TRURL ÉS KLAPANCIUSZ HÉT UTAZÁSA
MÁSODIK UTAZÁS avagy Vérgőz király és a
fenevad
Miután Gargancián receptjét olyan
sikeresen alkalmazták, a két jeles mérnökben felébredt a kalandvágy, és
elhatározták: megint nekivágnak az ismeretlennek. De amikor fontolgatni
kezdték az úticélt, kiderült, hogy mindegyik más szándékot melenget:
Trurl, aki élt-halt a forró országokért, Lángföldre, a tűztestűek
országára gondolt, a hűvösebb természetű Klapanciusz viszont hideg vidéket
választott, a Jégcsillag körül keringő Fekete Bolygót. Ezen hajba kaptak,
és már el is akartak válni, mikor Trurlnak nagyszerű ötlete
támadt. – Tudod mit – javasolta –, adjunk fel hirdetést!
Kapunk majd egy sereg ajánlatot, és kiválasztjuk azt, amelyik minden
szempontból a legjobb. – Szamárság – mérgelődött
Klapanciusz. – Hol akarsz hirdetni? Az újságban? Meddig jut el az újság? A
legközelebbi bolygóra fél év alatt ér el. Megvénülünk, mire megkapjuk az
első ajánlatot! Trurl azonban fölényesen mosolyogva
előadta leleményes tervét. Ezt már Klapanciusznak is el kell fogadnia,
tehát gyorsan munkához láttak. Fabrikáltak egy gépecskét, azzal
összefogdosták a közeli csillagokat, és óriási fényreklámot raktak ki
belőlük. Ez aztán mérhetetlen távolságra ellátszott. Hirdetésük első
szavát csupa kék óriásból rakták ki, hogy felkeltsék a kozmoszbeli olvasók
figyelmét, a szöveg többi részét a maradék csillagaprólékból állították
össze. Tudtul adták, hogy Két Kiváló Mérnök tehetségéhez méltó, jól
fizetett megbízatást keres; külön bejáratú országgal rendelkező,
tehetősebb királyok előnyben; feltételek megegyezés
szerint. Nem sok idő telt el, s egy napon különös jármű
szállt le a két barát háza előtt. Csillogott-villogott a napfényben,
mintha igazgyöngyből lenne, három faragott főlába volt és hat melléklába.
Ezek nem értek a földig, és tulajdonképpen semmi szükség sem volt rájuk. A
hajó építői alkalmasint egyszerűen nem tudtak már mit csinálni a
kincsekkel – a melléklábák ugyanis színaranyból voltak. A hajóból pompás
lépcső ereszkedett alá, kétoldalt dupla sor szökőkűttal, és a lépcsőn
előkelő, külsejű idegen vonult le hatlábú gépekből álló kíséretével,
némelyik láb masszírozta, más lábak támogatták vagy legyezgették, a
legkisebb lábacska pedig nemes homloka fölött hintázott, és finom
illatokat permetezett alá. A szokatlan jövevény az illatfelhőn keresztül
állást ajánlott fel a két géptervezőnek ura, Vérgőz király
nevében. – És mi lenne a munkánk? – érdeklődőtt Trurl. – A
részleteket a helyszínen közöljük, uraim – felelte az idegen, aki arany
térdnadrágot és gyöngyökkel ékes, fülvédős süveget viselt, válláról
különleges szabású köpeny omlott alá, zsebek helyett ínyencfalatokat
tartalmazó fiókokkal. Az idegen ruházatán apró gépi játékszerek
futkároztak, olykor előkelő mozdulattal lesöpörte őket, ha már nagyon
idegesítették. – Most csak annyit mondhatok – folytatta –,
hogy Vérgőz király Őutolérhetetlensége páratlan vadász, mindenfajta
galaktikus vad vitéz öldöklője. Vadászművészete már olyan magasságokba
ívelt, hogy a legszörnyűbb fenevadak elejtése is gyerekjáték a számára.
Emiatt nagyon szenved, igazi veszélyre, új borzongásra sóvárog, és
ezért… – Értem! – kiáltott közbe élénken Trurl. – Szóval
tervezzünk neki újfajta, különlegesen ádáz és ragadozó fenevadat,
igaz?! – Mérnökséged valóban éles elméjű! – felelte az
idegen. – Nos, uraim, áll az alku? A gyakorlatias
Klapanciusz a feltételek iránt érdeklődött. Mivel a király követe roppant
bőkezűnek festette le urát, gyorsan becsomagoltak néhány könyvet és egyéb
holmit, majd a türelmetlenségtől reszkető lépcsőn felmentek a hajó
fedélzetére. A jármű feldübörgött, lángot lövellt, aranylábai
bekormozódtak, és elsuhant a fekete galaktikus éjszakába.
Rövid utazásuk alatt a követ elmagyarázta a mérnököknek a Vérgőz király
birodalmában uralkodó szokásokat, hosszan ecsetelte a király nagyvonalú
természetét, harcias kedvteléseit, és mire a hajó leszállt, a két jövevény
már csevegni is tudott a helybeliek nyelvén. Először is
elhelyezték őket egy pompás palotában, a város feletti hegyoldalon. Ezt
jelölték ki állandó lakhelyükül. Miután kissé kipihenték magukat, a király
fogatot küldött értük, a fogat előtt hat sárkány toporzékolt. A két utas
még sohasem látott hasonlókat. A szörnyek pofáján tűznyelő szájkosár volt,
mivel lángot és füstöt okádtak, szárnyuk is volt, de megnyírva, hogy föl
ne repülhessenek, hosszú, kunkori farkukat acélpikkely borította, hét-hét
lábuk óriási karmai felszaggatták a kövezetet. A palotából kilépő vendégek
láttán mind a hat sárkány felüvöltött, orrlyukain tüzet fútt, és kénkőbűzt
árasztva rájuk akart rontani, de az azbesztruhás kocsisok és királyi
szörnyészek öntözőcsővel a kezükben rávetették magukat a megbokrosodott
szörnyekre, lézer- és mézer-ostorral ütlegelték őket, amíg meg nem
juhászodtak. Ekkor Trurl és Klapanciusz óvatosan beült a pompás hintóba,
és elindultak. – Ide hallgass – hajolt Trurl Klapanciusz
füléhez, mert úgy robogtak, mint a szélvész, útjukban mindent elsodortak,
kénkőfüst maradt utánuk –, ez a király nem holmi egérkét akarhat tőlünk!
Ha ilyenek a lovai… Klapanciusz megfontoltan hallgatott. A
gyémánttal és zafírral kivert ezüstházak sebesen suhantak el a hintó
ablakai mellett, robogva-dobogva vágtatott a kocsi, a sárkányok bőgtek, a
kocsisok ordítottak; végül kinyílt előttük a királyi palota óriási, rácsos
kapuja, a hintó éleset fordult, még a virágágyakat is megperzselte a láng,
aztán megálltak az éjfekete palota előtt, a zafírnál kékebb ég alatt. A
trombitások görbe hangszerükbe fújtak, és e komor hangtól kísérve,
eltörpülve a hatalmas lépcsők, a kaput két oldalról őrző kőóriások és a
daliás díszgárda csillogó sorfala mellett, Trurl és Klapanciusz belépett a
palotába. Vérgőz király egy hatalmas csarnokban fogadta
őket, amely igen furcsa formájú volt: mint egy állati koponya belseje.
