MESE NAGY BÖHÖM KIRÁLYRÓL


   A jó Áldor királyt fia, Böhöm követte a trónon. Mindenki búsult emiatt, mert tudták róla, hogy nagyratörő és ijedős. Elhatározta, hogy kiérdemli a Nagy előnevet, de félt a huzattól, a szellemektől, a viasztól, mert a viasszal fényesített padlón kitörheti a lábát, a rokonaitól, hogy akadályozzák a kormányzásban, de leginkább a jóslatoktól. Miután megkoronázták, nyomban elrendelte, hogy egész országában csukják be az ajtókat, és ne nyissanak ablakot, széttöretett minden jósgépet, a szellemelhárító gép feltalálójának pedig érdemrendet és évjáradékot adott. Csakugyan jó gép volt, mert szellemet Böhöm sohasem látott. A kertbe sem ment ki, nehogy szellő érje, csak a palotában sétált, amely igen nagy volt. Egyszer a folyosón és teremsorokon át bolyongva elvetődött a palota régi részébe, ahol még sohasem járt. Először felfedezett egy termet, amelyben ük-ükapjának felhúzható testőrgárdája állt, még azokból az időkből, amikor nem ismerték a villamosságot. A második teremben gőzlovagokat látott, azok is rozsdásak voltak már, de mindez nem érdekelte, és már vissza is akart fordulni, mikor megpillantott egy kis ajtót „Belépni tilos” felirattal. Vastagon belepte a por a kilincset. Nem is nyúlt volna hozzá, ha nincs ott a felirat. Az nagyon felháborította. Mi ez – neki, a királynak merészelnek valamit megtiltani?! Némi erőlködéssel kinyitotta a nyikorgó ajtót, és a csigalépcsőn egy elhagyott bástyába jutott. Nagyon öreg rézmasina állt ott, rubinszemekkel, kulccsal és csappantyúval. Rájött, hogy ez jósgép, és megint dühbe gurult, hogy parancsa ellenére idetették ezt a masinát a palotába, de aztán eszébe jutott, hogy egyszer utóvégre ki is próbálhatná, milyen az, amikor a gép jósol. Lábujjhegyen odaóvakodott, felhúzta a kulccsal, és amikor semmi sem történt, megkocogtatta á csappantyút. A gép rekedtem felsóhajtott, a szerkezet csikorogni kezdett, és bandzsán a királyra nézett rubinszemével. Erről eszébe jutott, hogy ilyen sandán szokott nézni Fondor bácsi, a nagybátyja, aki korábban a tanítója is volt. Arra is gondolt, hogy biztosan a bácsi állíttatta ide a gépet az ő bosszantására, különben miért bandzsítana a masina? Aggodalom fogta el, a gép pedig lassan, nyekeregve lejátszott egy komor dallamocskát, mintha valaki egy kripta vastetején kopogna lapáttal, aztán a csappantyún kicsusszant egy fekete papírlap, csontsárga betűkkel teleírva.
   Nagyon megijedt a király, de kíváncsiságának sem tudott ellenállni. Felkapta a papírt, és visszarohant a lakosztályába. Mihelyt egyedül maradt, előrántotta a jóslatot. – Megnézem, de a biztonság kedvéért csak fél szemmel – határozta el magát, és így is tett. A papíron ez volt olvasható:

Nyolcat üt az óra – visznek a bitóra,
Vigyorog a család, mert a család galád!
Ipad mondja: juhaha, becsukták a dutyiba,
Napad mondja: halihó, várja már a nyaktiló,
Sógor mondja: kuss, akármerre fuss,
Akárhová menekülj, hóhérkézre juss!
Egyedem-begyedem, tengertánc, sógorasszony, mit kívánsz?
Nem kívánok egyebet, tányéron a fejedet!
Mert a rokon kaján, röhög a rokona baján,
Ha nem röhög, püföli, ha teheti, megöli!
Öcs a bátyját bajba dönti, nagynénéd a mérget önti,
Nagybácsikád kardot ragad, ha nem hiszed, nézd meg magad!
