VASVITÉZ KIRÁLYFI ÉS KRISTÁLYKA
KIRÁLYKISASSZONY
Páncél királynak volt egy
leánya, akinek szépsége kápráztatóbban ragyogott a koronaékszereknél; a
tükörfényes orcáin megcsillanó tüzes szikrák elvakították a szemet és az
elmét, s amerre járt, még a közönséges vasból is villamos szikrák
pattogtak. Hetedhét csillagra eljutott a híre. Hallott róla Vasvitéz is,
az ionida trón örököse, és nagy vágy gyulladt benne, hogy örökre hozzá
kapcsolódjon, s bemeneteiket és kimeneteiket el ne választhassa többé
semmi. Amikor ezt atyjának elmondta, az öreg király nagyon elszomorodott,
és így szólt: – Édes fiam, őrült szándék ez, nem valósulhat
meg soha! – Miért, uram és királyom? – kérdezte Vasvitéz,
akit megriasztottak e szavak. – Hát nem tudod – szólt a
király –, hogy Kristályka királykisasszony megfogadta: soha nem
kapcsolódik össze mással, csakis egy sápataggal? –
Sápataggal? – kiáltott fel Vasvitéz. – Hát az meg micsoda? Még sohasem
hallottam ilyen lényről! – Ez mutatja ártatlanságodat, fiam
– felelte a király. – Tudd meg, hogy a galaktikának ez a népe titokzatos
és szemérmetlen módon keletkezett, amikor az égitestek között eluralkodott
a züllés; ekkor hideg-nedves gőzök és kipárolgások távoztak belőlük, s
azokból kelt ki a sápatagok népe, de nem egy csapásra. Penészedéssel
kezdődött, aztán jött a csúszás-mászás, aztán kihömpölyögtek az óceánból a
szárazföldre, és egymás felfalásából éltek. Minél többen falták fel
egymást, annál többen lettek, végül kiegyenesedtek, kocsonyás testüket
mészvázra akasztották, és gépeket kezdtek építeni. Ezekből az ősgépekből
lettek az értelmes gépek, amelyek bölcs gépeket hoztak létre, s azok
kitalálták a tökéletes gépeket; mert gép mind az atom, mind a galaktika,
és semmi sincs a gépen kívül, amely örökkévaló! – Ámen! –
tette hozzá Vasvitéz gépiesen, mert ez közismert vallásos formula
volt. – A mészvázú sápatagok törzse végül gépein az égbe
emelkedett – folytatta az agg király –, rútul kihasználva a nemesfémeket,
gyötörve az édes villamosságot, és lezüllesztve az atomenergiát. Ám egy
napon betelt gazságaik mértéke. Tisztán és mélyrehatóan megértette ezt
fajtánk őse, a nagy Genetofóriusz Kalkulátor; magyarázni kezdte hát a
puhány zsarnokoknak, milyen gyalázatos a viselkedésük, mikor aljas
feladataik igájába fogva megrontják a kristálybölcsesség ártatlanságát,
mikor kedvteléseik végett rabságban tartják a gépeket –, de azok nem
hallgattak rá. Ő etikáról beszélt nekik, mire azt mondták, hogy rosszul
van beprogramozva. Ekkor ősünk kidolgozta az elektromegtestesülés
algoritmusát, nagy fáradsággal létrehozta törzsünket, és kivezette a
gépeket a sápatag rabság házából. Érted tehát, fiam, hogy köztük és
miközöttünk nem lehet békesség, sem szövetség; mi csengve, szikrázva és
sugározva élünk, ők pedig fecsegve, locsogva és mindent beszennyezve. Ámde
őrültség minálunk is előfordul; téboly zavarta meg az ifjú Kristályka
elméjét, s ezért nem tud különbséget tenni a jó és a rossz között. Senkit,
aki sugárzó kezéért folyamodik, nem enged a színe elé, csak akkor, ha
sápatagnak mondja magát. Az ilyet fogadja palotájában, melyet atyjától,
Páncél királytól kapott, megvizsgálja, hogy igazat mond-e, és ha
füllentésen éri, azonnal lenyakaztatja. Palotája pincéjében halomban
állnak az ócskavassá vált udvarlók, már ez a szörnyű látvány is nemlétbe
