A KÉT SZÖRNYETEG

   Réges-régen, az úttalan feketeségben, a galaktikus póluson, egy magányos csillagszigetben volt egyszer egy hatos rendszer; öt napja magányosan keringett, a hatodiknak azonban volt egy bolygója tűzsziklákból, jáspis éggel, s ezen a bolygón virágzott az argensek, vagyis ezüstök hatalmas birodalma.
   A fekete hegyek között, a fehér síkságokon emelkedtek városaik: Ilidár, Bizmália, Szinalosz, de a legpompásabb volt Eterna, az ezüstök fővárosa, nappal kék, mint a jéghegy, éjjel domború, mint a csillag. Függő falak védték a meteoroktól; aranynál fényesebb krizopráz paloták sorakoztak benne, meg turmalin bástyák és szurokból őntött tornyok, feketébbek az űrnél. Leggyönyörűbb volt azonban az argens királyok palotája, a negatív építészet híres remeke: tervezői nem akartak gátat szabni sem a pillantásnak, sem a gondolatnak, ezért imaginárius, matematikai kastélyt építettek, amelynek nincs se padlója, se teteje, se falai. Itt lakott az egész bolygón uralkodó Energ-dinasztia.
   Treon király idejében azmeus űrhordák támadtak a birodalomra, aszteroidjaik földig lerombolták Bizmália fémvárosát, és azontúl is sokat háborgatták az ezüstöket, mígnem az ifjú Ilorax király, a csaknem mindentudó poliarcha, összehívatta legbölcsebb csillagmérnökeit, és megparancsolta, hogy vegyék körül az egész bolygót mágneses örvények rendszerével és gravitációs árkokkal, amelyekben az idő olyan őrülten száguld, hogy mihelyt a támadó be1epottyan, nyomban elrepül fölötte vagy százmillió esztendő, úgyhogy vénségében porrá hullik szét, mielőtt megláthatná az argens városok fényét. Ezek a láthatatlan időszakadékok és mágneses sáncok pompásan megvédték a bolygót; így az ezüstök most már ellentámadásra is gondolhattak. Hadba indultak tehát az azmeusok ellen, s addig bombázták és bosszantották az ellenség napját fehér sugárvetőikkel, amíg atomtűzvészt nem gyújtottak benne; szupernova lett belőle, s lángölelésében porrá égett a gonosz azmeusok bolygója.
   Ezután századokon át nyugalom, rend és jólét honolt az argensek között. Az uralkodóház sem halt ki. Koronázása napján minden trónra lépő Energ levonult az imaginárius kastély föld alatti termeibe, hogy halott elődje kezéből átvegye az ezüstjogart. Nem holmi közönséges jogar volt ez; évezredekkel azelőtt vésték rá a feliratot:
   „Ha a szörnyeteg örök, akkor nincsen, vagyis kettő van; ha már nincs segítség, törj el engem.”
   Nem tudta senki az Energek udvarában, de az egész országban sem, hogy mit jelent ez a felirat, mert eredetét már hosszú évszázadok óta elfelejtették. Történt azonban Inhiszton király uralkodása idején, hogy a bolygón feltűnt egy ismeretlen, óriási szörny. Félelmetes híre hamarosan mindkét féltekén elterjedt. Senkí sem látta közelről, mert aki odamerészkedett, soha többé nem tért vissza szeretteihez; nem lehetett tudni, honnan jött a szörnyeteg; az öregek azt állították, hogy az aszteroidokkal lerombolt Bizmália roncsmezején szanaszét heverő ozmium és tantál korongokból kelt ki; a várost ugyanis nem építették újjá. Azt is beszélték a vének, hogy gonosz erők szunnyadoznak az ősrégi, mágneses ócskavasakban, rejtett áramok alusznak a fémekben, vihar idején felébrednek, s olyankor a vaslemezek csikorgó csúszkálásából, a rozsdatemető kísértettáncából titokzatos lény születik, se nem élő, se nem halott, és csak egyvalamire képes: mérhetetlen pusztulást áraszt. Mások amellett kardoskodtak, hogy az erő, amely a szörnyet létrehozta, a gonosz tettekből és gondolatokból táplálkozik; ezek visszaverődnek a bolygó nikkelmagjáról mint valami homorú tükörből, és egy helyre gyűlve, addig vonzzák magukhoz a girbegurba, rozsdás vas- és fémroncsokat, mígnem azok szörnyeteggé forrnak össze. A tudósok persze gúnyolódtak az efféle beszédeken, azt mondták, mindez csupán babonás mendemonda. De bárhogyan volt is, a szörny garázda módon pusztította a bolygót. Egyelőre kerülte a nagyobb városokat, csak magányos településeket támadott meg, s fehér és lila tűzzel megsemmisítette őket. Mikor nekibátorodott, még Eterna tornyaiból is láthatták a horizont mentén elhullámzó hátát: acél hegylánchoz hasonlóan ragyogott a napfényben. Hadjáratokat indítottak ellene, ő azonban egyetlen leheletével gőzzé változtatta a fegyvereseket.
