Amikor
tehát a kitűnő Klapanciusz mellett ültem a hintóban (amely a legundokabb
szitkok özönével tört magának utat a kelletlenül táguló tömegben), eszembe
jutott, hogy ha valaki, hát ezek a legeslegfejlettebb lények bizonyára
tudják, mit kell tenni, amikor a jámbor lélek ösztönzésére oly nagy
vágyunk támad jót tenni felebarátainkkal, amilyen vágy bennem támadt.
Nyomban meg is kérdeztem Klapanciusztól, hol vannak a fejlegek, és hogyan
lehetne megtalálni őket. Ő azonban csak furcsán mosolygott, tűnődve
csóválta a fejét, és nem válaszolt. Nem mertem tovább faggatni; ámde
később, már a kocsmában ültünk (mivel a hintó teljesen berekedt, és így
Klapanciusz úr kénytelen volt másnapra halasztani útja folytatását), egy
kancsó ionsör mellett vendéglátóm kedve is felderült, s a zenekar
muzsikájára kiberingőt táncoló párokat nézve, bizalmába avatott, és
elmondotta ezt a történetet… De talán már unod elbeszélésemet,
uram? – Ó, dehogy! – kiáltott élénken Trurl. – Figyelemmel
hallgatlak. „…Derék Jámborim – mondotta nekem Klapanciusz
úr ama kocsmában, amikor a táncolók már csak úgy szikráztak a tüzes
tánctól –, tudd meg, hogy én roppantul szívemre vettem a boldogtalan
Klapostol történetét, és úgy határoztam, hogy nyomban el kell indulnom
felkutatni azokat a tökéletességig fejlődött lényeket, amelyek létezésének
szükségszerűségét ő tisztán logikai és elméleti úton bizonyította.
Meghánytam-vetettem a dolgot, könyvtárakban búvárkodtam, régi fóliánsokat
forgattam, mígnem bizonyos Trupus Malignus munkájában fontos útmutatásra
akadtam. Ez a szerző ugyanarra a következtetésre jutott, mint Klapostol,
de háromszázezer évvel korábban, ám teljesen ismeretlen maradt. Ebből
látszik, hogy nincs új egyik nap alatt sem, sőt Trupus ugyanúgy is
végezte, mint Klórián… de ez nem tartozik ide. Nos, ebből a fóliánsból
kisilabizáltam, hogyan kell megkeresni a fejlegeket. Malignus kifejtette,
hogy tűvé kell tenni a csillagrengeteget, folyvást olyasmit keresve, ami
lehetetlen; és ha megtaláltuk, akkor már biztos, hogy jó helyen járunk.
Igaz, látszólag homályos ez az útmutatás, no de mire való az értelem
fénye?! Nyomban rendbe tettem űrhajómat, és útnak indultam. Nem beszélem
el, amit útközben tapasztaltam; elég az hozzá, hogy végül is
megpillantottam a csillagok felhőjében egy csillagot, amely az összes
többitől különbözött, mivel kocka alakú volt. Ó! Micsoda megrázkódtatás
volt ez! Hiszen minden gyerek tudja, hogy a csillagoknak egytől egyig
gömbölyűeknek kell lenniük, és szó sem lehet élekről meg sarkokról, hát
még szabályos kocka alakról! Rögvest megközelítettem hajómmal ezt a
csillagot, és bolygóját is megpillantottam, amely szintén kocka alakú
volt, sőt sarkait tömör vasveretek díszítették. Nem messze tőle másik
bolygó keringett, ez már egészen közönséges formájú volt; megcéloztam
látcsövemmel, és egymást csépelő robothadakat pillantottam meg; nem sok
kedvem volt ide leszállni. Visszatértem hát a láda formájú bolygóhoz, és
még egyszer tüzetesen végigpásztáztam látcsövemmel. Minő boldog reszketés
fogott el, amikor az egyik mérföldes vasvereten megláttam a lencsém által
megnagyított, díszesen vésett három kezdőbetűt: FLF! – Nagy
ég! – szólottam magamban. – Hát ez volna az? Szédülésig
keringtem a bolygó körül, ám homokos síkságain egyetlen élő lelket sem
láttam. Csak amikor hat mérföldnyire közelítettem meg, tűntek szemembe a
szétszórt sötét pontok, melyek a szupertávcsövön át nézve az égitest
lakóinak bizonyultak. Mintegy százan lehettek; szanaszét hevertek a
homokban, s mozdulatlanságuk miatt már-már komolyan aggódtam, de aztán
észrevettem, hogy némelyikük időnként egy jóízűt vakarózik, s az életnek
ezek a nyilvánvaló jelei rábírtak a leszállásra. Nem győztem kivárni a
súrlódás által felhevített rakéta lehűlését; lerohantam, hármasával véve a
lépcsőfokokat, és a fekvők felé iramodtam, már messziről
kiabálva: – Bocsánatot kérek! Ez itt a Fejlődés Legmagasabb
Foka?!! Ámde senki sem válaszolt, sőt rám sem hederített
senki. Ettől a közönytől megzavarva, figyelmesen szemügyre vettem az egész
környéket. A síkságot beragyogta a négyszögletes nap fénye. A homokban
itt-ott törött karikák, szalmacsutakok, papírok és egyéb hulladékok
hevertek, a bolygó lakói pedig lomhán elnyúltak a földön, az egyik a hátán
feküdt, a másik hason, sőt a távolabb heverők közül némelyik mindkét lábát
égnek emelte. Körüljártam a legközelebbit. Nem volt robot, de ember sem
volt, sem más fehérjelény a kocsonyások rendjéből. A feje elég lágy volt
ugyan, arca pirospozsgás, szemek helyett viszont két tilinkója volt, a
fülében pedig csendesen parázsló tömjén, amely illatos füstfelhővel vette
körül. Orchideanadrágot viselt kék tábornoki csíkkal, amelyet piszkos,
telefirkált papírfoszlányok díszítettek, cipő helyett sítalpféle volt
rajta, kezében cukormázas mézeskalácsból készült mandolint tartott,
amelynek végét már lerágta, és halkan, egyenletesen horkolt. A
tömjénfüsttől könnyező szememet törölgetve megpróbáltam kisilabizálni a
tábornoki lampasz mellé varrt papírdarabkákon látható irkafirkát, de csak
néhány szót sikerült kibetűznöm; elég furcsa feliratok voltak, például
ilyesmik: 7. – BRILINÁS – HÉT MÁZSA SÚLYÚ HEGY. 8. – DRÁMAI SÜTEMÉNY, EVÉS
KÖZBEN ZOKOG, HASBAN SZÓNOKOL, ANNÁL MAGASABBRÖPTŰEN, MINÉL LEJJEBB KERÜL.
10. – HETYEPETYE PUCÉRKA, FELNŐTT és egyebek, amelyekre már nem emlékszem.