Ezüstből kikalapált, magas boltozatú, hatalmas pincére is emlékeztetett.
Ott, ahol a koponya a gerincoszlophoz kapcsolódik, ismeretlen mélységű
fekete kút sötétlett a padlón, mögötte emelkedett a trónus, afölött pedig
tűzkardokként keresztezték egymást az ezüstkoponya szemüregeiből, vagyis a
magas ablakokból behulló fénykévék; a mézszínű üvegen át meleg, erőteljes,
de egyszersmind erőszakos fény hatolt be: mindent megfosztott saját
színétől, és tűzszínűre festett. A két mérnök már messziről meglátta
Vérgőzt a rücskös ezüstfalak alatt; a király olyan vérmes természetű volt,
hogy egy pillanatig sem ült meg a trónon, hanem döngő léptekkel rótta az
ezüstpadlót, és beszéd közben, mondandója hangsúlyozására, nagyokat
suhintott karjával a levegőbe. – Üdvözöllek, mérnökeim! –
kezdte, rájuk vetve szúrós pillantását. – Mint Gyilkonc őméltóságától,
vadászati főszertartásmesteremtől már bizonyára tudjátok, az a kívánságom,
hogy új állatfajtát építsetek nekem. Ámde, mint magatok is megérthetitek,
nem óhajtok semmiféle száz hernyótalpon vánszorgó, böhöm acélhegyet, mert
az ilyesmi a tüzérségnek való, nem nekem. A fenevad legyen erős és
ragadozó, gyors és ügyes, de legfőképpen alattomos és ravasz, hogy
elejtése végett kifejthessem minden mesteri vadásztudományomat! Fortélyos,
okos állat legyen, ismerje a nyomok eltüntetésének és az üldözők
félrevezetésének módját, tudjon cikázva menekülni, némán leselkedni és
villámgyorsan támadni, mert ez a kívánságom! –
Megbocsásson, felséged – szólt meghajolva Klapanciusz –, de ha túl jól
teljesítjük felséged kívánságait, vajon nem veszélyeztetjük mélyen
tisztelt személyét és egészségét? A király harsányan
felkacagott, ettől néhány briliánsrojt leszakadt a csillárról, és a két
mérnök lába elé pottyant. Akaratlanul is összerezzentek. –
Ettől ne féljetek, derék mérnökeim! – hahotázott a király, és szeméből
kegyetlen vidámság sütött. – Nem ti vagytok az elsők, és azt hiszem, nem
is az utolsók… Meg kell ugyanis mondanom, hogy igazságos, de igényes
megrendelő vagyok. Sok különféle szélhámos, kókler és talpnyaló próbált
megtéveszteni. A vadmérnök tisztes címét arra akarták felhasználni, hogy
kincses zsákokkal megrakodva hagyják el birodalmamat, és cserébe az első
rúgásra széteső ócskavasat sózzanak rám… Sok ilyen akadt, tehát kénytelen
voltam megfelelő biztonsági intézkedéseket tenni. Ezért már tizenkét éve
minden olyan mérnök, aki nem teljesíti kívánságaimat, és többet ígér, mint
amennyire képes, megkapja ugyan az ígért fizetséget, de a kinccsel együtt
ebbe a gödörbe taszítják, ni! Vagy pedig, ha inkább másik sorsot választ,
őt magát nevezem ki vadállatnak, és ezzel a tulajdon két kezemmel ölöm
meg, amihez, elhihetitek, egyáltalán semmiféle fegyverre nincs
szükségem… – És… sok ilyen szerencsétlen volt? – kérdezte
Trurl a szokottnál kissé vékonyabb hangon. – Sok-e? Hogy
őszinte legyek, már nem is emlékszem. Csak azt tudom, hogy eddig még
eggyel sem voltam megelégedve, és a halálordítás, amellyel a kútba zuhanva
elbúcsúznak a világtól, egyre rövidebb ideig tart; úgy látszik, a tetemek
dombja már elég magas, de azért még sokáig lesz hely, nem kell
aggódnotok! E rettentő szavak után néma csönd lett; a két
barát akaratlanul is a kút fekete szájára nézett, a király pedig tovább
járkált, hatalmas lábai úgy csattogtak a padlón, mintha kősziklák
zuhannának egy visszhangos szakadékba. – Felséged
engedelmével megijegyezném, hogy mi még… izé… nem írtuk alá a szerződést –
nyögte ki végre Trurl. – Nem kaphatnánk két óra gondolkodási időt, hogy
fontolóra vehessük felséged mély értelmű szavait? Azután majd közöljük,
hogy elfogadjuk-e a feltételeket, vagy… – Haha! –
mennydörgött a király kacagása. – Vagy pedig hazamentek, mi? Nem, uraim! A
feltételeket már elfogadtátok, mikor hajóm, az Infernanda fedélzetére
léptetek, amely birodalmam felségterülete! Ha minden idekerülő mérnök
egyszerűen megléphetne, mikor eszébe jut, akkor örökké várhatnék
kívánságom teljesülésére! Ti maradtok és fenevadat fogtok építeni. A
munkára tizenkét napot adok. Most elmehettek. Ha bármiféle gyönyörűségre
vágytok, forduljatok bátran a szolgákhoz, akiket mellétek rendeltem, mert
semmit sem sajnálok tőletek. EGYELŐRE! – Felséged
engedelmével a gyönyörök pillanatnyilag nem olyan fontosak, de nem
láthatnánk esetleg az elődeink munkásságából származó
vadásztrófeákat? – Miért ne? – szólt kegyesen a király, és
tapsolt; a két tenyere közül kipattanó szikrák felcsillantották a falak
ezüstjét, és a mozdulattól olyan huzat támadt, hogy szinte lehűtötte a két
kalandvágyó barát izgalomtól lázas fejét. Kisvártatva hat fehér és arany
egyenruhás gárdista lépett be, s elvezették Trurlt és Klapanciuszt egy
kanyargós folyosóra, amely holmi megkövesedett hüllő beleinek zegzugos
alagútjára hasonlított. A két mérnök nagyon megkönnyebbült, amikor végre
kiértek a szabad ég alá, egy hatalmas terráriumba. Ennek pompásan ápolt
pázsitján helyezték el Vérgőz király vadásztrófeáit, amelyek jobb-rosszabb
állapotban megmaradtak. A legelső fenevad félig
kettéhasított, kardfogú pofája félelmetesen meredt az égnek, testét
pikkelyként egymásra boruló acélpajzsok fedték; nagyon hosszú, nyilván
roppant ugrásokra tervezett hátsó lábai élettelenül nyúltak el a füvön,
farka mellett; a farok géppuskában végződött, félig üres tölténytárral,
ami arra vallott, hogy a fenevad nem azonnal és nem harc nélkül lett a
szörnyű király zsákmánya. Erről tanúskodott a félig nyitott pofájából
kicsüngő sárga foszlány is, amelyben Trurl felismerte a királyi vadászok
csizmájának a szárát. Távolabb kígyószerű roncs hevert, számtalan rövid
puskacső-szárnyát megpörkölte a torkolattűz, kiomlott villamos belsőségei
réz- és porcelántócsát alkottak. Egy másik tetem görcsösen szétvetette
oszloplábait, s pofájában halkan susogva játszadozott a kerti szellő.