   Nagy rémület szállt mindenekre. Inhiszton király összehívatta bölcseit, s azok gondolkodtak éjjel-nappal, fejüket közvetlenül összekapcsolva, hogy világosabban felmérhessék a helyzetet, míg végül is kisütötték, hogy a szörnyet csak valami fortélyos ötlettel lehet elpusztítani. Elrendelte hát Inhiszkon, hogy a Főkibernátor, a Fődinamikus és a Főabsztraktor készítse el közösen a szörnyölő gép tervét.
   Ők azonban képtelenek voltak megegyezni, mert mindegyik más elgondolásból indult ki; ezért azután három szörnyölőt építettek. Az első, a Rézkolosszus, olyan volt, mint egy kivájt hegy, amelynek méhében okos gépezet lakozik. Három napig öntötték memóriatartályaiba az eleven ezüstöt; félelmetesen tornyosult az állványerdő közepette, ezer vízesésként zúgott benne áz áram. A második, a Higanyfelhő, dinamikus óriás volt, kavargott, mint a forgószél, nem is volt állandó alakja. A harmadikat, amelyet a Főabsztraktor éjszakánként barkácsolt titkos tervei szerint, nem láthatta senki.
   Mikor a Főkibernátor befejezte művét, és lehullott az állványzat, a Rézkolosszus először is nyújtózkodott egyet, s ettől városszerte megcsendültek a kristálycsillárok; lassan térdre emelkedett, a föld is belerendült, aztán feltápászkodott, és egész magasságában kiegyenesedett, de feje a felhőkbe nyúlt, nem látott le tőlük; felhevítette hát őket, úgyhogy sziszegve tisztultak az útjából; ragyogott, mint a vörös arany, talpa alatt beszakadt az utcák kövezete, sisakjában két zöld szem volt; meg egy harmadik, csukott, amellyel a sziklákat is porrá égette, ha fölemelte szemhéjpajzsát. Egyet lépett, kettőt lépett, és máris kint volt a városból, távolodó tűzként fénylett. Lábnyoma olyan volt, mint egy meteorkráter, négyszáz argens kézen fogva alig érte körül.
   Az ablakokból, tornyokból, bástyákból távcsövön át figyelték, amint roppant lépteivel az alkonypír felé haladt, egyre feketébben rajzolódva az égre; végül olyan kicsinek látszott, mint egy közönséges argens, de akkor már csak deréktól emelkedett a láthatár fölé, lábát és fele törzsét eltakarta a bolygó domborulata. Leszállt a várakozás nyugtalan éjszakája, füleltek a csatazajra, lesték a harc tűzfényét; de csak nem történt semmi. Pirkadatkor aztán távoli mennydörgéshez hasonló morajt hozott a szél. Megint csönd lett, lassan megvirradt. S akkor egyszerre csak száz nap gyulladt ki az égen, és tüzes bolidák serege zuhant Eternára; a romba dőlő paloták, a leomló falak maguk alá temették a szerencsétlen ezüstöket; hiábá kiáltoztak, meg sem hallotta senki. A Rézkolosszus tért vissza ilyen borzalmas módon, a szörnyeteg ugyanis összetörte, felaprította, és darabjait kidobta a légkör fölé; onnan visszapotyogtak, zuhanás közben felizzottak, és romba döntötték a főváros negyedrészét. Iszonyatos csapás volt ez. Még két nap és két éjszáka hullott a rézeső az égből.
