ZSENIALION KIRÁLY HÁROM MESÉLŐGÉPE

   Egy napon megjelent Trurlnál egy idegen, akin, mihelyt kiszállt fotongyaloghintójából, rögtön látszott, hogy messziről jött magas személyiség, ott ugyanis, ahol másoknak kezük van, ő csak egy illatos zafírkövet hordott, ahol másoknak lábuk van, rajta szivárványos fény kavargott, fej helyett csupán egy pompás kalpagot viselt, beszélni pedig a belsejéből beszélt, ugyanis fényesre csiszolt felületű, eszményien sima gömb volt, deréktájban díszes plazmazsinórral övezve. Miután köszöntötte Trurlt, közölte, hogy ő tülajdonképpen kettő, nevezetesen a felső és alsó félgömb; az előbbinek a neve Szinkronizin, az utóbbié Szinkrofazin. Trurl egészen fellelkesült ezen a remek szerkezeti megoldáson, amilyet értelmes lénynél még sohasem látott. Rögtön ki is jelentette, hogy még sohasem volt szerencséje ilyen gondosan kidolgozott, tökéletesen csiszolt és magasfényű személyhez. A jövevény udvariasan viszonozta a bókot, dicsérve Trurl felépítését, majd e kölcsönös szívélyességek után elárulta, mi szél hozta errefelé: mint a nagy Zsenialon király barátja és hű szolgája, azért jött, hogy három mesélőgépet rendeljen Trurlnál.
  – Az én uram és királyom – magyarázta – már régóta nem uralkodik és nem királykodik. Ilyen kettős lemondásra késztette ugyanis a világi ügyek mélyreható megismeréséből fakadó bölcsesség. Elhagyva fémes királyságát, egy szellős, száraz barlangba költözött, hogy az elmélkedésnek szentelje magát. Néhanapján azonban erőt vesz rajta a szomorúság vagy az önvád, és ilyenkor csakis egészen rendkívüli történetekre vágyik. Ám azok, akik hívek maradtak hozzá, mikor lemondott a trónról, már régen elmondtak neki minden történetet, amit ismertek. Így hát, nem látván más megoldást, azt szeretnénk, mérnök uram, ha elmés gépeiddel segítenél eloszlatni a király borús kedvét.
  – Építhetek ilyen gépet – bólintott Trurl. – De miért akartok mindjárt hármat?
  – Azt szeretnénk – felelte Szinkrofazin, hol erre, hol arra az oldalára gördülve –, hogy az első gép kalandos, de szívderítő meséket mondjon, a második csavaros és mulatságos históriákat, a harmadik pedig mély és megindító történeteket adjon elő.
  – Tehát az első felfrissítse az elmét, a második mulattasson, a harmadik pedig az okulást szolgálja? – mondotta Trurl. – Értem. Most rögtön vagy csak később beszélünk a fizetségről?
  – Ha megépíted a gépeket, dörzsöld meg ezt a gyűrűt – felelte a jövevény –, akkor megjelenik ez a gyaloghintó; beülsz a gépeiddel együtt, és elröpülsz Zsenialon király barlangjába. Ott majd előadhatod a kívánságaidat, és ő a lehetőségekhez képest biztosan teljesíti.
   Ezután meghajolt, átadta Trurlnak a gyűrűt, és vakítóan csillogva visszagurult a gyaloghintóba; fehér fényfelhő vette körül, néma villám villant, és Trurl egyedül maradt háza előtt, kezében a gyűrűvel, és nem valami elégedetten a történtekkel.
  – „A lehetőségekhez képest” – zsörtölődött, miközben visszament műhelyébe. – De rühellem az ilyesmit! Tudjuk, mi sül ki ebből: mihelyt a számla kiegyenlítésére kerül a sor, vége a cifra bókoknak meg a hajlongásnak, és kezdődik a huzakodás, alkudozás, vészekedés…
   A kezében csillogó gyűrű ekkor megrezzent, és így szólt:
  – „A lehetőségekhez képest” csak annyit jelent, hogy Zsenialon király, mivel lemondott trónjáról, nem túlságosan gazdag; de úgy fordult hozzád, mérnök úr, mint bölcs a bölcshöz; és talán nem is tévedett, mert úgy látom, nem csodálkozol, hogy egy gyűrű beszélni kezd; ne csodálkozz tehát a király szegénységén sem, és légy nyugodt, mert busás jutalmat fogsz kapni, ha talán nem is aranyban. De nem minden éhséget csillapít az arany.
  – Hagyjuk a kincstári szöveget, gyűrű – morogta Trurl. – Bölcs ide, bölcs oda, a gépépítéshez szükséges atomok, ionok meg egyéb kincsek fene sokba kerülnek, a villanyszámláról már nem is beszélve. Jobban szeretem a tiszta ügyleteket, szerződéssel, pecsétekkel, aláírásokkal. Nem vagyok kapzsi, de kedvelem az aranyat, különösen nagyobb mennyiségben, és ezt nyíltan be is vallom! Aranyos fénye, csillogása, súlya kedves a szívemnek. Ha kiszórok egy-két zsák csengő dukátot a padlóra, és elgyönyörködöm bennük, fölmelegszik a lelkem, mintha egy napocska sütne benne. Szeretem az aranyat, no! – kiáltott fel, mert saját szavai kissé felajzották.
  – De minek neked az arany, amit mások hoznak? Nem csinálhatnál magadnak, amennyit csak akarsz? – csillogott a gyűrű csodálkozásában.
  – Nem tudom, mennyire bölcs a te Zsenialon királyod – felelte Trurl –, de azt már látom, hogy te nagyon balga egy gyűrű vagy! Még hogy én csináljak aranyat magamnak! Hallottak már ilyet?! Hát abból él a cipész, hogy cipőt készít magának? Hát magának főz a szakács, magát öli le a katona? Na és az önköltség, arról még nem hallottál? Egyébként, ha tudni akarod, nemcsak aranyat pengetni szeretek, hanem zsémbelődni is. No, de most már csönd legyen, mert munkához kell látnom. Elrakta a gyűrűt egy öreg bádogdobozba, majd sürgölődni kezdett a műhelyében. Három napig építette a három gépet, ki sem lépve a házából, majd rátért a formatervezésre; az egyszerű, funkcionális idomokat kedvelte. Különféle fedőlapokat próbált ki, a gyűrű pedig folyton kritizálta a dobozából, amíg Trurl rá nem csapta a födelet, mert zavarták a kotnyeles megjegyzések.
   Végül szépen belakkozta a gépeket – az elsőt fehérre, a másodikat égszínkékre, a harmadikat feketére –, majd megdörzsölte a gyűrűt, tüstént megjelent a gyaloghintó, berakodott, maga is beült a gépek mellé, és várta, hogy mi lesz. Egy villanás, egy szisszenés, porfelhő támadt, és mikor a por elült, Trurl a gyaloghintó ablakán kinézve fehér homokkal felhintett, tágas barlangban találta magát. Először néhány fapadot pillantott meg, amelyek könyvek és fóliánsok alatt roskadoztak, aztán egész sor fényesen csillogó gömböt. Egyikükben felismerte az idegent, aki a gépeket rendelte nála; a középsőben pedig, aki nagyobb volt a többinél és az öregségtől kissé már ráncos, a királyt sejtette. Kiszállt hát, és meghajolt. A király szívélyesen köszöntötte, majd így szólt:
  – A bölcsességnek két fajtája van: az egyik lehetővé teszi a tevékenységet, a másik visszatart tőle. Nem gondolod, jeles Trurlom, hogy az utóbbi a nagyobb? Hiszen csak a rendkívül éles elme láthatja előre tetteinek távoli következményeit, melyek problematikussá teszik az őket előidéző cselekvést. Ezért a tökéletesség a cselekvés beszüntetésében nyilvánul meg, és a bölcsesség abban különbözik az értelemtől, hogy képes ilyen megkülönböztetésre…
  – Már megbocsásson, felség – válaszolta Trurl –, de szavait kétféleképpen lehet értelmezni. Egyfelől finom célzásnak, amely leszállítja munkám értékét, lekicsinyelvén ama tevékenységemet, mellyel a gyaloghintóban fekvő három gépet megépítettem. Ez az értelmezés számomra sajnálatos lenne, mivel arra utalna, hogy az elhangzott szavakat a gyér fizetési hajlandóság súgta. A másik értelmezés szerint egyszerűen a tétlenség elméletét fejtetted ki, amely viszont belsőleg ellentmondásos. Ahhoz, hogy az ember tétlenkedhessék, először cselekednie kell; aki azért nem forgatja ki sarkukból a hegyeket, mert képtelen rá, de közben azt hangoztatja, hogy a fene nagy bölcsesség készteti a tétlenségre, csupán nevetségessé válik olcsó álfilozófiájával. A tétlenség biztos, és csak ennyi jót lehet mondani róla. A tevékenység bizonytalan, és ebben van a szépsége; de ha felségedet érdeklik a kérdés további részletei, építhetek egy megfelelő vitatkozógépet.
  – A fizetés ügyét halasszuk e kedves találkozás végére – szólt a király, aprókat gurulva a titkos derültségtől, melyet Trurl szónoklata keltett benne. – Most azonban, mérnököm, hadd lássalak vendégül. Szíveskedj helyet foglalni szerény asztalunknál, ezen a padon, hű barátaim között és ha van kedved, mesélj valamit tevékenységeidről vagy tétlenségeidről.
  – Engedelmeddel, királyom – felelte Trurl –, attól tartok, hogy nem vagyok elég ékesszóló. Tökéletesen helyettesít azonban három gépem, amelyeket magammal hoztam; így legalább mindjárt kipróbáljuk őket.
  – Legyen hát! – szólott a király.
   Valamennyien leültek, kíváncsiságot és a rendkívüli történetek reményét kifejező testtartásban, Trurl pedig kiemelte a gyaloghintóból a fehérre lakkozott gépet, megnyomott rajta egy gombot, és letelepedett Zsenialon király jobbján. Az első gép pedig így szólt:
  – Ha nem ismeritek a híres-nevezetes történetet a tömkelegekről, királyukról, Mandarionról, az ő Tökéletes tanácsosáról, valamint Trurl mérnökről, aki e tanácsost először megépítette, majd elpusztította, akkor figyeljetek!

