HOGYAN GYŐZTE LE ÖNGERJESZTŐ ERG A
SÁPATAGOT?
A hatalmas Boludár király
élt-halt a furcsaságokért. Egész életében ezeket gyűjtötte, olykor még a
fontos államügyekről is megfeledkezett miattuk. Volt egy óragyűjteménye,
benne hajnalfényből készült órák, táncoló toronyórák, felhőkronométerek.
Kitömött élőlényeket is gyűjtött, voltak remek példányai a Világmindenség
legtávolabbi csücskeiből, s egy külön teremben, üvegharang alatt tartotta
a legritkább lényt, a Homosz Antroposz nevű, csudamód sápadt kétlábút,
kitűnő állapotban, még szemei is voltak, illetve csak szemüregei, s a
király két szép rubinkövet rakatott beléjük, hadd nézzen a Homosz
bíborpillantással. Boludár, ha jókedvében volt, legkedvesebb vendégeit
elhozta ebbe a terembe, s megmutatta nekik a kitömött
szörnyeteget. Egy szép napon híres űrtudós vendégeskedett
a király udvarában. Vénséges vén volt ez a Holazon nevű tudós,
kristályaiban kissé már bomladozott is az értelem az öregségtől, de
mindenfajta galaktikus bölcsesség tárházának hírében állott. Azt beszélték
róla, hogy zsinórra tudja fűzni a fotonokat, és nyakláncokat csinál
fényből; sőt még azt is tudja, hogyan lehet eleven antroposzt fogni.
Hallott erről a király; és nyomban kinyittatta pincéit; az űrtudós nem
utasította vissza a szíves kínálást, s miután a kelleténél többet húzott a
leydeni palackból, úgyhogy egész testében kellemes áramok terjedeztek,
elárulta a királynak a rettentő titkot, sőt megígérte, hogy szerez neki
egy antroposzt, aki holmi csillagközi törzs uralkodója; igaz, hogy borsos
árat szabott: annyi öklömnyi gyémántot, amennyit az antroposz nyom, de a
király kapva kapott az ajánlaton. Másnap Holazon útnak
indult, a király pedig dicsekedni kezdett a koronatanács előtt, hogy
micsoda szerzeményt vár; nem is titkolhatta volna, hiszen már el is
rendelte, hogy a palota kertjében, ahol a legszebb kristályok nőnek,
kalitkát építsenek vastag vasrudakból. Az udvaroncok nagyon megrémültek.
Látván, milyen hajlíthatatlan a király, a palotába hívattak két bölcs
homológust. A király szívesen fogadta őket, mert kíváncsi volt, mit beszél
majd Szalamid és Taladon, a két tudós, a sápadt lényről; hátha olyasmit is
tudnak róla, amit ő még nem ismer. – Igaz-e – kérdezte,
mihelyt azok, illő tiszteletadás után, fölemelkedtek –, hogy a homosz a
viasznál is lágyabb? – Igaz bizony, Felség – bólogatott a
két tudós. – És az is igaz, hogy az arcuk alján levő réssel
különféle hangokat tudnak adni? – Igaz, Felség, sőt még az
is igaz, hogy ebbe a résbe a homosz különféle dolgokat töm, aztán mozgatni
kezdi a feje alsó részét, amely zsanérral van a felsőhöz erősítve, ily
módon felaprítja ama dolgokat, majd beszippantja őket a
belsejébe. – Különös szokás, már hallottam róla – szólt a
király. – De mondjátok, bölcseim, miért csinálja ezt? –
Erre vonatkozólag négy elmélet van, Felség – felelték a homológusok. – Az
első szerint azért teszi, hogy megszabaduljon a fölös méregtől (mert
hihetetlenül mérges). A második szerint csak a pusztítás kedvéért
csinálja, ugyanis legfőbb örömét abban leli. A hármadik elmélet szerint
puszta mohóságból, mert mindent elnyelne, ha tehetné, a
negyedik… – Jól van, jól van! – vágott közbe a király. – És
az igaz-e, hogy vízből van, de mégis olyan átlátszatlan, mint az a báb a
gyűjteményemben? – Az is igaz! Belsejében rengeteg nyálkás