Hetet üt az óra, most hallgass a szóra:
Pusztuljon a rokon, akármilyen fokon!
Amíg él a pereputty, addig nyugton ne aludj,
Atyafi egy se ússza meg, mind a hóhér nyúzza meg,
Föld alatt a helye, hulljon le a feje!
De aztán se ejtőzzél, mindenhová rejtőzzél,
Mert a rokonok holtig élnek,
Házadban is hozzád férnek,
Álmodban is utolérnek.
   Úgy megrémült Böhöm király, hogy egészen elsötétedett a világ a szeme előtt. Szánta-bánta könnyelműségét: minek is húzta fel azt a jósmasinát?! De már késő volt a bánat, látta, hogy cselekedni kell, ha el akarja kerülni a legrosszabbat. Szemernyi kétsége sem volt a jóslat értelme felől: mint régóta gyanította, tulajdon rokonai fenekednek rá.
   Hogy hívek legyünk a teljes igazsághoz, nem lehet tudni, pontosan úgy történt-e minden, ahogy elbeszéljük. Mindenesetre szomorú, sőt rémséges események következtek. A király egész családját lenyakaztatta, egyes-egyedül Fondor bácsi menekült el az utolsó pillanatban, kintornának álcázva magát. De ez nem segített rajta, hamarosan elfogták, és lecsapták a fejét. Ez esetben Böhöm tiszta lelkiismerettel írhatta alá az ítéletet, mert a nagybácsit éppen királyellenes összeesküvés közben kapták el.
   Miután ilyen hirtelen elárvult, gyászt öltött a király. Könnyebb lett a szíve, bár szomorkodott is, mert alapjában véve nem volt gonosz vagy kegyetlen. De nem sokáig tartott a király békés gyásza, mert eszébe jutott, hogy hátha vannak rokonai, akikről nem tud. Utóvégre bármelyik alattvalója szegről-végre atyafia lehet; egy ideig lenyakaztatta hát hol ezt, hol amazt, de ez csöppet sem nyugtatta meg, hiszen alattvalók nélkül nem lehet uralkodni, tehát semmiképpen sem irthatta ki népét egy szálig. Olyan gyanakvó lett már, hogy hozzászegecselte magát a trónhoz, nehogy valaki letaszítsa róla, páncél hálósipkában aludt, és éjjel-nappal törte a fejét, hogy mihez fogjon. Végre aztán rendkívüli dolgot művelt, olyan rendkívülit, hogy neki magának aligha jutott volna eszébe. Állítólag egy bölcsnek öltözött házaló súgta neki az ötletet, vagy egy házalónak öltözött bölcs – sok mindenfélét suttogtak a dologról. Azt is rebesgették, hogy a palota szolganépsége egy álarcos alakot látott, akit a király éjszaka bocsátott be a lakosztályába. Elég az hozzá, hogy Nagy Böhöm egy napon maga elé hívatta valamennyi udvari építőmestert, főszerelőt, áramkörkerekítőt és tranzisztornokot, s megparancsolta nekik, hogy növeljék meg felséges személyét, de akkorára, hogy túlérjen a látóhatáron. A parancsot bámulatos gyorsasággal teljesítették, mert a tervezőiroda igazgatójává a király az érdemes hóhért nevezte ki. Villanyszerelők és lakatosok egész csapatai cipelték a palotába a drótokat és tekercseket, s amikor a megnövelt király már betöltötte az egész palotát, úgyhogy egyszerre volt a trónteremben, a pincében és a műhelyekben, akkor áttértek a szomszédos házakra. Két év múlva Nagy Böhöm már az egész belvárost elfoglalta. A nem elég pompás házakat, amelyék nem voltak méltók, hogy bennük lakozzék a király elméje, földig rombolták, és helyükre elektronikus palotákat, úgynevezett Böhöm-erősítőket építettek. A király lassan, de szüntelenül növekedett, sokemeletesre, ezüstkapcsolókkal, aranytárolókkal, perszonalisztikus erősítő egységekkel, ő lett az egész főváros, de még akkor sem hagyta abba. Megjavult a hangulata. Rokonai nem voltak, a viasztól meg a huzattól már nem fé1t, hiszen egyetlen lépést sem kellett tennie, mivel mindenütt egyszerre volt jelen. – Az állam én vagyok – mondogatta teljes joggal, hiszen rajta kívül, aki áramköreivel benépesítette a tereket és az utakat, már senki más nem lakott a fővárosban; kivéve persze