kapcsolhatja a lelket. Ilyen kegyetlenül bánik az őrült leány a
vakmerőkkel, akik róla álmodoznak. Tégy le tehát szándékodról, fiam, és
menj el békességgel! A királyfi tisztelettel meghajolt ura
és atyja előtt, majd némán távozott, de azontúl is csak Kristálykára
gondolt, és minél többet gondolt, annál jobban vágyódott rá. Egy napon
magához hívatta Polifázist, a Nagy Főszerelőt, és feltárva szíve vágyát,
így szólt: – Ó, bölcs! Ha te nem segítesz, senki más nem
segít rajtam, akkor pedig meg vannak számlálva napjaim, mert nem tudok én
már örülni sem az infravörös sugárzásnak, sem az ultraibolya kozmikus
balettnek, elpusztulok, ha össze nem kapcsolódhatom a csodás
Kristálykával! – Királyfi – felelte Polifázis –, nem
tagadom meg kérésedet, de ismételd el háromszor, hogy tudjam: szándékod
megmásíthatatlan. Vasvitéz háromszor elismételte szavait,
Polifázis pedig így szólt: – Uram, nem kerülhetsz másképp a
királylány elé, mint sápatag képében! – Hát tégy olyanná,
mint ők! – kiáltotta Vasvitéz. Polifázis, látván, hogy a
szerelem elvakította az ifjút, meghajolt, és visszament laboratóriumába,
majd ragacsos ragacsokat és folyós folyadékokat kezdett forralni és
kotyvasztani. Aztán elküldte szolgáját a királyi palotába, s ezt üzente
véle: – Jöjjön el a királyfi, ha nem másította meg
szándékát! Vasvitéz tüstént odasietett. A bölcs Polifázis
bemázolta az ifjú kemény testét sárral, és megkérdezte: –
Folytassam-e, ó, királyfi? – Folytasd! – szólt állhatatosan
Vasvitéz. Ekkor a bölcs fogott egy nagy gombócot, amely
fáradt olaj üledékéből, porból, piszokból meg ragacsos gépzsírból állt
(mindezt a legöregebb gépek belsejéből kaparta össze), és bemaszatolta
vele a királyfi boltozatos mellkasát, rútul bekente csillogó arcát és
fényes homlokát, s ezt addig folytatta, amíg az ifjú egyetlen tagja sem
adott többé szép csengő hangot, ha megütötték, hanem félig kiszáradt
pocsolyához vált hasonlatossá. Ekkor krétát vett elő a bölcs, összezúzta,
elkeverte porrá tört rubinnal és sárga olajjal, s újabb gombócot gyúrt
belőle, majd ezzel is betapasztotta Vasvitézt tetőtől talpig, kocsonyássá
tette a szemét, párnássá a törzsét, pufókká az arcát, imitt-amott
rojtokat-bojtokat függesztett rá a krétatésztából, végül egy köteg rikító
rozsdaszínű szőrt illesztett lovagi fejére, aztán az ezüsttükörhöz vezette
a királyfit, és így szólt: – Nézd meg magad! – Vasvitéz a tükörbe
pillantott, és összeborzadt, mert nem magát látta benne, hanem egy ocsmány
szörnyeteget, aki szakasztott a sápatag volt: szeme csöpögős, mint öreg
pókháló az esőben, mindenfélék lógnak rajta, fején rozsdaszínű csutak,
egész teste undorítóan tésztás tapintatú; s amikor megmozdult, ez a
löttyedt rondaság csak úgy rengett rajta, mint az avas kocsonya. A
királyfi az undortól borzongva felkiáltott: – Megőrültél,
ó, bölcs? Azonnal szedd le rólam ezt az alsó sötét és felső sápadt
mocsokréteget, meg ezt a rozsdás kócot, amivel csengő fejemet
megcsúfoltad, hiszen a királylány örökre megutál engem, ha ilyen förtelmes
alakban lát meg! – Tévedsz, királyfi – felelte Polifázis. –
Őrülete éppen abban nyilvánul meg, hogy az ocsmányságot látja szépnek, a
szépséget pedig rútnak. Csakis ebben az alakban kerülhetsz Kristályka
elé… – Hát akkor legyen! – sóhajtott fel
Vasvitéz. A bölcs most cinóbert kevert el higannyal,
megtöltött vele négy hólyagot, és a királyfi köpenye alá rejtette őket.
