AZ URÁNFÜLEK
Egyszer volt, hol nem
volt, volt egyszer egy csillagmérnök, aki csillagokat gyújtogatott, hogy
legyőzze a sötétséget. Elment ez a csillagmérnök az Androméda-ködbe, mikor
az még csupa fekete felhő volt. Gyorsan megpörgette az egészet, s amikor
már forgott, elővette a sugarait. Háromféle volt: vörös, lila és
láthatatlan. Rásózott az elsővel egy csillaggolyóbisra, mire abból nyomban
vörös óriás lett, de a köd még nem vált világosabbá. Megcsippentette a
második sugárral, ettől már fehérre izzott. Odaszólt az inasának: –
Vigyázz rá! – és elment, hogy a többi csillagot is kigyújtsa. Az inas várt
ezer évet, még ezret, de a mérnök csak nem jött vissza. Elunta a
várakozást. Rácsördített a csillagra, mire az fehérből kékké vált. Ez
tetszett neki, s azt hitte, most már mindent tud. Tovább akarta izzítani,
de megégette magát. Belekukucskált a csillagmérnök otthagyott ládájába, de
semmi sem volt benne, túlságosan is semmi: a láda fenekét se látta. No,
kitalálta, hogy ez a láthatatlan sugár. Rá akart vele húzni a csillagra,
csak azt nem tudta, hogyan. Hát fogta a ládát, és belevágta az egészet a
tűzbe. Felfénylett erre minden felhő Androméda-szerte, mintha százezer nap
gyúlt volna ki, és nappali világosság támadt az egész ködben. Megörült az
inas, de nem sokáig örülhetett, mert a csillag felrobbant. Repülve jött a
csillagmérnök, látván a bajt, és hogy semmi kárba ne vesszen, elkapta a
tűzfoszlányokat, és bolygókat csinált belőlük. Az elsőt gázból gyúrta, a
másodikat szénből, a harmadikhoz már csak a legnehezebb fémek maradtak,
ebből tehát aktinida-gömb lett. A csillagmérnök meglóbálta, elhajította, s
azt mondta: – Százmillió év múlva visszajövök, megnézem, mi lett belőle. –
Azzal elrepült megkeresni az inasát, mert az ijedtében kereket oldott.
A bolygón pedig, amely az Aktinia nevet kapta, létrejött
egy hatalmas állam: a platinidáké. Ezek a platinidák olyan nehezek voltak,
hogy csak az Aktinián tudtak járni-kelni, más bolygókon beszakadt alattuk
a föld, és egyetlen kurjantásuktól leomlottak a hegyek. De a saját
bolygólyukon nemigen kurjongattak, inkább lábujjhegyen jártak, mert
uralkodójuk, Tóriás, szerfölött kegyetlen volt. Platina hegybe vájt
palotában lakott, hatszáz hatalmas teremben, de mindegyikben csak egy-egy
karja fért el, olyan iszonyú nagy volt. Kijönni ugyan nem tudott a
palotából, de szörnyen gyanakvó lévén, mindenütt kémeket tartott, és
kapzsiságával is gyötörte alattvalóit. A platinidáknak
éjszaka nem volt szükségük lámpára vagy tűzre, mert bolygójuk minden hegye
radioaktív volt, s fényüknél még újholdkor is meg lehetett találni az
elveszett gombostűt. Nappal, mikor túl forrón tűzött a nap, a platinidák a
hegyek barlangjaiban szundikáltak, csak éjszaka mentek le a fémvölgyekbe.
De a gonosz Tóriás megparancsolta, hogy a kohókba, melyekben a
platinaötvözeteket olvasztják, dobjanak nagy urántömböket, és országszerte
közhírré tétette: minden platinida köteles jelentkezni a királyi
palotában, hogy mértéket vegyenek róla, és új páncélt kapjon. Kaptak
mellvértet, sisakot, kesztyűt, lábvértet, páncélinget, s mindez
világított, hiszen a páncél uránlemezből volt, de a fülek fénylettek a
legerősebben. Ettől fogva a platinidák nem gyűlhettek
össze tanácskozni, mert ha csődület támadt, rögtön felrobbantak.