cső van, azokban keringenek a folyadékok; vannak köztük sárgák, vannak
gyöngyszínűek, de legtőbb a piros, ez hordozza az oxigénnek vagy élenynek
nevezett szörnyű mérget: aminek ez a gáz közelébe kerül, nyomban rozsdává
marja vagy lángra lobbantja. Ezért aztán a homosz is gyöngyszínű, sárga
vagy rózsás. Ámde, felséges urunk, alázatosan kérünk, kegyeskedjél letenni
arról a gondolatról, hogy eleven homoszt hozatsz ide, mert ez a lény
minden más teremtménynél erősebb és gonoszabb… – Fejtsétek
ezt ki tüzetesebben! – buzdította a király a bölcseket, azt színlelve,
hogy kész hajlani tanácsukra. Pedig valójában csak roppant kíváncsiságát
akarta kielégíteni. – A lényeket, amelyek közé a homosz is
tartozik, kocsonyásoknak nevezik, uram. Szilikonidákra és proteidákra
osztjuk őket; az előbbiek állaga sűrűbb, ezért kovalényeknek is nevezik
őket; az utóbbiak lazább felépítésűek, s a különböző szerzőknél más-más
néven szerepelnek, úgymint: a nagy Pollimeder ragacsoknak vagy csirizeknek
nevezi őket, Tricefalosz Arboridosz pempőknek vagy pudingoknak, végül
Rézfejű Analcimander nyálkaszemű csuszpájzoknak… – Hát
igaz, hogy még a szemük is nyálkás? – érdeklődött mohón Boludár
király. – Az bizony, uram. Ezek a látszólag gyenge és
törékeny lények, amelyek ha hetven lépcsőfokról lepottyannak, már csak egy
vörös tócsa marad belőlük, velük született ravaszságuk folytán
veszedelmesebbek az Asztrális Gyűrű minden örvényénél és zátonyánál
együttvéve! Ezért hát könyörgünk, Felség, hogy az ország javára való
tekintettel… – Jól van, fiaim, jól van – szakította félbe
őket a király. – Most elmehettek, én pedig majd mindent megfontolok és
meggondolok. Földig hajoltak a bölcs homológusok, és
nyugtalan szívvel távoztak, mert sejtették, hogy Boludár nem tett le
vészterhes szándékáról. Nem sokkal ezután éjnek idején egy
csillaggálya érkezett, óriási csomaggal. A rakományt nyomban a király
kertjébe szállították. Másnap megnyíltak az aranykapuk a birodalom minden
alattvalója előtt; s a briliáns bokrok, jáspisból faragott lugasok és
márványcsodák között szemük elé tűnt a vaskalitka, benne egy sápadt,
nyamvadt csodalény, amely egy hordócskán csücsült, előtte egy tányérban
valami furcsa folyadék, amely olajszagú volt ugyan, de olyan, mint az
odaégett, tehát felhasználásra már nem volt alkalmas olaj. A csodalény
azonban a legnagyobb nyugalommal merítgetett valami kis lapátfélét a
tányérba, és buzgón arcnyílásába öntögette az olajos
mismást. A nézők elnémultak a borzalomtól, amikor
elolvasták a kalitkán levő feliratot, kiderült ugyanis, hogy egy Antroposz
Homoszt, egy eleven sápatagot látnak maguk előtt. Ám a csőcselék hamarosan
ingerelni kezdte, s ekkor a Homosz felállt, elővett valamit a
hordócskából, és maró folyadékot kezdett locsolni a garázdákra. Ki
menekülőre fogta, ki meg köveket ragadott, hogy agyonverje az ocsmány
szörnyet, de az őr egykettőre elzavarta őket. Tudomást
szerzett minderről Elektrina, a király leánya. Úgy látszik, örökölte atyja
kíváncsiságát, mert bátran oda-odamerészkedett a ketrechez, amelyben a
szörny hol vakarózással töltötte az idejét, hol meg annyi víz és büdös
olaj benyakalásával, hogy attól a király ezer alattvalója tüstént
meggebedt volna. A homosz hamar megtanulta az értelmes
beszédet, s még Elektrinával is szóba mert elegyedni.