Mikor pedig szerfölött elcsodálkozva megérintettem az egyik
papírszeletkét, hogy kisimítsam, a homokban, közvetlenül a fekvő lába
mellett, gödör keletkezett, és egy csendes hangocska kiszólt
belőle: – Máris? – Ki az? – kérdeztem
hangosan. – Én vagyok, Pucérka… Kezdjük? –
Nem, nem kell! – kiáltottam gyorsan és elsiettem. A következő
bennszülöttnek harang alakú feje volt három szarvval, tucatnyi
kisebb-nagyobb keze – két kis kacsó éppen a gyomrát masszírozta –, hosszú,
szőrös füle, sapkáján egy kis, bíborszínű erkély volt, amelyen valaki
veszekedett valakivel, alighanem egy láthatatlan személlyel, mert csak
apró tányérkák röpködtek, hol itt, hol ott törve össze; feje alatt pedig
gyémántos párnaféle volt. Ez az illető, amikor megálltam előtte, kivette
fejéből egyik szarvát, megszagolta és undorral eldobta, majd némi piszkos
homokot szórt magába. Mellette feküdt valami, amit először ikerpárnak
péztem, majd ölelkező szerelmespárnak gondoltam, és diszkréten el akartam
távolodni, de valójában nem egy személy volt és nem is kettő, hanem
másfél. Egészen közönséges, emberi fej volt, csak a fülei időnként
leváltak, és pillangóként verdesve, szanaszét röpködtek. Szemei csukva
voltak, viszont a homlokán és orcáin levő szemölcsök, amelyek mindegyikén
apró szemecskék voltak, határozott ellenszenvvel méregettek. Ennek a
különös lénynek daliás, széles mellkasa volt számos lyukkal, amelyeket
mintha gondatlanul fúrtak volna – bennük málnaszörppel leöntött
kenderkócot láttam; lába csak egy volt, de az nagyon vastag, rajta
szattyánbőr cipő, bársonycsengőcskével; könyökénél egy halom alma- vagy
körtecsutka. Egyre mélyebb döbbenettől áthatva mentem tovább, és egy
emberfejű robotba botlottam, akinek orrán apró zenegép volt akváriummal;
egy másik nagy eperbefőttpocsolyában feküdt, egy harmadiknak nyitott
ablakocska volt a hátán, úgyhogy beláthattam kristályos belsejébe; odabent
holmi felhúzott törpécskék érdekes jeleneteket adtak elő, de amit
műveltek, olyan illetlen volt, hogy pirulva ugrottam el a kisablaktól,
mintha megégettem volna magam. Akkorát ugrottam, hogy elveszítettem
egyensúlyomat és elestem, s amikor feltápászkodtam, a bolygó egy újabb
lakóját pillantottam meg magam előtt: anyaszült meztelenül, arany
hátvakaróval vakarózott, és kéjesen nyújtózkodott hozzá, noha nem volt
feje. A hozzá tartozó fej szépen le volt rakva a földre, nyakával a
homokban, száját kitátotta, és nyelvével a fogait számolgatta. Homloka
rézszínű volt fehér szegéllyel, egyik fülében karika, a másikban pálca
függött; a pálcán nyomtatott betűkkel ez a szó: LEHET. Magam sem tudom,
miért, meghúztam ezt a pálcát, és nyomában kristálycukorral bevont
cérnaszál jött elő a meztelen illető füléből, valamint egy névjegy ezzel a
felirattal: TOVÁBB! Tovább húztam tehát, míg a cérna el nem fogyott; végén
egy papírdarabka himbálózott, ezekkel a szavakkal: ÉRDEKES, MI? AKKOR
MARS! Mindez együttvéve teljesen elkábított, megfosztott
józan eszemtől, szellemi életemtől és beszédképességemtől. Végül azonban
feltápászkodtam és továbbmentem, olyasvalakit keresve, aki legalább
egyetlen kérdésemre késznek mutatkozna válaszolni. Egy kis, kövér
illetőben véltem ezt a személyt megtalálni, aki háttal ült nekem, és az
ölében tartott valamivel foglalatoskodott. Csak egy feje volt, két füle,
két karja, tehát bal felől megkerülve, így szóltam hozzá: –
Elnézést kérek, de amennyiben nem tévedek, önök voltak szívesek elérni a
Fejlődés Legmagasabb Fo… Ám torkomon akadt a szó. Az
üldögélő meg sem rezzent, aligha hallott bármit is szavaimból. De be kell
ismernem, hogy valóban igen elfoglalt volt, mivel saját arcát tartotta az
ölében, egy fejétől elválaszott arcot, és kissé szuszogva az orrát
piszkálta. Határozottan rosszul kezdtem érezni magam. Megdöbbenésem
azonban hamarosan kíváncsiságba csapott át, ez pedig abba az óhajba, hogy
azonnal megértsem, voltaképpen mi történik ezen a bolygón. Így hát egyik
fekvőtől a másikig kezdtem szaladni, fennhangon, sőt ordítva szólongattam
őket, kérdezősködtem, fenyegetőztem és könyörögtem, próbálkoztam
meggyőzéssel és csökönyös zaklatással, de a legcsekélyebb eredmény nélkül.
Végül is karon ragadtam azt, aki az orrát piszkálta, de rémülten hőköltem
hátra, mivel karja a kezemben maradt; ő azonban, rám se hederítve,
beletúrt maga mellett a homokba, elővett egy új kart, az előzőhöz
hasonlót, de narancssárga kockásra lakkozott körmökkel, ráfújt, és a
vállához illesztette, az pedig nyomban odanőtt. Ekkor kíváncsian a
kezemben maradt kar fölé hajoltam, mire az megfricskázta az orromat.
Közben a nap két sarka már a horizont mögé süllyedt, a szellő elült,
Fejlegföld lakói pedig csendesen vakaróztak, böfögek, hemperegtek, és
szemlátomást aludni tértek: az egyik egy gyémántos dunnát rázogatott, a
másik szép rendesen maga mellé rakta az orrát, a fülét, a lábát; lassan
besötétedett, úgyhogy itt-ott még megvakarózva, mély sóhajjal magam is
álomra kezdtem készülődni. Jókora gödröt kapartam magamnak a homokban, és
sóhajtozva belemásztam, majd a csillagokkal behintett, sötétkék égboltra
meredtem. Tanakodtam, mihez fogjak most már, s így szóltam
magamban: – No lám! Minden arra vall, hogy csakugyan
megtaláltam a Trupus Malignus és Klórián Teoriciusz Klapostol által
megjósolt bolygót, a Világmindenség Legmagasabbrendű Civilizációját, mely
néhány száz egyedből áll, akik se nem robotok, se nem emberek,
briliánspárnán, gyémántpaplan alatt hevernek a szemét és hulladék közt a
sivatagban, s a hentergésen és vakarózáson kívül semmit sem csinálnak: itt
valami szörnyű titoknak kell rejlenie, és akármi történjék is, nem
nyugszom, amíg fel nem derítem!!! Majd így
gondolkodtam: – Iszonyatos lehet az a rejtély, amely
mindent elborít ezen a kocka alakú bolygón, négyszögletes napjával, disznó
törpécskékkel a bolygólakók hátában és kristálycukorral a fülükben! Mindig
úgy képzeltem, hogyha jómagam, egészen egyszerű robot létemre, a
tudománynak és a művelődésnek szenteltem magam, milyen műveltek és tudósak
lehetnek a fejlettebb lények, hogy a legtökéletesebbekről már ne is
beszéljünk! Márpedig úgy látom, hogy beszélgetéssel, legkiváltképp velem;
semmi módon nem akarnak foglalkozni; mindazonáltal feltétlenül rá kell
bírnom őket – de hogyan? Talán úgy, hogy nem megyek le a nyakukról, addig
kellemetlenkedem, addig zaklatom őket, amíg megelégelik! Némi kockázat van
ugyan a dologban, mert ha feldühödnek, könnyebben elpusztíthatnak, mint én
egy bolhát. De aligha tehető fel, hogy ilyen kegyetlenségre vetemedjenek,
és különben is – a tudásszomj elemészt! Történjék bármi,
megpóbálom! Azzal felugrottam, és noha már teljesen sötét
volt, torkom szakadtából ordítani kezdtem, bukfenceztem, ugráltam: és
cigánykereket hánytam, megrugdaltam a közelben heverőket, homokot szórtam
a szemükbe, szökdécseltem, táncoltam és üvöltöttem, míg teljesen
berekedtem; akkor leültem, néhány tornagyakorlatot végeztem, és ismét
közéjük rontottam, mint egy dühödt bivaly; ők meg hátat fordítottak nekem,
fejükre húzták gyémántos párnájukat vagy dunyhájukat, hogy lökdösődésemet
elhárítsák, s amikor talán az ötszázadik bukfencet vetettem, elhományosult
agyamban felrémlett egy gondolat: – Ó, be csodálkoznék az
én szívbéli jó barátom, ha most láthatna! Ugyancsak elbámulna, ha látná,
mit is csinálok ezen a bolygón, amely elérte a Kozmikus Fejlődés
Legmagasabb Fokát!!! Ám ez a gondolat sem akadályozott meg
abban, hogy tovább folytassam a bakugrásokat és a lökdösődést. Hallottam
ugyanis, amint halkan így súgdosódtak egymás közt: – Hé,
kolléga!… – Hallja mit művel ez?… – Hogy a
fenébe ne hallanám? – Az előbb majdnem szétverte a
fejemet. – Tegyen fel másikat. – De nem hagy
aludni. – Mit mond? – Azt mondom, hogy nem
hagy aludni… – Nyilván kíváncsiságból – jegyezte meg egy
harmadik suttogó hang. – Nagyon fúrhatja már az
oldalát! – Hát csinálunk vele valamit, vagy hadd maceráljon
tovább? – De mit? – Mit tudom én.
