TRURL ÉS KLAPANCIUSZ HÉT UTAZÁSA
ELSŐ UTAZÁS avagy Gargancián csapdája
Amikor a kozmosz még nem volt úgy
elkanászodva, mint manapság, hanem minden csillag szép rendben sorakozott,
úgyhogy könnyen meg lehetett őket számlálni balról jobbra vagy felülről
lefelé, azonkívül külön csoportosultak a nagyobbak és kékebbek, a
kisebbeket és sárgásakat pedig, mint másodosztályú égitesteket, a sarkokba
taszigálták, amikor a térben még nyoma sem volt semmiféle pornak, felhőnek
és ködszemétnek, ezekben a régi jó időkben az a szokás uralkodott, hogy a
mérnökök, akik megkapták a Perpétuális Omnipotencia Oklevelét a külön
dicsérettel együtt, utazni indultak, hogy jó tanácsot és segítséget
vigyenek a távoli népeknek. Történt tehát, hogy e hagyományhoz híven
elindult Trurl és Klapanciusz, akiknek számára olyan egyszerű dolog volt
csillagokat gyújtani vagy kioltani, mint másoknak diót törni. Midőn már
olyan óriási út volt mögöttük, hogy szinte el is feledték a honi eget,
megpillantottak maguk előtt egy bolygót, se kicsit, se nagyot, csak
amolyan közepes formát, egyetlenegy kontinenssel. Közepén vörös vonal
húzódott végig, s mindaz, ami a vonal egyik oldalán terült el, sárga volt,
ami pedig a túlsó oldalán, az rózsaszínű. Látták ebből, hogy két szomszéd
állam van előttük, és elhatározták, hogy leszállnak. Előbb azonban
megtanácskozták a helyzetet. – Ha itt két állam van –
mondotta Trurl –, úgy lesz igazságos, ha te az egyikbe mész, én pedig a
másikba. Így senki sem jár rosszul. – Jól van – felelte
Klapanciusz –, de mi lesz, ha fegyvereket követelnek tőlünk? Ez is
előfordul. – Bizony követelhetnek, még csodafegyvert is –
bólintott Trurl. – Határozzuk el, hogy szilárdan
megtagadjuk. – És ha erőszakoskodnak? – vetette fel
Klapanciusz. – Ilyesmi is előadódik. – No, nézzük csak –
jegyezte meg Trurl, és bekapcsolta a rádiót. Pattogó katonazene hangzott
fel. – Van egy ötletem – szólt Klapanciusz, kikapcsolva a
rádiót. – Alkalmazzuk Gargancián receptjét. Mit szólsz
hozzá? – Ó, a Gargancián-recept – kiáltott fel Trurl. –
Sohasem hallottam, hogy valaki alkalmazta volna. De miért ne lehetnénk mi
az elsők? – Mindketten készen állunk majd az alkalmazására
magyarázta Klapanciusz –, de feltétlenül egyszerre kell ~ csinálnunk,
különben nagy bajok lesznek. – Ó, ez egyszerű – mondta
Trurl. Aranydobozkát vett elő, és kinyitotta. Bársonypárnán két fehér
golyócska feküdt benne. – Vedd magadhoz az egyiket, nálam
marad a másik folytatta. – Minden este megnézed a golyócskát; ha
megpirosodik, az azt jelenti, hogy alkalmaztam a receptet. Akkor te is így
teszel. – Helyes – hagyta rá Klapanciusz, eltette a
golyócskát, majd leszálltak, megölelték egymást, és elindultak, ki-ki az
ellenkező irányba. Abban az országban, ahová Trurl került,
Fukari király uralkodott. Ízig-vérig militarista volt, azonkívül igazán
kozmikus méretekben fukar. Hogy az államkincstárat ne terhelje, minden
büntetést eltörölt, a halálbüntetés kivételével. Kedvenc foglalatossága
volt a fölösleges hivatalok megszüntetése. Amióta még a hóhéri hivatalt is
megszüntette, minden halálraítéltnek saját kezűleg kellett lenyakaznia
magát, vagy a király kivételes kegye esetében valamelyik rokonát hívhatta
segítségül. A művészetek közül csak azokat támogatta amelyek semmibe sem
kerülnek, úgymimt a szavalókórust, a sakkjátékot és a katonai talajtornát.