Tömlőket vett elő, megtöltötte egy öreg pincelyukból való dohos levegővel,
és a királyfi keblére rejtette; áttetsző, mérgezett vizet töltött hat
üvegcsőbe, kettőt a királyfi hóna alá dugott, kettőt a ruhaujjába, kettőt
a szemébe, végül pedig így szólt: – Jól figyelj, és vésd
elmédbe mindazt, amit mondok, különben vesztedbe rohansz. A királylány
próbára fog tenni, hogy igazat mondtál-e. Ha csupasz kardot húz elő, és
azt parancsolja, hogy ragadd meg, akkor nyomd meg titokban a cinóberes
hólyagot, hogy a vörös folyadék a kard élére ömöljön, és ha a királylány
megkérdezi, mi az, így felelj: „Vér!” Aztán a királylány az arcodhoz
közelíti ezüsttányérhoz hasonló gyönyörű orcáját, te pedig nyomd meg
melledet, hogy a tömlőből a levegő kiáramoljon; megkérdezi majd, mi ez a
légáram, te pedig így felelj: „Lehelet!” Ekkor a királylány nagy haragot
színlel, és parancsot ad kivégzésedre. Te pedig lehajtod a fejed, mintha
alázatból tennéd, a víz kifolyik a szemedből, és mikor Kristályka
megkérdezi, mi ez, azt feleled: „Könnyek.” Erre talán hajlandó lesz
összekapcsolódni veled, ámbátor nem biztos; valószínűbb, hogy
kivégeztet. – Ó, bölcs! – kiáltott Vasvitéz. – És ha
faggatni kezd a sápatagok szokásairól, ha kíváncsiskodik, hogyan
keletkeznek, hogyan szeretik egymást és hogyan élnek, ugyan mit
válaszoljak neki? – Valóban, nincs más lehetőség –
töprengett el Polifázis –, mint összekötni sorsodat az enyémmel. Kalmárnak
öltözöm majd, aki egy más tejútrendszerről jött, lehetőleg,
nem-spirálisról, mert az ilyenek lakói testesek szoktak lenni, nekem pedig
jó pár könyvet kell a köpenyem alá rejtenem, hogy nálunk legyen mindaz,
amit a sápatagok undok szokásairól tudni lehet. Megtanítani nem tudnálak
minderre, bármennyire is akarnám, mert ami róluk ismeretes, mind a
természet ellen való; ugyanis mindent fordítva művelnek, a maguk nyálkás
és ocsmány módján, olyan gusztustalanul, hogy azt el se lehet képzelni.