Voltak aztán karmos és kerekes fenevadak, meg aknavetős, lánctalpas
jószágok, felhasított oldalukból szanaszét meredeztek a vezetékek, voltak
fej helyett lőtornyot viselő páncélszörnyetegek, amelyeket atomágyú
szaggatott darabokra, voltak hernyószerű és potrohos óriások, számos
tartalék agyuk mind szétroncsolódott a harcban, aztán ugró rémek,
teleszkópos végtagokkal, meg változó teremtmények, amelyek hol egész
csordává oszlottak, hol egyetlen ágyúcsőtüskés sündisznóvá gömbölyödtek,
de ez a fortély sem mentette meg őket, sem alkotóikat. Trurl és
Klapanciusz kissé rogyadozó térddel ballagott e roncsok között,
ünnepélyes, sőt gyászos hallgatásba merülve, mintha inkább temetésükre
készülődnének, semmint lázas feltalálói tevékenységre. Így haladtak végig
a királyi trófeák megdöbbentő kiállításán. A kapunál, a fehér lépcső alatt
várakozott a hintó; a sárkányok most valahogy kevésbé látszottak rémesnek.
A hintó a nyüzsgő utcákon át városszéli szállásukra röpítette a két utast.
Mikor magukra maradtak a skarlátvörössel és almazölddel tapétázott
teremben, a drága kincsek és finom italok alatt roskadozó asztalnál,
Trurlnak végre megoldódott a nyelve, és szidni kezdte Klapanciuszt, mint a
bokrot, mondván, hogy ő fogadta el könnyelműen a szertartásmester
ajánlatát, és emiatt most nyakig vannak a pácban, ahelyett, hogy békésen
üldögélnének a házukban eddigi babérjaikon. Klapanciusz egy szót sem
felelt. Mikor aztán Trurl, kiadva dühét és kétségbeesését, a gyöngyház
karosszékbe roskadt, és kezébe temette arcát, a mindaddig türelmesen
várakozó Klapanciusz röviden kijelentette: – Nincs mese!
Munkához kell látni. Trurl mintha felébredt volna e
szavakra. Fontolgatni kezdte tehát a lehetőségeket, hiszen mindketten a
kibernetika legtitkosabb rejtelmeinek tudói voltak. Gyorsan megállapodtak
abban, hogy az építendő fenevadnak nem a páncélja és nem az ereje a
legfontosabb, hanem csakis a programja, vagyis ördögi tevékenységének
algoritmusa. – Csakugyan ördögi lénynek kell lennie, valóságos sátánnak! –
mondták, és bár még nem tudták, hogyan csinálják meg, kissé megkönnyebbült
a szívük. Aztán nekiültek megtervezni a bestiát, amelyre a kegyetlen
uralkodó vágyott, egész lelküket beleadták a munkába, átdolgozták az
éjszakát, a következő napot és még egy teljes éjszakát, majd nagy lakomát
csaptak, s mialatt a leydeni korsókat ürítgették, már annyira biztosak
voltak a dolgukban, hogy kajánul összenevettek, persze csak titokban,
nehogy észrevegyék a szolgák, akiket teljes joggal tartottak a király
kémeinek. Ezért egy szót sem szóltak a munkájukról, csak az italok
villámerejét dicsérték, meg a pompás ionmártásos elektropecsenyét, amelyet
sürgő-forgó, frakkos lakájok szolgáltak fel. Vacsora után kimentek a
teraszra. Lábuk alatt terült el az egész város, a zöld ligetek közül
kiemelkedő fehér tornyaival és fekete kupoláival. Ekkor Trurl így szólt
Klapanciuszhoz: – Még nincs nyert ügyünk, mert a dolog nem
olyan egyszerű. – Mire gondolsz? – kérdezte élénken, bár
óvatosságból suttogva Klapanciusz. – Nézd, a helyzet a
következő. Ha a király leteríti a gépvadat, kétségkívül teljesíti aggasztó
ígéretét, mondván, hogy nem feleltünk meg a kívánságának. Ha viszont
túlságosan jól sikerül a dolog… No, mit gondolsz, akkor mi
lesz? – Úgy érted, ha nem teríti le a
fenevadat? – Nem. Ha a fenevad teríti le őt… Akkor az új
király gondoskodik róla, hogy ne ússzuk meg szárazon. –
Gondolod, hogy felelősségre vonna bennünket? Az utód rendszerint örül, ha
megürül a trón. – Igen, de őt a fia fogja követni; és akár
apja iránti szeretetből gyilkoltat le bennünket, akár egyszerűen azért,
mert ezt várja tőle az udvar, nekünk édesmindegy. No, mi a
véleményed? – Erre nem gondoltam – komorodott el
Klapanciusz, és eltűnődve dünnyögte: – Csakugyan nem valami rózsásak a
kilátásaink. Se így, se úgy… Te látsz valami megoldást? –
Építhetnénk több életű állatot. A király leteríti, a bestia kimúlik, de
rögtön feltámad. A király megint vadászhat rá, megint elejti, amíg bele
nem fárad… – Ha elfárad, dühös lesz – vélte józanul
Klapanciusz. – Különben is, hogy képzeled ezt az állatot? –
Még sehogy sem képzelem, csak a lehetőséget említettem… Legegyszerűbb
lenne olyan lényt építeni, amelynek nincsenek életfontosságú részei. Ha
miszlikbe aprítják is, újra összenő. –
Hogyan? – A mező hatására. – Mágneses
mező? – Mondjuk. – És honnan vesszük a
mezőt? – Azt még nem tudom. És ha magunk távirányítanánk? –
vetette fel Trurl. – Nem, az nem elég biztonságos –
csóválta a fejét Klapanciusz. – Hátha a király valami várbörtönbe vet
bennünket a vadászat idejére? Elvégre, mondjuk ki őszintén: szerencsétlen
elődeink sem a falvédőről léptek le, és jól tudod, hogyan végezték. A
távirányítás biztosan nem egynek eszébe jutott, de nem vált be. A vadászat
alatt semmi kapcsolatunk nem lehet a fenevaddal. – És ha
műholdat építenénk, és onnan…? – latolgatta Trurl. –
Malomkövekért kiabálsz, ha a ceruzádat akarod meghegyezni! – fortyant fel
Klapanciusz. – Műhold! És hogyan készíted el? Hogyan állítod pályára? A mi
szakmánkban nincsenek csodák, öregem! Egészen másképp kell elrejteni a
berendezést! – De hová rejted, mikor állandóan figyelnek
bennünket?! Hiszen láthatod, hogy a lakájok le nem veszik rólunk a
szemüket, állandóan leskelődnek, és szó sem lehet arról, hogy akár csak
egyszer is észrevétlenül kisurranhassunk a palotából… Különben is, egy
ilyen berendezés jó nagy, hát hogyan csempésszük ki? Nem látok rá
módot! – Nyugi, nyugi! – intette a higgadt Klapanciusz.
