A FEHÉR HALÁL

   Aragéna befelé épült bolygó volt; ugyanis uralkodója, Metamerik, aki az egyenlítő mentén végignyúlt a szélesség 360 fokán, s ily módon körülövezte birodalmát; nemcsak uraként; hanem védőjeként is, meg akarta óvni alattvalóit, az interitek népét mindenfajta kozmikus betöréstől, ezért megtiltotta, hogy a bolygó felszínén bármit is változtassanak, még egy kavicsot sem volt szabad elmozdítani: Aragéna szárazföldjei tehát vadon és kihaltan terültek el, csak a villámok fejszéje hasogatta a hegyláncok szilícium hátát, csak a meteorok farigcsálták tele a kontinenseket kráterekkel. De tíz mérföldnyire a felszín alatt annál lázasabban munkálkodtak az interitek; összevissza furdalták anyabolygójuk mélyét, megtöltötték kristálykertekkel, ezüst- és aranyvárosokkal; befelé álló házakat építettek; dodekaéder meg ikozaéder alakban; úgyszintén hiperbolikus palotákat, amelyeknek tükörkupolájában ki-ki húszezerszeresre növelve láthatta magát; mint egy óriás színházban, kedvelték ugyanis a pompát meg a geometriát; és kiváló építőmesterek voltak. Csővezeték-rendszerekkel vitték le a bolygó mélyébe a napfényt, hol smaragdon, hol gyémánton, hoI rubinon szűrték át, és így kedvük szerint csináltak maguknak rózsaujjú hajnalt, tüzes delet vagy alkonypírt; annyira imádták saját alakjukat, hogy egész világuk csupa tükörből állt, forró gázok leheletével hajtott kristályjárműveik voltak; ablaktalanok, mert mindenestül átlátszóak; és utasaik menet közben láthatták önmagukat a paloták és templomok homlokzatának tükrében, mint különös, tovasikló, elmosódó, szivárványló, sokszoros tükörképet. Még saját egük is volt, amelyen molibdén és vanádium hálóban ékkövek és tűzben nevelt hegyikristályok ragyogtak.
   Dinasztikus és egyben örökös királyuk volt Metamerik, szép, hideg, soktagú teste volt ugyanis, amelynek első tagjában lakott az értelem; ez pár ezer év alatt elöregedett, mert a kristályhálók elkoptak a sok gondolkodástól, ilyenkor a következő tag vette át az uralmat, és ez így ment robotemlékezet óta, hiszen nyolcvanmilliárd tagból állt. Metamerik az aurigének leszármazottja volt, akiket senki sem látott, és csak annyit lehetett tudni róluk, hogy amikor pusztulással fenyegették őket bizonyos rettentő lények, amelyek rákaptak az űrhajózásra, és elhagyták érte hazai napjukat, az aurigének minden tudásukat meg élni vágyásukat mikroszkopikus atomcsírácskákba zárták, s ezekkel termékenyítették, meg Aragéna sziklás földjét. Azért adták neki ezt a nevet, mert a sajátjukra emlékeztet, de soha nem tették páncélos lábukat a bolygó szikláira, nehogy nyomára vezessék kegyetlen üldözőiket; elpusztultak mind egy szálig, és csak az vigasztalta őket, hogy ellenségeik, akiket fehéreknek vagy sápadtarcúaknak neveztek, nem is sejtik: nem érték el, hogy az aurigéneknek irmagjuk se maradjon. Az interitek, akik Metamerikból keletkeztek, nem tudták azt, amit ő tudott rendkívüli származásáról: az aurigének szörnyű végének és az interitek keletkezésének története egy fekete vezúvi őskristályban állott megírva, és ez a kristály a bolygó magjában rejtőzködött. Annál jobban ismerte a történetet a király, és egy pillanatig sem feledkezett meg róla.
   A köves, mágneses talajból, amelyet a derék építőmesterek a föld alatti birodalom növelése közben kitermeltek, Metamerik abroncsokat készíttetett; s azokat kidobták az űrbe. Pokolkarikákként keringtek a bolygó körül, senkit sem engedtek a közelébe. Az űrhajósok tehát elkerülték ezt a vidéket, amelyet Fekete Csörgőkígyónak neveztek, mert az óriási, keringő bazalt- és porfírtömbök folyton összeütköztek, s ilyenkor egész meteoráram keletkezett, innét eredt mindaz a sok üstökösfej, bolida és aszteroid, amely teleszemeteli az egész Skorpió-rendszert.