A hadművészetet általában igen nagyra becsülte, mivel a megnyert háború
busásan jövedelmez; másrészről viszont a háborúra csak békeidőben lehet
kellően felkészülni, ezért a király támogatta ugyan, de csak mértékkel.
Fukari legnagyobb reformja a hazaárulás államosítása volt. A szomszéd
ország kémeket küldött a nyakára; az uralkodó ezért létrehozta a Királyi
Főáruló hivatalát, aki a hozzá beosztott tisztviselők közvetítésével jó
pénzért államtitkokat adott el az ellenséges ügynököknek; igaz, hogy az
ügynökök inkább csak az elavult titkokát vásárolták, mert azok olcsóbbak
voltak, és náluk is szűk volt a kémkedési keret. Fukari
alattvalói kora hajnalban keltek, szerényen viselkedtek, és későn tértek
nyugovóra, mert sokat dolgoztak. Vesszőfonadékot készítettek sáncnak,
azonkívül fegyvert és feljelentéseket gyártottak. Hogy a túl sok
feljelentés szét ne zilálja az államot – pár száz évvel ezelőtt ugyanis
már volt egy ilyen válság, Ezerszemű Ébertalan idejében –, úgy döntöttek:
aki túl sok feljelentést ad be, azzal külön fényűzési adót fizettetnek, s
így ésszerű színvonalon tartották a termelést. Trurl eljutott Fukari
király udvarába, felajánlotta szolgálatait, a király pedig, mint sejteni
lehetett, nyomban szörnyű harci eszközöket követelt tőle. Trurl háromnapi
gondolkodási időt kért, beköltözött a számára kijelölt szerény lakásba, és
megnézte a golyócskát az aranydobozban. Fehér volt, de amint nézte, lassan
pirosodni kezdett. – Ahá – mondta magában –, jön a Gargancián-módszer! –
és elővette a titkos jegyzeteket. Klapanciusz ezenközben a
másik országba került, amelynek ura a hatalmas Pazari király volt. Itt
minden egészen másként festett, mint Fukariában. Ez az uralkodó is
rajongott a hadjáratokért, ő is buzgón fegyverkezett, de fényűző módon,
mivel hallatlanul nagyvonalú mecénás volt, és művészetrajongása párját
ritkította. Imádta az egyenruhákat, vállrojtokat, lampaszokat,
csengettyűket, érmeket, szalagokat és csatahajókat. Nagyon érzékeny lélek
volt: valahányszor új csatahajót bocsátottak vízre, egész testében
reszketett az izgalomtól. Bőkezűen támogatta a csataképfestőket; hazafias
szempontoktól vezérelve a megölt ellenségek száma szerint fizetett nekik,
úgyhogy a monumentális körképeken, amelyekből rengeteg volt az országban,
egész hegyeket alkottak az ellenséges hullák. A mindennapi életben a
király az abszolutizmust felvilágosultsággal, a szigort nagylelkűséggel
párosította. Trónra lépésének minden évfordulóján reformokat vezetett be.
Egyszer felvirágoztatott minden nyaktilót, máskor megkenette őket, hogy ne
csikorogjanak, megint máskor bearanyoztatta a hóhérbárdokat, nem
feledkezve meg arról sem, hogy humanitárius szempontokból megélesíttesse
őket. Nagyvonalú volt, ám egyszersmind a gazdaságos megoldások híve, ezért
külön rendelettel szabványosított minden bitót, karót, pellengért, kalodát
és bilincset. A törvénysértők kivégzése, amelyre egyébként csak ritkán
került sor, pompás ünnepségszámba ment, díszfelvonulással, lelki vigasszal
és kenettel, lampaszos és pomponos díszegyenruhákkal. Volt ennek a
felvilágosult uralkodónak egy elmélete, amelyet meg is valósított: az
egyetemes boldogság elmélete. Ismeretes ugyanis, hogy az ember nem azért
nevet, mert vidám, hanem azért vidám, mert nevet. Ha mindenki azt mondja,
hogy remekül mennek a dolgok, mindjárt megjavul a hangulat. Pazari
alattvalói ezért, természetesen saját javuk érdekében, kötelesek voltak
fennhangon mondogatni, hogy rendkívül jó dolguk van, és a régi, homályos
„Jó napot!” üdvözlő formulát a király az előnyösebb „Dejó minden!”