Hátha egyáltalán nincs is szükségünk ilyen berendezésre. –
De a fenevadat mégiscsak vezérelni kell, mert ha csak a saját elektronikus
agya vezérli, akkor a király laskává aprítja, mielőtt annyit mondhatnánk,
hogy fapapucs! Elhallgattak. Sötétedett már, odalent a
város sokasodó fényei hunyorogtak. Egyszerre csak Trurl
megszólalt: – Ide figyelj, van egy ötletem. Mi lenne, ha
fenevadépítés örve alatt egyszerűen hajót építenénk, és elszöknénk rajta?
A látszat kedvéért csinálhatnánk neki füleket, farkat, agancsokat, aztán a
rajt pillanatában mindezt ledobhatná. Szerintem ez remek ötlet!
Megszökünk, és bottal üthetik a nyomunkat! – Na és ha a
király szolgái között álruhás mérnök is van, ami szerintem nagyon
valószínű? Akkor hamarosan kiderül a turpisság, és hóhérkézre jutunk.
Különben sincs kedvem megszökni. Vagy mi, vagy ő, ez itt az ábra, harmadik
megoldás nincsen. – Az igaz, hogy valamelyik kém érthet a
szakmához! – szomorodott el Trurl. – Hát akkor mi a bús fekete dobozt
csináljunk!? Talán elektronikus délibábot? – Látomást, hogy
a király hiába üldözze? No, még csak az kéne! Akkor úgy megdühödik, hogy
rögtön kivégeztet ! Megint elhallgattak, aztán Trurl
hirtelen felkiáltott: – Eszerint az egyetlen megoldás, hogy
a fenevad elrabolja a királyt, és fogságban tartja. Mit szólsz hozzá?
Akkor aztán… – Értem, nem is kell folytatnod. Látod ez jó
ötlet! Fogságban tartanánk, és a csalogányok itt még édesebben dalolnak,
mint akár a zafírkék Marilunda bolygón, emlékszel? – váltott ügyesen témát
Klapanciusz, mert a szolgák éppen kijöttek a teraszra, hogy felállítsák az
ezüstkandelábereket. – Szóval fogságban tartjuk – folytatta, mikor ismét
egyedül maradtak a lámpák derengő fényénél –, de hogyan tárgyalunk a
fogollyal, ha megbilincselve tömlöcbe vetnek bennünket? –
Hát igen – dünnyögte Trurl –, erre ki kell valamit találni… A legfontosabb
egyébként a fenevad algoritmusa! – Na ne mondd! Világos,
hogy első az algoritmus. Nincs más hátra, ki kell
kísérletezni! Nekiláttak hát a kísérletezésnek, mégpedig
oly módon, hogy elkészítették Vérgőz király és a fenevad modelljét, persze
csak papíron, matematikai módszerrel; Trurl irányította az előbbit,
Klapanciusz az utóbbit. Egymásnak eresztették őket az asztalt elborító
nagy, fehér papírlapokon, s a király meg a bestia olyan vadul csapott
össze, hogy a grafoszok is megrepedtek. A fenevad fújtatva tekergett
határozatlan integráljaival a király egyenleteinek csapásai alatt,
ismeretlenek végtelen halmazára esett szét, majd hatványra emelkedett és
ismét felpattant, a király nekirontott és differenciálta, a funkcionális
operátorok szanaszét röpködtek, és olyan nemlineáris-algebrai kavarodás
támadt, hogy már egyik mérnök sem tudta, mi is történik a királlyal és mi
a fenevaddal, mert mindkettő eltűnt a szemük elől a mátrixok és tenzorok
tömkelegében. Felálltak hát az asztal mellől, erőt merítettek a nagy
leydeni kancsóból, visszaültek, és elölről kezdték, most még hevesebben;
elengedték a pórázról az egész Magasabb Analízist, és olyan gomolygás
támadt a papíron, hogy csak úgy füstölögtek az izzó golyóstollak.
Vágtatott a király minden bősz együtthatójával, eltévedt a hiperkomplex
számok erdejében, visszatért a saját nyomán, s nekirohant a fenevadnak, az
pedig száz többtagú kifejezésre esett szét, elveszítette egy ikszét és két
ipszilonját, bebújt a törtvonal alá, gyökeivel hadonászott, majd oldalról
rontott rá a király matematizált felséges személyére. Vérgőz ekkor
nemlineáris páncélt öltött, elérte a végtelenben levő pontot,
visszavágtatott, és minden gömbölyű és szögletes zárójelen keresztül úgy
fejbe kólintotta a fenevadat, hogy annak lepottyant a logaritmusa elölről
és a hatványkitevője hátulról. Erre aztán a fenevad behúzta a csápjait, és
kovariáns támadásba lendült, bum! bum! aztán egy ádáz lineáris
transzformáció, dirr-durr! és a leegyszerűsített király összerándult, majd
egész hosszában, számlálójától a nevezőjéig, elterült a földön. A két
mérnök felugrott, kacagott, táncolt, vígan lengette a telefirkált
árkusokat a kémek szeme láttára, akik a csillárról hiába látcsövezték
őket, mivel nem értettek a felsőbb matematikához, és semmi egyebet nem
tudtak kivenni, mint hogy azok ketten versenyt kiabálják: – Győzelem!
Győzelem!! Jóval éjfél után a birodalom legtitkosabb
rendőrségének laboratóriumába szállították a kancsót, amelyből a két
mérnök a nehéz munka közben jókat húzott. A nyomozók szétszerelték a dupla
fenekű kancsót, kivették a magnetofont, s órákon át feszült figyelemmel
hallgatták a zöld márványteremben elhangzott szavakat. És a felkelő nap
sugarai megnyúlt arcokra sütöttek, mert a nyomozók egy árva szót sem
értettek a beszélgetésből. Az egyik hang például ezt
mondta: – No? Mi van? Integráltad a
királyt? – Integráltam! – Hol van? Itt? Jó!
No most, rajta, a lábakat! Tartsd a lábakat! Nem a tieid, te szamár, hanem
a királyét! Ez az! Transzformáld gyorsan! Mi jött ki? –
Pi. – És hol a fenevad? – A zárójelben. De a
király kibírta, látod? – Kibírta? Akkor szorozd be az
imaginárius számmal! Ez az! És még egyszer! Változtasd meg az előjeleket!
Hová szúrod be, te lüke? Ez a fenevad, nem a király! Na jó! Ez az!! Kész?
Akkor most forgasd meg fázisosan – így! – és gyerünk a reális térbe!