   A meteorok kőesője persze Aragéna földjére is hullott, szüntelenül bombázta és barázdálta, a becsapódások tűzkútjai nappallá változtatták az éjszakát, a porfelhők pedig éjszakává a nappalt. De a legkisebb remegés sem jutott le az interitek országáig, és ha bárki megközelítette volna a bolygót, nem lát egyebet, ha ugyan hajóját a sziklaörvények már addig szét nem zúzzák, mint egy kráterlyuggatta kőgolyóbist. Az interitek gondoskodtak róla, hogy a föld alatti birodalomba vezető kapuk se különbözzenek holmi sziklahasadéktól.
   Évezredeken keresztül senki sem tette a lábát a bolygóra, de azért Metamerik egy pillanatig sem engedett a szigorú éberségből.
   Történt egyszer, hogy néhány interit kisétált a bolygó felszínére, és megpillantott egy óriási kehelyfélét, amelynek talpa a sziklák közé ékelődöltt, égre néző homorulata pedig repedezett és sok helyütt lyukas volt. Nyomban odahívták a csillaghajózás tudorait, s azok úgy vélekedtek, hogy ismeretlen tájakról érkezett, idegen csillaghajó roncsát látják maguk előtt. A hajó igen nagy volt. Csak közelről látszott, hogy alakja karcsú henger, amelynek orra a sziklába fúródott, vastagon borítja a pörk és a korom, kehelyszerű tatja pedig a föld alatti paloták boltíveire emlékeztet. Fogókarokkal ellátott gépek kúsztak elő a föld alól, óvatosan kiemelték gödréből a titokzatos hajót, és bevonszolták a föld alá. Aztán egy csoport interit elsimította a hajó fúrta tölcsért, hogy a bolygó felszínéről eltüntessék az idegen behatolás minden nyomát, és tompán becsapódtak a bazaltkapuk.
   Ott nyugodott most a feketére szenesedett hajótest a pompásan felszerelt kutatócsarnokban, a tudósok ráirányították legfényesebb kristályaik tükrös felületét, és gyémátitkésekkel felvágták a legkülső páncélt, alatta különösen fehér, másik réteget találtak, ettől kissé aggódni kezdtek, s mikor a karborund fúrók ezt a burkot is átrágták, megmutatkozott a harmadik, áthatolhatatlan páncél, légmentesen záró ajtó is volt rajta, de azt nem bírták kinyitni.
   Afinor, a legidősebb tudós, gondosan megvizsgálta az ajtó zárját; kiderült, hogy a zár egy bizonyos szó kimondására nyílik. De a szót nem ismerték, és nem is ismerhették. Sokáig próbálkoztak különféle szavakkal, mint például „kozmosz”, „csillag”, „űrrepülés”, de az ajtó meg sem moccant.
  – Nem tudom, jól tesszük-e, hogy Metamerik király tudta nélkül próbálgatjuk kinyitni a hajót – mondta végül Afinor. – Gyerekkoromban hallottam egy legendát a fehér lényekről; amelyek világszerte minden fémből született életet üldöznek és kiirtanak bosszúból, mert…
   Itt elakadt a szava, s a többiekkel együtt döbbenten meredt a hajó roppant oldalára, mert utolsó szavai közben az addig mozdulatlan ajtó egyszerre csak megremegett, és lassan kitárult. A szó, amely kinyitotta, ez volt: „bosszú”. A tudósok fegyvereseket hívtak segítségül, s a szikravetőt szegező katonákkal együtt beléptek a hajó fülledt, sötét, mozdulatlan belsejébe, kék és fehér kristályokkal világítva maguk körül.