köszöntéssel helyettesítette, engedélyezve azonban, hogy a tizennégy éven
aluli gyermekek egyszerűen csák annyit mondjanak: „Hűha!”, az öregek
pedig: „Jajdejó!” Pazari király mindig örvendezve látta,
hogyan duzzad a jókedv a népben, valahányszor csatahajó formájú hintójában
végighajtatott az utcákon. Elgyönyörködött az éljenző tömegben, kegyesen
kiintegetett uralkodói kezével, s az emberek teli torokból kiabálták:
„Hűha!”, „Jajdejó!” és: „Ezmárdöfi!” Egyébként demokratikús hajlandóságú
volt. Roppantul szeretett amúgy katonásan elkvaterkázni öreg
hadastyánokkal, mohón itta a háborús történeteket, és megesett, hogy
amikor kihallgatáson fogadott valami külbolygói méltóságot, egyszerre csak
térden sújtotta buzogányával, és felordított: „Hurrá, győzünk!”, vagy
„Lékeld meg azt a csatahajót!, esetleg: „Záporozzanak csak a golyók!”
Semmiért sem rajongott ugyanis annyira, mint a férfias bátorságért, a
marcona, halált megvető hősiességért. Imádta a hamuban sült pogácsát
puskaporraI meg pálinkával, a komiszkenyeret, kartácsot és mordályt.
Amikor rosszkedvű volt, felvonultatta maga előtt az ezredeket, amelyek
kedvenc katonadalait énekelték: „Ragyog minden csavarunk, ~ háborúzni
akarunk”, „Utolsó csepp olajamig”, „Ha majd ellepi a rozsda fáradt
testemet”, vagy a régi dragonyos dalt: „Öreg srófnak nincs muterja.” És
elrendelte, hogy ha majd meghal, a régi gárda énekelje el a sírja fölött
kedvenc nótáját, amelyik úgy kezdődik: „Ha majd eljössz, rózsám, halotti
toromra, Ejts egy könnyet kihűlt kondenzátoromra”.
Klapanciusz nem jutott el rögtön a nagy uralkodó udvarába. Az első
faluban, ahová betért, több házba is bekopogtatott, de senki sem nyitott
ajtót. Végre megpillantott a teljesen kihalt utcán egy kisgyereket. A
lurkó feléje tartott, és vékony hangocskáján
megszólította: – Meg tetszik venni? Ojcón
adom. – Talán megveszem, de mit? – kérdezte csodálkozva
Klapanciusz. – Ájjamtitkockát – felelte a gyermek, s
ingecskéjét föllebbentve, megmutatta egy mozgósítási terv csücskét.
Klapanciusz még jobban elámult, és így
szólt. – Nem, fiacskám, erre nincs szükségem. Nem tudod,
hol lakik a bíró? – Minek a bácinak a bíjó? – kérdezte a
gyermek, aki selypített. – Beszélni szeretnék
vele. – Személyesen? –
Személyesen. – Akkoj a báci ügynököt kejesz? Tesszék
felfogadni apukámat. Megbízható és nem djága. – Hát vigyél
apukádhoz – hagyta rá Klapanciusz, látván, hogy mást úgysem ér el ezzel a
beszélgetéssel. A gyerek elvezette az egyik házba, odabenn, noha világos
nappal volt, lámpafénynél üldögélt a család – a nagyapó pipázott, a
nagyanyó harisnyát kötött, gyermekeik és unokáik ezzel-azzal
szorgoskodtak, ahogy az már családi körben szokás. Klapanciuszt
megpillantva valamennyien felugrottak, és rávetették magukat; a kötőtű
bilincsnek bizonyult, a lámpa mikrofonnak, a nagyanyó a helybéli
rendőrfőnöknek. „Úgy látszik, félreértés áldozata lettem”
– gondolta Klapanciusz, mikor némi ütlegelés után tömlöcbe vetették.