Megváltoztassuk a jellemét? – Á, az nem rendes
dolog… – Csak ne lenne ilyen megátalkodott! Hallod, hogy
üvölt? – No, majd én mindjárt…
Suttogtak-buttogtak valamit, mialatt én tovább vonítottam, ugrabugráltám
és bukfenceztem, mutatványaimat arra a környékre összpontosítva, ahonnét a
suttogást hallottam. Éppen fejenállást mutattam be egyikük hasán, amikor
hirtelen a fekete semmibe zuhantam; sötét éjszaka borult érzékeimre, de –
legalábbis úgy rémlett, amikor felocsúdtam – csak egy másodperc
törtrészéig tartott. Minden csontom sajgott még a cigánykerekektől és a
békaugrásoktól, de már nem voltam a bolygón. Űrhajóm szalonjában ültem, és
sem kezemet, sem lábamat nem bírtam mozdítani, mert nyakig elborított a
különféle holmik egész hegye: bonbonos dobozok, gitárok, marcipánmackók,
gyémántcsüngőkkel díszített sípládák, aranytálak, dukátok és fülönfűggők,
drágaköves karperecek és egyéb kincsek, amelyek úgy csillogtak-villogtak,
hogy be kéllett hunynom a szememet. Mikor aztán a legnagyobb
erőfeszítéssel kikecmeregtem a drágaságok halma alól, az ablakon át
megláttam a csillagos eget, de nyoma sem volt már rajta a négyszögletes
napnak; mint műszereim hamarosan kimutatták, vagy hatezer évig kellett
volna repűlnöm a legnagyobb sebességgel, hogy visszajussak arra a vidékre.
Így ráztak hát le nyakukról a fejlegek, amikor megelégelték zaklatásaimat;
megértettem, hogy ha visszatérnék, akkor sem érnék el semmit, hiszen mi
sem könnyebb számukra, mint hogy hiperspeciális vagy infratemporális módon
ismét elküldjenek melegebb vidékre, úgy döntöttem tehát, hogy egészen
másképp látok munkához, derék Jámbori barátom…” – e szavakkal végezte
elbeszélését Klapanciusz, a kiváló géptervező, kegyes
uram… – Semmi mást nem mondott? Az lehetetlen! – kiáltott
fel Trurl. – Hogyne mondott volna! Mondott, irgalmas
jótevőm, és éppen ezzel kezdődött az én tragédiám! – felelte megrendülten
a robot. – Amikor megkérdeztem, mi a szándéka, hozzám hajolt, és így
szólt: „Eleinte reménytelennek láttam a feladatot. Ámde
mégis megtaláltam a megoldást. Te, remete barátom, egyszerű, tanulatlan
robot lévén, nem érted a bennünket környező dolgok rejtelmeit, tehát nem
is részletezem őket; a dolog lényege azonban elég egyszerű: alkalmatos
számítógépet kell építeni, amely minden létező dolgot modellálni tud. Ez a
gép, megfelelően beprogramozva, modellálni fogja a Fejlődés Legmagasabb
Fokát, és akkor feltehetjük kérdéseinket, hogy megkapjuk a Végső
Választ!” „De hogyan építsünk ilyen berendezést? –
kérdeztem. – És mi módon remélhetjük, kegyes Klapanciusz uram, hogy az
első kérdés után nem küld el bennünket a bús feledésbe azzal a hiperszuper
módszerrel, amelyet veled szemben merészeltek alkalmazni a
fejlegek?” „Ó, ez gyerekjáték – felelte –, csak bízd rám;
én majd megkérdezem tőle a Fejlegek Titkát, te pedig azt, hogyan
szerezhetnél érvényt a veled született gyűlöletnek minden rossz iránt,
nemes Jámbori barátom!” Mondanom sem kell, uram, hogy
roppant öröm fogott el, és nyomban segédkezni is kezdtem Klapanciusznak a
gép megépítésében. Kiderült, hogy Klapanciusz úr pontosan a tragikusan
elhunyt Klórián Teoriciusz Klapostol tervei szerint építi a gépet – ez
volt a Klapostol tervezte híres Deotron, az a berendezés, amely az egész
Világmindenségben bármit megtehet; Klapanciusz úr azonban nem elégedett
meg ezzel a névvel, és új meg új, egyre választékosabb elnevezéseket
talált ki, hol Mindenhatógépnek keresztelve a gigászi masinát, hol
Omnigenerikus Ultimátornak, hol megint Ontogépezetnek; de a név nem is
fontos. Elég az hozzá, hogy egy év és hat nap alatt megépült az iszonyatos
szerkezet, melyet a takarékosság kedvéért a Rapundrának, az Ügyefogyottak
Holdjának üres belsejében helyeztünk el; és hidd el, egy hangya sem
tévelyeghet olyan parányian egy óceánjáró belsejében, mint mi a
rézszakadékok, eszkatologikus transzformátorok, hagiopneumatikus
perfekcionátorok és jóváirányítók között; be kell vallanom, hogy
rémületemben minden drótszálam égnek állt, ízületeim kiszáradtak, és
fogaim vacogtak, mikor Klapanciusz úr leültetett a Végső Vezérlőpult elé,
és kettesben hagyott a rémületes géppel, ő maga pedig elugrott valamiért.