Megkérdezte egyszer a királylány, mi az a fehér, ami a szájában
csillog. – Úgy hívják, hogy fogak –
felelte. – Adjál nekem legalább egy ilyen fogat a rácson
át! rimánkodott a királylány. – És mit adsz érte cserébe? –
kérdezte a homosz. – Odaadom az aranykulcsocskámat, de csak
egy pillanatra. – Miféle kulcsocska az? – Az
én kulcsom, amivel az értelmemet minden este föl kell húzni. Hiszen
biztosan neked is van. – Az én kulcsom másfajta – felelt
kitérően a homosz. – No és hol van? – Itt a mellemen, az
aranyfödél alatt. – Hát add ide. – És adsz
egy fogat? – Adok... A királylány kicsavart
egy aranycsavart, felnyitotta a födelet, elővette az aranykulcsocskát, és
beadta a rácson. A sápatag mohón megragadta, és vihogva a ketrec mélyébe
szaladt. Sírt, könyörgött a királylány, hogy adja vissza a kulcsot, de
hiába. Senkinek sem merte elárulni, mi történt, hát búsan visszabandukolt
a palotába. Bizony botorul cselekedett, de hát szinte gyermek volt
még. Másnap reggel a szolgák élettelenül találták
kristályágyában. Odafutott a király, a királyné, az egész udvar, Elektrina
meg csak feküdt, mintha aludna, de nem lehetett fölkelteni. Hívatta a
király az udvari főszerelőket és műszerészdoktorokat, megvizsgálták a
királylányt, s felfedezték, hogy a födél nyitva, a csavar meg a kulcsocska
sehol! Lett is a palotában nagy felfordulás, futkosott az egész háznép,
keresték a kulcsot, dé hiába. Másnap aztán jelentették a kétségbeesett
királynak, hogy a sápatag beszélni akar vele az elveszett kulcsocska
ügyében. A király személyesen sietett a kertbe, a csodalény pedig azt
mondta neki, hogy tudja, hol vesztette el a királylány a kulcsot, de csak
akkor árulja el, ha a király szavát adja, hogy őt nyomban szabadon engedi,
és űrdereglyét is ad, amivel hazatérjen. A király nem állt rá egykönnyen,
előbb tűvé tétette az egész parkot, de végül is engedett. Fölszerelték az
űrdereglyét, és a sápatagot szigorú őrizet alatt előhozták a ketrecből. A
király a hajónál várt, de az antroposz kijelentette, hogy csak akkor
árulja el a kulcs hollétét, mikor már a fedélzeten lesz.