Megvan? – Megvan! Klapanciuszkám! Drága öregem! Oda nézz,
mi történt a királlyal !!! A válasz pedig harsány
diadalkacaj volt. Másnap, jobban mondva még azon a napon,
amely álmatlan éjszaka után virradt a rendőrségre, a mérnökök kvarcot,
vanádiumot, acélt, rezet, platinát, hegyi kristályt, titánt, cériumot és
germániumot kértek, meg egyáltalában mindazokat az elemeket, amelyekből a
kozmosz áll, valamint gépeket, képzett gépészeket és képzett kémeket,
odáig mentek ugyanis a vakmerőségben, hogy a három példányban kitöltendő
igénylőlapra ezt írták: „Továbbá kérünk különféle méretű és fajtájú
kémeket a T. Illetékes Hatóságok belátása szerint.” Másnap kértek még
ezenkívül fűrészport, meg egy nagy vörös bársonyfüggönyt, középen
üvegcsengőcskékkel, sarkain négy bojttal. Még a csengőcskék méretét is
megadták. A király, akit mindenről tájékoztattak, dühöngött, de meghagyta,
hogy teljesítsék a vakmerők minden kívánságát, EGYELŐRE, és mivel a király
szava szent volt, a mérnökök mindent megkaptak, amit
akartak. Márpedig egyre újabb és egészen hallatlan
dolgokat követeltek. Így például 48 999/II K/T szám alatt beérkezett a
rendőrségi levéltárba annak az igénylőlapnak a másolata, amelyen három
darab szabászati próbababát igényeltek, továbbá a királyi rendőrség hat
teljes egyenruháját, övvel, fegyverzettel, csákóval, tollal és
bilincsekkel együtt, valamint a „Honi rendőr” című folyóirat három
legutóbbi évfolyamát, rövid tartalmi ismertetéssel együtt; a „Megjegyzés”
rovatban kötelezték magukat, hogy a felsorolt tárgyakat 24 órán belül
teljes épségben és sértetlenül visszaadják. A levéltár egy másik
irattartójában pihen annak az ívnek a másolata, amelyen Klapanciusz azt
kérte, hogy haladéktalanul szállítsanak neki egy életnagyságú bábut, amely
a posta- és távírdaügyi minisztert ábrázolja díszegyenruhában, továbbá egy
zöldre lakkozott, kétkerekű kordét, baloldalt petróleumlámpával, hátul
pedig kék-fehér díszbetűs felirattal: ÉLJEN A KIRÁLY! A bábu és a kordé
után a titkosrendőrség főnöke megháborodott, és kénytelen volt
nyugállományba vonulni. További három nap múlva a mérnökök egy hordó
rózsaszínűre festett ricinusolajat igényeltek. Azontúl viszont nem
követeltek már semmit, csak szorgoskodtak palotájuk föld alatti pincéiben,
ahonnét duhaj nótázás és serény kopácsolás hallatszott fel, alkonyattól
pedig kékes fény hullott ki a kerek pinceablakon, kísértetiesen megnyújtva
a kerti fák árnyékát. Trurl és Klapanciusz, segédeikkel együtt, a villamos
kisülések kék fényében sürögtek-forogtak a kőfalak között, és ha
felnéztek, jól látták a különféle szolgáknak az ablakhoz tapadó arcát,
akik – állítólag merő kíváncsiságból – minden mozdulatukat fényképezték.
Egy éjszaka, mikor a mérnökök fáradtan aludni tértek, épülő gépük
alkatrészeit a szolgák titkos expresszléggömbbel a királyi laboratóriumba
szállították, s ott a tizennyolc legkiválóbb rendőrkibernetikus remegő
ujjakkal összerakta az alkatrészeket, előzőleg letéve a nagy koronaesküt.
Mikor összerakták, kezükből apró cinegér futott elő, szappanbuborékokat
fújva szaladgált az asztalon, és farkincája alól krétaport hintett, de
olyan ügyesen, hogy cifra betűs felirat lett belőle: HÁT IGAZÁN NEM
KEDVELTEK BENNÜNKET? A birodalom történetében még sohasem váltakoztak
ilyen sűrűn a titkosrendőrség főnökei. Az egyenruhákat, a bábut, a zöld
kordét, valamint a fűrészport, amelyeket a mérnökök pontosan
visszaszolgáltattak, elektronmikroszkópokkal vizsgálták meg. De nem
találtak semmit, csak egy parányi táblácskát a fűrészporban, EZ CSAK
FŰRÉSZPOR felirattal. Atomonként vizsgálták az egyenruhákat és a kordét,
de hiába. Végül eljött a nap, amikor befejeződött a munka.
Óriási, hermetikus tartályhoz hasonló, háromszáz kerekű jármű állt a
falhoz, amely Trurl és Klapanciusz rezidenciáját körülvette. A mérnökök a
nyitott kapun át kihoztak egy tökéletesen üres függönyt, azt a bizonyosat
a bojtokkal és csengőcskékkel, egy bizottság ellenőrzése alatt kinyitották
a jármű ajtaját, és a függönyt a padlóra terítették, majd bemásztak, és
zárt ajtók mellett ügyködtek valamit. Aztán nagy bádogtartályokat hoztak
fel a pincéből, tele porrá őrölt vegyi és áramköri elemekkel, és a fehér,
ezüst, szürke, sárga és zöld porokat a kiterített függöny alá szórták,
majd előjöttek, lezáratták a járművet, s órájukat nézve vártak tizennégy
és fél másodpercig; ekkor világosan hallatszott az üvegcsengők
csilingelése a mozdulatlan járműből, s ezen mindenki csodálkozott, hiszen
csak a szellemek mozgathatták a függönyt. Ekkor a két mérnök összenézett,
és így szólt: – Kész! Elvihetik! Egész nap
szappanbuborékokat eregettek a teraszról. Estefelé beállított a nemes
Gyilkonc, a szertartásmester, aki Vérgőz bolygójára csalta őket; udvarias
volt, de határozott. Az őrség a lépcsőn várt, Gyilkonc pedig közölte, hogy
azonnal indulniuk kell a kijelölt helyre. A palotában kellett hagyniuk
mindent, még ruháikat is; ócska göncöket kaptak, és összebilincselték
őket; ám az őrök, rendőrtisztek és igazságügyi méltóságok nagy
csodálkozására a két mérnök egyáltalán nem látszott idegesnek, sőt, Trurl
még fel is vihogott, és közölte a kováccsal, aki megbilincselte, hogy
csiklandós. Miután pedig a bináristomba vetették őket, a kőfalak mögül a
„Vidám programozó” című dalocska csendült fel. Eközben a
hatalmas Vérgőz megindult a városból szörnyű vadászkocsiján, kíséretével
együtt. Lovasok és vadászgépek hosszú sora kígyózott utána, illetve nem is
egészen vadászgépek voltak, hiszen akadtak közöttük nemcsak mozsarak és
kartácsvetők, de még hatalmas lézerágyúk, antianyagszórók és szurokvetők
is, az utóbbiak különösen veszélyesek, mert a szurokba minden lény és
minden gép beleragad. Így vonult a vadászmenet, harciasan
és vidáman, a királyi vadaskert felé. Senki sem gondolt a bináristomban
sínylődő mérnökökre, vagy ha mégis, akkor legfelebb gúnyolódtak rajtuk,
hogy így pórul jártak. Mikor a vadaskert tornyából az
ezüstkürtök hírül adák a király közeledtét, a vadászok megpillantották az
ugyancsak odaérkezett hatalmas tartálykocsit. Különleges fogókarok
ragadták meg a tartály csapóajtaját, kinyitották, s az ajtó egy pillanatig
fekete ágyúcső torkaként tátongott. De a következő másodpercben viharosan
kavargó, sárgásszürke, homokszerű valami robbant elő a tartályból; olyan
vadul örvénylett, hogy nem leheett tudni, állat-e vagy sem. Talán
százlépésnyit repült, majd nesztelenül földet ért, vörös függöny röppent
le vóla, és a néma csendben felcsilingeltek az üvegcsengők; aztán a
függöny piros foltja szétterült a homokon, nem messze a fenevadtól,
amelyet most már mindenki jól láthatott. A formája továbbra is bizonytalan
