TRURL ÉS KLAPANCIUSZ HÉT UTAZÁSA

ÚJABB PÓTUTAZÁS avagy Trurl mint szaktanácsadó

   Nem messze innét, a fehér nap alatt, a méregzöld csillagon túl éltek az acélkák, boldogan és bátran, mert semmitől sem féltek; se hamis elvektől, se a rossz nyelvektől, se fekete búbánattól, se a fehér éjszakától, se anyagtól, se antianyagtól, mert övék volt a gépek gépe, a cifra pitykés, átviteles, minden módon tökéletes; benne laktak és rajta és alatta és fölötte, mert rajta kívül semmijük sem volt – először az atomokat totojgatták, aztán az egészet szépen összerakták, amelyik nem illett a helyére, átalakították – és remekül ment a dolguk. Minden acélkának megvolt a maga villásdugója és konnektora, és mindegyik ellátta a maga dolgát, vagyis azt csinálta, amit akart. Nem irányították a gépet, az sem őket, hanem szépen segítették egymást. Az egyik gépész volt, a másik géplakatos, a harmadik gépszerelő, a negyedik masiniszta, dolguk volt elég, ragyogott rájuk az ég, álomba ringatta őket az éjszaka vagy a napfogyatkozás, de az utóbbi csak ritkán, hogy meg ne unják. Ám egy szép napon a méregzöld csillag mögül a fehér naphoz repült egy gonosz üstökös-némber, kegyetlen és csalfa, hosszú a csóvája, kékes a ruhája, kék kalap a fején: csupa ciánhidrogén. És valóban, orrfacsaró szag áradt belőle. Megérkezett, és azt mondta: – Először is megemésztelek benneteket lángjaimmal, aztán majd meglátjuk.
   Nézték, nézték az acélkák: a fél eget eltakarta, atomtűzből volt a farka, hihetetlen mezonbőség, rettenetes lett a hőség, ház nagyságú atomok, tűzokádó protonok, áció, báció, szörnyű perturbáció… – Lám, lám, kiskomám, ti lesztek a vacsorám. – Mondták neki: – Kérem szépen, itt valami tévedés van, mi vagyunk az acélkák, mi semmitől sem félünk, se hamis elvektől, se a rossz nyelvektől, se fekete búbánattól, se a fehér éjszakától, mert miénk a gépek gépe, cifra pitykés, átviteles és teljesen tökéletes; eredj hát szépen haza, üstökösné asszony, amíg jó dolgod van.
   Őnagysága ekkor az egész egükre rátehénkedett, és sütött-fűtött, főzött-tűzött, úgyhogy még a holdjuk is összesült, megpörkölődött, és mind a két szarva felkunkorodott, igaz ugyan, hogy elég ócska, repedezett, apró hold volt, de hát azért is kár. Nem is szóltak többé semmit, hanem fogtak egy nagyon erős mezőt, csomót kötöttek mind a négy sarkára, és bekapcsolták: beszéljenek helyettük a tények. Lett nagy recsegés-ropogás, az ég tüstént kivilágosodott, az üstökös-némberből csak egy kupac salak maradt – és azontúl megint nyugodtan éltek.
   Ám egy idő múlva megint megjelent valami. Repülve jött, nem lehetett róla tudni, hogy micsoda, de olyan borzasztóságos volt, hogy azt se tudták, merről nézzék, mert a túlsó oldala még rémesebb volt. Odarepült, leszállt, megült a legmagasabb potenciálhegyen, aztán csak ül, csak ül, nehéz, mint a kórság, és meg se moccan. De átkozottul zavarja őket.
   Ezért a közelebb állók meg is szólították: – Halló, kérem, itt valami tévedés van, mi vagyunk az acélkák, mi semmitől sem félünk, nem bolygón lakunk, hanem a gépben, és nem akármilyen gépben, mert ez itt a gépek gépe, cifra pitykés, átviteles, mindenképpen tökéletes, szóval eredj haza, te izé, amíg jó dolgod van.
   Az izé nem szólt semmit.
   No hát erre, hogy túl nagy hűhót ne csapjanak a dologból, elküldtek egy kicsi, de egészen icipici, formás kis rémisztőgépet: majd eliszkol az izé, és akkor békesség lesz.