Csillagokként izzottak felettem a magasban a gép jelzőlámpácskái,
mindenütt félelmetes feliratok világítottak: VIGYÁZAT! MAGAS
TRANSZCENDENCIA! – a logikai és szemantikai potenciálok jelzőtábláin
milliós nagyságrendek jelentek meg, lábam alatt pedig némán hullámzott az
emberfeletti és robotfeletti bölcsesség óceánja, amely tekercsek
parszekjeibe és mágnesek hektárjaiba bűvölve várakozott előttem, alattam,
felettem, úgyhogy balga tudatlanságomban porszemnek éreztem magam.
Mindazonáltal erőt vettem magamon, s gondolatban segítségül híván a Jó
iránti minden szeretetemet és az Igazság iránti szenvedélyemet, amely
kicsi tekercs korom óta él bennem, szóra nyitottam merev számat, és
reszkető hangon feltettem az első kérdést: – Ki
vagy? Ekkor fémes remegéssel könnyű, meleg lehelet libbent
át az üvegfalú helyiségen, s egy halknak tetsző, de mégis velőtrázóan
hatalmas hang megszólalt: – Ego sum Ens Omnipotens,
Omnisapiens, in Spiritu Intellectronico Navigans, luce cybernetica in
saecula saeculorum litteris opera omnia cognoscens et caetera, et
caetera. A beszélgétést latinul kellett folytatnom, de én
a kényelem kedvéért hétköznapibb nyelven tolmácsolom neked, amennyire
tudom, kegyes uram. Amikor meghallottam a gép hangját, és amikor
bemutatkozott nekem, félelmem tovább fokozódott, úgyhogy csak az időközben
visszatért Klapanciusz tette lehetségessé a beszélgetés folytatását,
csökkentve a transzcendenciát, és százmilliárdod részére redukálva a
mindenhatóságot; ekkor azt kértem, hogy az Ultimátor szíveskedjék
válaszolni kérdéseimre a Fejlődés Legmagasabb Fokát és annak szörnyű
titkait illetően. Klapanciusz azonban azt mondta, hogy nem így kell
eljárni; megparancsolta, hogy az Ontogépezet modelláljon ezüst és kristály
mélységeiben egyet a kocka alakú bolygó lakói közül; s tegye egyben
hajlamossá némi fecsegésre. Ezzel kezdődött csak a tulajdonképpeni
beszélgetés. Mivel – restellem, de így volt – nem tudtam
leküzdeni a félelem okozta dadogásomat, Klapanciusz ült helyemre a Végső
Vezérlőpult elé, és elkezdte: – Ki vagy? –
Hányszor válaszoljak még ugyanarra a kérdésre? – bosszankodott a
gép. – Úgy értem, ember vagy-e, vagy robot? – magyarázta
Klapanciusz. – És szerinted mi a különbség? – érdeklődött a
gépből jövő hang. – Ha visszakérdezel, nem végzünk egyhamar
a beszélgetéssel – fenyegette Klapanciusz. – Tudod te nagyon jól, mire
gondolok! Beszélj! Ettől a vakmerő hangtól még inkább
inamba szállt a bátorság, de talán igaza volt Klapanciusznak, mert a gép
így felelt: – Olykor az emberek építenek robotokat, máskor
a robotok embereket; mindegy, hogy fémmel vagy kocsonyával gondolkodik-e
valaki. Én tetszés szerinti méretet, formát és alakot ölthetek;
pontosabban öltöttem régebben, mert mostanában már senki sem foglalkozik
nálunk efféle gyerekjátékokkal. – Úgy?! – csapott le rá
Klapanciusz. – És mi az oka, hogy csak hevertek, és semmit sem
csináltok? – Hát mit kellene csinálnunk? – érdeklődött a
gép, Klapanciusz pedig, haragját visszafojtva, így szólt: –
Azt nem tudom. Mi a fejlődés alacsonyabb fokán rengeteg mindenfélét
csinálunk. – Mi is csináltunk annak
idején. – És most már nem? –
Nem. – Miért? A modellált személy először
nem akart válaszolni, mondván, hogy már hatmillió ilyen faggatáshoz volt
szerencséje, de sem ő, sem a kérdezők nem értek vele soha semmit,
Klapanciusz azonban kissé felerősítette a transzcendenciát, elfordított
egy fogantyút, és kikényszerítette a választ. – Milliárd
évvel ezelőtt közönséges civilizáció voltunk – mondotta a hang. –
Akkoriban hittünk a kiberangyalokban, a misztikus visszakapcsolásban
minden lény és a Nagy Programozó között, meg más effélékben. Később
azonban megjelentek a szkeptikusok, az empiristák és az akcidentalisták,
akik kilenc évszázad alatt kisütötték, hogy nincs Senki, és minden
lehetséges, de nem magasabb okokból, hanem csak úgy. – Mi
az, hogy: csak úgy? – vetettem közbe merészen és
álmélkodva. – Mint tudod, akadnak például púpos robotok –
felelt a hang a gépből. – Ha gyötrődsz a púpod vagy a kifacsarodott
végtagjaid miatt, de közben hiszed, hogy azért vagy ilyen, mert az
Örökkévaló ilyen formában kívánt létrehozni, és nyomorékságod terve már a
világ teremtése előtt megvolt az Ő gondolatainak ködgomolyában, akkor elég
könnyen belenyugszol állapotodba. De ha azt mondják neked, hogy bajodat
csupán néhány atom rendetlenkedése okozza, amelyek nem a megfelelő helyre
ugrottak be, ugyan mi egyebet tehetsz, mint hogy éjszakánként
üvöltözöl? – Hogyne tehetnék egyebet! – kiáltottam fel
bizakodva. – A púpot ki lehet egyrnesíteni, a ficamot helyre rántani, csak
tudásra van hozzá szükség! – Na ne mondd – jegyezte meg
rosszkedvűen a gép. – Az egyszerű lelkek persze így
képzelik… – Hát nem így van? – álmélkodtunk mindketten
Klapanciusszal. – Amikor eljön a púpos hátak
kiegyenesítésének ideje – szólt a gép –, a lehetőségek már könyörtelenek!
Nemcsak a púpokat lehet eltüntetni, hanem megtoldhatjuk az észt, kocka
alakúvá formálhatjuk a napot, lábakat illeszthetünk a bolygókra,
szintetikus sorsokat termelhetünk, amelyek sokkal édesebbek az igazinál;
ártatlanul kezdődik a dolog, a kovakő dörzsölgetésével, és Mindenhatógépek
építésével végződik! A mi bolygónk sivatagja nem sivatag, hanem egy
Szuperdeotron, milliószorta erősebb ennél a primitív skatulyánál, amit ti
építettetek; dédapáink azért hozták létre, mert már minden egyebet
túlságosan könnyűnek találtak, és gondolatokat akartak csiholni a
homokból; puszta nagyzási hóbortból tették, teljesen fölöslegesen, mert ha
mindent meg lehet csinálni, ahhoz már egyáltalán semmit sem lehet
hozzáadni; értitek végre, fejletlenek?! – Igen, igen! –
mondotta Klapanciusz, míg én csak reszkettem. – De hát miért henteregtek
vakarózva abban a zseniális homokban, ahelyett hogy éltető tevékenységgel
foglalkoznátok? – Mert a mindenhatóság akkor a
legmindenhatóbb, ha egyáltalán semmit sem csinál! – felelt a gép. A
csúcsra fel lehet kapaszkodni, de a csúcsról minden út lefelé vezet!