maradt; olyasféle volt, mint egy hosszúkás homokbucka, színe egészen
hasonló a környezetéhez, sőt úgy rémlett, hogy némi napégette moha is nő
rajta. A király hajtóvadászai, nem tévesztve szem elől a szörnyeteget,
elengedték a kibernáthegyiek, mágnesagarak és analóg vizslák falkáját; az
ebek csattogó fogakkal rontottak az összekuporodott szörnyetegre, az
pedig, mikor elérték, sem a száját nem tátotta ki, sem tüzet nem okádott,
csak kinyitotta rettenetes kis napokhoz hasonló két szemét, és a
vadászebek fele egy szempillantás alatt hamuvá omlott
szét. – Ahá, lézerecskék vannak a szemében! No, adjátok
csak ide a fényvédő páncélocskámat! – kurjantott a király, és csatlósai
egykettőre fényes szuperacélba öltöztették. A király előre rúgtatott
Kiberáró nevű lován, amely semmiféle lövedéktől nem félt. A fenevad
békésen a közelébe engedte; a király lesújtott, csak úgy sivított a
kardja, s az állat levágott feje a homokba gurult. A király nem örült a
könnyű győzelemnek, inkább dühöngött, és különleges kínzásokat tervezett
el csalódásának okozói számára, bár a kíséret vidám hallalival ünnepelte a
vadászsikert. De a fenevad egyet mozdított a nyakán, és újabb fej nőtt ki
belőle. Kinyitotta vakító szemét; a villám tehetetlenül siklott végig a
király páncélján. „No, mégsem voltak olyan nagyon ügyetlenek, bár azért
pusztulniuk kell” – gondolta a király, és megsarkantyúzva paripáját, a
fenevadnak ugratott. Ezúttal a szörny hátának közepére
sújtott. Kardja süvítve csapott le, belemélyedt az acélba, és a kettévált
törzs máris a lábainál vonaglott. De mi ez? Két kisebb ikerszörny
ágaskodott föl előtte, közöttük pedig egy harmadik, kicsike ugrált – az
imént levágott fej testet és farkat növesztett, és szintén ott kapált
lábacskáival a homokban. – Egérkékre vagdaljam fel?! Szép
kis vadászat! mérgelődött a király, és az állatokra rontott. Vágta,
aprította őket, csapásai alatt egyre szaporodtak a fenevadak, aztán
egyszerre csak elszaladtak, egymáshoz ugrottak, nagyot villantak, és
megint egyetlen hatalmas, hasával a földre lapuló, ruganyos, reszkető hátú
fenevad állott előtte, ugyanolyan, mint az első. – Semmi
öröm nincs ebben a hülyeségben – bosszankodott a király. – Nyilván
ugyanolyan visszacsatolásos, mint amit az a hogyishívják, Pumpkington
épített. Ötlettelensége miatt saját kezűleg kegyeskedtem széttépni őt az
udvaron… No, mindegy, erre kibágyúval kell lőni… És
előguríttatott egy hatlövetű ágyút. Gyakorlottan célzott, meghúzta a
zsinórt, s a láthatatlan lövedék dörrenés nélkül, füst nélkül a szörnyeteg
felé repült, hogy darabokra szakítsa. De semmi sem történt; talán átrepült
rajta, de túl gyorsan ahhoz, hogy észrevehessék. A fenevad még jobban a
földre lapult, előrenyújtotta bal mancsát, és a vadászok meglepődve látták
hosszú, szőrös ujjait: fügét mutatott a királynak! –
Nagyobb kalibert adjatok! – kiáltott a király, úgy téve, mintha nem látná
a felségsértő csúfolódást. Hozták is már, húsz legény töltötte meg az
ágyút, a király célzott, lőtt – és ebben a pillanatban a fenevad nagyot
ugrott. Vérgőz a kardjával akart védekezni, de mire kirántotta, a bestia
már sehol sem volt; a vadászok később elmesélték, hogy alig hittek a
szemüknek: a fenevad a levegőben három részre szakadt, és villámgyorsan
átváltozott – homokszínű, ormótlan testéből egyszerre csak három
rendőregyenruhás személy lett, s ezek a személyek már röptükben szolgálati
tevékenységre készülődtek. Az első rendőr bilincset vett elő a zsebéből,
miközben lábával kormányozta magát, a második fél kézzel tollas csákóját
fogta, hogy le ne sodorja a repülés szele, szabad kezével pedig
letartóztatási parancsot húzott elő, a harmadik csak arra szolgált, hogy
az előbbi kettő kényelmesebben érjen földet: hasra vágódott előttük, mint
lökéscsillapító. Aztán rögtön felugrott, és leverte magáról a port, közben
az első a királyra csattintotta a bilincset, a második kiütötte az
álmélkodástól megbénult felség kezéből a kardot; és elindultak a
megbilincselt Vérgőzzel a sivatag felé, elölről húzva és hátulról lökdösve
az alig védekező uralkodót. A kíséret másodpercekig kővé dermedve állt,
aztán felordított, és utánuk vetette magát. A kiberlovak már utol is érték
a gyalogos menekülőket; már süvítve repültek ki hüvelyükből a kardok,
mikor a harmadik rendőr bekapcsolt valamit a hasán, összehúzódzkodott,
kezéből két fúvóka lett, lábai összetekeredtek, küllők villantak rajtuk,
hátán pedig, amely egy zöld, kétkerekű kordé bakjává alakult, ott ült a
másik két rendőr, és hosszú ostorral ütötte a kordé elé fogott királyt,
aki karjaival hadonászva, koronás fejét rémülten védve az
ostorcsapásoktól, eszeveszetten vágtázott; megint közeledni kezdtek az
üldözők, ekkor a rendőrök nyakon ragadták a királyt, és maguk közé
ültették, majd az egyik, gyorsabban, mint ki lehetne mondani, a fúvókák
közé ugrott, perdült-fordult, és zúgó, szivárványló légcsavarrá vált, s a
kordé, mintha szárnyakat kapott volna, felszökkent a homokról, hintázva a
levegőbe emelkedett, és egy perc múlva már alig látszott a pusztaság
felett. A király kísérete szétszóródott, nyomokat kerestek, kutyákkal
szimatoltattak, aztán tűzoltókocsikon előrobogott a rendőrség, és bőszen
locsolni kezdte a homokot, mivel a kémléggömbből küldött rejtjeles
üzenetben a távírász remegő keze hibát ejtett. Nyargalásztak a
rendőrosztagok a pusztaságban, minden bokrot, minden fűcsomót átkutattak,
megvizsgáltak, kézi röntgenkészülékkel átvilágítottak, számtalan gödröt
ástak, a homokmintákat elemzésre küldték, Kiberárót, a király lovát, maga
a főügyész rendelte kihallgatásra, estére egészen elsötétült az ég a
titkos kémléggömböktől, még ejtőernyős hadosztályt is dobtak le a
sivatagba porszívókkal, hogy szívják fel az egész homokot, és minden
rendőr külsejű személyt letartóztattak, ez azonban sok bajt okozott, mivel
a rendőrség egyik fele letartóztatta a másikat. Mire leszállt az éjszaka,
a rémült és fáradt vadászok siralmas hírekkel szivárogtak vissza a
városba, mert a legcsekélyebb nyomra sem sikerült rábukkanni, az uralkodót
mintha a föld nyelte volna el. Az éjszaka kellős közepén
fáklyafénynél felhozták a megbilincselt mérnököket a bináristomból a
főkancellár színe elé. Mennydörgő hangon förmedt rájuk: –
Titeket, akik végzetes kelepcét állítottatok ő királyi felségének, s kezet
mertetek emelni kegyelmes uralkodónkra, a nagy Vérgőz királyra, azonnali
hatállyal felnégyelnek, kerékbe törnek, felkoncolnak, majd különleges
porítógéppel szétszórnak a világ négy tája felé, örök emlékezetül és
elriasztásul a királygyilkosság aljas bűnére készülőknek, háromszor és
fellebbezés nélkül. Ámen. – Most rögtön? – kérdezte Trurl.