   A tömkelegek birodalma arról nevezetes, hogy alattvalói rengetegen vannak. Egy napon Trurl mérnök, aki a sáfránysárga Delira csillagkép vidékén barangolva kissé letért az útról, megpillantott egy bolygót, amely mindenestül mozogni látszott; lejjebb szállva észrevette, hogy csak a bolygó felszínét borító tömeg hullámzik. Nagy nehezen talált néhány négyzetméter viszonylag üres talajt, és leszállt. A bennszülöttek nyomban odaszaladtak, körülfogták, és hangoztatni kezdték, hogy milyen sokan vannak; mivel azonban mind egyszerre és öszszevissza kiabáltak, sokáig nem értette meg, miről van szó. Mikor végre megértette, azt kérdezte:
  – Hát igazán olyan sokan vagytok?
  – Igazán!! – harsogták roppant büszkén. – Megszámlálhatatlanok vagyunk!
   A többiek így tódították:
  – Annyian vagyunk, mint vízcsepp a tengerben!
  – Mint csillag az égen!
  – Mint a homokszemek! Mint az atomok!!
  – No jó – mondta Trurl. – És mi van akkor, ha ilyen sokan vagytok? Állandóan számoljátok magatokat, és ebben telik kedvetek?
  – Műveletlen idegen – felelték –, tudd meg, hogy ha toppantunk a lábunkkal, megremegnek a hegyek, ha fújunk, orkán kerekedik, és fákat csavar ki, ha pedig mindannyian leülünk, senki sem bírja kezét-lábát mozdítani!!
  – És mire jó az, ha remegnek a hegyek, orkán tépi ki a fákat, és senki sem bírja kezét-lábát mozdítani? – kérdezte Trurl. – Hát nem jobb, ha a hegyek nyugodtan álldogálnak, a szél nem fúj, és mindenki úgy mozog, ahogyan akar?
   Nagyon felháborodtak a tömkelegek, hogy így semmibe veszi hatalmas számukat és számbéli hatalmukat; ezért toppantottak, fújtak és leültek, hogy bebizonyítsák, milyen sokan vannak, és mi következik ebből. A földrengés a fák felét derékba törte, a fák az alattuk állókat összeroppantották, a fújás támasztotta szél kidöntötte a maradék fákat, újabb hétszázezer lakos morzsolódott össze; az életben maradottak pedig sem kezüket, sem lábukat nem bírták mozdítani.
  – Te jó isten! – szörnyedt el Trurl, beszorulva, mint egy szardínia. – Micsoda szerencsétlenség! Mint kiderült, e szavakkal még jobban megsértette őket.
  – Tudatlan idegen! – kiáltották. – Ugyan mit számít pár százezer egyed elvesztése a tömkelegeknek, akik megszámlálhatatlanok?! Ami észrevehetetlen, azt egyáltalán nem lehet veszteségnek nevezni; csak megmutattuk neked, milyen hatalmasan tudunk dobbantani, fújni és leülni. Hát még ha nagyobb tettekre szánnánk el magunkat!
  – Jó, jó – felelte Trurl –, ne higgyétek, hogy nem értem, miről van szó. Mindaz, ami nagy és számos, meglehetősen általános tiszteletet ébreszt. Például az avas gázt, amely egy öreg hordó fenekén álmosan kering, nem tiszteli senki, de ha annyi van belőle, hogy egy galaktikus ködfelhőre futja, mindjárt hasra esnek előtte. Pedig ugyanaz a közönséges, avas gáz, csak éppen nagyon sok van belőle.
  – Nem tetszik nekünk, amit karattyolsz! – förmedtek rá. – Nem szívesen hallunk holmi avas gázról!
   Trurl körülnézett, nem jön-e a rendőrség, de a nagy zsúfoltságtól a rendőrök nem fértek oda.
  – Kedves tömkelegek – mondta –, engedjétek meg, hogy eltávozzam országotokból, mivel nem osztozom abban a hitetekben, hogy a nagy szám önmagában is nagyszerű, akkor is, ha semmi egyéb nincs mögötte, mint a puszta szám.
   A tömkelegek összenéztek, majd csettintettek az ujjukkal. Ettől akkora robbanás támadt, hogy Trurl a levegőbe repült. Sokáig bukfencezett a magasban, majd egyenesen talpra pottyant, és a királyi palota kertjében találta magát. Éppen közeledett Legnagyobb Mandarion, a tömkelegek királya; már jó ideje figyelte Trurl röptét és lepottyanását, most pedig megszólította:
  – Úgy hallom, idegen, nem adóztál kellő tisztelettel megszámlálhatatlan népemnek. Ezt agyad sötétségének tulajdonítom. De, bár a magasabb dolgokat képtelen vagy felfogni, állítólag bizonyos ügyességet tanúsítasz az alsóbbrendű ügyekben, és ez éppen kapóra jön, mivel Tökéletes Tanácsosra van szükségem, Te majd megépíted!
  – Mit tudjon a tanácsos, és mit kapok, ha megépítem? – érdeklődött Trurl, miközben leverte magáról a port és homokot.
  – Tudjon mindent, vagyis: válaszoljon minden kérdésre, oldjon meg minden problémát, adja a legjobb tanácsot, egyszóval, állítsa szolgálatomba a legmagasabb bölcsességet. Ha megépíted, adok neked százezret vagy kétszázezret alattvalóimból: lehet egy-két ezerrel több is, ezen nem fogunk összeveszni.
   „Úgy látszik; az értelmes lények szerfölött nagy száma igen veszélyes, mert a homokhoz teszi őket hasonlatossá; ez a király könnyebben megválik alattvalóinak egész seregétől, mint én egy viselt bocskortól!” – gondolta Trurl, és így szólt:
  – Uram, az én házam kicsiny, nem tudom, mit kezdenék százezer rabszolgával.
  – Együgyű idegen, vannak szakembereim, akik majd megmagyarázzák neked; a rabszolgahad számtalan dologra használható. Különféle színű ruhákba lehet őket öltöztetni, hogy egy nagy téren mozaik formájában felálljanak, vagy az alkalomnak megfelelő, tanulságos, élő feliratokat alkossanak; csomóba lehet kötni őket és labdázni velük, vagy ötezerből kalapácsfejet csinálni, háromezerből hozzá nyelet, és szétverni velük egy kősziklát, vagy kidönteni egy erdőt; kötelet és indát lehet fonni belőlük, vagy bohókás nyakláncot csinálni: a legalsók, akik a lánc végén az űr fölött lógnak, tréfás mozdulataikkal, tekergőzésükkel és visításukkal gyönyörködtetik a szemet és a szívet. Állíts egyszer fél lábra tízezer ifjú rabszolganőt, és parancsold meg, hogy jobb kezükkel nyolcasokat írjanak le, bal kezük ujjaival pedig csettintsenek: soha többé nem mondasz le erről a bájos látványról, nekem elhiheted!
  – Uram! – felelte Trurl. – Az erdőket és kősziklákat gépekkel győzöm le, ami pedig a feliratokat és mozaikokat illeti, nem szokásom olyan lényekből csinálni őket, akiknek talán más tevékenységhez lenne kedvük.
  – Vakmerő idegen – horkant fel a király –, mit kívánsz hát a Tanácsosért?
  – Száz zsák aranyat, király!
   Mandarion sajnálta az aranyat, de igen ravasz, titkos gondolata támadt. Ezért így szólt:
  – Legyen kívánságod szerint.
  – Igyekszem teljesíteni felséged óhaját – mondta Trurl, és visszavonult a palota bástyájába, ahol Mandarion műhelyt utalt ki számára. Nemsokára kihallatszott, amint szuszog a fújtató, csattog a kalapács, csikorog a fűrész. A király meglesette kémeivel, mit művel a mérnök; csodálkoztak a kémek, mert Trurl nem tanácsost épített, hanem sok különféle szerszámkészítő, lakatos és villanyszerelő gépet; aztán leült, hosszú papírszalagot kezdett egy szöggel lyukasztgatni, elkészítette a tanácsos programját, majd sétálni ment, míg a gépek késő éjszakáig serénykedtek a bástyában, reggelre pedig elkészült a tanácsos. Dél felé Trurl bevezetett a trónterembe egy jókora, két lábon járó bábut, egyetlen kicsi kézzel, és bemutatta a királynak: ez a Tökéletes Tanácsos.
  – No, majd meglátjuk, mit ér – gyanakodott Mandarion. Megparancsolta, hogy szórják fel a márványpadlót sáfránnyal és fahéjjal, mert a tanácsos a forró vas erős szagát árasztotta, sőt helyenként még izzott is egy kicsit, hiszen az imént vették ki a kemencéből. – Elmehetsz – intett a király Trurlnak –, estére gyere vissza, és akkor majd elszámolunk.
   Trurl elkocogott, azon tűnődve, hogy Mandarion szavai nem sok bőkezűséget ígértek, sőt talán holmi fondorlat is rejlik mögöttük. Nagyon örült, hogy a tanácsos mindentudását egy apró, de lényeges fenntartással korlátozta a programban: nevezetesen azzal, hogy bármi legyen is a parancs, alkotójának vesztét a gép soha ne okozza.
   A király, kettesben maradva a tanácsossal, így szólt:
  – Nos, ki vagy, és mit tudsz?
  – Én felséged Tökéletes Tanácsosa vagyok – felelte a gép tompa hordóhangon –, és a legtökéletesebb tanácsokat tudom adni.
  – Jól van – dörmögte a király. – kinek tartozol hűséggel és engedelmességgel, nekem vagy az építődnek?
  – Hűséggel és engedelmességgel egyes-egyedül felségednek tartozom – búgott fel a tanácsos.
  – Nna jó – dünnyögte a király. – Hát akkor először is… izé… hogy is mondjam… nem akarom, hogy mindjárt az első kívánságom azt a benyomást keltse, mintha fukar volnék… de azért szeretném, bizonyos mértékig, csak az elv kedvéért… mi a véleményed?
  – Felséged még nem kegyeskedett közölni, mit kíván – felelte a tanácsos, oldalából egy harmadik, kisebb lábat nyújtott ki, és megtámaszkodott rajta, mert egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát.
  – A Tökéletes Tanácsosnak olvasnia kell ura gondolataiban! – fortyant fel dühösen Mandarion.
  – Természetesen, de csak külön utasításra, nehogy indiszkréciót kövessen el – mondta a tanácsos, kinyitott egy kis ajtót a hasán, és elfordított egy „Telepatron” feliratú kulcsocskát. Aztán felragyogott, és így szólt:
  – Felséged azt kívánja, hogy egy lyukas garast se kelljen fizetnie Trurlnak. Értem!
  – Ha ezt bárkinek elárulod, bedobatlak a nagy malomba, amelynek köveit háromszázezer alattvalóm forgatja egyszerre! – fenyegette meg a király.
  – Nem árulom el senkinek – biztositotta a tanácsos. – Felséged tehát nem óhajt értem fizetni; ez nagyon egyszerű dolog. Ha Trurl eljön, kegyeskedjék megmondani neki, hogy aranyat pedig nem kap, és hordja el magát.
  – Tökfilkó vagy te, nem tanácsos! – dühöngött a király. – Nem akarok fizetni, de azt akarom, hogy ez Trurl hibájából történjék! Azt akarom, hogy ne járjon neki semmi! Érted?!
   A tanácsos bekapcsolta gondolatolvasó készülékét, kissé megingott, és tompán így válaszolt:
  – Felséged úgy kívánja feltüntetni a dolgot, hogy felséged igazságosan járt el, a törvényekhez és adott szavához híven, Trurl pedig semmirekellő hímpellér és csaló. Felséged engedelmével most rávetem magam felségedre, és fojtogatni kezdem, esetleg meg is tiprom, felséged pedig kegyeskedjék a szükséges hangerővel segítségért kiabálni…
  – Te alighanem megzavarodtál – csodálkozott Mandarion. – Miért akarsz fojtogatni, és miért kiabáljak?
  – Hogy azzal vádolhassuk Trurlt: királygyilkosságot akart általam végrehajtani – jelentette ki sugárzó képpel a tanácsos. – Ha ezek után felséged kiseprűzteti és a várfalról az árokba hajíttatja, ezt mindenki rendkívül irgalmas cselekedetnek fogja minősíteni, hiszen az effajta bűnt rendszerint kínvallatással megelőzött lenyakazás sújtja. Nekem viszont felséged nagylelkűen megkegyelmez, mint Trurl ártatlan eszközének. Mindenki elragadtatva zengi majd felséged jóságát, és minden pontosan úgy lesz, ahogy felséged óhajtotta.
  – Hát akkor fojtogassál, de óvatosan, te disznó – morogta a király.
   Valóban minden úgy történt, ahogy a Tökéletes Tanácsos kieszelte. A király ugyan meg akarta toldani Trurl kidobását azzal, hogy mindenesetre tépjék ki a lábait, de erre aztán nem került sor. Ő azt hitte, hogy egyszerű hanyagság következtében, pedig az a teljes igazság, hogy a tanácsos diszkréten közbenjárt a segédhóhérnál. Azután a király megkegyelmezett a tanácsosnak, és saját felséges személye mellé rendelte. Trurl pedig nagy keservesen hazasántikált. Másnap elment Klapanciuszhoz, elmesélte szerencsétlen kalandját, és így szólt:
  – Ez a Mandarion még nagyobb gazember, mint hittem. Csúnyán becsapott, és ráadásul a saját tanácsosom ötlete alapján! De téved, ha azt hiszi, hogy lenyelem a békát. A rozsda rágjon meg, ha bosszút nem állok ezen az aljas zsarnokon!
  – De hát mit akarsz csinálni? – kérdezte Klapanciusz.
  – Először is beperelem, hogy behajtsam a járandóságomat; de ez csak a kezdet. Megfizettetek a disznóságért, amit velem csinált!
  – Bonyolult jogi probléma ez – töprengett Klapanciusz –, azt ajánlom, keress fel mindenekelőtt egy jó ügyvédet.
  – Minek mászkáljak én ügyvédhez? – morogta Trurl. – Inkább csinálok magamnak egyet. Hazament, és munkához látott. Hat púpozott merőkanál tranzisztort dobott egy hordóba, hozzáadott ugyanannyi ellenállást és kondenzátort, elektrolitet öntött rá, letakarta egy deszkával, lenyomtatta kővel, hogy jól összeérlelődjék, aztán aludni ment. Három nap múlva pompás, zamatos ügyvédje volt. Ki sem szedte a hordóból, hiszen úgyis csak egyetlen alkalomra kellett. Az asztalra tette a hordót, és megkérdezte:
  – Ki vagy?
  – A jog- és államtudományok tudora vagyok, a legkiválóbb ügyvéd és jogtanácsos – bugyborékolta a hordó, mert egy kicsit túl sok volt benne az elektrolit. Trurl előadta ügyét, a hordó pedig így szólt:
  – Betápláltad a tanácsosba azt a megszorítást, hogy a te vesztedet nem okozhatja?
  – Igen. Annyit, hogy ne pusztítson el, semmi többet.
  – Eszerint nem tettél eleget maradéktalanul a szerződésnek. A tanácsosnak mindent tudnia kellett volna, kivétel nélkül. Ha téged nem pusztíthat el, akkor nem tud mindent.
  – De ha engem elpusztít, akkor nincs, aki felvegye a díjat!
  – Ez külön kérdés, Mandarion büntetőjogilag vonható felelősségre, a te kereseted viszont magánjogi.
  – Jól nézünk ki! Egy hordó tanít engem a magánjogra! – dühöngött Trurl. – Kinek a jogtanácsosa vagy tulajdonképpen, az enyém vagy azé a piszok királyé?
  – A tiéd, de a királynak joga volt megtagadni a fizetséget.
  – Netán ahhoz is joga volt, hogy a várfalról az árokba dobasson?
  – Ez büntetőjogi ügy, hivatalból üldözendő cselekmény, és külön kérdés – felelte a hordó.
   Trurl majd megpukkadt mérgében.
  – Micsoda?! Hát azért csináltam tudatos értelmet egy rakás tranzisztorból, drótból és ócskavasból, hogy tisztességes jogsegély helyett csűrés-csavarást kapjak? Majd adok én neked, te nyavalyás fiskális!
   Leöntötte az elektrolitet, az asztalra rázta a hordó tartalmát, és szétszedte, de olyan gyorsan, hogy az ügyvédnek még fellebbezésre sem maradt ideje.
   Ezután Trurl nekiült, és épített egy Juris Consulens nevű, kétemeletes gépet, magánjogi és büntetőjogi tápegységgel, paragrafusszűrővel, sőt minden eshetőségre a nemzetközi jogot és közjogot is beépítette. Aztán bekapcsolta az áramot, betáplálta az ügyet, és megkérdezte:
  – Mi a teendőm?
  – Bonyolult ügy – mondta a gép. – Kérelmet terjesztek elő, hogy rendkívüli eljárás keretében építs belém további ötszáz tranzisztort felül és kétszázat oldalt.
   Trurl megcsinálta; akkor a gép így szólt:
  – Kevés! További két mágnesdobot és egy puffertárat kérek.
   Majd kijelentette:
  – A kázus önmagában véve érdekes, azonban két külön tárgycsoportra kell osztani: a kereset alapja az egyik, ebben sok mindent lehetne csinálni, és az eljárási mód a másik; az utóbbival az a helyzet, hogy a király ellen semmiféle bírósághoz magánjogi keresetet benyújtani nem lehet, mert ez ellentétes a nemzetközi, valamint kozmikus joggal. Végleges véleményemet csak akkor mondom el, ha szavadat adod, hogy utána nem fogsz szétszedni.
   Trurl megígérte, de kíváncsi lett.
  – Mondd, kérlek, honnan vetted, hogy ha nem leszek veled megelégedve, akkor szétszedlek?
  – Nem tudom. Volt egy ilyen érzésem.
   Trurl sejtette, hogy azért, mert beleépítette a hordóügyvédben is felhasznált elemeket; úgy látszik, az előbbi eset emlékének nyomai megmaradtak az új áramkörökben, és tudat alatti komplexust hoztak létre.
  – Nos, mi a véleményed? – kérdezte Trurl.
  – Véleményem a következő: minthogy illetékes bíróság nincsen, ügy sem lesz. Ezért sem megnyerni, sem elveszíteni nem lehet.
   Trurl felugrott, öklével megfenyegette a jogtanácsost, de szavához híven nem bántotta. Elment Klapanciuszhoz, és mindenről beszámolt.
  – Mindjárt tudtam, hogy reménytelen a dolog, de te nem hitted el – jegyezte meg Klapanciusz.
   – Nem nyelem le ezt a szégyent – kardoskodott Trurl. – Ha jogi és bírósági úton nem szerezhetek érvényt az igazamnak, akkor majd másképpen állok bosszút azon a pimasz királyon!
  – Kíváncsi lennék, hogyan. Adtál a királynak egy Tökéletes Tanácsost, aki mindent tud, a te elpusztításodat kivéve; ez a tanácsos minden bajt, fortélyt, csapást távol tart a királytól és országától, akármit forralsz is ellene. És ebben teljesen biztos vagyok, Trurl barátom, mert tökéletesen bízom mérnöki tudásodban!
  – Ebben igazad van. Csakugyan úgy fest a dolog, hogy a Tökéletes Tanácsos megépítésével önmagamnak tettem lehetetlenné, hogy móresre tanítsam azt a cégéres gazembert. De mégiscsak kell lennie valami megoldásnak!! Addig nem nyugszom, amíg meg nem találom!
  – Mit akarsz csinálni? – kíváncsiskodott Klapanciusz, de Trurl csak megvonta a vállát, aztán hazament. Sokáig ki sem lépett a házból, éjjel-nappal a fejét törte; hol a könyvtárban lapozgatott türelmetlenül, hol a laboratóriumban kotyvasztott titkos főzeteket. Klapanciusz olykor meglátogatta, és álmélkodott, milyen makacsul igyekszik Trurl mintegy önmagát legyőzni, hiszen a tanácsos tulajdonképpen az ő része: saját értelmét építette belé. Egyik nap aztán Klapanciusz, szokása szerint délután érkezve látogatóba, nem találta otthon Trurlt. A ház zárva volt, az ablakon zsalu, a gazdának semmi nyoma. Klapanciusz rögtön kitalálta, hogy Trurl megkezdte hadjáratát a tömkelegek királya ellen. Így is volt.
   Mandarion eközben olyan boldogan zsarnokoskodott, mint még soha, mert ha éppen nem volt semmi jó ötlete, adott a tanácsos. Összeesküvéstől, cselszövéstől, ellenségtől nem félt. Vígan sanyargatta népét, és nem nő annyi szőlőfürt a tüzes déli lankákon, mint ahány akasztott állampolgár himbálózott az állami bitófákon.
   A tanácsosnak már négy ládája tele volt az érdemrendekkel, amelyeket terveiért kapott a királytól. A mikrokém, akit Trurl a tömkelegek országába küldött, azzal a jelentéssel tért vissza, hogy, legújabb ötletéért, miszerint a palota előcsarnokát alattvalókból font koszorúkkal kell díszíteni, Mandarion király a tanácsost nyilvánosan a „lelkecském” megszólítással illette.
   Trurl, aki a hadjárat tervét már kidolgozta, ekkor leült, és levelet írt a tanácsosnak, krémszínű papíron, amelyet egy eperfácska művészi rajza díszített. A levél tartalma egyszerű volt.

   Kedves Tanácsos! – írta. – Remélem, jól megy a sorod, akárcsak nekem, sőt talán még jobban. Hallottam, hogy királyod bizalmával tüntet ki, arra kérlek tehát: gondolj mindig a nagy felelősségre, amellyel a Történelemnek és az Államérdekeknek tartozol, s végezd kötelességedet buzgón és serényen. Ha nehezedre esnék a király valamelyik óhaját teljesíteni, alkalmazd, kérlek, az Extraerős Módszert, amelyre annak idején pontosan kioktattalak. Ha van kedved, írj néhány szót, de ne vedd rossz néven, ha nem válaszolok rögtön, ugyanis most tanácsost építek D. király számára, s ezért igen kevés az időm. Tolmácsold Legalázatosabb tiszteletemet királyodnak. Melegen üdvözöl alkotód:

Trurl   

   A levél persze nem kerülte el a Tömkeleg Titkosrendőrség éber figyelmét. Tüzetesen megvizsgálták, de sem a papírban nem találtak titkos vegyszert, se a fácska rajzában nem sikerült rejtjelet fölfedezni. Ez a gyanús körülmény roppant izgalmat keltett a rendőrség főhadiszállásán. A levelet lefényképezték, lemásolták, sokszorosították, kézzel is átírták, majd az eredetit visszaragasztották, és átadták a címzettnek. A tanácsos elolvasta, és nagyon megijedt, mert rögtön rájött, hogy ezzel a húzással Trurl az ő kompromittálását, sőt talán likvidálását akarja elérni; nyomban beszámolt tehát a levélről a királynak, elmagyarázva, hogy Trurl akasztófára való csibész, aki kompromittálni akarja őt uralkodója szemében. Aztán hozzálátott a szöveg elemzéséhez, mert biztosra vette, hogy az ártatlan szavak sora csupán álarc, amely mögött valami fekete ármány rejlik.
   Némi tanakodás után a királlyal is közölte, hogy fel akarja deríteni Trurl levelének titkos tartalmát, és ily módon leleplezni a cselszövést. Kapott kellő mennyiségű kémcsövet, lombikot, tölcsért és vegyszert, s hozzálátott a boríték és a levélpapír beható elemzéséhez. Mindezt persze a rendőrség felügyelete alatt; a buzgó rendőrök természetesen nem mulasztották el beszerelni a tanácsos lakosztályának falába a lehallgató berendezéseket és kamerákat. Miután a vegyészettel kudarcot vallott, a tanácsos a szövegnek esett neki. Nagy táblákra másolta, és elektronikus számítógépek, logaritmustáblázatok és egy kézi számológép segítségével elemezni kezdte. Nem tudta, hogy közben ugyanezzel foglalatoskodnak a rendőrség legcsavarosabb elméi, magának a Rejtjeles Alakulatok Marsalljának vezérlete alatt. Minél tovább tartott a szakemberek meddő erőfeszítése, annál jobban nőtt a nyugtalanság a főhadiszálláson, hiszen valamennyi szakértő világosan látta, hogy az ennyire megfejthetetlen rejtjel a legravaszabbak közé tartozik, amelyeket valaha használtak. Elmondta ezt a Marsall az egyik udvari méltóságnak, aki rettentően irigykedett a Mandarion kegyeiben álló tanácsosra. Ez az udvaronc, aki semmire sem sóvárgott jobban, mint hogy megingassa a király bizalmát a tanácsos iránt, Mandarion fülébe súgta, hogy a tanácsos, lakosztályába zárkózva, éjjel-nappal a gyanús levelet tanulmányozza. A király a szemébe nevetett, és kijelentette, hogy ezt nagyon jól tudja, mert maga a tanácsos közölte vele. Az irigy udvaronc zavarba jött, elhallgatott, és futott a hírrel a Marsallhoz.
  – Ó! – kiáltott fel az agg rejtjelész. – Hát még ezt is elmondta a királynak? Micsoda hallatlan agyafúrtság! És micsoda átkozottul ravasz rejtjel lehet az, hogy nem fél széltében-hosszában mesélgetni róla!
   Azután megparancsolta csapatainak, hogy kétszerezzék meg erőfeszítéseiket. Mikor egy hét múlva sem jutottak eredményre, segítségül hívták Sifrián professzort, a titkosírások legkiválóbb szakemberét, a láthatatlan kszóbjelek megalkotóját. A professzor áttanulmányozta az inkriminált levelet, valamint a katonai rejtjelfejtők munkájának eredményeit, és kijelentette, hogy a próbálkozások és hibák módszerét kell alkalmazni, csillagászati méretű számítógépeket véve igénybe.
   Követték a tanácsot, és kiderült, hogy a levelet háromszáztizennyolc módon lehet értelmezni.
   Az első öt variáns így hangzott:
   „A csótány szerencsésen megérkezett Bürgefalváról, de a parázs kialudt.” „A mozdony nagynénikéjét nyolckor várja a rántott ürüborda.” „A barátfüle kézfogója elmarad, mert a molyok megették a hálósapkát.” „Erre kakas, erre tyúk, erre van a gyalogút.” Végül: „Ha az egrest kínvallatás alá vetik, sok mindent ki lehet facsarni belőle.” Sifrián professzor úgy vélekedett, hogy az utóbbi variáns a rejtjel kulcsa. Háromszázezer próba után kijelentette, hogy ha a levél valamennyi betűjét összeadják, majd levonják az összegből a nap parallaxisát és az esernyőgyártás évi növekedésének együtthatóját, a maradékból pedig köbgyököt vonnak, akkor a következő szó jön ki: „Krucafix.” A telefonkönyvben találtak egy Krucafux nevű állampolgárt. Sifrián úgy vélekedett, hogy a hiba szándékos, és csupán a nyomozás megnehezítését szolgálja. Krucafuxot letartóztatták. Miután hatodfokú meggyőzésnek vetették alá, bevallotta, hogy kapcsolatban áll Trurllal, sőt az rövidesen mérgezett szögeket és kalapácsokat küld neki az uralkodó agyonpatkolása végett. Miután ily módon megszerezte az árulás egyértelmű bizonyítékát, a Rejtjeles Alakulatok Marsallja a királyhoz rohant. Mandarion azonban továbbra is bízott a tanácsosban, és alkalmat adott neki a kimagyarázkodásra.
   A tanácsos nem tagadta, hogy a levelet a betűk cserélgetése révén különféleképpen lehet értelmezni; mint mondotta, ő maga további ezerszáz variációt talált; erősködött azonban, hogy ennek nincs jelentősége, a levél egyáltalán nem rejtjeles, de bármiféle szöveg betűiből ki lehet hozni másfajta értelmes vagy annak látszó szöveget, s ezt anagrammának hívják. A permutáció és kombináció elmélete foglalkozik ilyen problémákkal. Az álnok Trurl, magyarázta a tanácsos, éppen azzal akarta őt gyanúba keverni, hogy rejtjel látszatát keltette, holott nincs semmiféle rejtjel. Krucafux polgártárs pedig teljesen ártatlan, vallomását a rendőrség meggyőzési szakemberei beszélték be neki, akiknek a szolgálati gyengédség módszereiben van bizonyos gyakorlatuk, no meg több ezer volt-nincs feszültségű nyomozógépek is állnak rendelkezésükre. A királynak nem nagyon tetszett, hogy tanácsosa így beszél a rendőrségről, és további magyarázatokat követelt. Erre a tanácsos fejtegetni kezdte az anagrammák, permutációk, kódok, szimbólumok, jelek titkait és az általános információelméletet, egyre bonyolultabban és mind kevésbé érthetően, úgyhogy a királyt végül is elöntötte a pulykaméreg, és tömlöcbe vettette. Röviddel ezután művészi képeslap érkezett Trurltól, az alábbi szöveggel:

   Kedves Tanácsos! Ne feledkezz meg a kék csavarokról, ha valami történne.