Türelmesen várt egész éjszaka, mivel úgysem tehetett mást. A hajnal
ezüstösre festette a pókhálót a kőfalakon, meg az egykori foglyok rozsdás
maradványait. Egy idő múlva kihallgatásra vitték. Kiderült, hogy a falu, a
házak, a gyerek mind csalétek: így csalják lépre az ellenséges ügynököket.
Bírósági tárgyalás Klapanciuszt nem fenyegette, az eljárási mód ugyanis
rövid volt. Az ügynök-apukával való kapcsolatfelvétel kísérletéért
harmadosztályú lenyakaztatás járt, mivel a helyi hatóságok az ellenséges
kémek megvesztegetésére szolgáló az évi keretet már kimerítették,
Klapanciusz pedig az ismételt rábeszélés ellenére semmiféle államtitkot
nem akart megvásárolni; rovására írták továbbá azt is, hogy nem volt nála
komolyabb összegű készpénz. Egyre csak a magáét hajtogatta, a kihallgató
rendőrtiszt azonban nem hitt neki, egyébként a fogoly szabadon bocsátása
nem is tartozott a hatáskörébe. Végül mégis úgy döntöttek, hogy magasabb
fórum elé viszik az ügyet; addig is mindenesetre kínvallatásnak vetették
alá Klapanciuszt, nem mintha igazán szükségesnek látták volna, inkább csak
lelkiismeretességből. Egy hét múlva ügye kedvezően intéződött: gúzsba
kötve felküldték a fővárosba, ott pedig, minekutána kioktatták az udvari
etikett szabályairól, az a megtiszteltetés érte, hogy a király személyesen
fogadta kihallgatáson. Még trombitát is kapott, az volt ugyanis a szokás,
hogy minden állampolgár a hivatalos helyeken trombitaszóval jelzi
érkezését és lelépését, és az egész nép olyan fegyelmezett volt, hogy
például a napkelte trombitaszó nélkül egyáltalán nem számított
érvényesnek. Pazari természetesen új fegyvereket követelt.
Klapanciusz megígérte, hogy teljesíti a király kívánságát, sőt
biztosította, hogy ötlete alapvető fordulatot jelent a hadművészetben.
Mert – kérdezte először is – vajon melyik hadsereg legyőzhetetlen? Az
amelyikniek a legjobb parancsnokai és a legfegyelmezettebb katonái vannak.
A vezér párancsol, a katona engedelmeskedik; ezért az előbbinek bölcsnek
kell lennie, az utóbbinak pedig fegyelmezettnek. Ámde a bölcsességnek, még
ha katonáról van is szó, megvannak a természetes határai. Azonkívül a
lángeszű hadvezér is találhat egyenrangú ellenfélre. El is eshet a
harcmezőn, árván hagyva csapatát, vagy csinálhat még rosszabbat is:
például ha hivatásából kifolyólag túlságosan belejön a gondolkodásba,
elkezdhet a hatalomról is töprengeni, Nem veszélyes-e a harcban
rozsdásodott vezérkari tisztek kis csoportja, akiknek a nagy hadi
gondolkodásbán úgy felizzik az agyuk, hogy hovatovább a trónra támad
kedvük? Nem okozta-e már sok király bukását? Napnál világosabb tehát, hogy
a hadvezér csak szükséges rossz; a cél az, hogy ne legyen rá szükség. No
de menjünk tovább. A hadsereg akkor fegyelmezett, ha pontosan végrehajtja
a parancsokat. Az eszményi szabályzat ezer keblet és gondolatot egy
kebellé, gondolattá és akarattá ötvöz. Erre való az egész katonai
fegyelem, a sorakozók, felvonulások és hadgyakorlatok. Mindamellett
elérhetetlen célnak látszik az olyan hadsereg, amely a szó szoros
értelmében egy szív, egy lélek, amely maga alkotja és maga hajtja is végre
hadászati terveit. De vajon kinél tapasztalható ilyen eszményi helyzet?