Magányosan kellett életüket tengetniük, egymást messze elkerülve, nehogy
bekövetkezzen a láncreakció, Tóriás pedig hatszáz kezét dörzsölte
örömében, és egyre újabb dézsmákkal sanyargatta népét. Pénzverdéi a hegyek
szívében lázasan verték az ólomdukátokat, ólomból volt ugyanis az Aktinián
a legkevesebb, s annak volt a legnagyobb ára. Keservesen
nyőgték a zsarnokság igáját a gonosz király alattvalói. Némelyek lázadást
akartak szervezni Tóriás ellen, kézzel-lábbal mutogatva szőtték terveiket,
de semmi sem lett a dologból, mert mindig akadt olyan együgyű, aki
odaszaladt megkérdezni, miről van szó, és maflasága miatt az egész
összeesküvés a levegőbe repült. Élt az Aktinián egy ifjú
feltaláló, Piron nevezetű, aki olyan vékony drótot tudott húzni
platinából, hogy az abból készült hálóval elfoghatták a felhőket.
Feltalálta Piron a drótos távírót is, aztán olyan vékony drótot használt,
ami már nem is volt, és így keletkezett a drótnélküli távíró. Remény
költözött Aktinia lakóinak szívébe, azt gondolták ugyanis, hogy most már
csak sikerül majd összéesküvést szőni. De az ármányos Tóriás minden
beszélgetést lehallgatott, mert mind a hatszáz kezében egy-egy
platinaantenna volt, tudta tehát, miről beszélnek alattvalói, és mihelyt
meghallotta a „lázadás” vagy „összeesküvés” szót, rájuk bocsátott egy
gőmbvillámot, és tűztócsává olvasztotta az összeesküvőket.
Piron elhatározta, hogy túljár a király eszén. Mikor
barátaival tanácskozott, „lázadás” helyett azt mondta, hogy „csizma”,
„összeesküvés” helyett azt, hogy „sarkantyú”, és így szervezte a
felkelést. Tóriás csodálkozott, miért lettek az alattvalói ilyen lelkes
csizmadiák, hiszen nem tudta, hogy a „rámán varrás” azt jelenti: „tüzes
karóba húzni"; a szűk csizmán pedig az ő zsarnokságát értik. De azok,
akikhez Piron fordult, nem mindig értették meg, hiszen terveit csak
csizmadiául fejthette ki. Magyarázott, ahogy tudott, de mivel nem
értették, óvatlanságból egyszer azt sürgönyözte: „plutóniumlemezt szabni”,
mármint csizmatalpaláshoz. Ettől megijedt a király, hiszen a plutónium az
urán édestestvére az urán a tóriumé, őt meg Tóriásnak hívták. Nyomban
kiküldte a páncélos őrséget, hogy fogják el Piront, és vessék lába elé, az
ólompadlóra. Piron nem vallott be semmit, a király mégis a
palládiumbástyába csukatta. Szertefoszlott a platinidák
minden reménysége, de közben eljött az idő és visszatért a csillagmérnök,
a három bolygó alkotója. Megnézte messziről, milyen világ
van az Aktinián, s azt mondta magában: – Ez így nem maradhat! – Gubót
szőtt a legvékonyabb és legkeményebb sugárzásból, belerakta saját testét,
hogy ott várjon visszatértéig, aztán szegény csavargó alakját öltötte és
lerepült a bolygóra. Mikor besötétedett, és csak a távoli
hegyek hideg koszorúja világította meg a platinavölgyet, a csillagmérnök
közeledni akart Tóriás király alattvalóihoz, de azok riadtan menekültek,
félve az uránrobbanástól, és ő hiába kergette hol az egyiket, hol a
másikat, nem értve, miért iszkolnak előle. Zengő léptekkel járta a pajzs
formájú, kerek dombokat, s elérkezett a bástyához, ahol Tóriás a láncra
vert Piront tartotta. Meglátta őt Piron a rácson keresztül, és rögtön
észrevette, hogy a csillagmérnök, bár külsejét tekintve szerény robotnak
látszik, más, mint a platinidák: ugyanis egy csöppet sem fénylett a
sötétségben, inkább szurokfekete volt. Ennek oka pedig csak az lehetett,
hogy páncéljában egy morzsa urán sincsen. Piron kiáltani akart neki, de a
száját összecsavarozták, hát szikrákat csiholt, fejét a börtönfalba verve.