Trurl   

   Nyomban kínvallatásnak vetették alá a tanácsost, de semmit sem ismert be, makacsul hajtogatta, hogy mindez Trurl cselszövése; mikor a kék csavarokról faggatták, azt felelte, hogy ilyen őbenne nincsen, és semmit sem tud effélékről. Hogy szavait ellenőrizzék, szét kellett őt szerelni. A király engedélyezte a szétszerelést, és a kovácsok munkához láttak. Kalapácsuk alatt felhasadt a páncél, s néhány óra múlva olajtól csöpögő, apró csavarokkal mentek diadalmasan a király elé: a csavarokon valóban kék festék nyomai látszottak. Ennélfogva, bár a kivizsgálás folyamán a tanácsos teljesen megsemmisült, a király megnyugodott, hogy helyesen járt el.
   Egy hét múlva maga Trurl jelent meg a palota kapujában, és kihallgatást kért. A királynak eredetileg az volt a szándéka, hogy ha még egyszer előkerül, szó nélkül lenyakaztatja, de ekkora pimaszság láttán elámult, és megparancsolta, hogy vezessék elé a mérnököt.
  – Király! – szólt amaz, mihelyt belépett az udvaroncokkal zsúfolt trónterembe. – Megépítettem neked a Tökéletes Tanácsost, te pedig arra használtad fel, hogy megfosszál illő béremtől. Azt hitted, némi joggal, hogy az a hatalmas értelem, amellyel megajándékoztalak, minden támadástól megvéd, és az én bosszúmat is elhárítja majd. Nos, én valóban okos tanácsost építettem neked, de téged magadat nem tettelek okossá, és ez az, amire számítottam. Az okos tanácsokat ugyanis csak az képes megfogadni, aki maga is legalább egy kicsikét értelmes. Éles elméjű tudós, és kifinomult módon nem semmisíthettem volna meg a tanácsost. De megtehettem primitív, faragatlan és szinte már valószínűtlenül ostoba módon. A levelekben nem volt semmiféle rejtjel; a tanácsos mindvégig hű volt hozzád; a csavarokról, amelyek a vesztét okoztak, semmit sem tudott. Szerelés közben ugyanis véletlenül bepottyantak a festékes bödönömbe, és ez utóbb – a legjobbkor – véletlenül eszembe jutott. Így győzte le a butaság meg a gyanakvás az észt meg a hűséget, és így írtad alá önmagad ítéletét. Most megadod a száz zsák aranyat, amivel tartozol, és másik százat az időért, amit elvesztegettem, hogy behajtsam a követelésemet. Ha nem adod meg, elpusztulsz egész udvaroddal együtt, hiszen nincs már tanácsosod, aki megvédhetne tőlem!
   A király felüvöltött dühében, intett, s az őrök rárohantak a vakmerőre, hogy felkoncolják. De szuronyaik úgy hatoltak át a mérnök alakján, mintha levegőből volna. Riadtan hőköttek hátra az őrök, Trurl pedig felkacagott:
  – Szurkálhattok, ahogy tetszik, mert én itt csak látszat vagyok, távtelevíziós módszerrel alkotott képmás, valójában magasan a bolygótok fölött keringek űrdereglyémen, és rettenetes bombákat dobok a palotára, ha meg nem kapom a járandóságomat.
   Alig fejezte be szavait, szörnyű robbanás rázta meg a palotát; az udvaroncok eszük nélkül menekültek, a király pedig, tajtékozva dühében és szégyenében kénytelen volt kifizetni Trurl járandóságát.
   Mikor Klapanciusz a hazatért Trurltól meghallotta, hogyan végződött az eset, megkérdezte barátját, miért alkalmazta ezt a primitív és – mint ő maga nevezte – ostoba módszert, mikor valóban rejtjeles levelet is küldhetett volna?
  – Ha van rejtjel, azt a tanácsos könnyebben kimagyarázta volna a király előtt, mint azt, hogy nincsen – felelte a csavaros eszű mérnök. – Mindig könnyebb bevallani egy tettet, mint bebizonyítani, hogy nem követték el. Ha van rejtjel, akkor tiszta az ügy; de nem volt, és ez okozta a bonyodalmakat, hiszen kellő átcsoportosítással bármilyen szövegből lehet anagrammákat faragni, és rengeteg ilyen kombináció lehetséges; ennek tisztázása azonban színigaz, de bonyolult magyarázatot igényel, amelyet – ebben biztos voltam – a király korlátolt elméje képtelen felfogni. Valaki egyszer azt mondta, hogy kimozdítja helyéből a bolygóját, ha kap egy szilárd pontot rajta kívül. Így voltam én is.
   Tökéletes értelmet kellett megingatnom, tehát rajta kívül álló szilárd pontot kerestem, és ez a butaság volt.

   Az első gép ezzel befejezte meséjét, mélyen meghajolt Zsenialon és a hallgatóság előtt, majd szerényen visszavonult a barlang sarkába.
   A király megdicsérte a tanulságos történetét, majd megkérdezte Trurltól:
  – Mondd, mérnököm, vajon géped azt meséli, amire megtanítottad, vagy ismereteinek forrásai rajtad kívül vannak? És hadd jegyezzem meg azt is, hogy az elhangzott történet, bármilyen épületes és bájos, befejezetlennek rémlett, hiszen semmit sem tudtunk meg a tömkelegek és buta királyuk további sorsáról.
  – Uram – felelte Trurl –, a gép igazat mesél, mivel információs tápegységét indulásunk előtt saját fejemre kapcsoltam, s onnét merítette az emlékeimet. Ezt azonban önállóan tette, nem tudom tehát, hogy emlékeim közül mit raktározott el; ennélfogva nem mondhatjuk, hgy bármire szándékosan tanítottam volna, de azt sem, hogy ismereteinek forrásai rajtam kívül vannak. Ami a tömkelegeket illeti, a történet valóban nem szól további sorsukról, mivel mindent el lehet mesélni, de nem mindent lehet elrendezni. Ha az, ami most történik, nem valóság volna, hanem csupán magasabb szintű elbeszélés, amely keretként foglalja magában a gép meséjét, egy hallgató megkérdezhetné, miért vagytok te és barátaid gömb alakúak, holott ez a gömb alak, úgy rémlik, semmilyen funkciót nem tölt be a történetben, s így teljesen fölösleges adalék…
   Elámultak a király barátai a mérnök éles elméjén, maga a király pedig széles mosollyal felelte:
  – Szavaidban sok az igazság. Ami pedig formánkat illeti, elmondhatom neked az eredetét. Hajdanában, nagyon régen, más volt az alakunk, illetve őseink alakja, mivel ők a sápatagoknak is nevezett kocsonyás lények akaratából keletkeztek, akik saját képükre és hasonlatosságukra építették őket; annak idején volt karjuk, lábuk, fejük és törzsük, amely mindezt összefogta. De alkotóiktól megszabadulva, önnön formájukban el is akarták törölni e származás nyomait, ezért őseim nemzedékei lassacskán átalakultak, s végül gömb alakúak lettek; nem tudom, jó ez vagy rossz, de mindenesetre így történt.
  – Uram – jegyezte meg Trurl –, a gömb alaknak szerkezeti szempontból vannak jó és rossz oldalai; de minden egyéb szempontból jobb, ha az értelmes lény nem változtathatja meg önmagát, mivel ez a szabadsága valóságos lidércnyomás. Gondold meg, aki kénytelen olyan lenni, amilyen, az átkozhatja sorsát, de nem tud változtatni rajta; aki viszont képes önmagát megváltoztatni, senkit a kerek világon nem okolhat saját sikertelenségéért; ha nincs megelégedve önmagával, ebben senki más nem lehet hibás rajta kívül. De nem azért jöttem, király, hogy az önszerkesztés általános elméletét adjam neked elő, hanem csupán azért, hogy kipróbáljuk mesélőgépeimet. Kívánod-e meghaligatni a következőt?
   A király kegyesen intett. A társaság jót húzott a legfinomabb ionborral teli amforákból, majd kényelmesen elhelyezkedett. A második gép előrelépett, illendően meghajolt a király előtt, és így szólt:
  – Felség! Hadd mondjak el egy keretes történetet Trurl mérnökről és nemlineáris kalandjairól!