a királyi portörölgetőket és a karbantartó komornyikokat, akik a király épületről épületre folydogáló, sokmérföldes gondolkodását tisztogatták, ápolgatták. Így keringett városszerte Nagy Böhöm király öröme, hogy sikerült elérnie az evilági és szó szerinti nagyságot, és ráadásul mindenhová rejtőznie, mint a jóslat parancsolta, hiszen mindenütt jelen volt egész országában. Különösen festői volt a látvány estelente, mikor az óriás király vörösén hunyorgott gondolatfényeivel, aztán lassan kihunyt, megérdemelt álomba merülvén. De az első éjszakai órák sötét öntudatlansága később itt-ott felvillanó, lidérces bolygótüzeknek adta át a helyét. Ekkor kezdett álmodni az uralkodó. Álomképei viharos lavinává nőttek, végigzuhogtak az épületeken, úgyhogy a sötét éjszakában kigyúltak az ablakok, és egész utcák villogtak felváltva vörös és lila fényben. Á karbantartó komornyikok, akik az üres járdákat róva, érezték őfelsége átizzott kábeleinek égett szagát, lopva belestek az ablakokon, amelyek között fel-felvillant a fény, és halkan így szóltak egymáshoz:
  – Ahá! Biztosan lidércnyomás gyötri a királyt. Csak nehogy aztán mi igyuk meg a levét!
   Egy éjszaka, különösen fárasztó nap után – újfajta rendjeleket kellett kitalálnia, amelyekkel majd kitüntetheti magát – azt álmodta a király, hogy Fondor bácsi a sötétség leple alatt, csuklyás fekete köpönyegben belopózott a fővárosba, és az utcákon bolyong, cinkosokat keresve, hogy galád összeesküvést szőjön. A pincékből seregestül bújtak elő az álarcosok, de annyian voltak, és olyan ádáz királygyilkos düh hevítette őket, hogy Böhöm összeborzadt, és rémületében felébredt. Közeledett már a reggel, a napocska bearanyozta az égen úszó fehér bárányfelhőket, hát azt mondta a király: – Ej, hisz álom volt az egész! – és hozzáfogott, hogy újabb rendjeleket találjon ki, mert az előző nap tervezettek már ott lógtak az erkélyein és teraszain. Ám amikor az egész napi fáradságos fejtörés után ismét nyugovóra tért, alig szundított el, máris teljes virágzásában látta a királygyilkos összeesküvést. Az történt ugyanis, hogy mikor Böhöm felébredt összeesküvős álmából, nem ébredt fel teljesen; az óváros, ahol az államellenes álom kicsirázott, egyáltalán nem ébredt fel, hanem tovább álmodta rémálmát, de a király erről ébren mit sem tudott. Így hát lényének egy része, nevezetesén az óváros, nem tudván, hogy a gaz nagybácsi minden ármánykodásával együtt csak álomkép és rémlátomás, továbbra is a lidércnyomás tévvilágában élt. Ezen a második éjszakán, Böhöm álmában, a nagybácsi tovább sürgött-forgott. Összehívta a rokonokat, elő is jöttek egytől egyig, holtakhoz illően nyikorogva, de még akiknek legfontosabb alkatrészeik hiányoztak, azok is kardot emeltek törvényes uralkodójuk ellen! Lázasan nyüzsgött a város. Álarcosok csapatai suttogva lázadó mondókákat skandáltak, a pincékben már varrták a zendülés fekete lobogóit, mindenütt mérgeket főztek, fejszéket, élesítettek, drótocskákat tekergettek, készültek a nagy csatára a gyűlölt Böhömmel. A király megint összerázkódott, egész testében reszketve fölébredt, és már arra készült, hogy a Királyszáj Aranykapuval segítségül hívja összes csapatait, hadd kaszabolják le a lázadókat, de aztán rájött, hogy ez lehetetlen. A hadsereg nem vonulhat be az álmába, és nem zúzhatja szét az ott folyó összeesküvést. Egy darabig megpróbálta puszta akaraterővel felébreszteni lényének azt a négy négyzetmérföldjét, amely makacsul az összeesküvésről álmodott, de hiába. Egyébként, igazság szerint, nem is tudta, hiába-e vagy sem, mert amikor ébren volt, nem észlelte az összeesküvést, az csak akkor jelent meg, mikor ő álomba merült.