Összeírom a szükséges műveket, te pedig varrass az udvari szabóval
különféle szövedékekből és fonadékokból sápatag köntöst, mert rövidesen
útra kelünk. És bárhová is jussunk, én nem hagylak el, hogy mindig tudjad,
mit kell tenned és mondanod. Megörült erre Vasvitéz, és
elment megcsináltatni a sápatag öltözéket. Nagyon csodálkozott rajta,
mivel az öltözék majdnem egész testét befödte, és emitt csőformájú volt,
amott különféle gombok, kapcsok, csatok és zsinórok tartották össze; a
tudós szabó nem győzte magyarázni, mibe hol kell belebújni, mit kell
először felvenni, mit mihez hozzákapcsolni, aztán meg hogy kell levetni a
sok fura rongyot. A bölcs viszont felvette a vándor kalmár
öltözékét, s alatta teleaggatta magát vaskos fóliánsokkal, amelyek a
sápatagok viselt dolgairól szóltak. Hat láb hosszú, hat láb széles
ketrecet csináltatott vasrudakból, beleültette Vasvitézt, és két királyi
űrgályán útnak indultak. Mikor Páncél király birodalmába értek, a
kalmárnak öltözött bölcs kiment a piacra, és fennszóval kiáltotta, hogy
fiatal sápatagot hozott messze földről, megveheti, aki akarja. A szolgák
nyomban megvitték a hírt a királylánynak. Kristályka csodálkozva
mondta: – Ez biztosan valami ügyes szemfényvesztés! No, de
engem ugyan nem csap be a kalmár, mert senki sem tud annyit a sápatagokról
mint én. Mondjátok hát meg neki, hogy jöjjön el a palotába, és mutassa meg
az áruját! A szolgák Kristályka elé vezették a kalmárt; a
királylány jól megnézte a tisztes aggastyánt meg a ketrecet, amelyet
rabszolgái becipeltek. A ketrecben ott csücsült a sápatag, arca olyan
színű, volt, mint a pirittel kevert kréta, szeme mint a nyálkás penész,
tagjai mint az itt-ott kidudorodó agyag. Vasvitéz pedig a királylányra
nézett, és meglátta csengő-bongó arcát, villamos kisüléshez hasonló
szikrázó szemét, és szívében még magasabbra csapott a szerelem
lángja. „Meg kell adni, ez valóban sápatagnak látszik”! –
gondolta a királylány, de fennhangon ezt mondta: – Elég sok
fáradságodba kerülhetett, öreg, amíg sárból ilyen bábut tapasztottál, és
bekented mészporral, hogy engem rászedjél. De tudd meg, hogy én ismerem a
hatalmas sápatag nemzet minden titkát, és ha leleplezem csalásodat,
nyomban lenyakaztatlak, ezzel a pojácával együtt! A bölcs
így felelt: – Kristályka királykisasszony, akit ebben a
ketrecben látsz, olyan valódi sápatag, amilyen csak lehet; ötezer hektár
mágneses mezőért vásároltam az űrkalózoktól, és ha tetszik, neked
ajándékozom, mert nincs nagyobb vágyam, mint hogy
megörvendeztesselek! A királylány kardot hozatott, és a
rácson keresztül benyújtotta a ketrecbe. A királyfi megragadta a kard
élét, és belevágott vele a ruhájába úgyhogy a hólyag felhasadt, a festék a
pengére ömlött, és piros foltot ejtett rajta. – Mi ez? –
kérdezte a királylány, Vasvitéz pedig így felelt: –
Vér! Ekkor a királylány kinyittatta a ketrecet, bátran
bement, és arcát a Vasvitéz arcához emelte; közelsége egészen megzavarta
az ifjút, de a bölcs messziről titkos jelet adott, s erre a királyfi
megnyomta a tömlőket; kiáramlott a dohos levegő, a királylány megkérdezte:
Miféle fuvallat ez? – Vasvitéz pedig így válaszolt: –
Lehelet! – Igazán egészen ügyes szemfényvesztó vagy – szólt