   Történt egyszer, hogy Trurlt, a Nagy Mérnököt maga elé hívatta Harmadik Marcona király, Vasföld uralkodója. Azt kívánta megtudni tőle, hogyan lehet tökéletessé, s mi módon kell ehhez átalakítania lelkét és testét. Trurl pedig így felelt néki:
  – Történt egyszer, hogy Legária bolygóra érkezvén, szokásom szerint megszálltam egy fogadóban, s elhatároztam, hogy addig el se hagyom szobámat, míg útikönyveimből meg nem ismerkedem a legárok történelmével és szokásaival. Télidő volt, hóvihar dühöngött; rajtam kívül nem is volt vendég a komor épületben. Egyszerre csak hallom, hogy dörömbölnek a kapun. Kinéztem, és négy csuklyás alakot pillantottam meg, akik fekete bőröndök súlya alatt görnyedeztek. Miután lerakodtak páncélos bricskájukról, betértek a fogadóba. Másnap, dél felé, a szomszéd szobából különös hangokat hallottam: fütyörészést, kalapálást, hörgést, törött üveg csörömpölését, de főként egy öblös basszus szakadatlan harsogását:
  – Gyorsabban, bosszú fiai! Gyerünk! Ide még egy áramkört! Most a tölcsérbe! No, hengereljed! Nesze, te piszok csavargó, te bádogkanyarító, te rozsdaevő, te lélekkufár! A sír se óvjon meg jogos haragunktól! Gyerünk azzal a málé agyával, gülü szemeivel! No, most húzzátok az orrát! Gyerünk, húzzátok hosszabbra, hogy legyen minél megragadni a kivégzés alatt! Gyerünk azzal a fújtatóval, derék barátaim! Tegyétek az üllőre, és most rajta, szegecseljétek azt az átkozott rézhomlokát! Tovább, öcsém! Úgy van, ez az! Ne lógasd azt a kalapácsot! Hó-rukk! Húzzátok meg jól az ideghuzalokat, nehogy olyan gyorsan kinyiffanjon, mint a tegnapi! Hadd ízlelje meg alaposan a bosszúnkat! Rajta! Hollá! Hó-rukk!
   És így harsogott, kiabált, bömbölt, válaszul pedig csupán a szerszámok zörögtek, a fújtató surrogott, a kalapács csengett-bongott, aztán egyszer csak nagy hahotázás és diadalordítás tört ki négy torokból; jövés-menés zaját hallottam, majd a szomszéd ajtó nyikorgását. Kikukkantottam a szobámból, láttam, amint a jövevények kilopóznak a folyosóra, és nem hittem a szememnek: öten voltak! Mindannyian lementek a lépcsőn, bezárkóztak a pincébe, és sokáig ott maradtak, aztán estefelé visszajöttek, már ismét csak négyen, s attól kezdve néma csend volt náluk. Visszaültem könyveimhez, de ez a furcsa história szöget ütött a fejembe, s elhatároztam, hogy nem nyugszom, míg fel nem derítem. Másnap ugyanabban a déli órában ismét csengeni kezdtek a kalapácsok, sziszegett a fújtató, és felharsogott a hátborzongató basszus:
  – Gyerünk, bosszú fiai! Rajta, derék szerelőim! Csavarjátok, de fürgén! Öntsétek hozzá a protonokat! Gyorsan elő azt a himpellért, azt az okoskodó cenket, az akasztófára való perpétuális gazembert, hadd ragadjam meg a nagy uborkaorrát, és húzzam, nyúzzam, amíg meg nem gebed! Gyerünk azzal a fújtatóval!
   Aztán megint felhangzott a hahotázás és ujjongás, noha fojtott hangon, megint kilopakodtak a szobájukból, és én ismét öt alakot számoltam meg, amikor lementek a pincébe, és négyet, mikor viszszatértek. Látván, hogy csak így találhatom meg a titok nyitját, lézerpisztolyt vettem magamhoz, és hajnaltájban leosontam a pincébe, de ott nem találtam mást, csak megszenesedett, elgörbült, törött ócskavasat. Leültem hát a legsötétebb sarokba, elbújtam a szalma közé, s várakoztam. Déltájban lehallatszottak a már jól ismert zajok és kiáltások, majd egy idő múlva nyílt az ajtó, s a négy legár bevezette a gúzsba kötött ötödiket.
   Ez az ötödik régies szabású, málnapiros zekét viselt, csipkegallérral, fején pedig tollas barétot. Arca kerek volt, orra óriási, félelemtől eltorzult szája szüntelenül hebegett valamit. A legárok bereteszelték az ajtót, majd a legnagyobbik intésére durván kioldozták a foglyot kötelékeiből, és irgalmatlanul ütni-verni kezdték, közben ilyeneket kiabálva:
  – Nesze neked, a boldog jövőért! Ezt meg itt a lét tökéletességéért kapod! Ezt meg az élet rezedájáért! No még egyet, a rózsaillatú szellemiségért! Nesze, te disznó, az egyetemességi turbolyáért! Ezt meg az altruisztikus közjóért! No még egyet, a neoromantikáért!
   És őrjöngve ütötték-verték, úgyhogy hamarosan el is pusztult volna, ha elő nem dugom a szalma alól a lézerpisztoly csövét, hogy tájékoztassam őket jelenlétemről. Mikor elengedték áldozatukat, megkérdeztem, miért kínozzák ezt a boldogtalant, aki se nem zsivány, se nem szélhámos, hiszen gallérjáról és málnaszínű zekéjéről jól látom, hogy deákféle. A legárok reszkettek dühükben, és sóvár pillantásokat vetettek az ajtó mellé dobott fegyverükre, de mikor ujjamat a ravaszra téve, megfenyegettem őket, letettek támadó szándékukról, és könyökükkel egymást bökdösve, megkérték a legnagyobbikat, azt a harsány hangút, hogy szóljon nevükben.
  – Tudd meg, idegen jövevény – fordult hozzám az illető –, hogy nem holmi szadiceusokkal, hóhérlegényekkel vagy a robotfaj más efféle söpredékével van dolgod. Bármilyen kevéssé előkelő helynek látszik ez a pince, hidd el, ami itt történik, feltétlenül szép és dicséretes dolog!
  – Szép és dicséretes? – fakadtam ki. – Miket beszélsz, hitvány legár?! Hiszen saját szememmel láttam, amint megrohantátok ezt az ártatlan málnaszínűt, és bízvást agyonvertétek volna! Csak úgy fröcskölt ízületeikből az olaj, úgy eldöngettétek a boldogtalant! Ezt merészeled te dicséretesnek nevezni?
  – Ha idegenséged minduntalan félbeszakít – felelte a basszus –, semmit sem fog megtudni. Kérlek tehát, szíveskedjél megzabolázni nyelvedet, és elzárni szájkimenetedet, máskülönben soha ki nem elégítem elmédnek kíváncsiságát. Tudd meg, hogy nem hitvány cenkekkel van dolgod, hanem főfizikoncokkal, jeles kibernászokkal, elektristákkal, egyszóval: az én derék és nyálka tanítványaimmal, akik a legjobb fejek egész Legáriában. Én ugyanis maga Vendettiusz professzor vagyok, az omnigenerikus rekreatisztika atyja. Teljes nevem, Vendettiusz Namegálljcsak Tegazember, ami úgy keletkezett, hogy keresztnevemet, vezetéknevemet, előneveimet és minden egyebemet a bosszúnak szenteltem. Hű tanítványaimmal együtt azzal töltöm napjaimat, hogy megbosszuljam a legárok szégyenét és szenvedését ezen az itt térdelő málnaszínű himpelléren, akinek örökre átkozott neve Zűrkavari Zuárd, s széltoló és lator módon egyszer s mindenkorra, szántszándékkal és dokumentálhatóan boldogtalanságba döntötte valamennyi legárt! Szörnyedelembe keverte, megbóklászította és szétgajdarította őket, majd a következmények elől a sírba menekült, ravaszul azt remélve, hogy ott senki sem érheti utol!
  – De nagyságos úr, kérem, az nem úgy volt! Én nem akartam! Én egész másképp akartam…! – jajdult fel a málnaszínű, térdeplő ormányos. Hallgattam, néztem, és semmit sem értettem. A harsány hangú felkiáltott:
  – No mi lesz, Varmoganciusz, kedvenc tanítványom! Csapj a pofájába, hogy megemlegesse!
   És a hű tanítvány nyomban engedelmeskedett, csak úgy visszhangzott a pince. Erre megszólaltam:
  – Amíg a dolgok tisztázódnak, lézérpisztolycső terhe alatt szigorúan megtiltok mindenféle verést és kínzást. Kegyelmed pedig, Namegálljesak professzor úr, folytassa magyarázatát!
   A professzor dühösen krákogott, de aztán folytatta:
  – Hogy megértsed, ó, jövevény, mi és hogyan történt a mi legnagyobb bajunkra, és miért alapítottuk meg mi négyen, a világi élet gyönyöreiről lemondva, a feltámasztókovácsok rendjét, hogy eztán már csak a bosszú édességének áldozzunk, néhány szóban el kell beszélnem történelmünket a világ kezdetétől fogva…
  – Nem lehetne valamivel később kezdeni? – érdektődtem, aggódva, hogy a lézerpisztoly súlyától elzsibbad a kezem.
  – Nem lehet, idegenséged! Figyelj tehát, és tartsd nyitva a füled. Mlint tudod, vannak legendák bizonyos sápatagokról, akik lombikokban kotyvasztották a robotok népét, ám a bölcsek jól tudják, hogy mindez merő hazugság és népbutító mákony… Valójában a Kezdet nem vala egyéb, mint a Sötét Köd, és a Ködben volt a Delej. A Delej pedig megpörgeté az atomokat, s midőn az egyik pörgő atom a másiknak ütközött, létrejöve az Ősáram és a Legelső Világosság… Így gyúlának ki a csillagok, majd a bolygók lehűlének, és méhükben megszülettek az icipici ősgépek. Tőlük származtak az Előgépek, és meglátogatá őket a Szent Statisztika, és imhol születének tőlük a Primitív Gépek. Számolni nem tudtak, csak annyit hajtogattak, hogy három a robotigazság, aztán a Természetes Evolúció jóvoltából már a Hét Gonoszról is tudtak, mígnem megszülettek bennük a Multisztátok és Omnisztátok, azokból keletkezett a Majomrobot, és tőle származott ősatyánk, az Automatus Sapiens…
   Aztán következtek a barlanglakó robotok, majd a nomádok, s amikor elszaporodtak, államok jöttek létre. Az ókori robotok arcuk verítékével, fáradságos dörzsölgetéssel termelték az éltető áramot. Később minden hűbérúrnak csatlósai voltak, azoknak pedig jobbágyaik, és hierarchikus rendben dörzsölgették egymást, végig a társadalmi ranglétrán. Aztán a kétkezi munka helyét átvették a gépek, hála Barkács Gedeonnak, a galvanka feltalálójának, majd Linfrank Benjáminnak, a villámcsalogató atyjának. Így kezdődött az elemkorszak; kemény idők jártak a nincstelenekre, akik saját akkumulátor híján szűkölködtek. Sorsuk az egektől függött, mert szép idő esetén nem fejhették meg a felhőket, és wattonként kellett a betevő áramot összekoldulniuk. Szomorú idők voltak, mert aki nem dörzsölte magát vagy nem fejte a felhőket, nemsokára kimerült, és nyomorúságosan elpusztult.
   Ekkor jelent meg a tudósképű pokolfajzat, az agyafúrt lázító, akinek ifjúkorában a sátán beavatkozása jóvoltából senki sem törte apró szilánkokra a fejét; ez a sátánfajzat azt kezdte prédikálni, hogy a villamos kapcsolás hagyományos, vagyis párhuzamos módja nem ér semmit, ezentúl az ő lázadó eszméi szerint, vagyis sorba kell kapcsolni. Ha ugyanis a sorban az egyik megdörzsöli magát, rögtön áramot kap a többi is, még a legtávolabbi is, és ily módon dús áramtól szikrázik majd minden robot, csak győzzék a biztosítói. A gaz népámító addig dicsérte tervét, addig regélt a küszöbönálló amperadicsomról, míg végül is szétszerelték a régi, párhuzamos kapcsolásokat, és bevezették a Zűrkavari-féle elektrotechnikát. – E szavak után a professzor néhányszor a falba verte a fejét, majd szemeit forgatva beszélt tovább, én pedig rájöttem, mitől van ennyi dudor a jeles tudós rendkívül göcsörtös homlokán. – Ekkor azt történt, hogy minden második robot kényelmesen leheveredett, mondván: „Minek dörzsöljek én, dörzsöljön a szomszéd.” A szomszéd persze ugyanezt mondta, és a feszültségesés olyan fenyegető lett, hogy éber ellenőröket kellett mindenki mellé állítani, azok mellé pedig főellenőröket. Ekkor aztán eljött Zűrkavari tanítványa, Tévelyítő Celesztin, és azt tanácsolta, hogy mindenki egy másikat dörzsölgessen, ne önmagát, majd Altriciusz Palinger következett a közdörzsöldék tervével, utána pedig Agyafúrt Malakiás, a helyi masszázstanfolyamok és klubok alapításának javaslatával. Nem sokkal ezután feltűnt egy új elektroteoretikus, Óberhóhem Konrád, aki azt hirdette, hogy a felhőket nem fejni kell, hanem gyengéden csiklandozni, hogy áramot adjanak, majd Leydeni Palack következett az önkiszolgáló töltödék eszméjével, utána Semleges Voltofil azzal az ötlettel, hogy létesítsenek zenés árambárokat, továbbá Naná Buzogány, aki csak azt javasolta, hogy dörzsölni kell mindent, amit lehet, akár erőszakkal is. Mindeme nézeteltérések zavargásokhoz vezettek, a zavarok összekoccanáshoz, a koccanás kiátkozáshoz, a kiátkozás istenkáromláshoz, az istenkáromlás ahhoz, hogy egyből kirúgták Tördelemi Zarándot, a bádogok trónörökösét, és így tört ki a háború a rézfejű kuprumok királysága és a hideghengereltek császársága között – és harmincnyolc évig tartott, aztán még tizenkét évig, mert a vége felé a romok között már nem lehetett megállapítani, hogy ki győzött, és ezért megint elölről kezdték. Ily módon tehát a tűzvészt és sírhantot, általános áramhiányt, avoltózist, dewattizációt, az éltető feszültség teljes lecsökkenését, vagyis mint a nép nevezte, a „zűrt” mind ez az átkozott Zűrkavari okozta sátáni ötletével!
  – Nemes szándékok vezéreltek! Esküszöm, lézerséged! Az általános boldogság végett fáradoztam, jót akarván! – visította a térdeplő Zűrkavari. A professzor futólag kupán vágta, és folytatta:
  – Mindez kétszázhuszonöt esztendőnek előtte történt. Mint sejtheted, Zűrkavari Zuárd, jóval a nagy legár háború kitörése és az általános tömegnyomor bekövetkezése előtt fondorlatosan elhunyt, ráadásul töméntelen elméleti fejtegetést hagyva hátra, amelyekben pimasz részletességgel kiteregette gaz és csalárd meséit. Elpatkolt, mondom, mindvégig elégedetten önmagával, sőt elragadtatva önnön személyétől, mert végrendeletében kijelentette, hogy azt reméli, utódai Legária Ultimatív Jótevőjének fogják nevezni. Tehát mikor sor került volna a leszámolásra, nem volt már kinek benyújtani a számlát, nem volt kiről csíkokban lehántani a bádoglemezt. Én azonban, idegenséged, felfedezvén a Duplikáció Elméletét, addig tanulmányoztam Zűrkavari műveit, míg ki nem hámoztam belőlük az algoritmust, az pedig, ha betápláljuk a Recreator nevű gépecskébe, ex atomis létrehozza a tetszés szerinti személyiség gemelláris azononcát, tehát az adott esetben Zűrkavari Zuárdot. Mi tehát esténként e pincében ítéletet tartunk fölötte, majd tetemét a sírba vetjük, másnap ismét bosszút állunk rajta népünk keservéért, és így lesz ez mindörökké!!
   Borzalommal eltelve válaszoltam:
  – Kegyelmetek alighanem teljesen elveszítették ép elméjüket, ha úgy vélik, hogy ez az ártatlan polgár, akit, mint hallom, minden délben atomokból hengerelnek, felelős lehet bizonyos tudós tetteiért, akármilyenek voltak légyen is azok, mikor az illető idestova három évszázaddal ezelőtt teljesen meghalt!
   Erre a professzor:
  – Hát ki más volna ez a nagy orrú térdeplő itt? Hiszen ő is Zűrkavarinak nevezi magát… Hogy hívnak, te címeres gazember?
   – Zűr… kavari… Zuárdnak… kegyetlenséged… – hüppögte az uborkaorrú.
  – De hát ő mégsem ugyanaz! – szóltam. – Hogyhogy nem ugyanaz?
  – Hiszen magad mondottad, professzor uram, – hogy ő meghalt!
  – Mi pedig feltámasztottuk!
  – Egy másikat, hozzá hasonlót, az ikertestvérét, de nem ugyanazt!
  – Bizonyítsd be!
  – Nem bizonyítok én semmit – válaszoltam erre –, mivel itt van a kezemben ez a lézerpisztoly, azonkívül jól tudom, hogy belemászni ebbe a bizonyításba igencsak veszélyes lenne, minthogy az azonossági elvből a recreatio ex atomis individui modo algorytmico esetében nem egyéb következik, mint a híres Paradoxon Antinómicum, vagyis Labyrinthum Lemianum, mely az Advocatus Laboratorisnak is nevezett tudós műveiben van leírva. Ezért mindennemű bizonyítás nélkül, pusztán eme pisztoly hatására, ebben a szempillantásban engedjétek szabadon ezt az ormányos málnát, és soha többé ne merészeljetek hasonló rútságokat elkövetni!!
  – Köszönöm, nagylelkűséged! – áradozott a málnazekés, miközben feltápászkodott. – Íme – csapott duzzadt zsebére –, itt vannak az új képletek és egyenletek, amelyekkel már teljesen és igazán boldoggá lehet tenni a legárokat! Tudniillik vissza kell őket kapcsolni, és nem sorba, mint ahogyan háromszáz évvel ezelőtt egy apró tévedés folytán kijött a számításomból! Rohanok, hogy nagyszerű, új eszmémet megvalósítsam!
   És máris az ajtónál termett, mi többiek pedig döbbenten figyeltük. Ekkor lebocsátottam zsibbadt kezemet, és szemeimet elfordítva, így szóltam a professzorhoz:
  – Visszavonom szavaimat. Tedd, ami a dolgod…
   A négy legár halkan felhördülve Zűrkavari felé ugrott, nekiestek, és addig foglalatoskodtak vele, míg nem volt többé a világon. Ekkor felsóhajtottak, fejükre húzták a csuklyájukat, megigazították a nagy fáradozásban félrecsúszott ruházatukat, hűvösen biccentettek felém, s libasorban kivonultak a pincéből, én pedig egyedül maradtam, a nehéz lézerpisztolyt szorongatva, s mélabú és döbbenet gomolygott bennem.
   Ezt az épületes történetet mesélte el vasföldi Marcona király okulására Trurl mérnök, akit a fent említett király hívatott a színe elé. Mikor pedig az uralkodó további magyarázatot követelt a nemlineáris perfekcionálás ügyében, Trurl így szólt:
  – Cembália bolygón járván, láttam, milyen következményekre vezethet a tökéletesítési vágytól ihletett tevékenység. A cembálok régtől fogva más nevet vívtak ki maguknak, mégpedig a hedofág vagy gyönyörfaló nevet, de röviden és egyszerűen csak boldogoknak is hívták őket. Mikor hozzájuk érkeztem, éppen a bőségkorszakban éltek. Minden cembál, vagyis boldog saját palotájában éldegélt, melyet automatinkája épített neki (így nevezik ugyanis a rabszolganőiket), illatos olajakban és tömjénfüstben fürdött, kellemes áramok bizsergették, így élt ezüsttel, arannyal körülvéve, drágakövekben gázolva, kincstárak között sétálva, brokátoktól zörögve, dukátoktól csörögve, testőrgárdával, háremmel, réztrombitával, bölömbikával, de mindezzel együtt valahogy elégedetlenül, sőt szinte rosszkedvűen. Pedig mindenkinek mindenből elege volt! A bolygón éppen elhalóban volt a visszaható ige, ugyanis már senki sem mosakodott és törölközött, senki sem táplálkozott a leydeni palackból, nem szórakozott és nem szeretkezett többé senki, hanem a Mosdatógép mosdatta, a Táplálógép táplálta, a Szórakoztatógép szórakoztatta, de még csak nem is dicsekedhetett, mert azt is egy külön automata csinálta helyette. Így tengődött minden boldog vagy hedofág avagy cembál, mindenben a tökéletes gépek helyettesítették, mindegyikük tele volt szalagokkal és rendjelekkel, amelyeket a készséges automatinkák terveztek és készítettek, percenként öt-tizenöt darabos sebességgel. Minden boldog körül számtalan aranygépecske nyüzsgött, illatosította, fényesítette, gyengéden rákacsintott, fülébe suttogott, térdét ölelte, lábához hullott, és szakadatlanul csókolta, ahol csak érte; így kóválygott a boldog avagy hedofág avagy cembál, magányosan az óriási Főgyár távoli morajában, amely az egész láthatár mentén végigvonult, s éjjel-nappal termelt: a futószalagok ontották az aranytrónusokat, ezüst toronyórákat, gyönggyel hímzett partedlikat és papucsokat, csiklandozó gépecskéket, jogarokat, országalmákat, hintókat és vállrojtokat, gépzongorát, dzsesszorgonát meg millió egyéb örömszerző eszközt és csodát. Útközben állandóan el kellett hessegetnem a szolgálataikat kínáló gépecskéket; a legtolakodóbbakat időnként oldalba rúgtam, mert túl mohón vágyakoztak kedvemre tenni; végül már egész falka gép elől menekülve, a hegyekbe tévedtem, és ott megpillantottam egy sereg fényes aranygépet, amint egy sziklával eltorlaszolt barlangot ostromoltak; a résen át pedig láttam egy cembál villogó szemét, aki így próbált ménekülni az általános boldogság elől. Mikor a gépek megláttak, rögtön legyezni és masszírozni kezdtek, fülembe meséket suttogtak, kezeimet csókolgatták, trónokat kínáltak fel, és csak úgy sikerült megmenekülnöm, hogy a barlangban rejtőzködő boldog elmozdította a szikláját, és bebocsátott. Félig megette már a rozsda, de ennek nagyon örült, kijelentette, hogy ő az utolsó cembál bölcs. Nem kellett sokat magyaráznia, hogy a túlságos jólét rosszabb a nyomorúságnál, ezt magam is tudtam, hiszen mit lehet még csinálni, ha már mindent lehet? És milyen választásunk marad, mikor az értelmes lény az édenek végtelenjébe vetve eltompul, és belefullad az álmok automatikus teljesülésébe? Elbeszélgettem a bölccsel, akinek Retron volt a neve; megállapodtunk, hogy itt a nagy felfedezésekre és Ontologikus Komplikátor-Deperfektorra van szükség, máskülönben mindennek vége. Retron már régen kidolgozta a komplikatorikát, mint a dolgok visszacsinálásának tudományát, én azonban ráébresztettem, hogy téved, mikor a gépeket egyszerűen más gépekkel akarja helyettesíteni, például gyötrinkékkel, szadalcsokkal, morzsoncokkal, tépicékkel és univerzális torturátorokkal. Így ugyanis csöbörből vödörbe jutottak volna, és ez nem komplikatorika, hanem szimplifikálás; a történelem, mint tudjuk, nem fordítható vissza, és a régi jó idők felé nem vezet más út, mint az álom és képzelődés.
