GLOBÁRIS KIRÁLY ÉS A BÖLCSEK

   Globáris, Eparida ura, színe elé hívatta egyszer három legbölcsebb bölcsét, és így szólt hozzájuk:
  – Igazán borzasztó a király sorsa, aki már megismert minden megismerhetőt, úgyhogy bármit mondanak neki, üresen kong az, mint a repedt fazék! Ámuldozni szeretnék, és unatkozom, megrendülésre sóvárgok, és meddő fecsegést hallok, rendkívüliségre szomjazom, és lapos hízelgéssel traktálnak. Tudjátok meg, ó, bölcsek, hogy ma fejét vétettem valamennyi tréfamesteremnek és bolondomnak, hasonlóképpen titkos és nyilvános tanácsosaimnak, és ugyanez a sors vár rátok is, ha parancsomat nem teljesítitek. Mondja el nekem mindegyikőtök a legkülönösebb történetet, amit csak ismer, és ha nem fakaszt sem könnyre, sem kacajra, ha ámulásra nem késztet vagy meg nem borzongat, ha meg nem rendít vagy el nem gondolkoztat, úgy fejét vétetem!
   A király intett, és a bölcsek már hallották is a bakók acélos léptét, akik körülfogták őket a trón lábánál, s meztelen kardjuk villogott, mint a tűzláng. Megrémültek és egymást böködték könyökükkel, mert egyiknek sem akarózott kihívni a király haragját, és hóhérbárd alá hajtani a fejét. Végül is megszólalt az első:
  – Uram, királyom! Az egész látható és láthatatlan mindenségben a legkülönösebb történet kétségkívül azé a csillagtörzsé, amelyet a krónikák a fonákok népének neveznek. Ezek a fonákok történelmük hajnalától fogva mindent fordítva csináltak, mint más értelmes lények. Őseik letelepedtek a vulkánjaikról híres Urdrúria bolygón, amely minden évben hegyláncokat szül iszonyú görcsök közepette, és ilyenkor minden romba dől rajta. De hogy a baj még nagyobb legyen, az égiek szeszélyéből ez a bolygó egy nagy meteoráram útját is keresztezi, s minden évből kétszáz napon át kőgolyóbisok zuhognak a felszínére. A fonákok (akiket akkor még nem így hívtak) edzett acélból építették házaikat, és annyi acéllemezt csavartak magukra, hogy olyanok lettek, mint a két lábon járó páncéldombok. De megnyílt a föld, és elnyelte acélvárosaikat, a meteorok pedig összezúzták páncéljukat. Mivel az egész népet pusztulás fenyegette, tanácskozásra gyűltek össze a bölcsek, és így szólt az első: „Jelenlegi formájában népünk nem maradhat fenn – nincs más kiút, csakis a transzmutáció. Mikor megnyílik a föld, rések támadnak rajta, tehát, hogy beléjük ne zuhanjunk, minden fonáknak széles, lapos talapzatra van szüksége, a meteorok viszont felülről hullanak, tehát felfelé legyen mindegyikünk hegyes. Ha kúp alakúak leszünk, semmi bajunk nem történhet.”
   A második így szólt: „Nem ezt kell csinálni. Ha a föld nagyobbra tátja a száját, elnyeli a kúpot is, a ferdén hulló meteor pedig átüti az oldalát. A gömb alak az ideális! Mert mikor a föld remegni és hullámzani kezd, a gömb magától elgurul, a meteor pedig lesiklik gömbölyű oldaláról; alakuljunk tehát gömbbé, hogy egy jobb jövő felé gurulhassunk!”
   A harmadik pedig így szólt: „A gömböt éppúgy öszszezúzza a meteor, vagy elnyeli a föld, mint bármilyen más idomot, amely anyagból van. Nincs az a pajzs, amely a nála erősebb kardnak ellenállna, nincs az a kard, amely a keményebb pajzson ki nem csorbul. Az anyag, ó, testvéreim, örök változás, folyékonyság és átalakulás. Nem a mulandó anyagban kell hát lakozniuk az igazán okos lényeknek, hanem abban, ami változatlan, örök és tökéletes, jóllehet e világi!” ,
   „És mi legyen az?” – kérdezte a többi bölcs.