– Ugyanis egy követet várunk… – Ugyan miféle követet, te
hitvány cselszövő?! Ekkor kivágódott az ajtó, és az őrök keresztbe tett
alabárdjaikkal behátráltak a terembe, minthogy nem merték elállni az utat
maga a posta- és távírdaügyi miniszter előtt; a nagyúr pedig teljes
díszegyenruhában, rendjeleivel csilingelve, a kancellárhoz sietett, hasán
függő gyémántos tarisznyájából levelet vett elő, majd kijelentette: – Bár
én nem vagyok igazi, igazán a király küldött – és azzal porrá hullott
szét. A hüledező kancellár megismerte a király pecsétgyűrűjének lenyomatát
a vörös viaszban, feltörte a pecsétet, kivette a borítékból a levelet, és
azt olvasta benne, hogy a király kénytelen egyezkedni a mérnökökkel, akik
algoritmikus és matematikai módszerekkel foglyul ejtették, és most
feltételeket szabnak; a kancellár tehát hallgasson meg és fogadjon el
minden feltételt, ha kedves neki a király élete. Aláírás: „Vérgőz király
s. k., ismeretlen helyen levő barlangba vettetve, a három egyenruhás
személyben megtestesülő egyetlen álrendőri fenevad
hatalmában"… Nosza, mindenki harsányan kiabálni kezdett,
egymást túlordítva kérdezték, hogy melyek azok a feltételek, és mit
jelentsen mindez, Trurl azonban csak azt hajtogatta: – Először vegyék le a
bilincseinket, aztán majd tárgyalunk. A kovácsok térden
állva vették le a bilincseket, az udvari nép megint faggatózni kezdett,
ámde Trurl azt mondta: – Éhesek, szomjasak, mosdatlanok
vagyunk, illatos fürdőt kivánunk, virágszirom-törölközőt, citeraszót,
ünnepi vacsorát, közben balettelőadást, aztán majd
tárgyalunk! Reszkettek a dühtől a kegyetlen király
udvaroncai, de kénytelenek voltak engedelmeskedni. A két mérnök csak
hajnaltájban kegyeskedett visszatérni. Gyaloghintóban hozták őket a
lakájok, pompás köntösökben, frissen, illatosan érkeztek meg, leültek a
zöld asztalhoz, és sorolni kezdték a feltételeiket, de nem fejből, nehogy,
isten őrizz, valamit kifelejtsenek, hanem egy kis noteszból, amely egész
idő alatt rezidenciájukon lapult, a függöny mögé dugva. Ezeket olvasták
fel a kis noteszból:
1. Első osztályú űrhajó
bocsáttassék rendelkezésünkre, hogy
hazautazhassunk. 2. Fent említett különféle
apróságokkal bélelendő ki, úgymint: négy lat briliánssal, negyven lat
színarannyal, nyolcszor ennyi platinával, palládiummal és más egyéb
kincsekkel, továbbá azon emléktárgyakkal, melyeket alulírottak a királyi
palotából kiválasztani kegyeskednek. 3. Amíg a fent
említett hajó nem áll az utolsó csavarig útra készen, megrakva és
feltankolva, perzsaszőnyeggel a lépcsőjén, búcsúztató zenekarral,
bársonypárnán rendjelekkel, díszlövéssel, gyermekkórussal, filharmonikus
zenekarral és általános lelkesedéssel együtt, addig a királyt nem látja
viszont senki. 4. Hálaadó írás szerkesztessék vert
arany lemezen, gyöngyházzal kirakva, Őnagyságaiknak, a Kegyes és
Méltóságos Trurl és Klapanciusz Mérnök Uraknak címezve, ezen írásban az
egész história töviről hegyire leírassék, főkancellári és királyi
pecséttel igazoltassék, aláírásokkal hitelesíttessék, és tartó gyanánt
ágyúcsőbe helyeztessék, amelyet a szolgák segítsége nélkül maga Gyilkonc
szertartásmester köteles saját vállán a hajóra cipelni, aki a Kegyelmes
Mérnök Urakat a bolygóra csalta, azt hivén, hogy ily módon csúfos halálra
ítéli őket. 5. Ugyanezen fent nevezett méltóság
köteles a továbbiakban elkísérni a Két Mérnököt a hazafelé vezető úton,
biztosítván Nagyságos Személyük sérthetetlenségét, mindennemű üldözés
mellőzését stb. A hajón állandó tartózkodási helye egy háromszor háromszor
négy láb méretű ketrec legyen, amely etetőablakocskával van ellátva és
fűrészporral felhintve; a fűrészpor pedig ugyanaz legyen, amelyet a
Nagyságos Mérnök Urak igényelni kegyeskedtek a király szeszélyeinek
betöltése végett, s amelyet később titkos léggömbbel a rendőri levéltárba
továbbítottak. 6. Szabadon bocsátása után a király
nem köteles személyesen bocsánatot kérni fent nevezett Mérnök
Őnagyságaiktól, mivel egy ilyen egyén bocsánatkérésére, egyáltalán nincs
szükségük. Dátum és aláírások: Trurl és Klapanciusz a
Feltételszabó Mérnökök nevében, továbbá a Főkancellár, a
Főszertartásmester és a Földi-Vízi-Léggömbös Titkosrendőrség Főzsaruja a
Feltételek Elfogadói nevében.