Csakis az egyénnél; hiszen senki másnak nem engedelmeskedünk olyan
szívesen, mint önmagunknak, és senki szívesebben nem teljesíti a
parancsokat, mint az, aki önmagának parancsolhat. Azonkívül az egyén nem
képes szétszóródni, megtagadni magának az engedelmességet, vagy netán
zendülést szítani önmaga ellen. A feladat tehát világos: azt a készséges
engedelmességet, azt az önmaga iránti szeretetet, amelyet az egyénnél
tapasztalunk, tegyük sokezres csapatok tulajdonságává! De hogyan? Idáig
érve magyarázatában, Klapanciusz ismertetni kezdte a csupa fül király
előtt Gargancián mester éppoly egyszerű, mint amilyen zseniális
eszméit. Minden újoncnak – magyarázta – villásdugót
szerelnék mellére, konnektort a hátára. „Csatlakozz!” vezényszóra a
villásdugókat bekapcsolják a konnektorokba, és ott, ahol áz imént még egy
civil banda nyüzsgött, egy pillanat alatt megjelenik a tökéletes hadsereg.
Mikor a külön-külön elmék, amelyek addig holmi civil ostobaságokkal
foglalkoztak, a szó szoros értelmében egyetlen katonalélekké olvadnak
össze, nem csupán automatikusan megvalósul a fegyelem, ami abban nyilvánul
meg, hogy az egész hadsereg mindig ugyanazt csinálja, mivel egyetlen lélek
él a milliónyi testben, hanem egyszersmind a bölcsesség is megjelenik. Ez
a böicsesség pedig egyenesen arányos a létszámmal. A szakasznak őrmesteri
lelke van, a század olyan okos, mint egy százados, a zászlóalj már
okleveles ezredesnek felel meg, a hadosztály pedig, még ha tartalékos is,
felér valamennyi stratégával együttvéve. Ily módon, a létszámot növelve,
megdöbbentően zseniális csapatokhoz lehet jutni. A kiadott parancsokat
okvetlenül végrehajtják, hiszen ki ne hallgatna önmagára? Vége az egyének
rakoncátlankodásának és kilengéseinek, a hadisiker nem függ többé a
vezérek tehetségének véletlenjétől, sem kölcsönös irigykedésüktől,
versengésüktől, viszályaiktól; az összekapcsolt csapatot szétkapcsolni már
nem szabad, mert abból csak zűrzavar támadna. – Hadsereg vezérek nélkül,
mert önmagának a vezére: íme, az én eszmém! – fejezte be Klapanciusz a
szónoklatát, amely nagy hatást tett a királyra. – Menj a
szállásodra – szólt az uralkodó –, megtanácskozom a dolgot a
vezérkarommal… – Ó, azt ne tedd, felséges királyom –
kiáltott fel Klapanciusz, ravaszul zavart színlelve. – Éppen így tett
egykor Rettegi császár, és vezérkarának tisztjei, zsíros állásuk
védelmében, elvetették a tervet. Aztán Rettegi szomszédja, Merész Győző
király megreformált hadseregével rátámadt a császár birodalmára, és
ronggyá verte a császári csapatokat, noha nyolcszoros túlerőben
voltak! E szavak után a számára kijelölt szállásra ment,
és megnézte a golyócskát: vörös volt, mint a cékla. Látta tehát, hogy
Trurl is hasonlóképpen jár el Fukari királynál. Az uralkodó hamarosan
megbízta, hogy alakítson át egy gyalogsági szakaszt; a kis csapat egy
lélekké forrt, felkiáltott: „Üsd, vágd, nem apád!”, és egy dombról
lerohanva miszlikbe aprított három állig felfegyverzett királyi
vértesszázadot, élükön a Vezérkari Akadémia hat előadójával. Szomorú napok
köszöntöttek a marsallokra, tábornokokra és tengernagyokra, mert a király
mindannyiukat nyugdíjba küldte, és teljesen meggyőződve a korszakalkotó
találmány előnyeiről, megparancsolta Klapanciusznak, hogy szerelje át az
egész hadsereget. A villamosalkatrész-gyárak éjjel-nappal