Mikor aztán beszállt, kidugta a fejét a kisablakon, felmutatva a csillogó
kulcsocskát, így kiáltott: – Itt van a kulcs! Magammal
viszem, király, hogy a lányod soha többé föl ne ébredjen, mivel bosszút
fogadtam, amiért megszégyenítettél, vasketrecbe dugtál, világ csúfjára
mutogattál! Tűzoszlop csapott ki az űrdereglye tatjából, s
a hajó a döbbent nézők szeme előtt a magasba emelkedett. Utánaküldte a
király leggyorsabb űrvadászait és versenyrakétáit, de legénységük üres
kézzel tért vissza, mert a ravasz sápatag összezavarta a nyomokat, és
egérutat nyert. Látta már Boludár király, milyen rosszul
tette, hogy nem hallgatott a bölcs homológusokra, de hát késő volt a
bánat. A legjobb műszerészdoktorok próbáltak pótkulcsot csinálni, jött a
királyi főkulcsár, jöttek az udvari vésnökök és fegyverkovácsok,
főaranyozók és főszerelők, lakatnokok és sperhaknisták, próbálkoztak, de
hiába. Látta a király, hogy nincs más lehetősége: vissza kell szerezni az
aranykulcsocskát a sápatagtól, máskülönben örök sötétség borul a
királylány ifjú életére. Kihirdette hát az egész
országban, hogy ez meg ez történt, a Homosz Antroposz, vagyis a sápatag,
elrabolta az aranykulcsot, és aki elfogja a rablót, vagy legalább
visszaszerzi az éltető kincset, és felébreszti a királyleányt, azé lesz a
lánya és fele királysága, holta után pedig az örökli a
trónt. Tódultak is a vakmerő vállalkozók. Voltak köztük
híres acélvitézek, de voltak ravaszdi szélhámosok is, robotolvajok,
kibetörők; megérkezett nagy dérrel-dúrral Megawatt Szvetozár vitéz, a
híres oszcillátor, akinek akkora a feszültsége, hogy messze földön senki
sem birkózhat vele, jöttek kóbor lovagok távoli országokból, jött a két
deli Automát, száz csatában edzett vitézek, jött a hírneves Protézis, a
nagy konstrukcionista, aki két szikrafogót viselt, egy feketét meg egy
ezüstöt, jött monokristályokból épült, hórihorgas Arbitron Kozmozofovics,
meg Palibaba, az intelektrikus, aki negyven roböszvér hátán, nyolcvan
ládílban hozta el a sok gondolkodástól rozsdás, de híresen leleményes, vén
számítógépét. Jött három hős a szelektriták nemzetségéből: Diódusz,
Triódusz és Heptódusz, ezeknek a fejében tökéletes vákuum lakott, s így
elméjük fekete volt, mint a csillagtalan éjjel. Jött Perpétuán, tetőtől
talpig damaszkuszi páncélban, háromszáz hengeres, zöldrozsdás
akkumulátorral, meg Matríciusz Perforátusz, akinek egyetlen napja sem
múlhatott el anélkül, hogy valakit agyon ne integrált volna, magával hozta
hűséges Robodriját is, amely a visszacsaholá~ elve alapján működött.
Egyszóval mindenki eljött, és amikor az udvar már telis-tele volt
vitézekkel, a kapu elé gördült egy hordócska, s abból higanycsöppecskék
formájában előgurult Öngerjesztő Erg, aki tetszés szerint változtatta
külső alakját. Nagy lakomát csaptak a hősök koszorújának,
úgy kivilágították a palota termeit, hogy a márványtetőn rózsásan
átderengett a fény, mint a felhőkön alkonyatkor. Aztán elindultak a
vitézek, ki-ki más irányban, hogy felkutassák a sápatagot, halálos
párbajra hívják, visszaszerezzék az aranykulcsocskát, és imigyen elnyerjék
a királylány kezét meg a királyságot. Elsőnek Megawatt
Szvetozár indult el. A Zselatin bolygóra repült, ahol a kocsonyoncok
törzse él, mert azt remélte, ott majd hírt hall a sápatagról. Leszállt a
bolygón, de rögtön el is merült benne, kapálózva tipródott a kocsonyában,
távirányított kardjával próbált utat törni, de túlságosan felhevült, és
megrepedt a hűtése. Idegen földön lelte sírját a páratlan bajnok, deli
katódjait örökre elnyelte a kocsonyoncok remegő földje. A
két büszke Automát a radiomantok országába repült, akik a világító
gázokból építik palotáikat, szörnyen radioaktívak, és annyira fukarok,
hogy minden este megszámolják bolygójuk minden atomját. Álnok módon
fogadák a zsugori radiomantok a két Automátot. Elvezették őket egy