   A gépek jórészt összetörtek, az interitek sokáig vizsgálódtak a romok között, keresték a legénységet, de még csak nyomát sem találták, Tanakodtak, vajon nem maga a hajó volt-e értelmes lény, hiszen vannak roppant nagy lények: az ő királyuk például ezerszer akkora, mint az ismeretlen hajó, és ő is egyetlen lény. De a benne talált elektronikus gondolkodó központok elég aprók,és szétszórtak voltak, az idegen hajó tehát nem lehetett egyéb, mint valami repülő gépezet, amely legénység nélkül csupán halott tárgy.
   A fedélzet egyik zugában, közvetlenül a páncélfalnál, szétfröccsent tócsára bukkantak a kutatók, olyan volt, minta vörös festék, foltot ejtett ezüst ujjaikon, amikor hozzáértek; a tócsából valami ismeretlen ruházat lucskos, vörös foszlányait sikerült kíszedni, meg néhány nem túl kemény, meszes szilánkot. Nem tudták, miért, de valamennyiüket félelem fogta el, amint ott álltak a kristályfénnyel átszabdalt sötétségben. A király közben tudomást szerzett az ügyről; kisvártatva meg is érkeztek a küldöttei, és hozták a szigorú parancsot, hogy az idegen hajót mindenestül meg kell semmisíteni, de legfőként – parancsolta a király – az idegen űrhajósokát kell atomtűzzel porrá égetni.
   A tudósok azt felelték, hogy nem volt ott senki, csak a sötétség, törött roncsok, fémbelsőségek és valami vörös festékben ázó maszat. Összerezzent a király futárja, és megparancsolta, hogy azonnal gyújtsák meg az atommáglyákat.
  – A király nevében! – mondotta. – A vörös valami, amit találtatok, a pusztulás hírnöke! Az élteti a fehér halált, amely nem ismer semmi egyebet, csak a bosszúállást az ártatlanokon, puszta létükért…
  – Ha ez volt a fehér halál, bennünket már nem fenyeget, hiszen a hajó halott, és bárki is utazott rajta, elpusztult a védőabroncsok gyűrűjében – felelték.
  – Mérhetetlen a sápadt lények hatalma, mert ha el is psztulnak, százszor újjászületnek, távol izzó napjaiktól! Végezétek kötelességeteket, atomosok!
   Félelem szállta meg e szavakra a bölcseket és kutatókat. lgaz, nem nagyon hittek a pusztulás veszélyében, annyira valószínűtlennek vélték. De azért felemelték fekhelyéről az egész hajót, szétzúzták a platinaüllőkön, s amikor darabokra törött, kemény sugárzásba mártották, úgyhogy széthullott milliárd röpdöső atomra, amelyek örökké hallgatnak, mert az atomoknak nincsen történetük, mind egyformák, akár a legtüzesebb csillagokból erednek, akár halott bolygókból, akár értelmes lényekből, jókból avagy gonoszakból, mert az anyag egyforma az egész mindenségben, és nem tőle kell félni.
   Mindamellett még ezeket az atomokat is összefogdosták, egyetlen tömbbe fagyásztották, kilőtték a csillagok felé, és csak akkor szóltak megkönnyebbülten: – Megmenekültünk. Most már nem lehet baj.
   Ám amikor a platinakalapácsok lecsaptak a hajóra, és az darabokra törött, a vérben ázó ruhafoszlány felfeslett varrásából kihullott egy láthatatlan csíra, olyán parányi, hogy százat is eltakarna egyetlen homokszem. De ebből a csirából éjjel, a porban és piszokban, a barlang kövei között, fehér telepecske nőtt ki; abból a második, a harmadik, a századik – és lehelni kezdték a salétromot és nedvességet, s azoktól rozsda telepedett a tükörvárosok fényes falaira, és láthatatlan szálacskák keltek ki és fonódtak össze az interitek hideg belsejében, úgyhogy mikor felkeltek, már magukban hordták a halált. És nem telt el egy esztendő, s rendre elpusztultak. Megálltak a bolygó mélyében a gépek, kihunytak a kristálytüzek, barna fekély lepte el a tükörkupolákat, s amikor az utolsó atomhő is elillant, leszállt az örök sötétség, amelyben tovább növekedett, ellepve a csikorgó csontvázakat, behatolva a rozsdás koponyákba, beszőve a kihunyt szemüregeket – a bolyhos, nyirkos, fehér penész.