Mindazok ellenére, ami történt, egészen rendes fickók vagyunk, hát
tulajdonképpen miért kellene valamit csinálnunk? Már a déd-dédapáink
négyszögesítették a napunkat, éppen csak hogy kipróbálják a Deotront; a
bolygónkból ládát csináltak, legmagasabb hegyeit meg monogramokká
alakították. Épp így be lehetne kockázni a csillagokat, egyik felüket
kioltani, a másikat meggyújtani, kisebb lényekkel benépesített lényeket
teremteni, hogy az óriások gondolatai a törpék táncai legyenek, lehetne
millió helyen lenni egyszerre, átrendezni a galaxisokat, hogy
szemgyönyörködtető mintát adjanak ki, de hát mondjátok meg, könyörgök,
tulajdonképpen miért kellene bármi effélét csinálnunk? Mi lesz attól jobb
a Világmindenségben, ha a csillagok háromszögletűek lesznek, vagy
kerekeken járnak? – Képtelenségeket beszélsz!! – háborodott
fel iszonyúan Klapanciusz, míg én egyre inkább remegtem. Ha olyan
hatalmasak vagytok, mint az istenek, kötelességetek, hogy azonnal
megszüntessetek mindén szenvedést, bánatot, nyomorúságot, ami a hozzátok
hasonló lényeket sújtja, s elkezdhetnétek mindjárt a szomszédaitoknál,
akik, mint saját szememmel láttam, szakadatlanul gyilkolják egymást! Hogy
merészeltek ehelyett lomhán henteregni, orrotokat piszkálni, és fületekből
kristálycukrot varázsolva elő, bolonddá tenni a bölcsességet kereső,
becsületes utasembert?! – Nem tudom, mi bajod éppen azzal a
kristálycukorral – jegyezte meg a gép. – No de mindegy. Ha jól értem, azt
kívánod, hogy tegyük boldoggá, akit csak lehet. Ezzel a témával körülbelül
ezerötszáz évszázaddal ezelőtt alaposan foglalkoztunk. A tárgykör
felosztható a hirtelen vagy akut, és lassú vagy evolúciós felicitológiára.
Az evolúció abból áll, hogy a kisujjunkat se mozdítjuk, tudván, hogy
lassacskán minden civilizáció magától is zöld ágra vergődik; ami viszont a
gyors boldogítást illeti, ennek két módja van: erőszakkal vagy
szépszerivel. Az erőszakos boldogítás, mint számításaink kimutatták,
mintegy nyolcszázszor annyi szerencsétlenséget okoz, mint a teljes
tétlenség. Szépszerivel boldogítani szintén nem lehet, mert bár ez talán
különösnek tetszik, az eredmények teljesen egyformák, akár a
Szuperdeotront használják erre, akár a Pokoláris Infernátort, amelyet
Gyehennotronnak is neveznek. Hallottál talán az úgynevezett
Rák-ködről? – Hogyne – felelte Klapanciusz –, egy hajdan
felrobbant szupernova maradványa… – A csudát – mondotta a
hang. – Szupernova, ugyan! Egy közepesen fejlett bolygó volt ott, öregem,
amelyen, mint az efféle bolygóknál szokás, bőven omlott a könny és a vér.
Egy szép napon ledobtunk rá nyolcszáz millió Kívánságteljesítőt, de még
egy fényhétnyire sem távolodtunk tőle, amikor úgy szétrobbant, hogy még
máig is tágul! Hasonló volt a helyzet a Hominászok bolygójával…
elmeséljem? – Nem kell! – mordult fel Klapanciusz. – Úgysem
hiszem el, hogy megfontolt és körültekintő módon ne lehetne boldogságot
teremteni! – Nem hiszed? Hát ne hidd. Mi
hatvannégyezer-ötszáztizenhárom ízben próbáltuk meg. Valamennyi fejemen
égnek áll a hajam, ha a következményekre gondolok. Hidd el, nem sajnáltuk
a fáradságot mások javáért! Különleges, nagy érzékenységű
vágy-spektroszkópot építettünk, de hát beláthatod, hogy ha valamelyik
bolygón éppen vallásháború dúlt, és mindegyik fél arra vágyott, hogy egy
szálig kiirtsa az ellenséget, mégsem siethettünk teljesíteni ezeket a
kívánságokat! Hiszen mi úgy próbáltuk boldogítani a társadalmakat, hogy ne
sértsük meg a Jó magasabb eszményeit. De ez még nem minden. A kozmikus
civilizációk java része ugyanis szíve mélyén olyan dolgokat kíván,
amelyeket nem mer nyíltan bevallani. Felmerült hát az újabb dilemma: abban
segítsük-e őket, amit maradék tisztességtudásuk és szégyenérzésük szavára
hallgatva tesznek, vagy titkos kívánságaikat teljesítsük? Itt voltak
például a demenciták és az amenciták. Az előbbiek, a tisztes középkor
szakaszában, máglyára küldözgették az ördöggel paktáló bujálkodókat,
főképp az asszonyokat, egyrészt azért, mert irigyelték tőlük a sátánnal
élvezett gyönyört, másrészt azért, mert roppant nagy örömet szerzett
nekik, hogy az igazságszolgáltatás örve alatt hóhérkodhattak. Az amenciták
saját testükön kívül semmiben sem hittek, és gépeik is csak arra
szolgáltak, hogy gyönyörűséget szerezzenek maguknak, amit ők szórakozásnak
neveztek: üvegdobozaik voltak, amelyekbe belegyömöszöltek mindenféle
gyilkosságot, erőszakot és gyújtogatást, hogy szemlélésükkel étvágyukat
növeljék. Ledobtunk hát bolygójukra egész sereg gépet, amely arra
szolgált, hogy mesterséges valóság létrehozásával, minden más lény kára
nélkül teljesítse a vágyakat, minek következtében a demenciták hat, az
amenciták pedig öt hét alatt halálra gyönyörködték magukat, fennhangon
üvöltve a boldogságtól! Ilyen módszerekre gondolsz netán, fejletlen
lény? – Te ostoba szörnyeteg! – hörgött Klapanciusz,
mialatt én már szinte eszemet veszítettem. – Hogy merészelsz ilyen
gyalázatos tettekkel dicsekedni? – Én nem dicsekszem velük,
hanem bevallom őket – felelte nyugodtan a hang. – Mint mondom, mindenféle
módszerrel megpróbálkoztunk. Kincsesőt zúdítottunk a bolygókra, a bőség és
a jólét özönével árasztottuk el őket, ami megbénított minden munkát és
erőfeszítést; jó tanácsokat adtunk, mire válaszul tüzet nyitottak repülő
csészealjainkra. Hiába, akit boldoggá akarunk tenni, annak először át
kellene formálni a lelkét… – Állítólag erre is képesek
vagytok! – csikordult fel Klapanciusz. – Hát persze hogy
képesek vagyunk! Itt vannak például mindjárt szomszédaink, az antropánok,
akik azt a földhöz hasonló, más szóval földszerű bolygót lakják! Életük jó
részét irdalkozással és kallogással töltik, mégpedig a tüzes szortyogótól
való féltükben, amely hitük szerint a léten túl terül el, és várja a
bűnösöket lángoló szakadékával; ha viszont az antropán ifjú a boldog