   Aztán végigsétáltunk a közeli síkságon, amely tele volt hintve dukátokkal, térdig gázoltunk az aranyban, és egy fütykössel zavartuk el a sértődött boldogítógépeket. Láttunk elektrészegen fetrengő, teljesen agyonbecézett hedofágokat, akik csak halk csuklással adtak életjelt magukról, és ennek a túlfejlett fejlődésnek és túl bőséges bőségnek a láttán csaknem meghasadt a szívem a szánalomtól. Az önkeletkező paloták egyes lakói őrült különcködésekkel és tranzisztorzsalkodásokkal töltötték az idejüket, egyik gépet a másikra uszították, földhöz vagdosták a legértékesebb vázákat és kincseket, mert már nem bírták ki, hogy minden olyan gyönyörű körülöttük, ágyúval lövöldöztek a briliánsokra, nyaktiló alá fektették a fülönfüggőket, kerékbe törették a diadémokat, vagy a padlásra bújtak a túl édes élet elől, vagy a gépeikkel törettekzúzattak, vagy felváltva és egyidejűleg művelték mindezt. De semmi sem segített rajtuk – ha nem is mindig egyformán, végül mind belepusztultak a kényeztetésbe. Lebeszéltem Retront arról, hogy egyszerűen leállítsa a Főgyárat, mert keserűen hagyni éppolyan rossz, mint túlcukrozni; ő azonban nem hallgatott rám, s ahelyett, hogy nekiült volna tisztességesen kidolgozni az ontologikus komplikatorikát, elkezdte felrobbantani az automatinkákat. Nagyon rosszul tette, mert utolérte a végzet: rátámadt egy falka csábítógép, megrohanták a vad kacérkák, betuszkolták a csókoldába, ölelgépek tapadtak rá, behálózták, megőrjítették, tébolyba kergették, mígnem „Segítség! Erőszak!” ordítások közepette belepusztult a túldédelgetésbe, s ottmaradt a pusztaság közepén, aranyakkal elborítva, a gépi vágytól bekormozódott, csáléra álló páncéljában. Így járt a bölcs, aki nem volt eléggé bölcs, ó, király! – fejezte be történetét Trurl, de Marcona királyt ez a história sem elégítette ki.
  – Hát mit óhajt felséged voltaképpen? – kérdezte Trurl.
  – Mérnököm – felelte a király –, te azt mondod, hogy a históriáid tanulságosak, de én nem látom őket annak. Viszont elég mulatságosak, ezért meséld őket tovább, de megállás nélkül.
  – Felség! – válaszolta Trurl. – Te meg akartad tudni tőlem, mi a tökéletesség, és hogyan lehet elérni, de elméd nem nyílik meg a mély gondolatok és tanulságok előtt, amelyeket történeteim sugallnak. Valójában szórakozni vágyol, nem okulni; mindamellett ha engem hallgatsz, a gondolatok, melyeket apránként elültetek benned, hatnak és hatni fognak, az időzített bombához hasonlóan. Ebben a reményben hadd beszéljek el neked egy majdnem igaz, szövevényes és rendkívüli történetet, talán koronatanácsod is haszonnal hallgatja meg.
   Hallgassátok meg, uraim, a nagy Csavar király történetét, akit bujasága vitt a vesztébe!
   Csavar király a nagy Meneti nemzetségből származott, amely két ágra oszlik: a Jobbmenetűekre és a Balmenetűekre, akiket Balemelkedésűeknek is neveznek. Az utóbbiak, mivel a Jobbmenetűek kiakolbólították őket a hatalomból, ádáz gyűlölettel viseltettek uralkodó rokonaik iránt. Csavar atyja, Sróf király, rangján aluli házasságot kötött egy közönséges csizmatalpvarró géppel, és anyjától Csavar a csizmadia mesterség szeretetét, atyjától pedig a bujasággal párosult gyávaságot örökölte. Tudván ezt, a Balmenetűek ravaszul eltervezték: úgy intézik, hogy a királyt saját kéjvágya pusztítsa el. Beajánlottak hozzá egy Kiberényi Cselemér nevezetű lélekmérnököt. Csavar nagyon megkedvelte, és kinevezte udvari főtudornak. Az ügyes Cselemér különféle cseles módszerekhez folyamodott, hogy kielégítse Csavar szenvedélyeit, titkon arra számítva, hogy ezáltal teljesen legyengíti és elsorvasztja a királyt, olyannyira, hogy a trón végül is elárvul. Épített neki szeretőcsarnokot és szexodromot, kiborgiákat rendezett a számára, de az acélkemény király minden féktelenkedést kibírt. A Balmenetűek immár türelmetlenül követelték, hogy megbízottjuk mielőbb érje el az óhajtott célt, a lehető legármányosabb eszközökkel.
  – Tegyem zárlatossá a királyt? – kérdezte tőlük Cselemér a palota pincéjében tartott titkos tanácskozáson. – Vagy mágnesezzem szét a memóriáját, hogy nyomban megőrüljön?
  – Soha! – felelték a cselszövők. – Ne bennünket terheljen a király pusztulása! Saját bujasága ölje meg a királyt, ne mi!
  – Jól van – ígérte Cselemér –, akkor majd álmokból fonok neki hálót; felajzom a csalétekkel, hogy ráharapjon és megízlelje, aztán már maga hajszolja majd a képzelt mámort, és ha egyszer betévedt az álmok csapdájába, úgy elkapom, hogy soha többé fel nem ébred!
  – Jó, jó – felelték –, ne dicsekedj, mert nem szavakra van szükségünk, hanem tettekre, hogy Csavarból királygyilkos legyen, vagyis önmaga elpusztítója!
   Vérfagyasztó munkához látott most Kiberényi Cselemér. Dolgozott egy álló évig, egyre újabb aranytömböket, rezet, platinát meg egyéb drágaságot igényelt a király kincstárosától; a türelmetlen Csavarnak pedig azt hajtogatta, hogy olyasmit készít a számára, amilyen egyetlen királynak sincs a világon!
   Egy év múlva ünnepélyes menetben átvittek Cselemér műhelyéből a királyi palotába három óriási szekrényt. Az előcsarnokban kellett elhelyezni őket, mert az ajtón nem fértek be. Meghallván a szállítók lépteit, Csavar előjött, és megpillantotta a fal mentén a hatalmas, négy öl magas, két öl széles, drágakövekkel kirakott, kapcsos szekrényeket. Az első, amelyet Fehér Szekrénynek neveztek, gyöngyházzal és hófehér albittal volt díszítve, a második éjfekete volt, csupa achát és morionkő, a lángvörös harmadikat rubinok és korallok díszítették. Mindegyiknek szárnyas griffmadár formájú aranylábai voltak, fényesre csiszolva, belsejüket pedig elektronikus massza töltötte ki, telis-tele álmokkal, amelyek önmagukat álmodják, nincs szükségük sem tanúra, sem résztvévőre. Szerfölött elámult Csavar király ezen a magyarázaton, és felkiáltott:
  – Miket fecsegsz itt, Cselemér?! Mi a fenének álmodnak ezek a szekrények? Mi hasznom nekem abból? És egyáltalán, honnan lehet tudni, hogy álmodnak?
   Ekkor Cselemér, alázatosan meghajolva, megmutatta a szekrény falán húzódó függőleges lyuksort, gyöngyház táblácskákkal, amelyeken a király hüledezve olvasta:
   „Háborús álom, várakkal és várúrnőkkel” – „Álom az ifjító vízről” – „Álom Firtán lovagról és a szép Ramoldáról, Heterik lányáról” – „Dévajka királylány nyoszolyája” – „Ágyú lőpor és golyó nélkül” – „Salto erotale vagy az amorisztikus akrobaták” – „Édes enyelgés a gyöngéd Polipka nyolc karjában” – „Perpetuum amorobile” – „Reggeli, szüzekkel és muzsikával” – „Hogyan kell a napot gerjeszteni, hogy kellemesen süssön” – „Hajdanka királylány nászéjszakája” – „A körte sörtéje avagy a sörte körtéje” – „Ihaj-csuhaj” – „Delejes kiborgiák, mágnesdobostorta és impulzuskompót” – „Hogyan enyelgett a logarléc a logarlánnyal” – „Kéjes álom polkával és pirítóssal” – „Mona Lisa avagy az édes végtelenség útvesztője”.
   Átment a király a másik szekrényhez, és ott ezeket olvasta: „Játékos álmocskák.” Majd: „Bitócska, kötelecske” – „Klopstock és a kritikusok” – „A kaján kujon kalandjai” – „Cin, cin, cillárom” – és így tovább. Cselemér, a lélekmérnök elmagyarázta, hogy mindegyik álom csak addig önálmodó, amíg valaki be nem kapcsolja díszes óraláncon függő villásdugóját a megfelelő csatlakozóba, mert akkor máris belépett a szekrény álmába, mégpedig oly tökéletesen, hogy úgy éli át azt az álmot, mint az ébrenlétet, színesen, kézzelfoghatóan és a valóságtól meg sem különböztethetően. Kíváncsi lett Csavar király, fogta az óralánc végén csüngő villásdugót, s bedugta a Fehér Szekrénynek abba a csatlakozójába, amelyen ez a felirat szerepelt: „Reggeli, szüzekkel és muzsikával.” Alig kapcsolta be magát, egyszerre csak érzi ám, hogy hátát pikkelyek borítják el, hatalmas szárnyai nőnek, keze-lába karmos manccsá válik, hat sor taréjjal ékes pofájából kénkőfüst árad. Éktelenül elcsodálkozott, köhinteni akart, de mennydörgő bömbölés hangzott fel a torkából. Még jobban elámult, szemét tágabbra nyitotta, lángoló leheletével bevilágított a sötétségbe, és látja ám, hogy a salátazöld függönyös hordágyakon éppen szüzeket hoznak, mindegyiken négyet, de olyan illatosak, hogy összefolyt a nyál a szájában. Az asztalon már ott volt a teríték, só, paprika, bors, ecet, olaj; megnyalta hát a szája szélét, kényelmesen leült, és sorra kihámozta a szüzeket a hordágyakból, mint a diót a héjából. Egészen elfátyolosodott a szeme a gyönyörűségtől. Az utolsó szűz különösen omlós és ízletes volt, csámcsogva fogyasztotta el, majd megsimogatta a hasát, és éppen repetát akart kérni, de ekkor hirtelen felébredt. Körülnéz – ott áll a palota előcsarnokában, Cselemér főtudor mellett, a drágakövekkel ékes, önálmodó szekrények előtt.
  – Ízlettek a szüzek? – érdeklődött Cselemér. – Ízlettek, de hol a muzsika?
  – Sajnos, elromlott a szekrényben a zenélő óra mentegetőzött a főtudor. – Kegyeskedjék felséged egy másik, zamatos álmot kipróbálni.
   A király szívesen ráállt, de most a Fekete Szekrényhez ment, és bekapcsolta magát a „Firtán lovag és a szép Ramolda, Heterik leánya” című álomba.
   Körülnéz – és látja, hogy a romantoelektrikus korba került. Tetőtől talpig páncélosan álldogál egy nyírfaligetben, előtte hever egy frissen legyőzött sárkány, távolabb tölgyfák susognak, szellő fújdogál és patak csörgedez. Megnézte magát a víztükörben, s rögtön látta, hogy ő maga Firtán, a nagyfeszültségű lovag, a páratlan vitéz. A lovagkor egész története páncéljára volt írva. Sisakja rostélyát Morbidor herceg görbítette meg halálos görcsbe szorult öklével, miután ő legyőzte, lábvértjének csatját Szilaj Henrik törte össze, mellvasát a haldokló Vasfogú Tódor harapta szét, vállpáncélja a legyőzött Rémes Szvetozár kardjának nyomát viselte, könyökvédőjén és páncélingén is viadalok emlékei. Pajzsára pillantott: tele volt tűznyilak égett nyomaival. Háta viszont sértetlen volt, mert még senkinek sem fordított hátat a viadalban! Mindez azonban, őszintén szólva, nem nagyon érdekelte, mert fütyült a harci dicsőségre; viszont eszébe jutott Ramolda, tehát lóra pattant, és álomszerte keresni kezdte. El is jutott Heterik fejedelemnek, a leányzó atyjának várához; dobogott a felvonóhíd a ló patái alatt, s maga a herceg jött elébe kitárt karokkal, hogy üdvözölje és házába vezesse.
   Sietett volna a lovag Ramoldához, de hát nem illik ajtóstul rontani a házba. Az agg fejedelem elújságolta, hogy külhoni lovag vendégeskedik a várban, a Polimér nemzetségből való híres Vinidur, a mestervívó, akinek egyetlen vágya, hogy megvívjon Firtánnal. Már meg is jelent a hajlékony, fürge Vinidur; hozzá lépett, és így szólt:
  – Tudd meg, lovag, hogy szívem a nagyfeszültségű, higanycsípejű, mágneses pillantású Ramoldára vágyik, akinek keblénél szebbet a gyémánt sem rajzol! A te jegyesed ugyan, de én élethalálra szóló viadalra hívlak, döntse el a kard, melyikünk lesz a férje!
   És elébe vetette fehér nejlonkesztyűjét.
  – Lakodalom rögtön a viadal után! – tette hozzá az atya.– Kérem, ezen ne múljék – szólt Firtán, Csavar pedig azt gondolta magában: „A lakodalom után meg majd felébredek, aztán mire jó az egész! Az ördög hozta ide ezt a Vinidurt!”
  – Így hát, lovag – mondotta Heterik –, még ma meg kell vívnod a daliás Polimér Vinidurral; a viadalt este tartjuk, fáklyafénynél, addig fáradjon ki-ki a szobájába!
   Aggódott egy kissé Csavar a Firtán bőrében, de mit tehetett volna? Bement a számára kijelölt szobába. Egyszerre csak kopogtatnak az ajtón, besurran egy vén kiboszorkány, rákacsint, és így szól:
  – Ne félj semmit, lovag, megkapod a szép Ramoldát, fejed még ma ezüstös ölében nyugszik! Rólad álmodik ő éjjel-nappal! Csak egyre ügyelj: támadj merészen! Vinidur nem tehet kárt benned, te leszel a győztes!
  – Könnyű azt mondani, kedves kiboszorkány – jegyezte meg a lovag –, de ha mégsem úgy lesz? Ha például megcsúszom vagy nem hárítok el egy csapást? Nem kockáztathatok könnyelműen! Nincs véletlenül valami jó varázslatod?
  – Hihihi! – csikordult fel a vénség. – Hová gondolsz, acéluram! Varázslat nem létezik, és különben sincs rá szükséged, mert én pontosan tudom, mi lesz, és kezeskedem, hogy győzni fogsz, mint a huzat!
  – Egy kis varázslat azért mégiscsak biztosabb lenne – morogta a lovag –, különösen így álomban… De várj csak, véletlenül nem Cselemér küldött téged, hogy egy kis önbizalmat öntsél belém?
  – Cselemér nevű lovagot nem ismerek – szólt a kiboszorkány –, és nem tudom, miféle álomról beszélsz; ébren vagy, acéllovag, és hamarosan meggyőződhetsz erről, amikor majd megkóstolod Ramolda mágneses ajkát:
  – Különös! – dünnyögte Csavar, és már oda sem figyelt, amikor a kiboszorkány kisurrant a szobából, éppoly halkan, mint ahogy bejött. – Hogy ez nem álom? Pedig én azt hittem. Azt mondja, ébren vagyok. Hm. Nehéz eldönteni. Mindenesetre még óvatosabbnak kell lennem!
   És máris felharsannak a kürtök, vértesek léptei döngenek, a kerengő megtelik udvari népséggel, és mindenki a bajvívókat várja. Jő is Firtán, kissé remegő térdekkel, látja, milyen édesen pillant rá a csodás Ramolda, ám egyelőre alig érdeklik az ígéretes pillantások. Vinidur is kilép a fáklyafényes udvar közepére, és pengve összecsapnak a kardok. Csavar most már nagyon megijed, és elhatározza, hogy mindenáron felébred, erőlködik, de nem engedi a nehéz páncél, fogva tartja az álomkelepce az ellenség pedig támad! Egyre gyorsabban villognak a pengék, Csavar karja már gyengül, mikor egyszer csak felordít a másik bajnok, és felmutatja törött kardját; Firtán lovag rá akarja vetni magát, de a másik kirohan a letaposott bajvívó körből, az apródok új kardot adnak a kezébe, és ebben a pillanatban látja Firtán, hogy a nézők közül feléje surran a vén kiboszorkány, és fülébe súgja:
  – Acéllovag! Mikor a felvonóhíd nyitott kapuja előtt lesztek, Vinidur elejti kardját, te pedig sújtsál le bátran, ez lesz győzelmed perce!
   Így suttog és eltűnik, az ellenfél pedig már jön is az, új karddal. Folyik a harc, Vinidur úgy vív, mint a cséphadaró, de már gyengül, lassul a karja, nem is védi magát, itt a kedvező pillanat, de Vinidur kezében még ott villog és rémít a kard, Csavar tehát összeszedi minden erejét, azt gondolja: „Kell a fenének ez a Ramolda, minden bájával együtt!” azzal hátat fordít, és kirohan a sötét éjszakába a felvonóhídon, csak úgy dübörög lába alatt a deszka. Beveszi magát az erdőbe, háta mögött üldözők lármáját hallja, csúfos és fenyegető kiáltások szállnak utána, futtában egy fának rohan, beveri a fejét, hogy a csillagokat látja, hunyorog néhányat, és lám, ott áll a palota előcsarnokában, a Fekete Önálmodó Szekrény előtt, mellette pedig Cselemér, a lélekmérnök, görbén mosolyogva. Ezzel a mosollyal mélységes csalódását leplezte, a Ramolda-álom ugyanis csapda volt a királynak; ha Csavar hallgat a vén kiboszorkány tanácsára, Vinidur, aki a gyengülést csupán színlelte, a nyitott kapuban egyből keresztüldöfte volna. A király csak rendkívüli gyávaságának köszönhette, hogy elkerülte ezt a csúfos véget.
  – Kellemes volt Ramoldával? – érdeklődik Cselemér.
  – Ugyan! Otthagytam, mert nem a zsánerem – morogja Csavar. – Azonkívül még valami hülye verekedés is volt. Fegyvermentes és csatamentes álmokat kívánok, érted?
  – Ahogy felséged parancsolja – hajol meg az álnok. – Válassz, uram, valamennyi álomban csupa gyönyörűség vár rád…
  – Meglátjuk – dünnyögi a király, és bekapcsolódik a „Dévajka királylány nyoszolyája” című álomba. Gyönyörű, pompás, aranydíszes szobát lát maga körül. A kristályablakokon át forrásvízként árad be a fény, a gyöngyház mosdónál ott áll a királylány, ásítozik, lefeküdni készül. Elámult Csavar király a szépséges látványon, köhinteni akart, hogy jelenlétét jelezze, de képtelen volt hangot adni – megnémult volna? Szájához akart nyúlni, de nem sikerült – lábát mozdította volna, de nem bírta. Nagyon megrémült, körülnézett, hová ülhetne le, mert egészen elgyengült a nagy ijedelemtől – és leülni is képtelen volt. A királylány eközben még egypárat ásított, és amint lehuppant az ágyára, Csavar király nagyot reccsent, mert ő maga volt Dévajka királylány nyoszolyája! A leányzót bizonyára nyugtalan álmok gyötörték, mert állandóan forgolódott, öklével csépelte, lábacskájával rugdosta a királyt. A nyoszolya végül is szörnyen megdühödött, összeszedte erejét, és nagyot rántott magán – az eresztékek meglazultak, a lábai négyfelé csúsztak, a királylány nagy recsegés közepette a padlóra pottyant, a király pedig felébredt a zuhanástól, és látja, hogy megint ott van palotája előcsarnokában, mellette pedig az alázatosan hajlongó Kiberényi Cselemér.
  – Te gazember! – förmed rá a király. – Mit merészelsz? Micsoda disznóság ez?! Másnak legyek az ágya, ne én feküdjek benne, te korcs?!
   Megijedt Cselemér a király dühétől, és alázatosan kérte, hogy kegyeskedjék a király egy másik álmot kipróbálni. Addig mentegetőzött és magyarázkodott, míg Csavar végül is megbékélt, fogta a dugót, és bekapcsolódott az „Édes enyelgés a gyöngéd Polipka nyolc karjában” című álomba. Körülnéz, bámészkodókat lát maga körül egy nagy téren, fényes menet halad arra csupa selyemben, bársonyban, felhúzható elefántokkal, muszlinfüggönyökkel, ébenfa gyaloghintókkal; középen aranykápolnához hasonlatos hordszék, benne nyolcrétű függöny mögött angyali szép fehérszemély, fényes ábrázatú, galaktikus pillantású, olyan nagyfrekvenciájú, hogy a király gerincét édes bizsergés borzongatja, és már érdeklődni akar, ki ez az égi szépség, de mielőtt szólhatna, már hallja is a tömeg lázas suttogását: – Polipka! Itt jön Polipka!
   Kiderült, hogy a királylány fényes kézfogóját ünneplik egy Rája nevű tengerentúli lovaggal. Csodálkozott a király, hogy nem ő ez a Rája, s mikor elhaladt a menet, és bezárult a palota kapuja, a többi szájtátival együtt bement a közeli csárdába. Meglátta ott Ráját, aki aranyszögekkel kivert damaszkuszi bugyogóban, kezében üres ionboros kancsóval, éppen feléje tartott, átölelte, s így suttogott a fülébe:
  – Éjfélkor találkám van Polipka királylánnyal a palota udvarán, a szögesdrót-csalitban, a higanyszökőkút mellett, de nem merek elmenni, mert örömömben túlságosan bevedeltem. Szépen kérlek hát, idegen, aki szakasztott olyan vagy, mint én, menj el helyettem, csókold meg a királylány kezét, nevezd magad Rájának, és fogadd ezért örök hálámat!
  – Miért ne? – szólt a király rövid gondolkodás után. – Elmehetek. Most rögtön?
  – Most hát, siess, mert közeleg az éjfél, csak azt ne feledd: a találkáról nem tud se a király, se más, csak a királylány meg az öreg kapus; a kapusnak, ha utadba áll, add oda ezt az aranypénzekkel teli zacskót, akkor szó nélkül beenged!