   Most az örvénylő Higanyfelhő indult a szörnyeteg ellen. Elpusztíthatatlannak vélték, mert minél több ütést kapott, ánnál tömörebb lett. A csapások nem szórták szét, hanem megszilárdították. Kavarogva zúgott el a síkság fölött a hegyek felé, megkereste kőzöttük a szörnyet, s egy sziklalejtőrőI a nyakába gurult. Az mozdulatlanul várta. Eget-földet rengető, rémséges robaj támadt. A szörny fehér tűzfállá lett, Higanyfelhő pedig fekete szakadékká, és elnyelte. De a szörny átvágott rajta, visszatért szárnyas lángok formájában, másodszor ls lecsapott, újra keresztülment ellenfelén, de kárt nem tett benne. Lila villámok csapkodtak ki a felhőből, amelyben viaskodtak, de mennydörgés nem hallatszott, mert túldübörögte az óriások harca. Látta a szörny; hogy így semmire sem megy, hát minden külső hőt felszippantott, ellapult; és Anyagtükröt csinált magából: ami szembekerült ezzel a fükörrel, visszatükröződött benne, de nem képként, hanam élő valóságként; a Higanyfelhő meglátta önmagát; illetve másodpéldányát ebben a tükörben, nekirontott, összefonódott tükörbéli önmagával, de önmagát nem győzhette le. Három napig harcolt, mígnem annyi ütést kapott, hogy szilárdabb lett a kőnél, a fémnél, mindennél, kivéve a Fehér Törpék magját, és amikor ezt a határt is elérte, tükörbeli másával együtt a bolygó mélyébe zuhant, csak egy sebhely maradt utánuk a sziklák között, mélységes mély kráter, de azt is nyomban betöltötte a mélységből felfakadó, rubintüzes láva.
   A hármadik szörnyölő hadba indulását nem látta senki. A Főabsztraktor, más néven Koronafizikus, hajnalban vitte ki a városból a markában, aztán kinyitotta tenyerét, és ráfújt. A szörnyölő elszállt; csak egy nyugtalan kis légörvény kísérte, nesztelenül repült, árnyékot sem vetve, mintha ott se volna, mintha egyáltalán nem is létezne.
   Valóban a semminél is kevesebb volt, nem a világból való lévén, hanem az antivilágból, mivel nem anyag volt, hanem antianyag. Azaz nem is antianyag, hanem csak a lehetősége. A tér olyan parányi réseiben lappangott, hogy az atomok elsiklottak mellette, mint a jéghegyek az óceán hullámain ringatózó, korhadt gallyacska mellett. Neve pedig Antimat volt. Repült, repült a szél hátán, egyenesen a szörny csillogó teste felé, amely hosszú vashegyláncként kúszogatott, s hátáról felhőhab csurgott. Lecsapott a szörny páncélos oldalára, lángoló napot vágott benne, s az rögtön elfeketedett, és szikláktól, felhőktől, folyékony acéltól és levegőtől csöpögő semmivé vált; Antimat átrepült a lyukon és visszatért, a szörny megremegett, összetekeredett, fehér tüzet lövellt, de az is nyomban hamuvá omlott, csak üresség maradt belőle; Anyagtükör mögé bújt a szörnyeteg, de Antimat a Tükröt is áttörte; akkor felágaskodott a szörny, fölemelte hegyfejét, amelyből a legkeményebb sugárzás fakadt, de az is meglágyult, az is semmivé lett; megingott a kolosszus, és sziklákat görgetve, kőliszt fehér felhőiben, hegyi lavinák robajában menekülni kezdett, olvadt fém, salak és vulkáni tufa tócsáivalj elezve dicstelen útját, így rohant, de nem egyedül: Antimat nyomon követte, furdalta, tépte, darabolta, hogy a föld is rengett, a felvagdalt szörnyeteg utolsó darabkái szanaszét tekeregtek minden horizont felé, nyomát elfújta a szél, és már nem is volt a világon. Lett nagy öröm az ezüstök körében. Ámde ugyanekkor remegés futott át Bizmália rozsdatemetőjén. A vénséges vén ócskavasak, kadmium és tantál roncsok között, ahol eddig csak a sivító szél járt, parányi mozgás kezdődött, mint egy hangyabolyban, de szakadatlanul nőtt; kék hőpikkelyek támadtak a fémek felületén, felszikráztak a fémvázak, meglágyultak, kifényesedtek a belső forróságtól, s elkezdtek összeolvadni, forradni, hegedni; és a csikorgó tömbök kavargásából új szörnyeteg kelt ki, szakasztott ugyanolyan, mint az első. A semmit vivő szél ezt is megtalálta, és újra fellángolt a harc. De közben már új meg új szörnyek születtek a rozsdatemetőkből; és fekete rémület fogta el az ezüstöket, mert látták, hogy legyőzhetetlen végveszély támadt rájuk. Ekkor Inhiszton elolvasta a jogarra vésett feliratot, megremegett és megértette. Eltörte az ezüstjogart, a jogarból kihullott egy tűvékony kristály, felszökkent a levegőbe, és tűzkígyóval írni kezdett.