Kimborálokat és a mennyei Lambudát követi, ellenállva a Főundor és a kis
Undorok kísértéseinek, akkor derekabbá, jobbá és nemesebbé válik, mint
nyolckarú ősei voltak. Igaz, hogy az antropánok állandóan háborúskodnak a
bajoránokkal, a Dusz vagy a Musz, illetve a Musz vagy a Dusz elsőbbsége
feletti vitájuk miatt, de gondold meg, hogy ezekben a háborúkban csak egy
részük pusztul el, míg te azt szeretnéd, ha kitörölném a fejükből az
irdalkozásba, a tüzes szortyogóba meg a többibe vetett egész hitüket, ily
módon alkalmassá téve őket a racionális boldogításra. Ezzel azonban
pszichikai gyilkosságot követnék el, mert a visszamaradó lények már nem
lennének sem bajoránok, sem antropánok; hát nem érted? – A
babona helyére a tudást kell állítani – kardoskodott
Klapanciusz. – Természetesen! De gondold meg, kérlek, hogy
azon a bolygón mintegy hétmillió vezeklő él, akik közül sokan egész
életükben erőszakot tettek önnön természetükön, hogy felebarátaikat
megmentsék a tüzes szortyogótól; kijelenthetem-e nekik egy csapásra és
cáfolhatatlanul, hogy mindez hiábavaló volt, és merőben haszontalan
dolgokkal töltötték egész életüket? Nem volna ez kegyetlenség? A tudásnak
magának kell a babona helyére lépnie, de ehhez idő kell. Vegyük például
azt a púpost, akiről szó volt. Édes sötétségben él, hisz benne, hogy púpja
éppenséggel kozmikus szerepet tölt be a Teremtés művében. Ha megmagyarázod
neki, hogy púpja mindössze néhány atom félrelépésének következménye, csak
boldogtalanná teszed. Akkor mindjárt ki is kellene
egyenesíteni… – Éppen ez az! – villant nagyot
Klapanciusz. – Jó, jó! Azt is megcsináltuk! Maga a nagyapám
háromszáz púpost szabadított meg egyszer a púpjától egy csapásra. Mennyit
szenvedtek aztán! – Miért? – tört ki belőlem a
kérdés. – Hogy miért? Száztizenkettőt azonnal megfőztek
olajban, mert hirtelen gyógyulásukat az ördöggel való paktálás
cáfolhatatlan bizonyítékának tekintették; a többiek közül harmincat
behívtak katonának, és elestek a csatatéren, különböző zászlók alatt
legyilkolva egymást, tizenheten örömükben azonnal halálra itták magukat, a
többit vagy a szerelmi örömök túlhajtása pusztította el (mivel jószívű
nagyapám még sugárzó szépséggel is felruházta őket), vagy egyéb
gyönyörűségek, melyeknek az eddigi böjt után olyan hevesen hódoltak, hogy
két éven belül mind egy szálig a sírba kerültek. Az egyetlen kivétel … Á!
Ne is beszéljünk róla. – Fejezd csak be, ha már elkezdted –
kiáltott mélységesen megindulva mesterem, Klapanciusz úr. –
Ha mindenáron akarod… legyen. Először ketten maradtak. Az egyik térden
állva könyörgött nagyapámnak, hogy adja vissza a púpját, mert nyomorékként
egészen jól megélt az alamizsnákból, így viszont dolgoznia kellene, amihez
nincs hozzászokva. Azt mondta, hogy különben is már egészen megszokta a
púpját, és most folyton beveri a fejét a szemöldökfába… –
No és az utolsó? – sürgette Klapanciusz. – Az királyfi
volt, aki nyomoréksága miatt nem került volna a trónra; miután daliás ifjú
lett, mostohaanyja, aki saját fiát akarta a trónra juttatni, nyomban
megmérgezte… – Hát igen… De ti csodákat is tudtok tenni!…
érvelt kétségbeesett hangon Klapanciusz. – A csodák révén
történő boldogítás az egyik legkockázatosabb módszer, amelyet ismerek –
felelte szigorúan a gép. – Kit változtasson meg a csoda? Az egyéneket? A
szerfölötti szépség megbontja a házasságot, a túl nagy okosság magányossá
tesz, a gazdagság őrültté. Nem, nem! Egyéneket nem lehet boldoggá tenni,
társadalmakat pedig nem szabad. Mindegyiknek saját útján kell haladnia,
természetes módon kapaszkodva egyre feljebb a fejlődés lépcsőfokain, saját
maguknak köszönve minden jót és rosszat. Nekünk, akik a Legmagasabb Fokon
állunk, semmi tennivalónk nincs a Világmindenségben; más
Világmindenségeket pedig nem teremtünk, mivel ez, ha szabad megjegyeznem:
nem lenne illendő. Minek is tennénk? Saját dicsőségünkre? Ez bohóckodás
volna. Vagy talán a megteremtendők javára? De hiszen ők nincsenek, hogyan
tehetnénk hát valamit a nemlétezőkért? Csak addig lehet valamit csinálni,
amíg még nem lehet mindent megcsinálni. Attól fogva nyugton kell maradni.
De most már szálljatok le rólam. – Hogyhogy?! És a
módszerek, hogy legalább egy kicsikét javítsunk, segítsünk? Gondolj a
szenvedőkre! Halló! – kiabáltunk versenyt Klapanciusszal a Végső
Vezérlőpultnál. A gép ásított: – Hát
érdemes veletek beszélgetni? Nem volt helyesebb, ahogy a bolygónkon
csináltuk? Mindig ugyanaz a nóta! No, de nem bánom! Nesztek, itt egy még
kipróbálatlan szer receptje, de óvlak benneteket a következményektől! Most
pedig csináljatok, amit akartok. Nekem csak a nyugalmam a fontos. Tűnjetek
el azzal a Deotronnal… A gép elhallgatott, mi pedig
ottmaradtunk a kihunyó jelzőlámpák alatt, a Vezérlőpultnál, amelyen
papírszelet feküdt, körülbelül ezzel a szöveggel:
ALTRUIZIN - pszichotranszmissziós preparátum, minden
fehérjelény számára. Fogyasztójának minden érzését kisugározza mindazokra,
akik ötszáz rőf sugarú körzeten belül tartózkodnak. A telepátia elvén
alapszik, garantáltan semmiféle gondolatot nem közvetít. Robotokra és
növényekre nem hat. A kisugárzó alany érzéseinek intenzitását a másodlagos
érzékelők visszasugárzása fokozza, és az intenzitás annál nagyobb, minél
több egyed van hatótávolságban. A feltaláló koncepciója szerint az
ALTRUIZIN testvéri szellemet, kollektív érzést és mély rokonszenvet
honosít meg minden társadalomban, mivel a boldog személyek szomszédai
ugyancsak boldogok lesznek, mégpedig annál inkább, minél boldogabb az
illető; ennélfogva saját érdekükben, tehát szívvel-lélekkel még több
boldogságot kívánnak neki. Ha viszont valaki szenved, rögtön segítségére
sietnek, hogy önmagukat megszabadítsák az indukált szenvedéstől. Az
altruisztikus hatást semmiféle fal, kerítés vagy élő sövény nem gyengíti.