A mérnök meglátta a szikrákat, odament a bástyához, és benézett a rácson.
Piron nem tudott beszélni, de a láncait csörgethette, hát elcsörgette a
csillagmérnöknek a teljes igazságot. – Tűrj és várj –
mondta amaz –, minden jóra fordul. Elment Aktinia
legvadabb hegyeibe, és három nap, három éjjel kadmiumkristályokat
keresett. Mikor már eleget talált, palládiumkövekkel lemezt kovácsolt
belőlük. A lemezből kadmium fülvédőket szabott, és szépen lerakta őket a
házak küszöbére. A platinidák megtalálták, és csodálkozva rögtön fel is
vették, mivél éppen tél volt. Éjjel megjelent köztük a
csillagmérnök, és egy izzó drótocskát lengetve, tüzes vonalakat írt a
levegőbe. Ezt írta: „Most már nyugodtan közeledhettek egymáshoz, a kadmium
megvéd az uránrobbanástól.” De a király kémjének vélték, és nem hallgattak
a tanácsaira. Mérgelődött a csillagmérnök, hogy nem hisznek neki, elment a
hegyekbe, uránércet gyűjtött, ezüstös fémet olvasztott belőle, abból
fényes dukátokat vert; egyik oldalukon Tóriás csillogó profilja volt, a
másikon hatszáz karjának képe. Dukátokkal megrakodva
visszajött a völgybe, és csudát mutatott a platinidáknak: messzire dobálta
a dukátokat, egyiket a másikra, csengő halomba, s amikor még egyet rájuk
dobott, megreszketett a levegő, vakító fény csapott fel a dukátokból,
fehér tűzgömbbé váltak, s miután a szél mindent szétfújt, csak egy kráter
maradt a sziklában. Aztán másodszor is dobálni kezdte a
dukátokat a zsákjából, de másképp, mint az előbb: minden dukátot lefödött
egy kadmiumlemezkével, és bár a pénzhalom hatszor akkorára nőtt, mint az
előbb, mégsem történt semmi. Most már hittek neki a platinidák,
összedugták a fejüket, és tettvágytól égve, nyomban összeesküvést kezdtek
szőni Tóriás ellen. Meg akarták dönteni a királyt, de nem tudták, hogyan,
mert a palotát sugárfal vette körül, a felvonóhídon pedig hóhérgép állt,
és aki nem tudta a jelszót, azt miszlikbe aprította.
Éppen közeledett az adófizetés napja, mert a kapzsi Tóriás újabb dézsmát
rendelt el. A csillagmérnök kiosztotta a platinidáknak az urándukátokat, s
azt tanácsolta, hogy azokkal fizessék az adót. Így is tettek.
Örült, a király, hogy ennyi fényes dukát került a
kincstárába, mert nem tudta, hogy uránból és nem ólomból vannak. Éjjel
aztán a csillagmérnök megolvasztotta a börtánrácsot, és kiszabadította
Piront, s amint némán ballagtak a völgyben, a radioaktív hegyek fényében,
amelyek úgy sorakoztak egymás mellett, mintha fényes holdak koszorúja
szállt volna le a látóhatárra, egyszerre csak roppant világosság támadt,
mert a király kincstárában akkorára nőtt az uránpénzhalom, hogy
bekövetkezett a láncreakció. Az iszonyatos robbanás szétvetette a palotát
és Tóriás ormótlan fémtestét. de olyan erővel, hogy a zsarnok hatszáz
karja leszakadt, és kirepült az űrbe. Volt nagy öröm az Aktinián. Piron
lett a bolygó igazságos királya, a csillagmérnök pedig visszatért a
sötétségbe, előszedte testét a sugárgubóból, és továbbment a csillagokat
gyújtogatni. Tóriás hatszáz platinakarja máig is a bolygó körül kering,
mint valami gyűrű, olyasféle, mint a Szaturnuszé, pompásan világít,
százszor erősebben, mint a radioaktív hegyek, és vidáman mondják olykor a
boldog platinidák: – Nézzétek milyen szépen ragyog az öreg Tóri!
|