   Ment, mendegélt a rémisztőgép, belsejében zúgtak-búgtak a programjai, egyik rémisztőbb, mint a másik. Odért – és valahogyan se nem rémiszt, se nem hajmereszt! Ettől ő maga ijedt meg kissé, nézett, nézett – az izé meg oda se bagózott. Megpróbáita még egyszer, másik fázissal, de már sehogy sem ment; meggyőződés nélkül rémisztgetett.
   Látták az acélkák, hogy mást kell csinálni. Azt mondták:
  – Nosza, jöjjön a nagyobb kaliber, olajmotorral, differenciálművel, univerzális visszacsatolással, és rúgjon is, de erősen. Hogy elég lesz-e? Nyugi, nyugi, acélfia, ez már atomenergia.
   Elküldték az univerzális, dupla differenciálműves masinát, elöl ült a masiniszta, de még ez sem minden, mert biztonság kedvéért a tetején utazott a kis rémisztő gép is. Odagurult a masina szép csendesen, hangtalanul, mivel olajmotorral járt, nekirugaszkodott, és elkezdte a visszaszámolást: öttel kezdem, de jön a nulla, ha jön a nulla, itt a hulla! Most már négy, lélegzetet végy, itt van a három, a végedet várom, most jön a kettő, tektonikus teknő, no még ez az egy, tovább nem is megy, zérus avagy nulla, te legyél a hulla! Bumm! – és fényes gombafelhők nőttek körös-körül, felforrott az olaj, kiugráltak a fogaskerekek, a masiniszta kinézett a kisablakon, kereste a hullát; de nyavalya volt ott, nem hulla, az izé meg csak meg se rezzent.
   Összedugták a fejüket az acélkák, addig-addig tanakodtak, míg építettek egy gépet, az épített egy szupergépet, az meg épített egy hiperszupergépet, de akkorát, hogy a közelebbi csillagoknak hátrább kellett húzódniuk. Ebbe a legnagyobbikba belerakták azt az olajmotorosat, az egésznek a közepébe pedig a rémisztőgépet, mert ez már nem volt tréfadolog.
   Felfújta magát a hiperszupérgép, és hű, mekkorát dörrent! Lett nagy mennydörgés, robbanás, valami szanaszét repült, nőtt akkora gomba, hogy az egész óceánból gombalevest lehetett volna főzni, lett olyan sötétség, hogy csak úgy csikorgott a foguk között, de olyan irdatlan sötétség, hogy még azt sem tudták, kinek a foga között csikorog. Aztán kivilágosodott, körülnéztek az acélkák: semmi, de semmi eredmény, csak a három masina hevert miszlikbe aprítva.
   Most aztán már igazán nekigyürkőztek, elvégre – azt mondják mindannyian gépészek és masiniszták vagyunk, és miénk a gépek gépe, cifra pitykés, átviteles, mindenképpen tökéletes, hát hogy szállhat vele szembe az a ronda izé, ami ott ül és ide se bajszint?
   Építettek hát egy félelmetes faltörő tököt: az majd indáival csendben odakúszik, ártatlanul mosolyogva, kedélyesen kacsingatva gyökeret ereszt, szépen körülnövi az izét, aztán hipp-hopp, felrobban, és akkor vége a nyomorultnak. Minden úgy is történt, ahogyan előre látták, csak a legvége nem stimmelt, és minden maradt a régiben.
   Most már nagyon kétségbe estek, és ráadásul továbbra sem tudták, mi ez az izé, mert így sohasem jártak. Nosza, elrendelték az általános mozgósítást, egész nap a fejüket törték, egymás után gyártották a különféle gyilkos szerkentyűket, ravaszabbnál ravaszabb izériasztókat, nemtudommiölőket és valamielhárítókat, hátha valamelyik végre elrebbenti, megharapja, felrobbantja vagy lenyeli. Próbálkoztak minden módon, de hiába. Már csak úgy remegett a nagy sürgés-forgástól a gépek gépe, de semmi sem használt. Végül aztán elcsüggedtek, kifogytak az ötletekből, már igazán nem tudták, hogy mihez foghatnának, s akkor egyszerre csak látják: repülve jön valami. Lovasnak látszik, de nem lehet az, mert a lónak nincs kereke; akkor nyilván kerékpár, de a kerékpárnak nincsen orra; eszerint biztos rakéta, de a rakétának nincsen nyerge. Egyszóval nem tudni, mi jön, de azt már látni, ki ül a nyeregben: daliásan nyargal, mint aki odanőtt a nyeregbe, vidáman integet, egyre közeledik – ejha; hisz ez maga Trurl, a híres mérnök, sétalovagláson, vagy újabb utazáson; már messziről látni rajta, hogy rendkívüli elme.