A készítmény vízben oldódik; bejuttatható a vízvezeték-hálózatba,
folyókba, kutakba stb. Íztelen és szagtalan; egyetlen millimikrogrammja
elegendő egy százezer egyedből álló társadalomnak. A feltaláló
elgondolásaival ellentétes következményekért semmiféle felelősséget nem
vállalunk. Az FLF képviselője nevében – az Ultimatív Mindenhatógép.
Klapanciusz kicsit morgott, hogy az
ALTRUIZIN csak az emberek között alkalmazható, a robotok pedig továbbra is
boldogtalanok maradnak, én azonban bátorkodtam megdorgálni, figyelmeztetve
minden eszes teremtmény közösségére és megsegítésük szükségességére.
Hozzáfogtunk hát a gyakorlati kérdések megvitatásához, hiszen nyilvánvaló
volt, hogy a boldogítási akciót haladéktalanul meg kell indítani.
Klapanciusz mindjárt megbízta az Ontogépezet egy kis alegységét, hogy
állítson elő megfelelő mennyiséget a készítményből, én pedig,
megtanácskozván a dolgot a jeles géptervezővel, elhatároztam, hogy útnak
indulok egy ember formájú lények által lakott, földszerű bolygóra, mely
csupán négynapi járásra volt tőlünk. Névtelen jótevő óhajtottam lenni,
tehát megállapodtunk, hogy legokosabb lesz, ha emberalakot öltök; mint
ismeretes, ez nem könnyű feladat, de a tudós lángelméje itt is minden
akadályt legyőzött. Elindultam tehát, kezemben két
bőrönddel, melyek egyikében negyven kilogramm fehér Altruizin por volt, a
másikban pedig toalettszerek, pizsamák, fehérnemű, pótarcok, hajak,
szemek, nyelvek stb. Arányos testalkatú fiatalember alakjában utaztam, kis
bajusszal és homlokomba hulló fürttel. Klapanciusznak voltak bizonyos
kétségei, helyes-e mindjárt ilyen nagy arányokban alkalmazni az
Altruizint, ezért, bár én nem osztoztam fenntartásaiban, megállapodtunk,
hogy a Geora érkezve (így hívták a bolygót), próbaképpen kísérletet hajtok
végre. Alig vártam azt a pillanatot, mikor megkezdhetem az egyetemes
testvériség és közösségi érzés elhintését. Így hát, szívélyes búcsút véve
Klapanciusztól, haladéktalanul útnak is indultam. Az első
kísérlet végett célhoz érkezésem után megszálltam egy kis faluban, egy
elég mogorva, éltesebb kocsmáros fogadójában, és mindjárt olyan ügyesen
forgolódtam, hogy sikerült egy marék port hintenem az udvaron álló kútba,
miközben poggyászomat a bricskáról a vendégszobába szállítottam; a
fogadóban nagy volt az izgalom, a konyhalányok forróvizes dézsákkal
szaladgáltak, a gazda haragosan sürgette őket, majd lódobogás hallatszott,
s egy idősebb férfiú ugrott le a bricskáról, kezében orvosi táskával, de
nem a házba sietett, hanem az istállóba, ahonnét olykor tompa bőgés
hallatszott. Mint a szobalánytól megtudtam, a gazda tulajdonát képező
geoni állat, egy úgynevezett tehén, éppen ellett. Kissé nyugtalankodni
kezdtem, mert őszintén szólva, az állatokról teljesen megfeledkeztem: de
már nem tehettem semmit, tehát szobámba zárkóztam, hogy onnét figyeljem az
eseményeket. Nem kellett sokáig várnom. Hallottam a kútlánc nyikorgását –
a lányok megint vizet húztak –, és rövidesen ismét felbőgött a tehén, majd
utána a többi; nyomban ezután az állatorvos üvöltve rohant ki az
istállóból, hasát szorongatva, utána a konyhalányok, a sor végén a
kocsmáros; valamennyien átérezték a tehén ellési fájdalmait, és
jajveszékelve futottak, ki merre látott, majd rövidesen visszatértek,
hiszen bizonyos távolságban megszűntek a fájdalmak. Ily módon több ízben
is megostromolták az istállót, de mindig újra rohanvást menekültek, kínos
görcsökben fetrengve; az eseményeknek ez a fordulata kissé zavarba hozott,
s úgy döntöttem, hogy a kísérletet városban kell megismételni, ahol
nincsenek állatok. Sietve összecsomagoltam hát, és a
számlát kértem. De az egész fogadóban úgy kínlódott mindenki a borjú
világrajövetelétől, hogy senki sem állt szóba velem; kocsira akartam
szállni, de a kocsist és lovát szintén ellési fájdalmak gyötörték;
kénytelen voltam hát gyalogosan indulni a közeli városba.
A balszerencse úgy akarta, hogy midőn a hídon áthaladtam, bőröndöm
fogantyúja kicsúszott a kezemből, a bőrönd csatja a híd korlátjának
ütődött, bőröndöm kinyílt, és az egész fehér por egy szempillantás alatt a
folyóba zúdult. Dermedtem álltam és néztem, amint a mohó habok feloldják a
40 kilogramm Altruizint – de nem volt mit tennem, a kocka el volt vetve,
mivel éppen ez a folyó látta el a várost ivóvízzel. Estig
gyalogoltam; érkezésem idején a városban már égtek a lámpák, a forgalmas
utcák tele voltak járókelőkkel. Találtam egy kis szállodát, ahová
beköltöztem, izgatottan lesve a készítmény hatásának első jeleit, de
egyelőre semmit sem tapasztaltam. A hosszú gyaloglástól elfáradva nyomban
pihenni tértem. Az éjszaka kellős közepén rettenetes
jajveszékelésre riadtam fel. Kiugrottam az ágyból. Szobámat tűzfény
világította meg: a lángok a szemközti házat emésztették; kirohantam az
utcára, s rögtőn egy még meleg holttestbe botlottam. Kissé távolabb hat
hóhér markolt erősen egy segítségért kiáltozó öregembert, és harapófogóval
egymás után húzták ki a fogait; végül kórusban felhangzó, megkönnyebbült
kiáltás jelezte, hogy megtalálták és eltávolították a fájó gyökereket,
mely az érzéskisugárzás révén gyötörte őket; földre dobták a félhalott,
fogatlan öreget, és elégedetten távoztak. Ámde nem ennek a
szerencsétlennek a jajgatása ébresztett fel; az ok a szemközti pincében
lejátszódott incidens volt: egy részeg fickó kupán vágta cimboráját; és
abban a szempillantásban nagy fájdalmat érzett, amitől megvadulva egyre
dühösebben verte, a társaság többi tagja pedig, akiknek szintén nagyon
fájt a verés, odaugrottak, és maguk is püfölni kezdték a verekedőket; az
általános fájdalom úgy elterjedt, hogy szállodám vendégeinek fele, álmából
felriadva, botot, seprűt, esernyőt ragadott, és hálóingben a csata
színhelyére rohant, belevetve magát a bőszen csapkodó husángok és konyhai
eszközök forgatagába, mígnem egy felfordult lámpa tüzet okozott. Félrevert
harangok kongása, tűzoltók és sebesültek ordítása közepette igyekeztem
minél távolabb erről a helyről, hogy néhány utcával arrább egy
rózsabokrokkal körülvett, fehér házacska előtt tolongó tömegre legyek
figyelmes. Mint kiderült, a házban egy újdonsült házaspár lakott. Óriási
volt a tolongás, egyenruhák, reverendák és gimnazista zubbonyok tűntek fel
a sokaságban; az ablaknál állók bedugták a fejüket, a többiek mögéjük
nyomultak, kiabálva: „No, mi lesz?! Meddig totojáznak még?! Mire várnak?!