   Így hát ébren nem juthatott be a fellázádt tartományokba, és ez természetes is, hiszen az ébrenlét nem, hatolhat be az álomba, oda csak egy másik álom férkőzhet be. Eszerint, gondolta a király, legjobb lesz elaludni, és álmodni egy ellenálmot, persze nem akármilyet, hanem rendes, királyhű, monarchista álmot, lobogó zászlókkal, és ez a trón köré tömörülő álom ízzé-porrá zúzza a gaz lidércnyomást.
   Nekilátott Böhöm, de nem bírt elaludni a félelemtől; kavicsokat kezdett számolni magában, míg végül elszunnyadt. Ekkor kiderült, hogy a rémálom, élén a nagybácsival, nemcsak elsáncolta magát a belvárosban, de már egész fegyvertárakat is összeképzelgett, tele iszonyú bombákkal és faltörő kosokkal. Ő viszont, akármennyire igyekezett, csak egyetlen szakasz lovasságot tudott összeálmodni, az is fegyelemezetlen és hebehurgya, fegyverzete pedig mindössze lábosfedőkből állt. Hát ez bizony nem sikerült – gondolta –, elölről kell kezdeni az egészet! Ébresztgetni kezdte magát, elég nehezen ment, végre aztán felocsúdott, és ekkor borzalmas gyanú kerítette hatalmába. Vajon csakugyan az ébrenlétbe tért vissza, vagy most egy másik álomban van, amely csupán hamis látszata az ébrenlétnek? Mit csináljon most ebben a bonyolult helyzetben? Álmodni vagy nem álmodni? Ez itt a kérdés! Mondjuk, nem fog álmodni, mert biztonságban érzi magát, hiszen az ébrenlétben nincs semmiféle összeesküvés. Ez nem lenne rossz: akkor a másik, királygyilkos álom szépen végigálmodja magát, aztán felséges személyének minden része felébred, és visszanyeri illő egyöntetűségét. Nagyon jó. De ha nem álmodik ellenálmot, feltételezve, hogy a békés ébrenlétben van, holott ez a látszólagos ébrenlét valójában csak másik álom, szomszédos azzal a másikkal, a nagybácsissal, akkor katasztrófára kerül a sor! Hiszen a rút királygyilkosok hordája, élükön Fondor bácsival, bármelyik pillanatban áttörhet amabból az álomból ebbe az ébrenlétnek hitt álomba, hogy megfossza őt trónjától és életétől!
   „Igaz – gondolta –, hogy a merénylet csak álomban fog megtörténni, de ha az összeesküvés egész királyi lényemre kiterjed, ha eluralkodik rajta a hegyektől az óceánokig, ha, ó, borzalom! soha többé nem akarok már felébredni, akkor mi lesz?! Akkor mindörökre elvágnak az ébrenléttől, és a nagybácsikám azt csinál velem, amit akar. Megkínoztat, bebörtönöz, nem is beszélve a nagynénikéimről: jól emlékszem rájuk – sohasem eresztenének ki a karmaikból! Ilyenek a csúf banyák, azaz – ilyenek voltak, illetve – megint ilyenek ebben a rémes álomban! De mit is beszélek álomról! Álom csak ott van, ahol ébrenlét is van, amelybe vissza lehet térni, de ahol nem lehet (és hogy térjek vissza, ha sikerül ott fogniuk engem az álomban?), ha semmi sincsen az álmon kívül, akkor már az az egyetlen valóság, tehát az ébrenlét. Borzalom! És mindennek az oka persze ez a fatális személyiségtúltengés, ez a lélekburjánzás, kellett ez nekem!”