szakadékhoz, amely tele volt ametiszttal, ónixkővel, krizoprázzal meg
acháttal, s amint a két lovag szedegetni kezdett a kincsekből, megkővezték
őket: drágakőlavinát zúdítottak rájuk a magasból, szivárványos zuhatagot,
ezerszínű csillagesőt, sziporkázó fénye az egész környéket beragyogta. A
radiomantok ugyanis titkos szövetségben voltak a sápatagokkal, de erről
nem tudott senki. Harmadiknak Protézis indult el, a
konstrukcionista. Soká hajózott a csillagközi sötétségben, mígnem elért az
algonok országába. Meteorok kőtájfunjai járnak azon a vidéken, meteoreső
falába ütközött Protézis hajója, törött kormánnyal sodródott tovább a
mélységek fölött, a távoli napok felé, s vakon bolyongtak a fények a
boldogtalan dalia szemének halott tükrében. A negyediknek,
Arbitron Kozmozofovicsnak eleinte több szerencséje volt. Átvágott az
Androméda-szoroson, a Vadász négy csigaörvényén, s a fényhajózásnak
kedvező, békés űrbe jutott; fürge sugárként maga támaszkodott a tatnak, és
lángvarkoccsal jelölve nyomát, elérte Majeszticia partjait. A rideg bolygó
meteoritsziklái között megpillantott egy hajóroncsot: a bárkáét, amelyen
Protézis indult útnak. Bazalthalom alá temette a szerenesétlen
konstrukcionistá testét, amely éppoly hatalmas, hideg és csillogó volt,
mint életében, de levette róla a két szikrafogót, az ezüstöt meg a
feketét, hogy pajzsul szolgáljanak, és továbbindult. Vad hegyvidék volt
Majeszticia, kőlavinák mennydörögtek a hegyoldalakon, ezüst villámdudva
burjánzott a komor felhőkben, a szakadékok fölött. Eljutott a lovag a
horhosok vidékére, ott támadták meg a majesztiták egy zöld
malachitszurdokban. Villámokkal lövöldöztek rá fentről; de ő szikrafogó
pajzsával visszaverte a tűznyilakat; erre megragadtak egy vulkánt,
kráterét lefelé fordították, beirányozták, és abból okádták rá a tüzet.
Földre zuhant a lovag, a forró láva a koponyájába hatolt, és kifolyt
belőle minden ezüst. Az ötödik, Palibaba, az
intelektrikus, egyáltalán el sem indult. Letanyázott Boludár országának
határán, a roböszvéreket kicsapta a csillaglegelőkre, ő meg a gépét
építgette, szépítgette, programozta, ide-oda futkosott a nyolcvan láda
között, s amikor úgy megszívták magukat árammal, hogy már csak úgy
duzzadtak az okosságtól, pontosan kigondolt kérdéseket kezdett föltenni
nekik: merre lakik a sápatag? miféle út vezet hozzá? hogyan lehetne
legyőzni? hogyan lehet rávenni, hogy visszaadja a kulcsocskát? De a gép
homályos és kitérő válaszokat adott. Megdühödött Palibaba, bőszen
nyaggatta masináját, ütötte-verte, szidalmazta, miközben izzó réz szaga
kezdett terjengeni: – Mondod meg rögtön az igazat, átkozott vén
számológép! – Ezüst ónkönnyeket sírva kiolvadtak a biztosítékok,
csörömpölve megrepedtek a túlhevült csövek, és Palibaba ottmaradt a
kiégett ócskavassal, dühösen lóbálva a botját. Szégyenszemre haza kellett
kullognia. Új gépet fabrikált, de az csak négyszáz év múlva készült
el. A szelektriták kalandos útja volt a hatodik
vállalkozás. Diódusz, Triódusz és Haptódusz bőséges készleteket vitt
tríciumból, lítiumból és deutériumból, mert azt tervezték, hogy majd
nehézhidrogén-robbantásokkal nyitnak maguknak utat a sápatagok földje
felé. Csak éppen azt nem tudták, hogy merre induljanak. Meg akarták
kérdezni a tűzlábúaktól, de azok városuk aranyfalai közé zárkóztak előlük,
és lángokkal rugdalóztak; a harcias szelektriták megostromolták a várost,
nem sajnálták a deutériumot meg a tríciumot, úgyhogy a felhasadozó atomok
pokoltüze csillagokkal szórta be az eget. De a város aranyfalai a tűzben
megmutatták igazi természetüket: sárga kénfüstté váltak, hiszen piritből
emelték őket. Elesett a hős Diódusz, a tűzlábúak rátapostak, agya
szétfröccsent, mint tarka kristálycsokor, s páncéljára pergett. Fivérei
eltemették fekete ólomsírba, és tovább vonultak, míg el nem érték az
ozmalán birodalmat, ahol Asztrocid király, a nagy csillagölő uralkodott.