   Közeledik, leszáll hozzájuk, körülállják, megszólítják:
  – Mi vagyunk az acélkák, miénk a gépek gépe, cifra pitykés, átviteles, mindenképpen tökéletes, atomokat totojgattunk, mindent szépen összeraktunk, semmitől sem félünk, se hamis elvektől, se a rossz nyelvektől, de iderepült egy izé, csak ül, csak ül, és meg se moccan.
  – Próbáltátok már megijeszteni? – kérdezi kegyesen Trurl.
  – Próbáltuk a rémisztőgéppel, az olajmotoros géppel meg a hiperszupergéppel, hegyoldalnyi atomokkal, tűzokádó protonokkal, neutrinóval, mézerekkel, rettenetes lézerekkel, de nem használt semmi.
  – Semmiféle gép, azt mondjátok?
  – Semmiféle, kérem szépen.
  – Hm, ez érdekes. És tulajdonképpen micsoda ez az izé?
  – Azt nem tudjuk. Csak jött, iderepült, nem tudni, hogy micsoda, de olyan borzasztóságos, hogy azt se tudjuk, merről nézzük, mert a túlsó oldala még rémesebb. Repülve jött, leült, nehéz, mint a kórság, és azóta ott ül. Minket meg marhára zavar.
  – Tulajdonképpen nincs sok időm – jegyzi meg Trurl –, legfeljebb szaktanácsadóként maradhatok nálatok egy darabig. Akarjátok?
   Az acélkák persze akarják, és rögtön kérdezik, mit hozzanak – mezonokat, fotonokat, rettenetes pofonokat, atombombát, mérges gombát, hentesbárdot, alabárdot, záptojást vagy karalábét? Vagy a vendégnek egy kávét? Mindjárt hozza a gépírónő.
  – Kávét hozhat a gépírónő – helyesel Trurl –, de szolgálati célokra. Ami a többit illeti, azokat mellőzhetjük. Ha már se a rémisztőgép, se a hiperszupergép, se a faltörő tök nem használt, akkor egészen más, lineáris, archivális és ezért teljesen fatális módszerekre van szükség. Még sohasem hallottam olyan esetet, hogy az átalányi lerovás ne segített volna.
  – Hogyan tetszett mondani? – kérdezik az acélkák, de Trurl magyarázat helyett folytatja:
  – Egészen egyszerű a módszer, csak papírra, tintára, pecsétekre, űrlapokra, bélyegzőkre, ablakocskákra, kiskanálra és poharakra van szükség, mert a kávé már itt van, no meg egy kézbesítőre. És valami írószerszámra. Akad?
  – Hogyne! – És nyomban hozzák.
   Trurl leül és diktál a gépírónőnek: „Tudomásulvétel végett értesítjük, hogy a GRMB Bizottság 7 per 2 per KK per 405 ügyiratszámú rendelkezvényének hatálybalépésével ezen közigazgatási körzetben eszközölt tartózkodása a folyó év XVIII. hó 19. napján kelt 199 per 407 A számú szabályrendelet értelmében nemkívánatosnak minősíttetvén, a DVKF 67. sorszámú körlevele 1478 per 2 pontjában foglaltak szerinti lerendezés folyamatba tétetik. Jelen határozat alól fellebbezés eszközölhető a Bizottság Elnökségéhez címezve huszonnégy órán belül.”
   Trurl néhány bélyegzőt és pecsétet ütött az iratra, beiktatta a Kézbesítőkönyvbe, megnyitotta a Nyugtatványozási Rovatot, és így szólt:
  – Vigye el azonnal a kézbesítő.
   El is vitte, jó darabig nem tért vissza, aztán megérkezett.
  – Átadtad? – kérdi Trurl.
  – Átadtam.
  – Hol az átvétel nyugtázása?
  – Itt, ebben a rubrikában. És itt a fellebbezés is. Trurl átveszi a fellebbezést, és anélkül hogy elolvasná, azonnal visszaküldi, csak előbb egész szélességében keresztben ráírja:
   „Szabályszerű mellékletek csatolásának elmulasztása miatt nem vétetik figyelembe.” És olvashatatlanul aláfirkantja.