   Nagyon elkeseredett a király. Félt, hogy a tétlenség vesztét okozhatja; sürgős lelki mozgósításban látta az egyetlen mentséget. – Feltétlenül úgy kell cselekednem, mintha most is álmodnék – határozta el. – Királyszerető, lelkes alattvalók tömegeit kell megálmodnom, mindhalálig hű gárdát, amely nevemmel a száján esik el, meg töméntelen fegyvert. Érdemes lenne gyorsan kiókumlálni valami csodafegyvert is, hiszen az álomban minden lehetséges: kitalálhatnék például valami jó rokonirtó szert vagy nagybácsitörő ágyút vagy más effélét, ily módon felkészülök minden meglepetésre, és ha az öszszeesküvők megjelennek, ravaszul és csellel átkúszva egyik álomból a másikba, egyetlen csapással szétzúzom őket!
   Felsóhajtott Nagy Böhöm király lényének minden terével és körútjával, olyan bonyolult volt mindez, aztán munkához látott, vagyis elaludt. Álmában állig felfegyverzett gárdáknak kellett volna négyszögbe sorakozniuk, élükön agg tábornokokkal, körülöttük éljenző tömeg, harci kürtök rivalgása, dobpergés – de mindezek helyett csak egy nulla jelent meg. Semmi egyéb, csak egy közönséges nulla. Most mit csináljon? Törte a fejét, közben valami homályos nyugtalanság növekedett benne, szorongás is, félelem is, míg végül eszébe villant: Ez arra rímel, hogy „hulla”!!
   Megborzongott. Tehát a vég, a bomlás, a halál szimbóluma! A rokonok hada biztosan azon mesterkedik, hogy a másik álmából fúrt titkos alagutakon át suttyomban belopakodjon ebbe az álmába, és ő bármelyik pillanatban lezuhanhat a végzetes szakadékba, amelyet egy másik álom ásott álma alatt! Tehát a vég közeleg! A halál! A pusztulás! De honnét? Hogyan? Merről?!
   Fény gyulladt tízezer házban, megremegtek őfelsége alegységei a Nagykereszt szalagjával és a rendjelekkel együtt; a kitüntetések megcsörrentek az éjszakai szélben, úgy viaskodott Böhöm király a bukás megálmodott szimbólumával. Végre sikerült legyőznie, s a nulla eltűnt, mintha ott sem lett volna. Körülnéz a király – hol van most? Ébren van-e, vagy egy másik rémálomban? Úgy érzi, ébren van, de hogyan szerezhetne erről bizonyosságot? Egyébként lehet, hogy a nagybácsis álom közben véget is ért, és minden gondját elvetheti. No de megint csak: honnan tudhatná ezt meg? Nincs más módja, mint hogy zendülőknek álcázott kémálmokkal fürkéssze végig felséges személyét, lényének egész birodalmát, és akkor sem nyugodhat meg többé soha, mert mindig készen kell állnia arra, hogy óriási személyének valamelyik zuga összeesküvésről álmodik! Akkor viszont tovább kell álmodnia a hű alattvalói álmokat, hódoló küldöttségeket, ujjongó tömegeket, szilárd törvényes rendet, s ezekkel a királyhű álmokkal ostromolni személyének minden sötét sikátorát, hogy semmiféle ármány, semmiféle nagybácsi ne rejtőzhessék bennük egy pillanatra sem! Belemerült a szívének kedves kürtharsogásba, zászlólobogásba, nagybácsinak se híre se hamva, rokonok sincsenek sehol, csupa hűség veszi körül hálálkodva, magasztalva; csörrennek a vert arany kitüntetések, szikráznak a vésők, melyekkel a művészek neki faragnak emlékművet. Felvidult a király lelke, hiszen itt pompáznak már a címeres faliszőnyegek, hullámzó bássonyfüggönyök, üdvlövésre készen merednek az égre az ágyúk, a kürtösök szájukhoz emelik a rézkürtöket. De ahogy tüzetesebben megszemlélte mindezt, észrevette, hogy valami nincs rendjén. Az emlékművek – igen, igen, de valahogy nem eléggé hasonlítanak rá – ferde képük, sanda nézésük Fondor bácsira emlékeztet! Á lobogó zászlók – igen, de gyanús pántlika van rajtuk, kicsi, de majdnem fekete, vagy ha nem fekete, akkor piszkos, legalábbis olyan piszokszínű. Hát ez meg mi? Valami célzás?!