   „Nem szóval felelek nektek, hanem tettel!” – válaszolt a harmadik. És szemük előtt nekilátott szétszedni magát: lehántotta kristályokkal kivert legfelső köntösét, a színarany másodikat és az ezüst alsóneműt, levette koponyája és törzse fedőlemezeit, majd egyre gyorsabban és egyre apróbbra cincálta szét magát, a csuklókról áttért a kötésekre, a kötésekről a csavarokra, a csavarokról a drótocskákra, morzsákra, molekulákra, míg elérkezett az atomokig. Aztán hámozni kezdte a bölcs az atomjait, de olyan fürgén hámozta őket, hogy nem is látszott más, csak az olvadásuk és eltűnésük. Olyan ügyesen és gyorsan csinálta, hogy a szétszedelőzködés végén ott állt a többi bölcs ámuló szeme előtt, mint tökéletes nemlét, amely annyira hű ellentéte a létnek, hogy látszik is. Ott ugyanis, ahol azelőtt egy atomja volt, most nem volt az az egy atom, ahol egy pillanattal korábban hat volt, megjelent a hat atom hiánya, ahol csavar wolt, megjelent. a csavar hiánya, oly híven, hogy semmiben sem különbözött tőle. Ily módon űrré vált, amely ugyanúgy rendeződött el, mint korábban valóságos lénye; és nemléte zavartalan lét volt, mert olyan gyorsan és ügyesen alakult át, hogy egyetlen betolakodó anyagi részecske sem csorbította tökéletés nemlétét! A többiek tehát látták, mint ugyanúgy formált ürességet, amilyen ő volt az imént, megismerték szemeit a fekete szín hiányáról, arcát a kékes csillogás nemlétezéséről, tagjait az eltűnt ujjakról, csuklókról és páncélokról!
   „Ily módon, ó testvéreim – mondta a Nemlévővé Lett –, aktív semmivé válásunkkal nemcsak tökéletes ellenálló képességet szerzünk, hanem halhatatlanságot is. Mert csak az anyag változik, a semmi azonban nem tart vele az állandó bizonytalanság útján, ezért a tökéletesség hona nem a lét, hanem a nemlét, és ezért kell lévő helyett nemlévőnek lennünk!”
   Ahogy elhatározták, úgy is tettek. Azóta legyőzhetetlen a fonákok népe. Életüket nem annak köszönhetik, ami bennük van, mert nincs bennük semmi, hanem annak, ami körülveszi őket. Amikor valamelyikük bemegy a házába, úgy látható, mint a házban levő nemlét, ha pedig ködbe lép, mint a köd helyi hiánya. Kiűzték magukból a változékony sorsú, ingatag anyagot, és így lehetővé tették a lehetetlent…
  – És hogyan utaznak a világűrön át, bölcs barátom? – kérdezte Globáris.
  – Erre az egyre nem képesek, ó, király, mert a külső űr összeolvadna az övékkel, és nem léteznének többé, mint helyileg tömörült nemlét. Állandóan óvniuk kell nemlétük tisztaságát, lényük ürességét, és ezzel az őrködéssel töltik napjaikat. Ezért semmiseknek vagy nihilistáknak is nevezik őket…
  – Bölcsem – szólt a kírály, ez buta történet, mert hogyan helyettesíthetné az anyag sokféleségét az egynemű semmi? Hát ugyanaz vajon a kőszikla, mint a ház? De a kőszikla hiánya ugyanolyan formát ölthet, mint a ház hiánya, tehát a kettő ugyanazzá válik.
  – Uram – védekezett a bölcs –, a semminek különféle fajtái vannak…
  – Majd meglátjuk – felelte a király –, mi lesz, ha leüttetem a fejedet: létté válik-e a nemléte, mi a véleményed? – Azzal csúnyán felnevetett, és intett a hóhéroknak.
  – Uram! – kiáltott a bölcs, már a bakók vasmarkaiból. – Nevetni kegyeskedtél, a történetem tehát felvidított, ezért ígéreted szerint meg kell hagynod az életemet!
  – Szó sincs róla, én a saját humoromon derültem mondta a király. – De van egy javaslatom: ha önként beleegyezel a nyakazásba, attól felvidulok, és akkor úgy lesz, ahogy kívánod.
  – Beleegyezem! – vonított a bölcs.
  – Nyakazzátok hát le, ha ő maga kéri! – szólt a király.