Kincstára tele volt a fehér törpékből kihámozott, szörnyen nehéz
tűzmagokkal, melyeket erős palotamágnesek tartottak, nehogy átszakítsák a
padlót, és a bolygó mélyébe zuhanjanak. Aki erre a földre lépett,
kezét-lábát sem bírta mozdítani, mert az iszonyú gravitáció jobban
megbéklyózta minden csavarnál és láncnál. Nehéz dolga volt itt Triódusznak
és Heptódusznak, mert Asztrocid, mihelyt várából megpillantotta őket,
előrántott néhány tűzokádó fehér törpét, s a lovagokhoz vagdosta. Mégis
legyőzték, s a király elárulta, nekik, merre vezet az út a sápataghoz,
jobban mondva, csupán elámította őket, mert maga sem tudta, csak meg akart
tőlük szabadulni. A vitézek most a ködök fekete magjába utaztak, de
vesztükre, mert Triódusz egyszerre csak eltűnt, talán, lelőtte valaki
antianyag-parittyával, például egy kóbor kibervadász, vagy talán egy
ottfelejtett antipetárdába lépett a farkatlan üstökösön. Elég az hozzá,
hogy Triódusz megsemmisült, éppen csak annyit tudott még kiáltani:
„Bit-bit-hurrá!!”, ami törzsének kedvenc csatakiáltása volt. Heptódusz
makacsul továbbhaladt, de őt is keserű vég várta. Hajója két gravitációs
örvény közé került, amelyeknek Bahridisz és Szcintilla a nevük; a
Bahridisz gyorsítja az időt, a Szcintilla lassítja, és van köztük egy holt
sáv, amelyben az idő se előre, se hátra nem moccan. Ide sodródott a
szegény Heptódusz, elevenen megdermedt, és azóta is ott van, számtalan
fregatt és bárka között, temérdek csillagutas, űrkalóz és ködcsavargó
társaságában, egy pillanatot sem öregszik, csak van és van a csendben és
iszonyatos unalomban, amelynek a neve Örökkévalóság.
Miután a három szelektrita útja ilyen gyászosan végződött, Perpétuán, aki
a hetedik lett volna, sokáig nem indult el. Hosszan készülődött a
hadjáratra, egyre hárítósabb villámhárítókat, egyre szikrázóbb
szikravetőket próbált ki, és elhatározta, hogy a biztonság kedvéért erős
csapatot toboroz. Gyülekeztek is a marcona zsoldosok meg a vitézi életre
vágyó ifjú vaslegények. Űrbandériumot alakított Perpétuán, mégpedig
páncélos nehézrobotságot, lehengerész-gyalogságot, meg a szétroppancsok
könnyű osztagait. De mikor végiggondolta, hogy most már el kell indulnia,
életét ismeretlen országokban kell végeznie, s majd valami távoli
pocsolyában fog rozsdásodni, huzalaiba szállt a bátorság, szörnyen
megsajnálta magát, és csapatával együtt szépen hazavonult, topáz könnyeket
sírva restelkedésében és bánatában, mivel gazdag úr volt, kincsekkel teli
lelkű. Az utolsó előtti bajnok, Matríciusz Perforátusz,
okosan látott a dologhoz. Hallott a pigmeliusok országáról, ezek amolyan
robottörpécskék, akik onnét erednek, hogy tervezőjük kezében megcsúszott a
grafosz a rajztáblán, ezért a sokszorosítóból csupa púpos korcs került ki,
de átalakítani őket már nem volt érdemes, hát úgy maradtak. Ezek a törpék,
mint más törpék a kincset, tudást gyűjtögetnek.