  – Most pedig munkára! – szól.
   Leül és ír, az acélkák kíváncsian nézik, semmit sem értenek, mi ez itt és mi lesz.
  – Hivatal – mondja Trurl. – És ugyancsak lesz, mert már el is kezdődött.
   A kézbesítő egész nap ide-oda futkos, Trurl határozatokat küld ki, iktat, nyugtat, érvénytelenít, a gépírónő szorgalmasan kopog, és lassacskán egész hivatal keletkezik körülöttük, ügyintézők, aktakötegek, előadók, gemkapcsok, fekete könyökvédők, dossziék, iratrendezők, kávéfőzők, „Belépni tilos” és „Házon kívül vagyok” táblák, űrlapok, folyamodványok, hajnaltól napestig egyre több irkafirka, a gépírónő már eszeveszetten kopog, és minden tele van kávéval meg szeméttel. Aggódnak az acélkák, mert nem értenek semmit, Trurl pedig sorra küldi a felszólításokat és sürgetéseket, kézbesítésre, postázásra, portózásra, elismervény ellenében eszközlendő átvételre, vagy a legrémesebb módon: átalányi lerovásra; már személyi kontókat is nyitott, bennük csupa nulla – de azt mondja, ez csak egyelőre van így. Bizonyos idő múlva látni, hogy az izé már nem is olyan rémes, különösen felülről: istenuccse, hogy kisebb lett! De igazán, szemlátomást zsugorodik! És kérdezik az acélkák Trurltól, hogy most mi lesz.
  – Kéretik nem zavarni az ügyintézőt! – feleli. És bélyegez, aláír, csatol, mellékleteket számol, fellebbezéseket küld vissza, közben a kávéját issza, nyakkendőjét leveti, az ügyfelet kéreti, ebédszünet három óra, ne üljön rá a pókhálóra, öt példányban kitölteni, hét dossziét megtölteni, végrehajtási utasítás, megvesztegetési kísérlet, erről még hiányzik a tömbbizalmi pecsétje.
   És a gépírónő kopogtat: „Hivatkozással a 16 per B per 694 ügyiratszámú engedély bemutatásának elmulasztására az A.B.C.Gr. Km. Bizottság folyó év folyó hó folyó napi rendelkezése értelmében ezennel foganatosítjuk az ön Kir. Ugat. Ásának haladéktalan folyamatba tételét a Puk. Kadj. Meg 27. paragrafus 6. cikkely értelmében az XYV hatóság joghatályos döntvénye alapján. Jelen határozat alól fellebbezés nem eszközölhető.”
   Elküldi a kézbesítővel, aztán zsebre teszi az átvételi elismervényt. Majd feláll, és kezdi sorra kidobálni a kozmoszba az íróasztalokat, pecséteket, iratrendezőket és a kávét. Csak a gépírónő marad.
  – Jaj, mit tetszik csinálni? – kiabálják az acélkák, akik közben már egészen megszokták a dolgot. – Hogy szabad ilyet tenni?!
  – Nyugalom, barátocskáim – feleli. – Inkább oda nézzetek!
   És csakugyan, mire odapillantanak a potenciálhegyre – üres a helye, nincs ott senki, mintha soha nem is lett volna. De hát hová lett, hogyan tűnt el? Elmenekült szégyenében, mert már olyan picire ment össze, hogy a kézbesítő csak nagyítóval találta meg. Odafutnak, keresik a nyomát, de csak egy kissé nedves helyet találnak, valami odacsepegett, nem tudni, milyen alkalomból, azon kívül sehol semmi.
  – Éppen így terveztem – szól Trurl. – Elég egyszerű volt az ügy, barátaim; mikor átvette az első végzést, és aláírta a kézbesítőkönyvet, máris elveszett. A Büro-Krá-Cia nevű csodagépet alkalmaztam; mert amíg a kozmosz kozmosz, senki sem állhat neki ellen.
  – No jó, de miért kellett kidobálni az aktákat és kiönteni a kávét? – nyűgösködtek.
  – Hogy benneteket is meg ne egyen a gép! – feleli Trurl. Maga mellé ülteti a csinos gépírónőt, s elrepül, barátságosan integetve – és mosolya ragyog, mint a csillag.