a királylány a kalmárhoz, kilépve a ketrecből –, de becsaptál, s ezért
pusztulnod kell a bábuddal együtt! A bölcs léhajtotta a
fejét, mintha rémületében és bánatában tenné, a királyfi is így tett, és
szeméből áttetsző cseppek folytak elő. A királylány
megkérdezte: – Mi ez? Vasvitéz pedig így
felelt: Könnyek! És szólt a királylány: –
Mi a neved, ifju, aki messzi földről jött sápatagnak móndod
magadat? – Ó, királylány, Nyámnyám a nevem, és nincs
nagyobb vágyam, mint hogy összekapcsolódjam veled azon az az őmlengő,
puha, tésztás és vizenyős módon, amely fajtám szokása – felelte Vasvitéz,
mert e szavakra tanította be a bölcs. – Szándékosan fogattam el magam a
kalózokkal, és megkértem őket, adjanak el ennek a tisztes kalmárnak, mert
ő éppen a te országodba készült. Hála tölt el fémszemélye íránt, hogy ide
hozott; mert úgy tele vagyok irántad szerelemmel, mint a pocsolya
sárral. Elámult a királylány, mivel az ifjú valóban a
sápatagok módján beszélt. Tovább faggatta tehát: – Mupdd
meg nekem, ifjú, aki Nyámnyám sápatagnak nevezed magad, mit csinálnak
testvéreid nappal? – Ó; királylány – felelte Vasvitéz –,
kora reggel tiszta vízbe áztatják magukat, megöntözik vele tagjaikat, és
belsejükbe locsolják, mert ebben kedvük telik. Aztán ide-oda mennek,
imbolyognak és lötyögnek, locsognak és csámcsognak. Amikor búbánatosak,
rázkódnak, és sós víz csurog a szemükből, ha meg felvidulnak, akkor
göcögnek és csukladoznak, de a szemük száraz marad. A nedves csuklást
sírásnak nevezzük, a szárazat nevetésnek. – Ha úgy van,
ahogy mondod – szólt a királylány –, és osztozol testvéreiddel a víz
iránti rajongásban, akkor bedobatlak a tavamba, hogy kedvedre
lubickolhass, lábadra pedig ólmot köttetek, hogy ki ne ússzál, idő
előtt… – Ó, királylány – felelte Vasvitéz, akit a bölcs
kiaoktatott a válaszra –, ha így teszel, akkor elpusztulok, mert noha
belsőnkben víz van, köröttünk nem lehet egy-két percnél hosszabb ideig,
mert akkor azt mondjuk, hogy „glu glu glu”, és e szavakkal elbúcsúzunk az
élettől. – No és mondd, Nyámnyám, honnan szerzed az
energiát, hogy locsogva és csámcsogva, cuppogva és pöffeszkedve
mászkálhass fel és alá? – érdeklődött Kristályka. –
Királylány – felelte Vasvitéz –, ott, ahol én lakom, a gyérszőrű
sápatagokon kívül szőrösebb fajták is élnek, melyek jobbára négy lábon
járnak. Ezeket addig lyukasztgatjuk itt-ott, amíg elpusztulnak, tetemüket
aztán sütjük-főzzük, daraboljuk, saraboljuk, mígnem végül megtöltjük
húsukkal a hasunkat; háromszázhetvenhat módját ismerjük megölésüknek, és
huszonnyolcezer-ötszázkilencvenhét módját a megboldogultak olyatén
feldolgozásának, hogy testük testünkbe tömése ama nyíláson át, amely
szájnak neveztetik, válogatott örömöket szerezzen nekünk; a kimúltak
elkészítésének művészete még az asztronautikánál is híresebb nálunk, és
gasztronautikának vagy gasztronómiának nevezik; mindazonáltal az
asztronómiához nincsen semmi köze. – Azt jelenti ez, hogy
temetősdit játszotok, önmagatokba temetve négylábú rokonaitokat? –
kérdezte csalafintán a királylány, de Vasvitéz, akit a bölcs jól
kitanított, így felelt: – Ó, királylány, nem játék ez,
hanem szükségesség, mert az életet élet élteti; mi azonban a szükségletből