Kékültek-zöldültek az
udvari méltóságok, de mit volt mit tenni, mindent aláírtak. Aztán sietve
elkészítik a rakétát, a mérnökök pedig ki-kisétálnak a repülőtérre, egy
kis reggeli utáni ellenőrzésre, és semmi sem jó nekik: az anyag hitvány, a
szerelők szórakozottak, a szalonban ötcsatornás hangulatlámpa legyen,
láncos lobogóval és csicseri pacsirtával; hogy miféle pacsirta az? nos, ha
nem tudják, az ő bajuk; a király nyilván már türelmetlenkedik kies
barlangjában, és ha majd visszatér, bízvást ellátja a baját mindenkinek,
aki szabadulását késleltette. Elsötétülő szemekkel hallgatják ezt a
célozgatást az űrhajó körül sürgölődők, idegesen hajszolják egymást,
reszkető kézzel buzgólkodnak. Végre elkészül a rakéta; most a hordárokon a
sor, egymás után hozzák a kincses zsákokat, az aranyat szállítószalagon
öntik a tartályokba, persze mindez a legnagyobb titokban folyik, egész
rendőrhadak szimatolják körül a készülődést. Trurl és Klapanciusz a
markába nevet, és azoknak, akik félve ugyan, de kíváncsian meghallgatják
őket, szívélyesen el is magyarázzák, hogyan történt mindez, hogyan
vetették el első, tökéletlen ötletüket, és miként építettek fenevadat új
módon. Nem tudták, hová és hogyan helyezzék a vezérlő egységet, vagyis az
agyát, és mivel nem találtak neki elég biztos helyet, egyszerűen az
egészet agyból építették, hogy egyformán tudjon gondolkodni a lábával, a
farkával, vagy csupa bölcsességfog pofájával. Mindez azonban csak a
bevezetés volt. A tulajdonképpeni feladat két részből állott,
pszichológiai és algoritmikus részből. Először meg kellett állapítani, mi
döbbenti meg a királyt; erre volt jó a fenevadból transzmutáció útján
képződött rendőrcsoport, szabályszerű letartóztatási parancsot felmutató
rendőrökkel ugyanis az egész világmindenségben senki sem képes
szembeszállni. Ennyit a pszichológiáról; csak azt fűzték még hozzá, hogy a
postaügyi minisztert is lélektani okokból vetették be, hiszen alacsonyabb
rangú hivatalnokot esetleg nem engednek be az őrök, s így a levél nem jut
el a címzetthez, ami bizony a mérnökök fejébe került volna. A követi
tisztet betöltő műminiszternek a levélen kívül némi készpénz is volt a
tarsolyában, arra az esetre, ha az alabárdosokat meg kell vesztegetni;
egyszóval mindenre gondoltak. Ami pedig az algoritmust illeti, mindössze
olyan fenevadcsoportot kellett találni, amelynek reguláris és zárt
alcsoportja éppen a rendőrség. A fenevad algoritmusa előirányozta az
egymást követő transzformációkat. Vegytintával írták be az algoritmust az
üvegcsengős függönybe, azután a fenevadi-rendőri önszervezés már megtette
a magáét. Jegyezzük meg mindjárt, hogy a két mérnök később cikket
publikált egy tudományos folyóiratban a következő címmel: „A mono- és
policáj általános fenevadisztikai elméletének matematikai kifejtése, avagy
Éta-méta-béta rekurzív funkciók a rendőri erők postai és fenevaderőkké
való transzformációjának különleges esetében, üvegcsengők kiváltotta
kompenzációs mezőben, két-három-négy-m-n kerekű, zöldre lakkozott,
topológiai petróleumlámpával ellátott kordé, valamint figyelemelterelés
végett rózsaszínűre festett ricinusolajjal működő diagonális mátrix
használata mellett.” Az udvaroncok, kancellárok, tisztek és teljesen
tönkretett rendőrök közül természetesen senki sem értett egy árva szót sem
mindebből, de hát baj az? Nem tudni, vajon Vérgőz király alattvalóiban a
csodálat vagy a gyűlölet élt-e nagyobb mértékben a két mérnök
iránt. Már minden készen áll az induláshoz. Trurl egy
zsákkal járkál a palotában, és a szerződéshez híven újabb meg újabb
csecsebecsét akaszt le a falról, elégedetten megnézi és elcsomagolja.
Végül a hintó kiviszi a repülőtérre, ott már várakozik az ujjongó tömeg és
a gyermekkórus, népviseletbe öltözött kislányok virágcsokrokat nyújtanak
át, a méltóságok papírlapról hálálkodó és búcsúbeszédeket olvasnak fel, a
zenekar játszik, a gyengébbek elájulnak, majd végre néma csend áll be.
Ekkor Klapanciusz kivesz egy fogat a szájából, valamit meg mozdít benne,
és lám: nem közönséges fog az, hanem adó-vevő. Amint megnyomta, homokfelhő
tűnik fel a horizonton; nő, növekszik, porcsíkot húz maga után, egyre
gyorsabban közeleg, majd lezuttyan a hajó és a tömeg közötti üres térség
közepére, megrázza magát, hogy csak úgy repül róla a homok, és mindenki
döbbenten látja, hogy a fenevad az! Félelmetes egy dög, szeme napként
vakít. Kígyózó farkával oldalát csapkodja, a röpködő szikrák kerek
lyukakat égetnek a méltóságok műszálas díszegyenruhájába. –
Engedd ki a királyt! – parancsolja Klapanciusz, mire a fenevad így szól
teljesen emberi hangon: – Eszem ágában sincs. Most majd én
tárgyalok velük… – Micsoda? Megőrültél?! Te nekünk
engedelmeskedsz a mátrixod szerint! – kiabálja idegesen Klapanciusz,
általános megrökönyödés közepette. – Aztán miért? Fütyülök
a mátrixotokra. Én negációs-dafkológ szuperfenevad vagyok! Vezérelje a
mérnök úr a nagynénikéjét! Akárhogyan kiabál is, nem vagyok én lineáris,
elvem visszacsatoló, ugatásom csaholó, számrendszerem kettes, én vagyok a
tettes, ha térdre nem borultok, mindannyian szorultok! –
Majd én adok neked borulást! – hörög Klapanciusz, Trurl pedig megkérdezi a
fenevadat: – Elmondanád, hogy tulajdonképpen mit akarsz?
Azzal Klapanciusz háta mögé bújik, és ő is kiveszi egy fogát, de úgy, hogy
a fenevad ne lássa. – Először is feleségül akarom
venni… De senki sem tudta meg, kit akar a fenevad
feleségül venni, mert Trurl megnyomta a fogat, és
felkiáltott: – Lencse, borsó, tarkabab, tűnj el, ronda
fenevad! A mágneses-dinamikus-fenevadikus tér, amely a
szörnyeteg atomjait összetartotta, e szavakra egy szempillantás alatt
megszűnt, a szegény fenevad pedig fülét-farkát lobogtatta, a csontjait
ropogtatta, üvöltött és ordított, gyorsan hátat fordított, de ez sem
segített rajta – izzóvas-szagú, forró légörvény támadt, és a fenevad porrá
omlott, mint a kiszáradt homokvár… Csak egy kis homokdomb maradt belőle, s
azon ott állt a király, teljes épségben, bár nagyon savanyú képpel,
szurtosan és mérgesen, hogy így pórul járt. – Fejébe szállt
a dicsőség – jegyezte meg Trurl, és a jelenlevők nem tudták pontosan, hogy
kire érti: a királyra-e vagy a fenevadra, amely fel akart lázadni alkotói
ellen, de azok természetesen ezt a sötét lehetőséget is számításba vették
az algoritmusban. – Most pedig – búcsúzkodott Trurl – a
szertartásmester úr beszáll a ketrecébe, mi pedig az űrhajónkba…
|