vagonszámra ontották a villásdugókat. Minden laktanyában mindenkit szépen
átszereltek. Kapanciusz helyőrségről helyőrségre járt felügyelni, és sok
csengő érdemrendet kapott a királytól; Trurl, aki hasonlóképpen
szorgoskodott Fukari birodalmában, királya közismert takarékossága miatt
kénytelen volt beérni a Címzetes Főhazaáruló örökös tisztségével. Mindkét
ország buzgón készült a háborúra. Lázas mozgósítás folyt, serényen
készítették a hagyományos és atomfegyvereket, hajnaltól napestig
fényesítették az ágyúkat és atomokat, hogy a szabályzatnak megfelelően
ragyogjanak. A két mérnök, mivel tulajdonképpen már semmi dolguk nem volt,
titkon csomagolni kezdett, hogy ha majd eljön az ideje, találkozzanak a
megbeszélt helyen, az erdőben hagyott űrhajójuk mellett.
Ezenközben különös dolgok történtek a laktanyákban, főként a gyalogságnál.
A csapatoknak már nem volt szükségük alaki kiképzésre, névsorolvasás sem
kellett, hogy megtudják a létszámot, hiszen a jobb és bal lábát sem
téveszti össze senki, akinek mindkettő megvan, és nem kell számolni ahhoz,
hogy valaki megállapítsa magáról, hogy egy fő. Öröm volt nézni, hogyan
menetelnek az új alakulatok, hogyan csinálják a vigyázzt és a balra átot;
gyakorlat után pedig a század beszélgetni kezdett a többivel, és a
laktanya nyitott ablakain át kacskaringós viták röpködtek a koherens
igazság fogalmáról, az analitikus és szintetikus a priori ítéletekről vagy
a létről mint olyanról, mivel a csapat közös esze már ilyen magas szintet
ért el. A filozófia alapjait is kidolgozták, míg végül egy bizonyos
utászzászlóalj elérkezett a teljes szolipszizmushoz, és kijelentette, hogy
rajta kívül semmi sem létezik valóságosan. Mivel ebből az derült ki, hogy
király sincs, meg ellenség sincs, ezt a zászlóaljat diszkréten szét
kellett kapcsolni, és részeit hozzácsatolni az ismeretelméleti realizmus
álláspontján álló alakulatokhoz. Ugyanebben áz időben Fukari király
országában a hatodik deszanthadosztály a partraszállási gyakorlatokról
áttért a misztikus gyakorlatokra, és elmélkedésbe merülve csaknem a
patakba fulladt. Nem lehet pontosan tudni, hogy történt, elég az hozzá,
hogy éppen ekkor üzentek hadat, és az ezredek nagy fegyvercsörgés
közepette mindkét irányból lassan megindultak az országhatár
felé. Gargancián mester törvénye könyörtelen
szabályszerűséggel érvényesült. Amikor két alakulat összekapcsolódott,
esztétikai fogékonyságuk is arányosan megnőtt, és tetőpontjára hágott a
megerősített hadosztály szintjén, ezért ezek a csapattestek minduntalan
letértek az útról, és elszaladtak egy szép lepke után, s amikor az
Ébertalanról elnevezett gépesített hadtest az ellenséges erőd alá ért,
amelyet meg kellett ostromolnia, az éjszaka folyamán kidolgozott támadási
terv az erődítményről készült művészi festménynek bizonyult, ráadásul
absztrakt stílusban festették, ami teljesen ellentétes a katonai
hagyományokkal. A tüzérségi hadtestek javarészt a legnehezebb filozófiai
problémákkal foglalkoztak; a lángeszű személyekre jellemző szórakozottság
folytán ezek a nagy kötelékek hol elhagyták valahol fegyverzetüket és
nehéz felszerelésüket, hol meg tökéletesen elfeledkeztek arról, hogy
háborúba mennek. Ami pedig a hadsereg egészét illeti, lelküket számos
komplexus gyötörte, mint a sokrétű és bonyolult személyiségeket általában.