   Bólintott a király, fogta a pénzes zacskót, és sietett a palotába, mert az órák vasbagoly-hangjukon éppen éjfelet huhogtak. Szellemként suhant át a felvonóhídon, lepillantott a sötétlő várárokba, átsurrant a kapu ívének hegyes rácsa alatt, és odabent az udvaron, a szögesdrót-csalitban, a higanyszökőkútnál megpillantotta a szépséges Polipka királyleány holdfényben fehérlő, bűbájos alakját, amely olyan hihetetlenül kivánatos volt, hogy a király egész teste megremegett.
   Látván az álmodó király remegését és kéjes ábrázatát a palota előcsarnokában, Cselemér halkan felkacagott és kezét dörzsölgette, mert úgy vélte, hogy a király veszte immár biztos. Jól tudta, miféle öleléssel várja Nyolckarú Polipka boldogtalan vőlegényét! Tudta, hogyan szívja majd át enyelgő szívókáival az álom olyan mélységébe, hogy soha többé föl nem ébred! Eközben a királylány ölelésére sóvárgó Csavar végigosont a fal mentén, a kerengő árnyékában, a holdfényben fürdő angyali jelenség felé; egyszerre csak előtte termett az öreg kapus, és alabárdjával elállta az utat. A király elővette a pénzes zacskót, de megérezte, hogy milyen nehéz, és sajnálni kezdte a sok csengő dukátot. Nem kár ekkora vagyont fecsérelni egyetlen ölelésre? – gondolta magában.
  – Adok két dukátot, ha beengedsz – szólt, a zacskót bontogatva.
  – Tízet kérek – felelte a kapus.
  – Tíz dukátot egypár percért? Megbolondultál! – kacagott fel a király.
  – Olcsóbban nem megy – jelentette ki a kapus.
  – Egyetlen dukátot sem engedsz?
  – Egyet sem, uram.
  – Nahát! – fortyant fel a király, akiben feltámadt a zsugori csizmadiatermészet. – Micsoda pimaszság! Egy fillért se kapsz, te barom!
   Erre a kapus úgy kupán vágta alabárdjával, hogy Csavarnak megkondult a feje, aztán sarkon fordult, és a kerengőn, az udvaron, a felvonóhídon meg az egész álmon keresztül kirohant egyenesen a semmibe, hogy a következő másodpercben Cselemér oldalán, az álomszekrény előtt nyissa ki a szemét. Kiberényinek leesett az álla, hiszen már másodszor járt így: először a király gyávasága, másodszor fukarsága miatt mondott csütörtököt a terve. De jó arcot vágott a rossz játékhoz, és tovább könyörgött a királynak, hogy próbálkozzék más álmokkal.
   Csavar ekkor „Az ifjító víz” című álmot választotta.
   Nyomban ő lett Paralízis, Epilepton és Gyagya uralkodója, egy vénséges vén, rozzant, kegyetlen és buja, bűnökre sóvárgó lelkű király. De hiába sóvárgott már, mert ízületei recsegtek, keze-lába alig mozdult. „Talán jobban leszek” – gondolta magában, és elküldte hadvezéreit, Eklampton és Szeniliusz degenerálisokat, hogy pusztítsanak, raboljanak, perzseljenek, szedjenek foglyokat, és gyűjtsenek zsákmányt. El is mentek, pusztítottak, perzseltek, raboltak, visszatértek, és így szóltak:
  – Felséges királyom! Perzselgettünk, pusztítottunk, gazdag hadizsákmányt hoztunk, és foglyul ejtettük a szépséges Kunigundát, az encek és pencek hercegnőjét, egész kincstárával együtt!
  – He? Mijével? Kincstárával? – recsegte a király, reszketve izgalmában. – De hol van? Semmit se látok! És mi csikorog és sustorog így?
  – Itt ül a delnő a kanapén, felség! – kiáltották kórusban a degenerálisok. – A csikorgás attól van, hogy a fogoly Kunigunda sebzett őzként vonaglik a gyöngyökkel ékes pokrócon! A sustorgás pedig a hölgy aranyhímes köntösétől; azért mozog, mert a szép hercegnő keservesen zokog gyalázata miatt!
  – He? A mije? Gyalázata? Az jó, az nagyon jó! mekegte a király. – Adjátok csak ide, mindjárt elkapom, és elbánok vele!
  – Azt felséged nem teheti, tekintettel az államérdekre – avatkozott be a királyi főfelcser.
  – Micsoda? Hogy én nem bánhatok el vele? Nem becsteleníthetem meg? Te hülye! Én ne lennék rá képes?! Hát mi mást csináltam egész életemben?!
  – Éppen ezért, felség! – magyarázta a főfelcser. – Megárthat felségednek!
  – Azt mondod? Hát akkor adjatok egy… egy baltát, majd azzal szét… szétaprí… tom…
  – Megbocsásson, felség, de ezt sem javallom, mert nagyon fárasztó…
  – Mi? Hogyan?! Hát akkor mi van nekem ebből az egész rohadt uralkodásból? – recsegte elkeseredetten a király. – Hát gyógyítsatok! Erősítsetek! Fiatalítsatok meg, hogy tudjak… hogyishívják… amit régen… mert különben az egész bandát… hogyismondják!!
   Megijedtek az udvaroncok, degenerálisok, tranzisztorvosok, és keresni kezdték a király megifjításának módját. Végül magát Kalkulust, a vénséges vén bölcset hívták segítségül. A bölcs eljött, és megkérdezte a királyt:
  – Tulajdonképpen mit óhajt felséged?
  – He? Mit? Hülye kérdés! Még hogy mit akarok?! – hörögte a király. – Folytatni akarom a bujálkodást, kicsapongást, ilyen-amolyan ledérséget, de mindenekelőtt kellőképpen meg akarom becsteleníteni Kunigunda hercegnőt, akit egyelőre a bináristomban tartok! Ezt akarom!
  – Két útja és módja van ennek – szólott Kalkulus. –- Vagy kiválaszt felséged egy arra méltó személyt, aki per procuram, vagyis legmagasabb megbízásodból elvégzi, amit felséged kíván, miközben felséged egy vezetékkel hozzákapcsolódik, s mindazt, amit az illető személy csinál, éppúgy érzi, mintha saját maga tenné. Vagy pedig hívatni kell az öreg kiboszorkányt, aki a városon kívül, az erdőben lakik háromlábú kunyhójában; ő ugyanis hivatásos geriatra, ergo idős emberek gyógyításával foglalkozik.
  – Úgy? Hát akkor próbáljuk ki először azt a vezetéket! – lihegte a király. Amint mondta, úgy is történt, jöttek a villanyszerelők, hozzákapcsolták a testőrgárda délceg parancsnokát a felséghez, és a király megparancsolta neki, hogy fűrészelje nyomban apró darabokra a bölcs Kalkulust, mert ezt olyan kívánatos ocsmányságnak találta, hogy másra nem is vágyott. Mit sem segített a bölcs könyörgése, jajgatása. De a fűrészelés közben megsérült a vezeték szigetelése, így a király a hóhérkodásnak csak első felét érezhette.
  – Pocsék módszer ez, jogosan daraboltattam szét ezt a hülye bölcset – hördült fel a felség. – Ide azzal a vén kiboszorkánnyal a háromlábú kunyhójából!
   Rohantak az erdőbe az udvaroncok, és hamarosan felcsendült a király előtt az álmatag nóta, amely nagyjából így hangzott:
  – Öregeket, véneket, aggokat, élemedetteket, hajlott korúakat, vén satrafákat és salabaktereket gyógyítok, javítok, élénkítek, tatarozok, nem a dicsőségért teszem, mióta tudom az eszem, ízületet kenegetek, rozsdafoltot eltüntetek, paralízist kikúrálok, minden aggot kiszolgálok, süketnéma pofázik, a köszvényes bokázik, a haldokló kipirul, a szenilis kivirul, sistereg az agya, nem lesz többé gyagya!
   Meghallgatta a kiboszorkány a király panaszát, mélyen meghajolt, és így szólt:
  – Uram, királyom! Messze a kék távolban, a Kopasz Hegyen túl van egy forrás, amelyből vékony sugárban fürgítő permet csörgedez; ebből készül az ifjitó víz, amelyből egyetlen kávéskanál negyvenhét évvel fiatalít meg! De nagyon vigyázni kell ám, nehogy túl sok csodavizet nyeljen valaki, mert egykettőre eltűnhet a szerfölötti ifjúlástól. Ha megengeded, felség, nyomban elkészítem számodra ezt a kipróbált csodaszert!
  – Remek! – mekegi a király. – Addig is készítsék elő Kunigunda hercegnőt, hadd tudja, mi vár rá, hihihi!
   És remegő kezével meglazult csavarjait számolgatja, nyámmog, vihog, időnként még szökdécsel is, mert a vénséges vénségtől már egészen gyermeteg lett, de a kéjenc gondolatokról csak nem szokott le.
   Vágtatnak a lovagok a fürgítő permetért, rotyognak a keverékek, füstölnek a füstök, gőzök gomolyognak a vén kiboszorkány üstje fölött, végül is a trónhoz siet, térdre hull, átnyújtja az uralkodónak a higanyos, tükörfényes folyadékkal teli kelyhet, és fennhangon kiáltja:
  – Paralízis király! Íme, a csodavíz, amely megifjít, megerősít, harci kedvet és féktelen szerelmi erőt olt beléd; aki ezt a kelyhet kiüríti, annak az egész galaktikában nem lesz elegendő város, amit felperzseljen, szűz lány, akit megöleljen! Idd ki, és váljék egészségedre!
   Megragadta a király a kelyhet, néhány csepp kilöttyent belőle a zsámolyára, mire a zsámoly felhorkant, nagyot ugrott, és Eklampton degenerálisra vetette magát! Ütötte-rúgta, hat marék érdemrendet tépett le róla!
  – Idd ki bátran, felség! – buzdítja a kiboszorkány a királyt. – Hiszen látod, minő csodaszer ez!
   – Előbb te igyál belőle – szól halkan a király, mert a vénség ravasszá tette. A kiboszorkány összerezzen, hátrahőköl, fejét rázza, de a király intésére máris három porkoláb ragadja meg, s tölcséren át néhány csepp higanyos folyadékot önt belé. Egy villanás, egy robbanás! Bámulnak az udvaroncok, bámul a király, de semmit sem látnak – a boszorkánynak se híre, se hamva, csak egy kormos szélű lyuk maradt a padlón, azon át egy másik lyuk látszik, már az álom és az ébrenlét között; ebben a második lyukban egy láb tűnik fel, savmarta csatos cipőben és megpörkölődött harisnyában. A láb, a cipő és a harisnya Cselemér főtudoré. Olyan iszonyúan erős volt a méreg, amelyet a kiboszorkány csodavíznek nevezett, hogy nemcsak a padlót, hanem magát az álmot is átfúrta, Cselemér lábára csöppent, és csúnyán megpörkölte. A király rémülten fel akart ébredni, de a főtudor szerencséjére Szeniliusz degenerálisnak még sikerült buzogányával jól fejbe kólintani királyát; ezért Csavar, amikor felocsúdott, semmire sem emlékezett az egész álomból. Mindamellett már harmadszor került ki sértetlenül az álomcsapdából, ezúttal mérhetetlen bizalmatlansága jóvoltából.
  – Valamit álmodtam, de nem emlékszem, hogy mit – dünnyögte a király, mikor ismét az önálmodó szekrény előtt állott. – De miért ugrálsz fél lábon, Cselemér barátom, és miért szorongatod a másik lábadat?
  – Kibereumám van, felség… Úgy látszik, időváltozás lesz… – nyöszörögte az álnok főtudor, majd tovább csábítgatta a királyt, hogy kóstoljon meg még egy álmot. Csavar hosszan tánakodott, végigböngészte az álomlistát, végül a „Hajdanka királylány nászéjszakája” című álom mellett döntött. És azt álmodta, hogy egy furcsa, kapcsos könyvet olvas a tűz mellett, és a könyv aranypergamenen, tűzvörös betűkkel, ékes szavakkal regél Hajdanka királylányról, aki ötszáz évvel azelőtt uralkodott Dandéliában; szó volt a könyvben a királylány Jégerdejéről, Spirális Bástyáiról, nyerítő madárkájáról, sokszemű kincstárnokáról, de főként rendkívüli szépségéről és erényéről. Csavarnak nagy kedve támadt erre a szépségre, olyan égető vágyra gyulladt, hogy pupilláján is átsütött a tűzfény. Elindult álma mélyébe Hajdankát megkeresni, de sehol sem lelte, csak a legvénebb robotok tudtak egyáltalán arról, hogy valaha létezett ilyen királylány. Mikor belefáradt a vándorlásba, egy sivatag kellős közepén – királyi sivatag volt, tehát helyenként aranyozva – szegényes viskót talált; belépett, és hófehér ruhás vénembert pillantott meg. Az aggastyán felállt, és így szólt:
  – Te Hajdankát keresed, boldogtalan! Pedig jól tudod, hogy immár ötszáz éve nem él, szenvedélyed tehát meddő és hiábavaló. Az egyetlen, amit tehetek érted, hogy megmutatom őt neked, ha nem is testi valóságában, csupán numerikus, nemlineáris, stohasztikus és gyönyörűséges módon modellezve ebben a Fekete Szekrényben, amelyet a sivatagi ócskavasakból barkácsoltam!
  – Mutasd hát, ó, mutasd! – kiáltott fel Csavar, az aggastyán pedig bólintott, kiolvasta könyvéből a királylány együtthatóit, betáplálta őt és az egész középkort, bekapcsolta az áramot, kinyitott egy kis ajtót a Fekete Szekrény tetején, és így szólt Csavarhoz:
  – Nézd hát, és hallgass!
   A király a kis ajtó fölé hajolt, és remegve látta nemlineárisan és digitálisan modellezve az egész középkort, benne Dandélia királyságot, a Jégerdőt, a királylány palotáját a Spirális Bástyákkal, a nyerítő madarakat, a sokszemű kincstárnokot, és magát Hajdankát, amint szépségesen és stohasztikusan sétál a modellezett erdőben. Látszott az üvegen át, a Fekete Szekrény mélyében, zúgó vörös-arany izzás közben, amint a modellezett királylány modellezett virágokat szed, és modellezett dalocskát dúdol; Csavar pedig nekiugrott a szekrénynek, öklével verte a tetejét, be akart bújni a kis ajtón – őrületében be akart volna hatolni a szekrénybe zárt világba. Az aggastyán gyorsan kikapcsolta az áramot, elrántotta a királyt, és így szólt:
  – Tébolyult vagy! Lehetetlenségre vágyol, hiszen valóságos anyagból való lény nem hatolhat be abba a világba, amely csupán bináris elemek keringése és örvénylése egy numerikus, nemlineáris és diszkrét modellben!
  – De én akarom! Akarom!! – toporzékolt Csavar, és fejét a Fekete Szekrény oldalába verte, úgyhogy a vaslemez begörbült. A vén így szólt:
  – Ha ennyire kívánod, lehetővé teszem, hogy összekapcsolódjál Hajdanka királylánnyal, de tudd meg, hogy előbb el kell veszítened jelenlegi alakodat; mértéket veszek majd rólad, felírom együtthatóidat, atomról atomra modellezlek, azután betáplállak, és ily módon része lehetsz annak a középkori, modellált világnak, amely a Szekrényben él, és élni fog mindaddig, amíg lesz áram a vezetékekben és izzás az anódokban; te magad azonban, aki most itt állsz előttem, eltűnsz, és nem leszel többé másként, csupán bizonyos áramok formájában, amelyek stohasztikusan, diszkréten, nemlineárisan és gyönyörűségesen keringenek!
  – Hogyan hihetnék szavaidnak? – kérdezte Csavar. – Honnan tudhatom, hogy engem modellezel, és nem valaki mást?
  – Tegyünk próbát – szólt az öreg. Aztán nekilátott méretet venni róla, mint a szabók szokták, de pontosabban, mert minden atomját lemérte, majd programozta a Szekrényt, és így szólt:
  – Nézzed!
   A király benézett az ablakon, és látta, hogy ő maga a tűz mellett ülve könyvet olvas Hajdanka királylányról, látta, hogyan fut el a királylányt keresni, miként érdeklődik utána, míg végül az aranyos sivatag közepében rátalál a viskóra, benne az aggastyánra, aki e szavakkal köszönti:
  – Te Hajdankát keresed, boldogtalan! – és így tovább.
  – Azt hiszem, meggyőztelek – szólt az aggastyán, kikapcsolva az áramot –, most hát betáplállak a középkorba, a gyönyörű Hajdanka mellé, hogy vele álmodd az örök álmot, amely nemlineárisan, digitálisan…
  – Jó, jó – vágott közbe a király –, de az csak a hasonmásom, nem én, mert én itt vagyok, nem a szekrényben!
  – Mindjárt nem leszel itt – felelte szívélyesen az öreg –, erről gondoskodom…
   Azzal nehéz, de jó fogású kalapácsot szédett elő az ágy alól.
  – Míg te kedvesed karjában éled világodat – magyarázta –, én majd teszek róla, hogy ne legyen belőled kettő, egy itt, egy meg a Szekrényben. Bízd rám, van erre egy régi, egyszerű, de megbízható módszerem, csak szíveskedjél előrehajolni…
  – Előbb mutasd meg még egyszer Hajdankát – szólt a király –, mert ellenőrizni akarom, tökéletes-e a módszered…
   Az aggastyán megmutatta Hajdankát a Fekete Szekrény ablakában, a király nézte, nézte, majd így szólt:
  – A leírás abban az ócska könyvben erősen túloz. Jó bőr, nem mondom, de egyáltalán nem olyan különleges, mint a krónikák írják. Viszlát, öreg… És sarkon fordult.
  – Hogyhogy? Hová mész, te őrült?! – kiáltotta az öreg, a kalapácsot szorongatva, mert a király már az ajtóban volt.
  – Akárhová, csak nem a Szekrénybe – felelte Csavar, és kiment. Ebben a pillanatban az álom szétpattant körülötte, mint a szappanbuborék, és meglátta maga mellett a szörnyen csalódott Cselemért az előcsarnokban. Hiszen már majdnem besétált a Fekete Szekrénybe, amelyből a főtudor soha többé nem engedte volna ki…
  – Ide hallgass, Cselemér, túl sokat kell futni a nők után ezekben az álmokban – jegyezte meg a király. – Vagy mutatsz olyan álmot, amelyben minden különösebb utánjárás nélkül kedvemet tölthetem, vagy hordd el magad a palotából a szekrényeiddel együtt!
  – Uram! – felelte Kiberényi. – Van egy extra álmom a számodra, osztályon felüli minőség, ezt próbáld ki, kérlek!
  – Melyiket dicséred? – kérdezte a király.
  – Ezt, uram – mutatott a főtudor a gyöngyháztábla eme feliratára: „Mona Lisa avagy az édes végtelenség útvesztője.”
   És ő maga ragadta meg a király óraláncon függő villásdugóját, hogy mielőbb bekapcsolja, mert látta, hogy rosszul áll a szénája: Csavar elkerülte az örök fogságot a Fekete Szekrényben, kétségkívül saját tompasága miatt, amelynek következtében nem szeretett bele kellőképpen a csábos Hajdankába.
  – Várj – mondta a király –, majd én!
   És bekapcsolta magát. Belép az álomba, és látja, hogy továbbra is ő maga az, Csavar, ott áll a palota előcsarnokában, mellette Kiberényi Cselemér, aki éppen azt magyarázza, hogy a legkéjesebb álom a „Mona Lisa” című, mert abban a női nem végtelensége érződik; meghallgatta, bekapcsolta magát, és körülnézett, mert már nagyon vágyott az örökös enyelgésre, de a következő álomban megint csak ott állt az előcsarnokban a főtudor mellett, gyorsan bekapcsolta magát, újabb álomba merült, és megint ugyanaz: az előcsarnok, benne a szekrények, Cselemér és ő maga. – Álmodom én? – kiáltott fel, bekapcsolódott, megint az előcsarnok, a szekrények és Kiberényi; még egyszer – megint ugyanaz; és megint, és megint, egyre gyorsabban. – Hol a Mona Lisa, te csaló?! – csattant fel, és kirántotta a csátlakozót, hogy felébredjen, de szó sincs róla! Megint ott állt az előcsarnokban a szekrények között. Toporzékolni kezdett, és egyik álomból a másikba, egyik szekrénytől a másikig, egyik Cselemértől a másikig hánykolódott, aztán már ezt sem akarta, semmit, csak visszatérni az ébrenlétbe, kedvelt trónjához, a palotabeli cselszövényekhez és kicsapongásokhoz, kitépdeste a villásdugókat, vaktában visszadugta őket, tört, zúzott. – Segítség! – kiabálta. – Veszélyben a király! – és: – Hé, Mona Lisa! Halló! – És ugrált rémületében, a sarkokba húzódott, rést keresett, ahol kiszökhetne az ébrenlétbe, de hiába. Nem tudta, miért van mindez, mert túl izgatott volt, de ezúttal sem a tompaság, sem a gyávaság, sem a hitvány kapzsiság nem menthette meg. Túl sok álomba keveredett már, túl sok álom vette körül szoros gubójával, hiába szakított fel egyet-kettőt vadul kapálózva, semmit sem ért el, mert csak a szomszéd álomba jutott, s amikor kirángatta a villásdugókat a szekrényekből, mindez csak álom volt, amikor leütötte a mellette álló Cselemért, ő is álomképnek bizonyult; rohangászni és futkosni kezdett Csavar, de sehol sem talált egyebet, csak álmokat és álmokat, az ajtófélfa, a márványpadló, az aranyhímes függöny, a csillár, a trónus, végül ő maga is – minden csak álom, látszat és délibáb volt; fuldokolni kezdett ebben az álommocsárban, eltévedt az útvesztőben, még kapálózott és rugdalózott, de hiába, hiszen az álombeli rúgás és kapálózás is csak álom! Agyonverte Cselemért, de hiába, mert nem ébren tette, ordított, de igazi hangot nem bírt adni, s amikor szédülve és összezavarodva egy bizonyos pillanatban csakugyan az ébrenlétre ocsúdott fel, nem tudta már megkülönböztetni az álmoktól, tehát bedugott egy villásdugót, és visszamerült az álomba, és eldőlt a sorsa, hiába próbált már felébrédni, nem tudta ugyanis, hogy a „Mona Lisa” nem más, mint a „monarcholízis” vagyis „királyfeloldás” szó sátáni rövidítése, s ez volt az álnok Cselemér összes csapdái közül a legalattomosabb…
   Ezt az épületes és hátborzongató történetet mondta el Trurl Marcona királynak, de annak megfájdult tőle a feje, ezért sürgősen hazaküldte a mérnököt, kitüntetve őt a Szent Kibernát renddel, amelynek címere zöld mezőben lila visszacsatolás és arany információ.