  – De uram, azért egyeztem bele, hogy ne nyakaztass le...
  – Ha beleegyeztél, fejedet kell hogy vegyék – magyarázta a király. Ha pedig nem egyezel bele, nem vidítasz fel, és ezért nyakaznak le…
  – Nem, nem, ellenkezőleg! – kiáltott a bölcs. – Ha beleegyezem, te felvidulsz és megkegyelmezel, ha pedig nem egyezem bele…
  – Elég! – vágott közbe a király. – Bakó, végezd a dolgodat!
   Villant a bárd, és a bölcs feje lehullott.
   Dermedt csend uralkodott egy percig, aztán megszólalt a másik bölcs:
  – Uram, királyom! A legkülönösebb minden csillagnép közül bizonyára a pluráliszok, másképpen sokasok népe, akiket többesszámúaknak is neveznek. Mindegyiküknek csak egy teste van ugyan, viszont annál több lába, minél magasabb rangú. Ami pedig a fejeiket illeti, azokat esetről esetre növesztik: minden hivatalt a hozzávaló fejjel együtt vesznek át, a szegény családoknak rendszerint csak egy fejük van, a gazdagok viszont különféle fejeket őriznek a kincstárukban, minden alkalomra: van reggeli és esti fejük, hadászati fejük háború esetére és rohanó fejük sietéshez, aztán van hűvös és forró fejük, van szomorú és vidám, udvarló és lakodalmi, szerelmes és gyászfejük, egyszóval minden alkalomra fel vannak szerelve:
  – Ennyi az egész? – érdeklődött a király.
  – Dehogy, uram! – hadarta a bölcs, látván, hogy rosszul áll a szénája. – A többesszámúakat azért is nevezik így, mert mind össze vannak kapcsolódva uralkodójukkal, mégpedig úgy, hogy ha többségük a király működését károsnak ítéli a közjóra nézve, akkor az uralkodó elveszti tömörségét, és darabokra hullik…
  – Parlagi gondolat, hogy azt ne mondjam: felségsértő! – jegyezte meg komoran Globáris. – De ha már ennyit beszéltél a fejekről, bölcsem, talán azt is meg tudod mondani: lenyakaztatlak most, vagy nem?
   „Ha azt mondom, hogy igen – latolgatta gyorsan a bölcs –, meg is teszi, mert rosszkedvű. Ha azt mondom, hogy nem, talán meglepődik, és ha elcsodálkozott, ígérete szerint szabadon kell engednie.”
   Így szólt tehát:
  – Ném, uram, nem nyakaztatsz le.
  – Tévedtél – vetette oda a király. – Bakó, végezd a dolgodat!
  – De uram – kiáltott a bölcs már a hóhérok kezéből -, hát nem leptek meg a szavaim? Nem arra számítottál inkább, hogy azt mondom: lenyakaztatsz?
  – Szavaid nem leptek meg. – válaszolta a király –, mert a félelem sugallta őket, amely arcodra van írva. Elég! Le a fejével!
   És csengve a padlóra gurult a második bölcs feje is. A harmadik és legidősebb teljes nyugalommal nézte ezt a jelenetet. Mikor pedig a király ismét a csodálatos történetet kezdte követelni, így szólt.
  – Király! Mesélhetnék valamilyen valóban rendkívüli történetet, de nem teszem, mert szándékom nem az, hogy elámulj, inkább az, hogy őszinteségre kényszerítselek: arra, hogy ne holmi átlátszó ürüggyel fejeztess le, ne a játék címén, amellyel az öldöklést kicifrázod, hanem kegyetlen természetedet kimutatva. Mert kegyetlen vagy, de hazug ürügyek nélkül nem mered kedved tölteni. Úgy akartál bennünket lenyakaztatni, hogy később azt mondják: a király elbánt azokkal a tökfejekkel, akik nagyzoló módon bölcseknek nevezték magukat. Én azonban azt akarom, hogy az igazságot mondják, és ezért hallgatok.