Mindegyikhez külön gépesített pszichoanalitikus brigádot kellett
beosztani, amely menet közben látta el a szükséges
kezelést. Az üstdobok szüntelen pufogása közben a két
hadsereg lassan elfoglalta kiindulóállásait. Hat rohamgyalogsági ezred,
összekapcsolva egy mozsaras brigáddal és tartalékos zászlóaljjal, miután
még egy kivégzőszakaszt is csatoltak hozzájuk, szonettet szerzett „A lét
titkai” címmel, mégpedig éjszakai menetelés közben. Mindkét hadviselő
félnél bizonyos zavar támadt; a nyolcvanadik dragonyos hadtest azt
kiabálta, hogy feltétlenül pontosan meg kell állapítani az „ellenség”
fogalmának definícióját, amely szerintük egyelőre tele van logikai
ellentmondásokkal, sőt hovatovább értelmetlennek
nevezhető. Az ejtőernyős egységek algoritmizálni
igyekeztek a környékbeli falvakat. Az előőrsök már összetalálkoztak, ezért
a két király szárnysegédeket és futárokat küldött ki, hogy rendet
teremtsenek a csapatoknál. De mindegyik, alighogy lóhalálában megérkezett
egy hadtesthez, hogy felderítse a zűrzavar okát, egy szempillantás alatt
átadta lelkét a hadtest lelkének; így a királyok szárnysegéd nélkül
maradtak. A tudat iszonyú csapdának bizonyult, amelybe könnyű bemenni, de
kijönni belőle lehetetlen. Fukari szeme láttára történt, hogy unokaöccse,
Vasököl nagyherceg, buzdítani akarván a csapatokat, az arcvonalhoz rohant,
de mihelyt hozzájuk kapcsolta magát, lelke rögtön beléjük olvadt, és ő már
sehol sem volt. Látva, hogy baj van, bár nem tudva, hogy
miért, Pazari intett tizenkét udvari trombitásának. Intett a parancsnoki
dombon álló Fukari is. A trombitások szájukhoz emelték hangszerüket, és
riadót fújtak, mindkét odalon jelt adva a csatára. Ekkor mindegyik
hadsereg végleg, teljes egészében összekapcsalódott. A villásdugók
félelmetes csattanása egy pillanatra betöltötte a leendő csatateret, s
aztán az ezernyi tarackos és ágyús, irányzó és töltő, gárdista és vértes,
utász, csendőr és rohamosztagos helyett két gigászi lélek jött létre,
amelyek millió szemmel néztek egymásra a nagy síkságon át a fehér felhők
alatt, és tökéletes csend uralkodott a csatamezőn. Mindkét oldalon
eljutottak ugyanis a híres, nevezetes tudattetőzésig, amelyet a nagy
Gargancián matematikai pontossággal előre látott. Bizonyos határon felül
ugyanis a katonaság mint lokális állapot civilséggé változik át, mégpedig
azért, mert a kozmosz, mint olyan, tökéletesen civil, a két hadsereg lelke
pedig már kozmikus méreteket öltött! Így hát, noha kívül
csillogott-villogott az acél, fénylettek a páncélok, ágyúk és éles kardok,
belül a derűs megértés, mindent átölelő szeretet és tökéletes értelem
kettős óceánja hullámzott végig a két seregen. A dombokon állva és a
napfényben csillogva, a szüntelen dobpergés közepette a két hadsereg
egymásra mosolygott. Trurl és Klapanciusz éppen űrhajójukba szálltak,
mikor megtörtént, amire törekedtek: a két király szégyentől és dühtől
elsötétült szeme előtt a két hadsereg megköszörülte a torkát, kézen fogta
egymást, és sétálni ment, hogy virágokat szedjen a mosolygó felhők alatt
az elmaradt csata mezején.
|