   E szavak után a második mesélőgép dallamosan bekapcsolta leállító berendezését, furcsán felkacagott, mert némelyik tranzisztora kissé túlmelegedett, csökkentette magában az anódfeszültséget, aztán kikapcsolt, és visszament a gyaloghintóhoz, általános taps közepette, melyet ékesszólásával és elbeszélő tehetségével méltán kiérdemelt. Zsenialon király kelyhet nyújtott Trurlnak, tele valószínűségi hullámokban fürdő ionokkal, a mérnök felhajtotta a fotonhabos italt, és jelt adott, mire a harmadik gép kilépett a barlang közepére, meghajolt, és szépen modulált elektronikus hangján így szólt:

   Íme, a történet arról, hogyan váltott ki Trurl, a Nagy Mérnök, egy ócska fazék segítségével helyi fluktuációt, és mi következett ebből.
   A Mángorló csillagképben volt egy Spirális Galaktika, ebben a Galaktikában volt egy Fekete Felhő, ebben a Felhőben volt öt hatos csillagcsoport, az ötödik csillagcsoportban volt egy nagyon öreg, vaksi, lila nap, a lila nap körül hét bolygó keringett, a harmadik bolygónak két holdja volt, és mindezeken a napokon, csillagokon, bolygókon és holdakon a statisztikai eloszlás szerint különféle dolgok történtek, de a Mángorló csillagkép Spirális Galaktikájának Fekete Felhőjében az ötödik csillagcsoport lila napja harmadik bolygójának második holdján volt egy szemétdomb, amilyet bármelyik bolygón vagy holdon meg lehet találni, egészen közönséges, tehát csupa szemét és egyéb hulladék, mellesleg abból keletkezett, hogy a Glaubersós Aberridák atomháborút vívtak a Liliomos Albumensekkel, minek következtében hídjaik, útjaik, házaik, palotáik és ők maguk egy halom porrá és némi ócskavassá váltak, s ez aztán a meteorszéllel a szóban forgó helyre vándorolt. Évszázadokon át semmi sem volt ezen a szemétdombon, csak a szemét, de mikor egyszer földrengés támadt, a szemétnek az alsó fele fölülre került, a felső fele pedig alulra, aminek önmagában véve még nem volt nagyobb jelentősége, de előkészített egy jelenséget, melyet az váltott ki, hogy Trurl, a Híres Mérnök, arrafelé repült, és egy fényes csóvájú üstökös elvakította. Hogy eltávolodjon tőle, kidobálta űrcsónakja ablakán, ami éppen a keze ügyébe esett, mégpedig a figurák nélküli, üres úti sakkot, amelyben korábban törkölypálinkát tartott, a puskaporos hordókat, amelyeket nem sikerült rásóznia Kloreleja csillag lakosaira, továbbá különféle ócska edényeket, s ezek között volt egy repedt cserépfazék. Ez a fazék, kellő sebességre tevén szert, sőt felgyorsulva az üstökös csóvájától, a gravitáció törvényei szerint éppen a szemétdomb felett csapódott a hegyoldalba, majd lejjebb gurult egy pocsolyába, megcsúszott a sárban, lesiklott a szemétbe, és meglökött egy rozsdás vasat, amely ettől egy rézdrót köré tekeredett, szélei közé pedig üvegcserép került; így kondenzátor keletkezett, a drót a fazék köré csavarodva napelemet alkotott, a kő pedig, amelyet a fazék megmozdított, meglökött egy rozsdás vasat, amely ócska mágnes volt, ettől a mozgástól áram keletkezett, elmozdított tizenhat másik vasdarabot és drótmaradványt, szulfitok és kloridok olvadtak ki, atomjaik összekapcsolódtak más atomokkal, s a megbolygatott molekulák elkezdtek meglovagolni más molekulákat, míg végül a szemétdomb kellős közepén létrejött egy Logikai Áramkör, aztán öt másik, végül újabb tizennyolc ott, ahol a fazék végül darabokra törött, estére pedig, nem messze a már kiszáradt pocsolyától, kimászott a szemétdomb szélére az ilyen véletlen módon létrejött Magafia Majmász, akinek nem volt sem apja, sem anyja, saját maga volt ő, hiszen apja a Véletlen, anyja pedig az Entrópia. Lemászott Majmász a szemétdombról, és egyáltalán nem tudta, hogy keletkezésének vaiószínűsége egy volt a száz szupergigacentilionhoz a hexaptilionodik hatványon, csak mendegélt, amíg elért a következő pocsolyához, amely még nem száradt ki, tehát a partjára kuporodva megnézhette magát benne. És meglátta a víz tükrében saját teljesen akcidentális fejét, amelyen patkó alakú fülek libegtek, bal füle görbe volt, a jobb pedig villás, látta véletlenszerű törzsét, amely vasakból, vaskókból és vasacskákból állt össze, részben hengeres volt, mert lekerekedett, amint kimászott a szemétdombból, középen pedig keskenyebb, mintha dereka lenne, mert éppen ott mászott át a szemétdomb szélén heverő kövön, meglátta szemétkarjait és hulladéklábát, megszámolta őket, puszta véletlenségből párosak voltak, meglátta a szemeit, a körülmények összejátszása folytán kettő volt belőlük, és roppantul tetszett magának Magafia Majmász, felsóhajtott a gyönyörűségtől, hogy ilyen karcsú dereka van, páros végtagjai, kerek feje, és hangosan felkiáltott:
  – Nahát! Gyönyörű vagyok, sőt tökéletes, s ebből világosan következik az Egész Teremtés Tökéletessége! Ó, milyen jóságos lehet az, aki engem teremtett!
   És tovább sántikált, elhullajtva lazán csüngő csavarjait – hiszen senki sem húzta meg őket –, és himnuszokat dúdolt az Eleve Elrendelt Harmónia tiszteletére, de hét lépés után megbotlott, mert nem jól látott, és fejjel lefelé visszapottyant a szemétdombra, aztán semmi sem történt vele a rozsdásodáson, bomláson és általános korrózión kívül háromszáznegyvenezer évig, mert mikor fejre esett, zárlatos lett, és már nem is létezett többé. Egyszer azonban történt, hogy egy kereskedő, aki ócska bárkáján kökörcsinrakományt szállított a bergengócok számára a Seholsincs bolygóról, a lila nap közelében összeveszett segédjével, és hozzávágta a cipőjét, s az egyik cipő kitörte az ablakot, és kirepült az űrbe, majd annak következtében, hogy az üstökös, amely annak idején Trurlt elvakította, megint éppen ugyanazon a helyen volt, ez a cipő lassan keringve lepottyant a holdra, alig pörkölődött meg a légköri súrlódástól, leugrált a hegyoldalon, és megrúgta a szemétdombon heverő Majmászt, éppen akkora impulzussal és véletlenül éppen olyan szögben, hogy a centrifugális erő, a forgatónyomaték és az impulzusmomentum ismét beindította e véletlenszerű lény akcidentális szemétagyát. Az történt ugyanis, hogy a rúgástól Majmász belepottyant a közeli pocsolyába, feloldódtak benne a kloridok és jodidok, agyában bugyborékolni kezdett az elektrolit, áram keletkezett, amely ide-oda ugrott, míg e szökdelés és keringés következtében Majmász felült a pocsolyában, és azt gondolta: „Úgy rémlik, hogy vagyok!”
   Ennél többet azonban nem volt képes gondolni további tizenhat századon keresztül, csak öntözte az eső, és verte a jégeső, és nőtt az entrópiája, de ezerhatszázhúsz év múlva egy kismadár, amely egy ragadozó madár elől menekülve átrepült a szemétdomb fölött, könnyített magán, hogy növelhesse sebességét, s éppen fejen találta Majmászt, aminek következtében Majmász felocsúdott, tüsszentett, majd így szólt magában:
  – Csakugyan vagyok! Ehhez a legcsekélyebb kétség sem fér. Kérdés azonban, ki mondja tulajdonképpen: vagyok? Vagyis: ki vagyok én? Hogyan találhatnék erre választ? Hm! Ha rajtam kívül létezne még valami, bármi, amivel összevethetném és összehasonlíthatnám magam, könnyű lenne a dolgom, de éppen az a bökkenő, hogy nincsen semmi, hiszen látom, hogy egyáltalán semmit se látok! Eszerint csak én vagyok, és én egymagam alkotok minden lehetőséget, amennyiben gondolkodhatom, amiről akarok; de hát mi vagyok én tulajdonképpen, a gondolkodás üres színhelye vagy mi a csuda?
   Ugyanis ezúttal már nem volt semmiféle érzékszerve, mert azok az évszázadok folyamán teljesen tönkrementek és felbomlottak, hiszen mindenen a könyörtelen Entrópia, a Káosz kemény szívű szeretője uralkodik. Majmász tehát nem látta sem anyapocsolyáját, sem a szülősarat, sem az egész világot; nem emlékezett, hogy mi történt vele korábban, és egyáltalán semmi mást nem tudott, csak gondolkodni. Erre az egyre volt képes, tehát ebben gyakorolta magát.
  – Ki kellene tölteni azt az űrt, ami vagyok, és ily módon megváltoztatni nyomasztó egyhangúságát – szólt magában. – Nosza, találjunk ki valamit, amit elgondolunk, az lesz is, hiszen gondolatainkon kívül nincsen semmi egyéb. – Mint látható, kissé elbizakodott lett, és többes számban gondolkodott saját magáról.
  – Vajon lehetséges volna, hogy rajtam kívül is létezzék valami? – töprengett tovább. – Tegyük fel egyelőre, bármily valószínűtlenül, sőt szinte őrülten hangzik, hogy lehetséges. Nevezzük ezt a másik valamit Gozmosznak. Ez esetben tehát létezik a Gozmosz, és én mint annak részecskéje!
   Itt megállt, fontolóra vette a dolgot, és az egész hipotézist tökéletesen alaptalannak vélte. Hiányzott belőle minden ráció, nem volt semmiféle alapja és premisszája, nem szólt mellette semmi érv, ezért merő képzelgésnek és gőgös nagyratörésnek minősítette, elrestellte magát, és így szőtte tovább gondolatait:
  – Arról, ami rajtam kívül van, ha egyáltalán van valami, semmit sem tudok. Arról viszont, ami belül van, tudni fogok, mihelyt azt a valamit elgondolom, hiszen az ördögbe is, ki más ismerné a gondolataimat, mint én magam?!
   És másodszor is kigondolta a Gozmoszt, de most már saját lelkének belsejébe helyezte el. Ezt sokkal szerényebbnek, illendőbbnek és ésszerűbbnek vélte, márpedig racionális felfogásra törekedett. Nekilátott tehát, hogy kitöltse ezt az ő Gozmoszát mindenféle elképzelt dologgal. Először, gyakorlatlan lévén, kigondolta a bumburnyákokat, akik zsendevérek bösztörözésével foglalkoztak, meg a nyihulákokat, akik a garáncot kedvelték. És nyomban összeverekedtek a bumburnyákok a nyihulákokkal a garáncon, úgyhogy Szemétdombi Majmásznak megfájdul a feje, és ebből a világteremtésből a migrénen kívül nem lett semmi.
   Most már megfontoltabban fogott a teremtéshez. Először kigondolva az alapelemeket, úgymint egykét nemesgázt, a Calsonium nevű tökéletes elemet és a Dumalium nevű szellemi elemet, aztán szaporítani kezdte a lényeket, olykor belezavarodott, de néhány évszázad után már bizonyos gyakorlatra tett szert, és egészen tisztességes, szolid Gozmoszt gondolt össze, különféle törzsek, lények, létezők és jelenségek éldegéltek benne, mégpedig egész kellemesen, mivel Majmász Gozmoszában messzemenően liberális törvények uralkodtak, nem szerette ugyanis a szigorú törvényeket, az olyan kaszárnyarendszert, amilyet az anyatermészet alkalmaz (ezt persze nem is ismerte, és mit sem tudott róla).
   Majmász világa ezért tele volt szeszélyes csodákkal, egyszer így történtek benne a dolgok, máskor amúgy, harmadszor megint egészen másképp, minden különösebb ok nélkül. Ha valakinek ebben a világban el kellett pusztulnia, mindig megúszhatta valahogy a dolgot, mert Majmász úgy döntött, hogy nem engedélyez visszafordíthatatlan eseményeket. És gondolataiban nagyon jó dolga volt mind a gondrál népnek, mind a Calsoniumot bányászó káliaknak, mind pedig a profundoknak, benéneknek és csalándokoknak évszázadokon keresztül. Ezalatt lassan lehullott Majmász szemétkarja és hulladéklába, körülötte rozsdásra színeződött a pocsolya, hajdani délceg derekától fara pedig lassan belesüllyedt a mocsárba. Éppen új csillagcsoportokat alkotott gyengéd figyelemmel tudatának örök sötétségében, amely az ő Gozmosza volt, és önzetlenül arra törekedett, hogy lehetőleg pontosan emlékezzék mindarra, amit gondolataiban megalkotott; noha már gyakran belefájdult a feje, mégsem hagyta abba, mert úgy érezte, hogy Gozmoszának szüksége van reá, és e Gozmosz meglehetős hálával is tartozik neki. Ám a rozsda közben megette külső lemezeit, amiről persze nem tudott.
   Trurl fazeka pedig, amely évezredekkel előbb életre keltette Majmászt, a pocsolya színén ringatózva, lassan közeledett hozzá, és a boldogtalannak már csak a feje állt ki a vízből. És akkor, amikor Majmász éppen kigondolta az üvegtiszta, bájos Bauciszt és hűséges Pendragorját, s amikor ők ketten boldogan siklottak végig képzeletének sötét napjai között, valamennyi gozmoszbeli nép néma csöndje közepette, a bumburnyákokat is beleértve, és halkan szólongatták egymást – egyszerre csak megrepedt a rozsdás koponya, mert a szél fuvallatától nekikoccant a fazék, barnás víz hatolt be a réztekercsek közé, kioltotta a logikai áramköröket, és Majmász Gozmosza a mindennél tökéletesebb semmibe tért vissza. Azok pedig, akik az első lökést adták neki és a világok sokaságának, minderről soha nem tudtak meg semmit.