   Te jó ég! Hiszen ezek a bársonyfüggönyök kopottak, majdnem kopaszak, a nagybácsi pedig – a nagybácsi kopasz volt… Lehetetlen! „Vissza! Vissza! Felébredni! Felébredni!! – gondolta. – Fújjanak ébresztőt, ki velem ebből az álomból!” – akarta kiáltani, de mikor minden eltűnt, akkor sem lett jobb a helyzet. Egyik álomból a másikba zuhant, ezt az újat most az előbbiben álmodja, amazt pedig a még előbbiben, tehát ez a mostani már valahogy álom a köbön; minden árulássá vált már benne, minden hitelhagyástól bűzlött, a zászlók – akár a kesztyűk – kifordultak, és királyi lobogókból fekete zendülő lobogókká váltak, a rendjeleken csavarmenet volt, mint a lecsapott fejek helyén, az aranykürtökből pedig nem harci riadó hangzott, hanem a nagybácsi kacagása, vagy talán az abcugot kiáltó tömeg ordítása. Felüvöltött a király százharangnyi hangon, katonákért kiabált, döfködjék meg lándzsáikkal, hogy felébredjen!
  – Csípjetek meg!! – követelte ordítva, aztán meg: Ébresszetek feeel !!! – üvöltötte, de hiába; megint megpróbált hát a királygyilkos, áruló álomból trónálomba jutni, de már annyi álom volt benne, mint a nyű, hemzsegtek, mint a patkányok, egyik épületről a másikra terjedt át a lidercnyomás, suttogva-buttogva, lopva, lopakodva futkosott benne valami, nem tudni, hogy mi, de valami borzasztó! A százemeletes elektronikus házak nullákról, hullákról, láncos lobogókról álmodtak, minden tárolóban a rokonok hada ármánykodott, minden erősítőben a nagybácsi vihogott, önmaguktól megrémülve megrázkódtak a hatalmas épületek, előgomolygott belőlük százezer ádáz rokon, kétszínű trónkövetelő, rég megölt gyanús királyfi, bandzsa trónbitorló, és bár egyikük sem tudta, hogy álmodott lény vagy álmodó, ki kit álmodik és minek, és mi lesz mindebből – mind, kivétel nélkül, Böhömre rontottak, hogy felnégyeljék, lenyakazzák, a trónjáról letaszítsák, főzzék, nyúzzák, lámpavasra húzzák, nyolcat üt az óra, vigyék a bitóra – és csak azért nem csináltak egyelőre semmit, mert nem tudtak megegyezni, hogy mivel kezdjék. Így száguldoztak és zuhogtak a király rémlátomásai, amíg rövidzárlat nem keletkezett a nagy feszültségtől, és ki nem pattant egy kis szikra. Aztán már nem álombeli, hanem egészen igazi tűz ragyogott ki aranyosan a királyi lény ablakain, és szétesett Nagy Böhöm király százezer álomra, amelyeket már semmi sem kötött össze, csak a tűzvész – és sokáig égett…