Gyerünk, munkára!” – és így tovább. Egy öregember, aki nem tudott közelebb
férkőzni, könnyes szemmel könyörgött az útjában állóknak, hogy engedjék
oda, mert agyának gyengesége miatt messziről nem érez semmit; alázatos
kérésére azonban oda se figyeltek – némelyek csendesen sóhajtoztak a
gyönyörtől, mások ugrándozva kéjelegtek, a tapasztalatlanabbaknak a nyáluk
is kicsordult. Az ifjú házasok családja eleinte el akarta kergetni a
tolakodó csürhét, de maga is hamarosan rabja lett az általános parázna
hangulatnak, s bekapcsolódott a szerelmeseket biztató, alpári kórusba; e
szomorú színjáték főszereplője a vőlegény nagyapja volt, aki tolókocsiján
makacsul ostromolta a fiatalok hálószobájának ajtaját. Mélységesen
elborzadva fordultam vissza, hogy szállodámba menjek, útközben azonban hol
vadul verekedő, hol otrombán kéjelgő csapatokba botlottam; ám ez még semmi
sem volt a szállodában zajló jelenetekhez képest. Már messziről láttam,
hogy a vendégek hálóingben ugrálnak ki az ablakokból az utcára,
kezüket-lábukat törve, többen felmásztak a háztetőre, odabenn pedig a
szállodás, a felesége, a szobalányok meg a portások üvöltve fetrengtek a
félelemtől, szekrényekbe vagy ágyak alá bújtak, mindezt azért, mert a
pincében a macska kergette az egereket. Kezdtem megérteni,
milyen elhamarkodottan cselekedtem; hajnalban az Altruizin már olyan
erővel hatott, hogy ha valakinek viszketett az orra, az egész környék egy
mérföldes körzetben akkorát tüsszentett, mint egy ágyú; a fájdalmas
betegségben szenvedőktől pedig úgy menekültek a rokonok, ápolónők és
orvosok, mint a leprásoktól; csak néhány sápadt mazochista keringett a
közelükben, lihegve a szokatlan gyönyörtől. Jócskán akadtak hitetlenek is,
akik csupán azért rúgtak vagy csíptek bele társukba, hogy meggyőződjenek
róla, valóban igaz-e az érzések csodálatos kisugárzása, amiről annyit
beszélnek; a megrúgottak persze nem maradtak adósok, s a fájdalmas
üvöltözés betöltötte az egész várost. Reggeli tájban, az utcákon
csavarogva, ámulva láttam egy népes, zokogó csapatot, mely a piactéren
kergetett és kövekkel dobált egy fekete fátylas öregasszonyt. Mint
kiderült, a matróna egy előző nap elhunyt és az imént eltemetett, tisztes
cipész özvegye volt; az özvegy szenvedése úgy hasogatta a szomszédok és az
ő szomszédaik szívét, hogy miután megvigasztalni nem tudták szegényt;
kikergették a városból. E szörnyű látványtól elszorult a szívem, és
hazasiettem szállodámba, ámde az már lángokban állt. A szakácsné ugyanis
levesfőzés közben megégette az ujját, minek következtében egy
lovaskapitány, aki a felső emeleten éppen fegyverét tisztogatta, a
fájdalomtól akaratlanul meghúzta a ravaszt, azonmód megölve hitvesét és
négy gyermekét; kétségbeesését átérezték mindazok, akik még nem kerültek
kórházba; eszüket vesztvén vagy kezüket-lábukat törvén, egy jószívű
szomszéd pedig, véget akarva vetni az általános szenvedésnek, melybe ő
maga is majdnem belepusztult, tébolyának rohamában petróleummal leöntött
és meggyújtott mindenkit, aki csak útjába akadt. Elmenekültem a
tűzvészből, magam is az őrület határán; legalább egyetlen, többé-kevésbé
boldog embert szerettem volna találni, de csak az iménti nászéjszakáról
viszszatérő, oszladozó tömegbe ütköztem. A lezajlott
éjszaka eseményeit kommentálták, de a gazok még csak nem is voltak
megelégedve; ráadásul a volt kéjelgők mindegyike furkósbotot tartott
kezében, hogy minden szenvedőt elkergessen, aki útjába kerülne; ekkor úgy
éreztem, megszakad a szívem a bánattól és szomorúságtól, de tovább
kerestem legalább egyetlen embert, aki enyhíthetné fájdalmamat; végül
megtudtam a járókelőktől kérdezősködve, merre lakik egy bizonyos híres
gondolkodó, aki a testvériség és felvilágosult megértés eszméit hirdeti, s
odasiettem, bizonyosra véve, hogy háza körül lelkes tömeget találok.
Mekkorát csalódtam! Csupán néhány macska nyávogott halkan a kapualjban,
élvezve a bölcs szétáradó, derűs szívjóságát, melynek következtében az
őket üldöző kutyák bizonyos távolságban leültek, idegesen nyalogatva
szájuk szélét; egy nyomorék pedig, sebesen elrohanva mellettem, így
kiáltott: „Nyitva van már a nyúltenyészde! Nyitva van!” – és otthagyott,
telve bizonytalan, de komor sejtelmekkel, hogy mi módon tehetnek rá
előnyös hatást a nyúlházban zajló események. Míg így
álltam, két ember közeledett felém. Egyikük, mélyen szemembe nézve, teljes
erejéből képen törölte a másikat, én pedig csak bámultam, de sem arcomhoz
nem kaptam, sem fel nem jajdultam, hiszen robot lévén, mit sem éreztem a
pofonból; elővigyázatosabbnak kellett volna lennem, mivel azok ketten
titkosrendőrök voltak, s miután így lelepleztek, nyomban megbilincseltek,
és a börtönbe hurcoltak. Reméltem, hogy figyelembe veszik nemes
szándékaimat, noha már a fél város égett; ám ők csak azért piszkáltak
eleinte óvatosan a harapófogóval, hogy meggyőződjenek róla, biztosan nem
érzik-e fájdalmaimat, s miután látták, hogy nyugodtan bántalmazhatnak, rám
vetették magukat, és törtek, zúztak, rúgtak, tapostak, boldogtalan lényem
minden porcikáját darabokra törték. Nem sorolom el, milyen kínokat
szenvedtem azon buzgó szándékom következtében, hogy mindannyiukat boldoggá
tegyem; elég az hozzá, hogy roncsaimat végül ágyúcsőbe tömték, és kilőtték
a Kozmoszba, amely, mint mindig, csendes és sötét volt.
Röptömben egyre távolabbról láttam az Altruizin hatásának folyvást növekvő
színterét, mivel a folyó habjai egyre távolabbra vitték el a készítmény
molekuláit. Láttam, mi történik az erdei madarak, szerzetesek, kecskék,
lovagok, parasztok és parasztasszonyok, macskák, szüzek és matrónák
között; s e látvány hatására még sértetlen lámpáim is sorra megrepedtek a
szívfájdalomtól – s ebben az állapotban estem le, hosszú repülés után, a
te házad közelébe, könyörületes uram – végleg kigyógyulva abból az
óhajból, hogy gyors módszerekkel tegyem boldoggá felebarátaimat…
|