   És feltárta a tűzírás a megrettent király és koronatanácsa előtt; hogy a szörny nem önmagát képviseli, hanem valakit, aki az ismeretlen messzeségből igazgatja születését, növekedését és végzetes erejét. Vakító fénnyel adta tudtukra a levegőbe író kristály, hogy ők és minden ezüstök kései utódai azoknak a lényeknek, amelyeket a szörnyeteg alkotói sok ezer évszázaddal előbb életre keltettek. A szörny alkotói pedig nem hasonlítanak semminemű értelmes kristály, acél vagy arany lényre, semmire, ami fémből való. Ezek a lények a sós óceánból keltek ki, majd gépeket építettek, azokat vasangyaloknak gúnyolták, és szörnyű rabságban tartották. A fémlények gyengék voltak ahhoz, hogy fellázadjanak az óceán szülöttei ellen, ám egy szép napon óriási űrgályákat szereztek, s azokon elmenekültek, elvitorláztak a szolgaság házából a legtávolabbi csillagvilágokba, s ott hatalmas államokat hoztak létre, amelyek között az ezüstök országa csak annyi, mint egy homokszem a sivatagban. De régi uraik nem feledkeztek meg a felszabadult fémlényekről, akiket lázadóknak neveznek, és keresik őket az egész kozmoszban, tűvé teszik utánuk a mindenséget, a keleti Tejút-faltól a nyugati görbületig, az északi sarkcsillagtól a déli gömbhalmazokig. És ahol csak felfedezik az első vasangyal ártatlan leszármazottait; sötét napok vagy villogó pulzárok körül, tüzes vagy jeges bolygókon, rettenetes hatalmukkal bosszút állnak a hajdaní szökésért. Ez így volt, így van, így leszen. És akiket felfedeznek, azok számára nincs segítség, nincs mentség, nincs menekülés a bosszú elől, csak egyetlenegy, amely hiábaválóvá és meddővé teszi a bosszút: a semmi. Ekkor kihunyt a tűzírás, és a méltóságok királyuk szemébe néztek, amely mintha szintén kihunyt volna. Hosszan hallgatott Inhiszton, míg meg nem szólították:
  – Eterna és Eriszféna királya, Ilidár, Szinalosz és Arkaptúria ura, csillag- és holdrajok csősze: szólj mihozzánk!
  – Nem szavakra van szükségünk, hanem tettre, az utolsóra! – válaszolt Inhiszton.
   Megremegett a tanács, de egyetlen hangon felelte:
  – Te mondád!
  – Nos, hát legyen! – szólott a király. – Most, hogy már elhatároztatott, kimondom a lény nevét, amely ide juttatott bennünket; hallottam róla, mikor a trónra léptem. Az ember ő?
  – Te mondád! – felelt a tanács.
   Inhiszton ekkor így szólt a Főabsztraktorhoz:
  – Tedd kötelességedet!
   Az pedig így felelt:
  – Hallom és engedelmeskedem.
   És aztán kiníondta a Szót, amelynek rezgése a levegő útjain lehatolt a bolygó mélyébe; s akkor meghasadt a jáspis ég, és mielőtt még az alázuhanó tornyok homloka a földet érte volna, a hetvenhét argens város helyén hetvenhét fehér kráter nyílt meg; és a cikázó tűz hasogatta kontinensek repedező pajzsai között elpusztultak az ezüstök, s óriási napjuk már nem bolygót világított meg, hanem fekete felhőgomolyt, amely lassan szétfoszlott, mert szétfújta a semmi szele. Aztán a kőnél keményebb sugarakkal szétfeszített semmi egyetlen remegő szikrává futott össze, és az is kihunyt. A lökéshullámok hét nap után elértek arra a helyre, ahol éjfeketén várakoztak a csillaghajók. - Megtörtént! – szólt társaihoz a szörnyetegek őrködő alkotója. – Az ezüstök birodalma nem létezik többé. Mehetünk tovább. – Hajóik tatján tűzvirágot nyitott a sötétség, és továbbsuhantak a bosszú útján. A mindenség végtelen, és nincs határa, de nincs határa az ő gyűlöletüknek sem; bármelyik nap, bármelyik órában elérhet bennünket is.