  – Nem, nem adlak még át a hóhérnak – mondta a király. – Őszintén és forrón vágyom a rendkívüli élményre. Fel akartál bőszíteni, de én fékezni tudom haragomat, egyelőre. Azt mondom: beszélj, és talán nem is csak magadat mented meg. Amit mondasz, határos lehet a felségsértéssel, melyet már különben is elkövettél, de olyan égbekiáltó sértés legyen, hogy az már hízelgéssé válik, majd éppen túlzásánál fogva gúnnyá lényegül át! Próbáld tehát egy csapásra dicsőíteni és megalázni, felmagasztalni és kigúnyolni királyodat!
   Csend lett, csak a hallgatóság mocorgott egy kicsit, mintha azt próbálgatnák, tart-e még a fejük a nyakukon. A harmadik bölcs mély gondolkodásba merült. Végre megszólalt:
  – Király, teljesítem óhajodat, és azt is megmondom, hogy miért. Megteszem az itt jelenlevőkért, önmagamért, de érted is, hogy ne mondják majd évek múltán: ez a király puszta szeszélyből kiirtotta országában a bölcsességet; még ha most így van is, még ha kívánságod nem jelent is semmit, vagy majdnem semmit, az én feladatom, hogy futó ötletednek értéket adjak, jelentőssé és maradandóvá tegyem: és ezért fogok beszélni…
  – Öregem, elég már a bevezetésből, amely megint a felségsértéssel határos, de egyáltalán nem szomszédos a hízelgéssel – szólt haragosan a király. – Beszélj!
  – Király, visszaélsz a hatalmaddal – felelte a bölcs. Ám packázásod semmi ahhoz, képest, amit egy régen volt ősöd művelt. Még nem hallottál róla, pedig ő alapította meg Eparida uralkodóházát. Ez az ük-ük-ükapád, Allegorik, szintén visszaélt uralkodói hatalmával. Hogy megismerd legféktelenebb tettét, kérlek, pillants ki az éjszakai égre, amely a trónterem felső ablakain benéz. – A király feltekintett a csillagos, tiszta égre, az aggastyán pedig lassan folytatta: – Nézd és halljad! Minden, ami csak létezik, olykor gúnyolódás tárgya. Semmilyen nagyság nem menekülhet a gúny nyilától, hiszen tudjuk, hogy némely vakmerő még a királyi méltóságból is gúnyt űz. A gúnykacaj eléri a trónokat és birodalmakat. A népek kigúnyolják a többi népet vagy önmagukat. Olykor még azon is csúfolódtak, ami nincsen… vagy nem kacagtak-e a mítoszok istenein? Még a legkomolyabb, sőt tragikus jelenségekből is tréfát űztek. Gondoljunk csak az akasztófahumorra, a halálról és a holtakról szóló adomákra. De a csúfolódó kedv még az égitesteket sem kíméli. Vegyük például a napot vagy a holdat. A holdat ravasz, sovány fickóként ábrázolják, hegyes bohócsapkában és sarlószerű kecskeszakállal, a napot pedig kerek képű, jámbor dagiként, borzas aureolával. És mégis, noha gúny tárgya mind az élet, mind a halál birodalma, a kicsiny dolgok éppúgy, mint a nagyok, van valami, amit eddig senki sem mert gúnyolni vagy kikacagni. Pedig nem olyan dolog ez, amelyről meg lehet feledkezni, amely elkerülhetné a figyelmet, mert mindarról van szó, ami csak létezik, nevezetesen a világegyetemről. Márpedig ha jól belegondolsz, király, megérted, mennyire nevetséges a világegyetem…
   Ekkor ámult el Globáris király első ízben, majd növekvő figyelemmel hallgatta a bölcs további szavait:
  – A világegyetem csillagokból áll. Ez elég komolyan hangzik, de ha behatóbban fontolóra vesszük, aligha álljuk meg kacagás nélkül. Micsodák is tulajdonképpen a csillagok? Tűzgolyók, felfüggesztve az örök éjszakában. Látszólag fenséges kép. De vajon természeténél fogva? Szó sincs róla, csakis a méretei következtében. Márpedig a méretek nem dönthetik el önmagukban egy jelenség komolyságát. Ha egy agyalágyult firkálmányát a papírdarabról egy hatalmas síkságra másoljuk át, vajon akkor már nagyszerű alkotássá válik?