Bölcsességük abban áll, hogy műgyűjtői a tudásnak, nem hasznosítói;
hozzájuk indult Perforátusz, de nem harci vértben, hanem pompás
ajándékoktól roskádozó gályán. Vitt nekik pozitronhímes, neutronsujtásos
díszruhákat, öklömnyi aranyatomokat, habzó ionoszférával teli amforákat.
De a pigmeliusokat még az űrpincékben érlelt, nemes vákuum sem érdekelte;
s azzal is hiába fenyegette őket, hogy rájuk uszítja a vicsorgó Robodrit.
Végül aztán megszánták, és adtak neki egy kalauzt, de az milliárd karú
polipolip volt, és egyszerre mutatott a világ minden
irányába. Mit tehetett Perforátusz, elkergette a
polipolipot, és a sápatag nyomába eresztette Robodrit, de kiderült, hogy
téves a nyom, mert egy kalcitüstökös járt arra, és az együgyű Robodri
összetévesztette a kalcitot a kalciummal, amely a sápatagok csontjainak fő
alkotóeleme. Így aztán eltévedtek, és egyre sötétebb napok között
bolyongtak, mert a kozmosz nagyon öreg vidékei felé vitt az
útjuk. Sokáig repült Perforátusz a vörös óriások között,
míg egyszer csak észrevette, hogy hajója a néma csillagrajjal együtt
ezüstfényű, nagy tükörben tükröződik; elcsodálkozott, és biztos, ami
biztos, elővette a szupernova oltogatót, amelyet a pigmeliusoktól
vásárolt, hogy túlságosan meg ne pörkölödjön a Tejúton. Nem tudta ugyanis,
mi került a szeme elé, márpedig az nem volt egyéb, mint egy tércsomó, de
olyan iszonyú erejű, hogy még a környékbeli monoaszteriták sem merik
megközelíteni, csak annyit mesélnek róla, hogy aki odasodródott, többé nem
tér vissza. Máig sem tudni, mi tőrtént Matríciuszszal ebben a hírhedt
csillagmalomban; a hű Robodri egyedül iszkolt haza, halkan vonítva a
holdakra, és zafírszeméből olyan rémület sütött, hogy aki ránézett,
megremegett. De sem a hajót, sem a szupernova oltogatót, sem Matríciuszt
nem látta többé senki. Az utolsó vállalkozó, Öngerjesztő
Erg, egyedül indult útnak. Egy évig és hat napig volt távol. Mikor
visszatért, soha nem látott országokról mesélt, például a gejzek
földjéről, akik forró méreggejzíreket építenek; aztán a puhaszeműek
bolygójáról – ezek fekete sziklákká olvadtak előtte össze, mert mindig így
tesznek, ha baj van, ő kettéhasított egyet, elébe tárult a mészkőszikla,
vagyis a csontjuk, ekkor még jobban összeolvadtak, s a végén egy akkora
arc nézett rá, mint a fél égbolt; megrohanta, hogy az utat tudakolja tőle,
rácsapott tűzkardjával, mire annak megrepedt a bőre, és előbukkantak a
fehér, kigyózó idegerdők; mesélt Aberíciáról, az átlátszó jégbolygóról,
amely, mint egy gyémántlencse, az egész kozmosz képét magában foglalja;
onnét rajzolta le magának a sápatagok földjéhez vezető utat. Mesélt
Alumniáról, az örök hallgatás országáról, ahol csak a csillagfényt látni a
lebegő jéghegyek ormán; mesélt a kenhető lekvoidokról, akik lávából
gyúrnak izzó csecsebecséket, meg a gázfaragókról, akik metángőzben,
ózonban, klórban és vulkánok füstjében fel tudják szítaní az értelem
fényét, s egyre azon fáradoznak, hogyan csinálhatnának a gázból
lángelméket. Hogy eljusson a sápatagok országába, mesélte, ki kellett
fordítani sarkából a Medúzafőnek nevezett napot, de amint éppen kiemelte
krómozott zsanérjából, belepottyant a csillag mélyébe; a lila és
kékesfehér tüzek közé; a hőségtől egészen összetekeredett a páncélja.