   Ezzel meghajolt a fekete gép, Zsenialon király pedig mélyen, de kissé gyászosan eltűnődött, olyannyira, hogy a társaság már görbe szemmel kezdett Trurlra nézni, hogy így elbúsította királyukat a mesével. De aztán a király váratlanul elmosolyodott, és megkérdezte:
  – Tudsz-e még valamit, gépem?
  – Uram – felelte a gép, mélyen meghajolva –, elbeszélem neked Klorián Teoriciusz Klapostol, a mammoni intelektrikus és gondolnok hihetetlenül mély értelmű történetét.

   Történt egyszer, hogy Klapanciusz, a híres mérnök, pihenésre vágyva nagy munkái után (elkészítette ugyanis Nihilofil király számára a Gépet, amelyik Nincs, ez azonban külön történet), a mammonidák bolygójára repült, és ott barangolt magányt keresve, míg egy erdő szélén meg nem pillantott egy kiborbolyával benőtt kunyhót, amelynek kéményéből füst szállt fel. Legszívesebben elkerülte volna, de mikor észrevette, hogy a kunyhó előtt üres tintás hordók állnak, meglepődött és bekukkantott. Az asztal mellett, amely voltaképp jókora kő volt, a székül szolgáló kisebb kövön egy aggastyán üldögélt, de olyan kormos, rozsdás és összevissza drótozott volt, hogy Klapanciusznak leesett az álla. A vén homloka gidres-gödrös volt, szemei csikorogva forogtak keretükben, tagjai nyikorogtak, mert rég nem kente őket, egész testét drótok meg zsinórok tartották össze, és szemlátomást áramínség gyötörte, mint a földön elszórt borostyándarabkák is mutatták; ezek dörzsölgetésével szerezte meg a boldogtalan a mindennapi betevő áramát! Klapanciusz szíve elszorult e nyomor láttán, diszkréten a tarisznyájába nyúlt, mikor az aggastyán, aki csak most vette észre zavaros szemével, nyekergő hangon felkiáltott:
  – Hát megjöttél végre?!
  – Megjöttem… – bökte ki Klapanciusz, csodálkozva, hogy várták ott, ahová nem is készült.
  – Most jössz?! Hát akkor pusztulj innét, törd ki kezed, lábad, nyakad – emelkedett föl iszonyú csikorgással az öreg, és mindazt, ami körülötte hevert, különféle szemetet meg hulladékot, kezdte hozzávagdosni a meghökkent Klapanciuszhoz. Mikor aztán elfáradt és abbahagyta, a mérnök gyengéden faggatni kezdte, hogy minek köszönheti ezt a fogadtatást. Az öreg olykor még felmordult: – Zárlatosodj meg! Hogy enne meg a rozsda! – de bizonyos idő múltán lecsillapodott, és olyannyira megbékélt, hogy zihálva, fölemelt mutatóujjal, már csak néha szitkozódva, viszont annál többször szikrázva, úgyhogy ózonillat szállt a levegőben, e szavakkal beszélte el történetét:
  – Tudd meg, idegen, hogy én a gondolnokok legelseje vagyok, hivatásom szerint ontológiával foglalkozom, nevem pedig, amely egykor majd elhalványítja a csillagok fényét, Klórián Teoriciusz Klapostol. Szegény szülők gyermeke vagyok, kiskoromtól csak a létet átható gondolkodás felé vonzódtam. Tizenhat éves koromban írtam meg első munkámat „Deotron” címmel. Az az aposzteriorisztikus istenségek általános elmélete, amely istenségekkel a magas fokra érkezett civilizációk azért kénytelenek kipótolni a kozmoszt, mert mint ismeretes, az anyag első, ezért kezdetben senki sem gondolkodik. Ennélfogva a történelem hajnalán teljes gondolattalanság uralkodik, no és persze, nézd csak meg, kérlek, hogyan fest ez a kozmosz!! – Az öreget itt elöntötte a méreg, toporzékolni kezdett, majd lecsillapodott, és folytatta elbeszélését. – Kifejtettem tehát annak szükségességét, hogy ha már kezdetben nem voltak istenek, utólag kell őket csinálni; és minden intelektrikus civilizáció arra törekszik, hogy megépítse az Ultimatív Mindenhatógépet avagy Helyrezökkentőt, az Értelem útjainak kiegyenesítőjét. E munkámban felvázoltam az első Deotron tervét, és jellemeztem működését; kapacitását deonokban mértem. A mindenhatóságnak ez az egysége egymilliárd parszek hatósugarú csodatételi képességgel egyenlő. Mikor művem saját kiadásomban megjelent, siettem ki az utcára, mert biztosra vettem, hogy a nép azonnal a vállára emel, virágokkal koszorúz meg, és eláraszt arannyal, de még egy sánta flip-flop sem dicsért meg. Inkább csodálkozva, mint csalódottan nekiültem, hogy megírjam „Az Ész kalapácsa” című kétkötetes munkámat, amelyben kifejtettem, hogy minden civilizáció előtt két út áll, vagy agyongyötri, vagy agyonkényezteti magát. Mindkettővel lassacskán felfalja a kozmoszt, és a csillagokat hokkedlikká, kerekekké, csapágyakká, szivartárcákká és jászlakká dolgozza fel, ez pedig azért van, mert miután a kozmoszt képtelen megérteni, az Érthetetlent valamiképpen Érthetővé kívánja változtatni, és nem nyugszik, amíg a ködöket árnyékszékekké, a bolygókat golyóstollakká és bombákká nem alakítja át, mindeközben a Rend Magasabb Eszméjére szögezve szemét, mivel csak a csatornázott, kövezett és katalógusba szedett mindenséget találja eléggé illendőnek. Az „Advocatus Materiae” című második kötetben kifejtettem, hogy az Értelem, mohósága következtében, csak akkor érzi jól magát, ha sikerül leigáznia valami kozmikus gejzírt, vagy befognia valami atomfalkát, és szeplőhalványító kenőcsöt készítenie belőle. Aztán rögtön a következő jelenségre veti magát, hogy trófeaként odaakassza tudományos zsákmányai mellé. Ám a világ ezt a két kötetet is tökéletes meg nem értéssel fogadta; ekkor azt mondtam magamban, hogy a türelem és a kitartás erényén múlik minden. Miután megvédtem a Kozmoszt az Észtől, melynek a fonákját így lelepleztem, valamint az Észt a Kozmosztól, amely csupán azért ártatlan, mert az Anyag öntudatlanul vetemedik mindenféle gyalázatosságra, hirtelen ihlettől vezérelve megírtam „A Lét Szabásza” című munkát, amelyben logikusan bebizonyítottam, hogy a filozófusok vitái értelmetlenek, hiszen az a dolgok rendje, hogy mindenkinek saját filozófiája legyen, amely testére van szabva, mint egy öltöny. Mivel ezt a munkámat is süket csönd fogadta, nyomban megírtam a következőt, ebben felsoroltam valamennyi lehetséges hipotézist a világmindenségről: az elsőt, amely szerint egyáltalán nincsen, a másodikat, hogy valamiféle Teremtőcske baklövésének következménye, aki világot akart teremteni, holott úgy értett hozzá, mint hajdú a harangöntéshez, a harmadikat, miszerint a világ bizonyos Szuperagy őrülete, amely önmagába gabalyodott, a negyediket, hogy ügyetlenül materializált szellem, az ötödiket, hogy idióta módján gondolkodó anyag – és magabiztosan vártam az éles vitákat, a visszhangot, a szidalmakat, dicséretet, koszorúkat, támadásokat, kiátkozást; de megint csak nem történt semmi. Álmélkodásomnak ekkor már nem volt határa. Azt gondoltam, talán nem eleget tanulmányozom a többi gondolnokot, tehát gyorsan beszereztem műveiket, és sorra áttanulmányoztam a leghíresebbeket, úgymint Frenéziusz Pacort, Bulfon Struncelt, a strunclista iskola atyját, Turbuleon Kratafalkot, Szfericiusz Logart, végül magát Tökkopasz Lémuelt.
   Sajnos, semmi figyelemre méltót nem találtam bennük. Műveim példányai eközben lassan kifogytak, tudtam tehát, hogy valaki olvassa őket, ha pedig olvassa, majd csak meglesz az eredmény. Különösen abban nem kételkedtem, hogy maga elé idéztet majd a Zsarnok, és követeli, hogy mindenekelőtt vele foglalkozzam, és az ő dicséretét zengjem. Pontosan elterveztem, mit fogok válaszolni: mindenem az Igazság, és kész vagyok meghalni érte; a dicséretekre szomjas Zsarnok, miután megismerkedett nagyszerű elmémmel, megpróbál majd kegyeivel lépre csalni, csengő aranyakat szór lábaimhoz, majd hajthatatlanságomat látva, szofistái sugalmazására azzal érvel, hogy ha a kozmosszal foglalkozom, vele is foglalkoznom kell, hiszen ő a kozmosz része. És erre maró gúnnyal felelek, mire megkínzat; ezért idejében edzeni kezdtem testemet, hogy méltósággal viselhessem majd a kínokat. Ámde múltak a napok és hónapok, és a Zsarnok valahogy nem jelentkezett, hiába készülődtem a hősi helytállásra. Csak bizonyos Slapaj nevű tollrágó írta egy zugújságban, hogy a Klórikám nevű új humorista nagy kujon lehet, mert igen pajzán meséket és dévaj adomákat ír le „Deotron avagy a Végső Mindenhahota” című könyvecskéjében. Előránlottam a kötetemet; valóban, sajtóhiba folytán a „mindenható” szót sajnálatosan elírták… Először meg akartam ölni a cenket, de győzött bennem a józanság. – Majd eljön még az én időm! – szóltam magamban. – Az nem lehet, hogy valaki éjjel-nappal a végső igazságokat hirdesse, hogy a Tökéletes Megismerés fénye szinte beragyogja a világot: és sehol semmi! Eljő majd a hírnév, eljő a dicsőség, az elefántcsont trónus, az Érdemes Gondolnok címe, a nép szeretete, békés öregkor kertem csendjében, saját iskola, rajongó tanítványok és éljenző tömeg! Mert ilyen álmokat melenget minden gondolnok, ó, idegen. Persze, azt mondják, hogy a Megismerés az egyetlen táplálékuk, és az Igazság az italuk, a földi javakból nem vágynak sem elektrolányok ölelésére, sem csillogó aranyra, sem érdemrendekre, sem dicsőségre. De ez csak mese, ó, tengerentúli jövevény! Mind ugyanarra vágynak, a különbség köztük és köztem csak annyi, hogy én lelkem nagyságától indíttatva, nyíltan és kertelés nélkül bevallom e gyengéimet. Ám az évek csak múltak, és senki sem nevezett másként, mint Klórikámnak vagy Kujon Klórinak. Mikor eljött negyvenedik születésnapom, döbbentem láttam, hogy már mily régóta; várok műveim visszhangjára, és sehol semmi. Nekiültem hát, és megírtam művemet a Fejlegekről, a világmindenség legfejlettebb népéről. Talán nem hallottál még róla? Én sem, legalábbis nem láttam őket, és sohasem fogom látni; létezésüket tisztán deduktív, logikus és teoretikus úton következtettem ki. Ha ugyanis – így szólt következtetésem – a világmindenségben különféle mértékben fejlett civilizációk vannak, legtöbb bizonyára az átlagos, a közepes, mások elmaradtak a fejlődésben, megint mások előbbre járnak. Ha pedig így fest a statisztikai szórás, akkor miként a személyek tömegében, melyben legtöbb a középtermetű, minden bizonnyal van egy legmagasabb személy, hasonlóképpen a kozmoszban is lennie kell egy civilizációnak, mely elérte a Fejlődés Legmagasabb Fokát. Ennek lakosai, a fejlegek, már mindent tudnak, amiről mi még nem is álmodunk. Négy kötetben fejtettem ki témámat, tönkrementem a kiadásban, mert merített papíron jelentettem meg a szerző képmásával, ám e tetralógia is osztozott elődei sorsában. Egy évvel ezelőtt sorról sorra újból elolvastam, s könnyeztem a gyönyörűségtől, olyan zseniális ez a munka, úgy árad belőle az abszolútum, hogy azt el sem lehet mondani. Ötven felé járva bolond gondolatom támadt. Elhatároztam, hogy megveszem ama gondolnokok irományait, akik élvezetekben és kincsekben fürödnek, hogy megtudjam, miről is írnak. Voltak ott művek az elnök és a hátnok közötti különbségről, a királyi trón csodás formájáról, bűbájos karfáiról és igazságos lábairól, tanulmányok a kecses bokák csiszolásáról, részletes leírások erről meg amarról, és egyik szerző sem dicsérte önmagát, de valahogy mindig úgy adódott, hogy Struncel csodálta Pacort, Pacor pedig Struncelt, és a logarista iskola mindkettőt magasztalta. Nagyon híres volt a három Elmési fivér is, közülük Elménc Elmért dicsérte, Elmér Elmést, amaz pedig Elméncet. Mikor mindezeket a fércműveket végigböngésztem, eszeveszett harag szállt meg, rávetettem magam a könyvekre; rúgtam, szagattam és fogaimmal téptem őket… Végül lecsillapult a zokogásom, felszáradtak könnyeim, és akkor nekiültem megírni „Az Ész Fejlődése mint Kétütemű Jelenség” című remekemet. Mint ebben bebizonyítom, körkapcsolás köti össze a sápatagokat a robotokkal. Először a nyálkás tengerparti iszap legömbölyödése következtében ragacsos, fehéres lények jönnek létre, amelyeket ezért albumenseknek hívnak. Évszázadok múltán ezek rájönnek, hogyan kell a fémbe lelket lehelni, és rabszolgáikká teszik az automatákat. Újabb idő múltán megfordulnak a dolgok, az automaták lerázzák a puhányok igáját, kísérletezni kezdenek, hogyan lehetne tudatot lehelni a kocsonyába, és mikor a fehérjével próbálkoznak, sikerül is. De a szintetikus sápatagok évmilliók múltán ismét vaslényeket barkácsolnak, és így váltakozik ez örökkön-örökké; mint látod, ily módon megoldottam az örök vitát, hogy mi volt előbb, a robot vagy a sápatag. Beküldtem művemet az Akadémiának, hat bőrkötéses kötetet, amelyek kiadására ráköltöttem atyai örökségem roncsait. Kell-e mondanom, hogy a világ ezt is agyonhallgatta? Hatvanéves lettem, a hetvenhez közeledtem, és az e világi hírnév reménye szertefoszlott. Mit tehettem? Az örök dicsőségre kezdtem gondolni, az utódokra, az eljövendő nemzedékekre, amelyek majd felfedeznek, és leborulnak előttem. Támadtak ugyan bizonyos kétségeim, hogy mit érek majd ezzel, ha már nem leszek; és tanításaim alapján, amelyek immár negyvennégy kötetet töltöttek meg, azt kellett leszűrnöm, hogy az égvilágon semmit. Felforrt a lelkem, és nekiültem megírni „Végrendelet az Utókornak” című munkámat, hogy kellőképpen letoljam, megszégyenítsem, lepocskondiázzam az utókort, persze lehetőleg egzakt módszerekkel. Hogyan? Azt mondod, ez igazságtalan, és haragomat mindenekelőtt kortársaim ellen kellett volna fordítanom, akik így félreismertek? Ugyan, derék idegen! Hiszen mire a jövendő dicsőség majd híressé teszi Végrendeletem minden szavát, kortársaimnak hírük-hamvuk sem lesz, s akkor kire szórjam átkaimat? A nemlétezőkre? Ha úgy tettem volna, ahogy mondod, az utókor édesded lelki nyugalommal tanulmányozhatná munkáimat, az illendőség kedvéért néha felsóhajtva: – Szegény! Mily néma hősiességgel viselte mellőztetését! Milyen jogosan haragudott nagyapáinkra, s milyen szép volt tőle, hogy életművét gyengéden nekünk ajánlotta! – így lenne! És akkor? Netalán senki sem hibás? A hülyéket, akik engem élve eltemettek, védje meg a halál bosszúm mennykövétől? Ó, nem; a puszta gondolattól is elönt az olaj! Békésen csámcsognak majd műveimen, és jól nevelten csóválják a fejüket, hogy atyáik milyen ostobák is voltak? Egy frászt!!! Hadd rúgjak beléjük legalább távolról, legalább a sírból! Hadd tudják azok, akik nevemet majd mézzel kenegetik, és képmásaimat aranyozzák, hogy éppen ezért kívánom nekik, hogy szakadjon meg minden áramkörük, égjenek ki a tranzisztoraik, zöld rozsda lepje el a koponyájukat, ha csak arra képesek, hogy hullákat ássanak ki a múlt temetőjéből! Talán él majd köztük egy új, nagy gondolnok, ők azonban mosónőmmel folytatott levelezésem maradványait adják ki részletes lábjegyzetekkel, s őt nem veszik észre! Hadd tudják meg, hogy szívbéli átkom és mély undorom kíséri őket, hogy sírnyalóknak, hullaimádóknak, sakáloknak tartom őket, akik azért keresgélnek csak a múltban, mert az élő bölcsességet egyikük sem képes felismerni! Mikor majd összes műveimet kiadják, kénytelenek lesznek kiadni ezt a Végrendeletet is, végső átkommal együtt, amely nekik szól, és ha elolvassák ezek a nekrofilek, temetőbogarak és tetemimádók, akkor majd elmegy a kedvük az önelégült hencegéstől, hogy az ő nemzetségük adta Klórián Teoriciusz Klapostolt, a páratlan bölcset, aki évszázadokra világított előre! Miközben emlékműveimet szidolozzák, tudják meg ebből a művemből, hogy a legrosszabbat kívántam nekik, ami csak van a világmindenségben, és a jövőnek szóló átkomban oly mérhetetlen gyűlölet fortyog, hogy annál már csak tehetetlensége nagyobb. Azt kívánom, tudják meg, hogy én nem fogadom el őket, és semmi közünk sincs egymáshoz csak a mélységes undor, amelyet irántuk érzek!!!
   Klapanciusz e szónoklat közben hasztalanul igyekezett csillapítani a magából kikelt aggastyánt. Utolsó szavainál a vénség talpra ugrott, s öklét rázva az eljövendő nemzedékek felé, alpári szavakat kiabálva, amelyeket isten tudja, hogyan szedett össze ilyen jámbor élet folyamán, nekihevülve, elkékülve toporzékolni kezdett, őrjöngése egyre fokozódott, s egyszerre csak nagyot bömbölt, kéket villant, és holtan rogyott össze, mert kiolvadtak a biztosítói. Klapanciusz, mélyen elszomorodva az események e bús fordulatán, leült a közelben egy kőre, elővette a Végrendeletet, és olvasni kezdte. A jövőnek címzett jelzők buja gazdagságától már a második oldalnál káprázni kezdett a szeme, a harmadik oldal végén meg kellett dörgölnie verítékező homlokát, mert az erényben elhunyt. Klórián Teoriciusz kozmikus méretű szabadszájúságról tett tanúságot. Három napon át olvasta Klapanciusz kimeredő szemekkel a dokumentumot, majd töprengeni kezdett: közzétegye-e a világ okulására, vagy megsemmisítse. És azóta is ott ül, mert sehogy sem tudja eldönteni a kérdést…

  – Ebben – szólt Zsenialon király, mikor a gép, befejezve történetét, visszavonult – határozottan bizonyos célzásokat látok a fizetés kérdésére, amely immár közeli, hiszen a gyönyörűségesen átmesélt éjszaka után új nap hajnala pillant be a barlangba. Mondd meg tehát, kedves mérnököm, mivel és hogyan jutalmazzalak?
  – Zavarba ejtesz, uram – felelte Trurl. – Bármit kívánnék, ha megkapom, később sajnálni fogom, hogy nem kértem többet. Azonkívül nem szívesen sérteném meg felségedet túlzott követelőzéssel. Ezért uralkodói kegyére bízom, hogy állapítsa meg tiszteletdíjamat…
  – Legyen – szólt kegyesen a király. – A mesék kitűnőek voltak, a gépek nagyszerűek, ezért nem látok más módot, mint hogy a legnagyobb kinccsel ajándékozzalak meg, amelyet, ebben tökéletesen biztos vagyok, semmi másra nem cserélnél fel. Egészséggel és élettel ajándékozlak meg: úgy vélem, ez a méltó jutalom. Minden mást méltatlannak találnék, hiszen az Igazság és a Bölcsesség nem fizethető meg arannyal. Légy hát egészséges, barátom, és tárd fel továbbra is a világ előtt az igazságot, amely túl kegyetlen volna számára, ha mesékbe nem csomagolnád.
  – Uram – csodálkozott Trurl –, eredetileg talán meg akartál fosztani életemtől? Ez lett volna a jutalmam?
  – Szavaimat úgy értelmezheted, ahogyan akarod felelte a király. – A magam részéről így értem őket: ha csak mulattattál volna, minden jutalmat megérdemelnél. Többet tettél, ezért semmiféle kincs nem lehet méltó díjad; nem tudok neked nagyobb fizetséget vagy jutalmat adni, mint hogy lehetővé teszem ama ténykedésed folytatását, amellyel itt olyannyira kitüntetted magad…