   A butaság megsokszorozva is butaság marad, csak még nevetségesebb. A kozmosz pedig nem egyéb, mint pöttyök összevissza sokasága! Akármerre nézünk, akármeddig nyúlunk: semmi egyéb! A Teremtés egyhangúsága a legtriviálisabb és leglaposabb koncepció, amit csak el lehet képzelni. Kipöttyözött semmi, és ugyanez a végtelenségig – ugyan ki fabrikálna ilyen ötlettelen fércművet, ha ezután kellene megteremteni? Talán csak egy félkegyelmű. Veszi a végtelen űrt, és itt-ott telepötyögteti, ahogy éppen eszébe jut! Hogy is lehet egy ilyen tákolmány rendjét és fenségét emlegetni? Térdre hullani előtte? Legföljebb elkeseredésünkben, hogy nincs ellene apelláta. Hiszen az egész csak folytonos önplágium eredménye, maga a kezdet pedig a legteljesebb ötlettelenségről tanúskodik. Gondoljuk csak meg: ugyan mit lehet csinálni, ha előttünk fekszik egy tiszta papírlap, kezünkben a toll, és nem tudjuk, de a leghalványabb fogalmunk sincsen, hogy mivel töltsük meg a papírt? Rajzokkal? Az ám, de ahhoz tudni kellene, hogy mit rajzoljunk. No de ha semmi sem jut eszünkbe? Ha egy fikarcnyi képzelőerőnk sincsen? Nos, a papírra helyezett toll mintegy önmagától, akaratlan érintéssel, pontot rajzol. És amint a gondolat legkisebb szikrája nélkül, tompán bámuljuk ezt a pontot, máris utánozható mintának látjuk; annál is szuggesztívabbnak, mivel rajta kívül egyáltalán semmi sincsen a világon, és mert ahhoz kell a legkisebb szellemi erőfeszítés, hogy ezt a pontot ismételgessük a végtelenségig. Igen ám, de hogyan? A pontokból valami konstrukciót is ki lehet hozni. No jó, de ha még ez sem megy? Akkor nem marad más hátra, mint hogy tehetetlenségünkben megrázzuk a tollat, és tintacseppecskéket szórva, megtöltsük a papírt vaktában odafröccsentett pacákkal. – E szavaknál a bölcs fogott egy nagy papírlapot, és a tintatartóba mártott tollal néhányszor tintacseppeket fröccsentett rá, aztán előhúzta köntöse alól az ég térképét, s mindkettőt megmutatta a királynak. A hasonlatosság megdöbbentő volt. Millió pontocska látszott a papíron, kisebbek-nagyobbak, mert a toll egyszer bővebben szórta a tintát, másszor kiszáradt. Az ég pedig ugyanígy festett a térképen. A király nézte a trónról a két papírlapot, és hallgatott. A bölcs pedig folytatta:
  – Téged arra tanítottak, király, hogy a világegyetem csodálatos, nagyszerű építmény, csillagokkal telehintett magasztos végtelenség. De nézd csak meg: vajon ez a tiszteletre méltó, mindenütt jelenvaló és örök alkotmány nem a legbárgyúbb butaság műve, nem az értelem és a rend szöges ellentéte-e? Miért nem vette ezt eddig senki észre? – kérdezed. Mert a butaság mindent betölt! De éppen ezért kell mielőbb hangot adni a gúnynak, a távol tartó kacajnak, mert ez a kacaj egyben a lázadás és felszabadulás hírnöké lesz. Bizony, érdemes lenne ebben a szellemben paszkvillust írni a világegyetemről, hogy a legfőbb bárgyúságnak ez a műve végre megkapja, amit megérdemel, s ezentúl ne áhítatos sóhajok kórusa kísérje, hanem csúfondáros kacaj.