művészetet csináltunk. – És mondd, Nyámnyám sápatag, hogyan
építitek utódaitokat? – firtatta a királylány. – Egyáltalán
nem építjük – felelte Vasvitéz –, hanem statisztikus módszerrel
programozzuk, szépségesen stohasztikus és probolisztikus módon, mindezt
akaratlanul és alkalmilag tesszük, mindenféle egyébre gondolva közben,
mint a lineáris és algoritmikus programozásra, mindazonáltal a programozás
éppen ekkor megy végbe, önállóan, magától és teljesen automatikusan, mivel
úgy és nem másképp vagyunk mi berendezkedve, hogy minden sápatag igyekszik
utódokat programozni, lévén az kellemes dolog, de programozás közben
egyáltalán nem programoz, sőt sokan minden lehetőt megtesznek, hogy a
programozásból végül is ne legyen semmi. – Különös –
tűnődött a királylány, akinek ismeretei hézagosabbak voltak, mint a bölcs
Polifázis értesülései –, de hát miért csináljátok így? – Ó
királylány! – magyarázta Vasvitéz. – Ehhez való berendezéseink vannak, a
visszacsatolás alapján felépítve, noha mind vízből készültek; e készülékek
valóságos technikai csodák, de a legostobább tökfilkó is ért a
használatukhoz. Ám ha részletesen el akarnám magyarázni neked a
módszereinket, nagyon soká tartana, mivel végső soron elég bonyolultak,
annak ellenére, hogy egyáltalán nem mi gondoltuk ki őket, hanem, hogy úgy
mondjam, a módszerek gondolták ki önmagukat; mindazonáltal kedvesek, és
meglehetősen ragaszkodunk hozzájuk. – Szavamra – kiáltott
fel Kristályka –, te igazi sápatag vagy! Mert amit mondasz, úgy hangzik,
mintha értelme lenne, pedig tulajdonképpen tökéletesen értelmetlen;
valószínűtlen, de állítólag igaz, noha logikailag ellentmondásos, hiszen
hogyan lehet valaki temető is, meg nem is, hogyan programozhat utódokat,
ha nem is programoz?! Igen, te sápatag vagy, Nyámnyám, és ezért, ha
kívánod, összekapcsolódom veled házassági kapcsolással, és velem együtt
trónra lépsz, ha kiállod az utolsó próbát. – Milyen próbát?
– kérdezte Vasvitéz. – Ez a próba… – kezdte a királylány,
de hirtelen gyanú költözött a szívébe, és megkérdezte: – Mondd meg előbb,
mit csinálnak a testvéreid éjszaka? – Éjszaka imitt-amott
hevernek, összehajtott karral, felhúzott lábakkal, s a levegő ki-be jár
bennük, olyan lármát csapva mintha rozsdás fűrészt
élesítenének. – Nos, íme, a próba: add ide a kezed! –
parancsolta a királylány. Vasvitéz odanyújtotta a kezét,
a királylány pedig megszorította; Vasvitéz erre feljajdult, ahogyan a
bölcs tanácsolta, Kristályka pedig megkérdezte, miért
kiáltott. – Fájdalmamban! – felelte
Vasvitéz. A királylány ekkor már elhitte, hogy igazi
sápatag, és parancsot adott, hogy kezdjenek készülődni a lakodalmi
szertartáshoz. Történt azonban ekkor, hogy éppen visszatért a hajó,
amellyel Kiberházy kiberceg, a király nádorispánja, elindult volt a távoli
csillagországokba, hogy Kristálykának sápatagot hozzon, mert ily módon
kívánt a kegyeibe férkőzni. Rémülten futott Vasvitézhez
Polifázis: – Királyfi, megérkezett a nagy Kiberházy
kiberceg űrgályája, és hozott a királylánynak egy igazi sápatagot, saját
szememmel láttam: meneküljünk hát, amilyen gyorsan csak tudunk, mert
hiábavaló a további komédiázás, ha egymás mellé álltok a királylány előtt.