Elmondta, hogyan törte a fejét harminc álló napig a varázsszón, amely
kinyitja az Asztroszézám kaput, mert csak azon át lehet bejutní a puhányok
hideg poklába; hogyan jutott el közéjük, hogyan akarták azok megfogni
ragacsos lépjeikkel; aztán kiverni a fejéből a higanyt, vagy mindenestül
zárlatossá tenni; hogyan ámítgatták, torz csillagokat mutatva neki, de
csak volt az, mert az igazit ravaszságból eldugták; hogyan akarták
kínzásokkal kivenni belőle, milyen az algoritmusa; és mikor ő mindent
kibírt, hogyan csalták kelepcébe; magnetitsziklát csaptak rá fedélnek, ő
azonban nyomban sok kis öngerjesztő erggé szaporodott, ledobta a
vasfödelet, kimászott, és szigorú ítélőszéket tartott a sápatagok fölött
egy hónapon és öt napon át; hogyan rohanták meg a szörnyek végső erejükkel
tankoszoknak nevezett lánctalpasaikon, ám ez sem segített rajtuk, mert ő
változatlan harci hévvel addig ütötte-vágta és aprította őket, míg a lába
elé nem hurcolták az álnok, kulcsrabló sápatagot; ő pedig lenyisszantotta
a sápatag undok fejét, a tetemet jól kirázta, talált benne egy nekeresd
nevű kővet, a kövön egy feliratot, s a felirat elmondta a sápatagok
zavaros nyelvén, hogy hol van az aranykulcsocska. Öngerjesztő Erg
hatvanhét fehér, kék és rubintvörös napot vagdalt miszlikre, míg
megtalálta az igazit, és benne a kulcsot. Hazatérőben
megélt kalandjairól, újabb csatáiról említést sem akart tenni, mivel igen
vágyakozott már a királylány után, no meg a koronázással egybekötött
esküvőt is nagyon várta. Boldogan vezette a királyi pár Erget a
királylányhoz, aki dermedten, mély álomba merülve feküdt; Erg fölébe
hajolt, mesterkedett valamit a nyitott fedél körül; beletett valamit,
megforgatta, és láss csodát: a királylány, anyja, apja és az udvar
elragadtatására, kinyitotta a szemét, és rámosolygott megmentőjére. Erg
lecsukta a födelet, leragasztotta egy kis ragtapasszal, hogy ki ne
nyíljon, és megjegyezte, hogy a csavart, noha azt is megtalálta, később
elvesztette, miközben Poleander Partobonnal, a jatapurgok császárával
csatázott. Erre azonban senki sem figyelt oda, pedig nagy kár, mert a
király rájöhetett volna, hogy Erg egyáltalán el sem indult hazulról,
csupán kicsi robot kora óta értett mindenfajta zár kinyitásához, s ezért
tudtá felhúzni Elektrina királylányt. Az elbeszélt kalandok közül egyet
sem élt át, otthon csücsülve várta ki az egy évet és hat napot, nehogy
gyanút fogjanak, ha túl hamar tér vissza a becses szerzeménnyel, no meg
arról is meg akart győződni, hogy vetélytársai közül egy sem tér vissza.
Akkor sétált csak be a királyi palotába, felélesztette a királylányt,
feleségül vette, majd sokáig boldogan uralkodótt Boludár trónján, és
füllentésére sohasem derült fény. Ebből is látszik, hogy
színigaz, amit elbeszéltünk, nem pedig mese, hiszen a mesékben mindig
diadalmaskodik az erény.
|