   A király döbbenten hallgatta, a bölcs pedig egy pillanatnyi csend után hozzátette:
  – Minden tudósnak kötelessége lenne, hogy megírja ezt a paszkvillust, csakhogy ehhez rá kellene mutatnia az ősokra, amely létrehozta ezt a csak ironikus sajnálkozásra méltó, univerzumnak nevezett állapotot. Nos, a dolog akkor történt, amikor a Végtelenség még teljesen üres volt, és még csak várta a teremtő tetteket. A semminél kevesebbről a semmi révén kicsírázó világ csak egy maroknyi testet hozott még létre, és ezeken uralkodott a te ük-ük-ükapád, Allegorik. Lehetetlen és őrült szándék fogamzott meg benne ekkor, eltökélte ugyanis, hogy helyébe lép a végtelenül türelmesen és lassan alkotó természetnek. Elhatározta, hogy a Természet helyett ő teremti meg a drágalátos csodákkal teli, gazdag mindenséget. És mivel egymaga nem tudta megcsinálni, építtetett egy rendkívül okos gépet, hogy a művet végrehajtsa. Háromszáz és még háromszáz esztendeig építették ezt az óriást, egyébként akkor még más időszámítás járta, mint most. Nem takarékoskodtak sem a pénzzel, sem a fáradsággal, és a gépszörnyeteg szinte határtalanul nagy és erős lett. Amikor elkészült, a bitorló beindíttatta. Nem sejtette, hegy mit csinál tulajdonképpen. Határtalan gőgje következtében a gép már túlságosan nagy volt, s ezért okossága, messze maga mögött hagyva az értelem csúcsait, túlrepülve a géniusz tetőpontján, az elme teljes bomlásába csapott át, szanaszét futó áramok dadogó sötétségébé, amelyek minden tartalmat szétszaggattak, úgyhogy ez a metagalaktikához hasonlatosan ágas-bogas monstrum, őrült sebességre kapcsolva, már az első kimondatlan szavaknál megtébolyodott, és az egész, szörnyű erőfeszítéssel gondolkodó káoszból, amelyben a ki nem fejlődött fogalmak rajai ismét semmivé foszlottak, ezekből a meddő görcsökből, viaskodásokból és összeütközésekből csak értelmetlen írásjelek kezdtek átszivárogni a kolosszus engedelmes végrehajtó alegységeibe! Mert nem a lehetséges legokosabb gép volt ez, nem Kozmokreátor Omnipotens, hanem esztelen bitorlásból született korcs, amelyet világformálásra szántak, de csak pontokat tudott dadogni. Mi történt ekkor? Az uralkodó várta a beteljesülést, amely igazolja terveit, a legmerészebb terveket, amelyeket gondolkodó lény valaha szőtt, és senki sem merte neki megmondani, hogy értelmetlen dadogás forrása mellett áll, gépi agóniát hozott létre, amely már haldoklásként jött a világra. De a végrehajtó egységek vakon engedelmes gépóriásai készek voltak teljesíteni minden parancsot, tehát a megadott ütemben gyártani kezdték az anyagmasszából azt, ami a háromdimenziós térben megfelel a pont képének: gömböket – és ily módon, szakadatlanul ugyanazt ismételve, amíg ki nem fogyott az anyagot felizzító hő, sorra hajigálták az űr torkába a tűzgolyókat, s a dadogás ütemére létrejött a kozmosz! Ük-ük-ükapád volt tehát a világmindenség teremtője, de egyszersmind akkora ostobaság elkövetője, amelyhez foghatót soha többé nem követ el senki. Az így elvetélt mű megsemmisítése ugyanis sokkal ésszerűbb cselekedet lesz, főleg azonban szándékos és tudatos tett, amit amarról, a Teremtésről, nem lehet elmondani. Ez minden, amit el kellett neked magyaráznom, ó, Allegorik király, a világok építőjének unokája, aki vagy.
   Amikor a király már elbocsátotta a bölcseket, kegyeivel halmozva el őket, kiváltképp az öreget, akinek sikerült egy csapásra a legnagyobb hízelgést és a leggorombább szidalmat zúdítania rá, az egyik fiatal tudós, négyszemközt maradva az aggastyánnal, megkérdezte tőle, mennyi igazság volt elbeszélésében.
  – Mit feleljek erre? – szólt az öreg, – Amit elmondottam, nem tudásból ered. A tudomány nem foglalkozik a lét olyan tulajdonságaival, mint a nevetségesség. A tudomány megmagyarázza a világot, de megbékéltetni vele csak a művészet képes. Ugyan, mit is tudunk a kozmosz keletkezéséről? Az ilyen mérhetetlen űrt legendákkal és mítoszokkal lehet kitölteni. Az volt a szándékom, hogy e mitologizálásban elérjem a valószínűtlenség határát, és azt hiszem, hogy közel is jártam hozzá. Ezt azonban úgyis tudod, tehát csak azt akarod kérdezni, hogy valóban nevetséges-e a világmindenség. Ám erre a kérdésre mindenkinek magának kell válaszolnia.