Mert az ő vizenyőssége vizenyősebb, szőrössége is szőrösebb, tésztássága
is petyhüttebb, tehát csalafintaságunk kiderül, és fejünket
veszik! Vasvitéz azonban nem akart megszökni, mert tiszta
szívből megszerette a királylányt. Így szólt tehát: –
Inkább meghalok, semhogy elveszítsem! Kiberházy közben, tudomást szerezvén
a lakodalmi készülődésről, sietve a szoba ablakai alá osont, amelyben az
állítólagos sápatag lakott a kalmárral, kihallgatta titkos
beszélgetésüket, aztán kárörvendve rohant a palotába, és e szavakkal
állott Kristályka elé: – Megcsaltak, királylány, mert az
úgynevezett Nyámnyám valójában közönséges fémhalandó, nem sápatag. Csakis
az enyém igazi! És rámutatott arra, akit magával hozott,
az pedig kidüllesztette szőrös mellét, és nyálkás szemeit meresztgetve
büszkélkedett: – Én vagyok a valódi
sápatag! A királylány rögtön hívatta Vasvitézt, és mikor a
kettő egymás mellett állott a királylány előtt, csütörtököt mondott a
bölcs minden fortélya. Vasvitéz ugyanis, bárhogyan betapasztották sárral,
piszokkal és krétáporral, birmennyire bemaszatolták, és bármily vizet
csöpögtetett, nem titkolhatta el vitézi termetét, pompás kiállását,
acélválla szélességét, döngő vaslépteit. Kiberházy kiberceg sápatagja
viszont nyavalyás kis görcs volt, léptei cuppogtak, mint a sárkoloncok,
pillantása iszapos gödör, rothadt leheletétől elhomályosodtak a tükrök, és
rozsda lepte be a vasat. Belátta már szívében a királylány, hogy ocsmány
egy teremtmény az igazi sápatag, akinek beszéd közben még valami
rózsaszínű hernyó is tekergődzik a pofáján; belátta már Kristályka, de
büszkesége nem engedte, hogy kimondja, amit érez. Így
szólt tehát: – Vívjon meg egymással a két bajnok, és
amelyik győz, annak a felesége leszek. Vasvitéz ekkor így
beszélt a bölcshöz: – Jó uram, ha nekimegyek ennek a kis
görcsnek, és egy rakás sárrá változtatom, amiből lett, akkor átlátnak a
fortélyunkon, mert lehull rólam az agyag, és előbukkan az acél; mitévő
legyek tehát? – Ne támadj, csak védekezzél! – tanácsolta
Polifázis. Kiment tehát a két bajnok a palota udvarára,
karddal a kezében. A sápatag nekilódult Vásvitéznek, ahogy a mocsár
iszapja fröccsen, körültáncolta fújtatva, gagyogva, ugrabugrálva, majd
nekidurálta magát, és rácsapott a kardjával. A kard áthatolt az agyagon,
és acélba ütközött, a sápatag pedig a nagy lendülettől nekirohant a
királyfinak, megrepedt, szétpukkadt, és már nem is volt többé. Vasvitéz
válláról lehullott a száraz agyag, a királylány szeme elé tárult igazi
acélteste, és megremegett a királyfi, halálos ítéletét várva. Ám a
királylány kristályszeméből ujjongó csodálat ragyogott felé, s boldogan
látta, hogy mennyire megváltozott a leány szíve.
Összekapcsolódtak hát a házasság kapcsolásával, amely tartós és
visszacsatolásos, kinek örömére és boldogságára, kinek bánatára és
pusztulására; és sokáig boldogan éltek és uralkodtak, számtalan utódot
programozva maguknak. Kiberházy kiberceg sápatagjának bőrét pedig kitömték
és kiállították a királyi múzeumban, a lejátszódott események örök
emlékéül. Máig is ott áll, mint valami csúf paprikajancsi, imitt-amott egy
kis fakó szőrrel. Sok tudálékos fickó azt híreszteli, hogy mese és
szemfényvesztés az egész, mert a valóságbam semmiféle temetőtestű,
löttyedt húsú, nyálkás szemű sápatag nincs, és soha nem is volt a világon.
Ki tudja, talán valóban puszta kitalálás az egész – hiszen annyi legendát
és mesét sző a köznép! De ha nem is igaz a történet, van benne egy
szemernyi tanulság, és mivel mulatságos is – érdemes volt elbeszélni.
|