A HÁROM KÓBOR ŰRLOVAG
Élt egyszer egy híres
mérnök, egy nagy feltaláló, aki éjjel-nappal boszorkányos szerkezeteken
törte a fejét, és csudálatosan okos gépeket épített. Fabrikált például egy
pici szerkentyűt, amely olyan gyönyörűségesen énekelt, hogy elnevezte
pacsirtomatának. Bátor szív volt a kézjegye, ezt viselte minden atom,
amely kikerült a keze alól; álmélkodtak is utóbb a tudósok, mikor a
színképekből vidám szívecskék hunyorogtak rájuk. Sok mindenféle hasznos
gépet szerkesztett ez a mérnök. Egyszer aztán gondolt merészet és nagyot:
összeötvözi az életet a halállal, és imigyen véghezviszi a lehetetlent.
Elhatározta, hogy értelmes lényeket alkot vízből, de nem ám olyan
rondákat, mint amilyenekre gondoltok. Esze ágában sem volt holmi
kocsonyás, vizenyős testeket formálni, az efféléktől irtózott, mint minden
jóravaló robot. Ő igazán szép és okos, tehát kristályos lényeket akart
vízből építeni. Kiválasztott egy minden naptól távol eső bolygót,
befagyott óceánjából jégtömböket hasított, és akár a hegyikristályból,
kifaragta belőlük a krionidákat. Azért hívták őket így, mert nem élhettek
másként, csakis a csikorgó fagyban, a naptalan sötétségben. Hamarosan
jégvárosokat, jégpalotákat emeltek, s mivel mindenfajta hőtől elpusztultak
volna, magas, átlátszó kelyhekbe gyűjtötték az északi fényt, azzal
világították a házaikat. Ki minél tehetősebb volt, annál több északi fényt
tartott, citromsárgát meg ezüstöt, s így éldegéltek boldogan. De nemcsak a
fényt kedvelték ám, hanem a drágaköveket is, ezért messze földön híres
kincseket gyűjtöttek. Megfagyott gázokból metszették, csiszolták
drágaköveiket, velük színezték örökös éjszakájukat, amelyben fogoly
lelkekként lobogtak a sudár északi fények, mint kristályoszlopba bűvölt
csillagködök. Sok rablónak fájt a foga a kincsekre,
hiszen Kriónia roppant messzire ellátszott, mint valami lassan forgó,
sziporkázó ékszer a fekete bársony égen. Jöttek is egymás után a kóbor
űrlovagok szerencsét próbálni, kincset zsákmányolni. Elsőnek a Rézlovag
jött, lépte kongott, mint a harang. De mihelyt a jégre lépett, az
megolvadt a melegétől, ő az óceánba süllyedt, s a jég bezárult fölötte.
Borostyánba zárt bogárként, jégbe fagyva nyugszik a krióniai óceánban, míg
a világ világ. A Rézlovag veszte nem riasztotta el a
többi vakmerőt. Nyomon követte a Vaslovag, de előbb jól leszopta magát
cseppfolyós héliummal, acélgyomrában kotyogott a fagyos itóka,
vaspáncélját belepte a dér, fehér lett, mint egy hóember. De mire a bolygó
légkörét átszelte, felhevült a súrlódástól, a cseppfolyós hélium sziszegve
elpárolgott, a Vaslovag vörösen izzva zuhant a jégmezőre, s az nyomban meg
is nyílt alatta. Előmászott, gőzölögve, mint egy gejzír, de amit csak
megérintett, fehér felhővé vált, s hóként hullott vissza. Leült hát a
lovag, várta, hogy kihűljön. Mikor a hópelyhek már nem olvadtak el
vaspáncélján, fel akart állni, hogy csatába induljon, de ízületeiben
megdermedt az olaj, a hátát sem bírta többé kiegyenesíteni. Azóta is ott
ül, betemette a hó, csak a sisakforgója áll ki belőle. Vashegynek nevezik
azt a fehér halmot, szemüregeiben meg-megesillan dermedt pillantása.
Hallott elődei sorsáról a harmadik rabló: a Kvarclovag,
aki nappal átlátszó volt, mint egy csiszolt lencse, éjjel pedig
visszatükrözte a csillagokat. Ő nem félt, hogy tagjaiban megdermed az
olaj, hiszen olaj nem volt benne; attól sem félt, hogy lába alatt elolvad
a jég, mert olyan hideggé tudott válni, amilyenné akart. Csak a
gondolkodástól kellett óvakodnia, mert az felhevíti kvarcagyát, és vesztét
okozhatja. El is tökélte, hogy egy fikarcnyit se fog gondolkodni, akkor
nem eshetik baja, és vígan legyőzi a krionidákat. Míg a bolygó felé
repült, úgy átfagyott a hosszú úton, az örök galaktikus éjszakában, hogy a
röptében mellének ütköző vasmeteorok csörömpölve törtek össze, akárcsak az
üveg. Átlátszó tükörteste leszállt Kriónia fehér havára, fölé borult az
ég, mint egy csillagos, fekete üst. Nosza, tanakodni kezdett, hogy most
mihez fogjon, de a hó máris olvadozott és gőzölgött körülötte.
– Hohó – mondta a Kvarclovag –, álljon meg a menet!
Gondolkodás níncs, enyém lesz a kincs! Elhatározta, hogy akármi történjék,
csak ezt az egy mondatot fogja hajtogatni, mert ez nem igényel szellemi
erőfeszítést, tehát nem melegíti fel. Azzal nekivágott a hósivatagnak,
egyenesen az orra után, gondolkodás nélkül, hogy hideg maradjon. Ment,
mendegélt, míg egy magas jégfalhoz nem ért; ez határolta Frigidát, a
krionidák fővárosát. Nekiveselkedett a lovag, fejével a falnak rontott,
szikrázott a jég, de a fal meg se rezdült. – No, akkor
majd másképp! – szólt magában, és töprengeni kezdett, mennyi kétszer
kettő. Addig-addig töprenkedett, míg a feje föl nem melegedett, akkor újra
megrohamozta a szikrázó falat, de még most is csak egy kis lyukat ütött
rajta. – Kevés! – mondta. – Próbáljunk valami nehezebbet.
Vajon mennyi háromszor öt? Most már gőzfelhő gomolygott a
feje körül, mert a lázas gondolkodástól rögtön felforrt a hó. Hátrált egy
kicsit a lovag, nekifutott, és azonmód átsiklott a falon, aztán még két
palotán meg három szerényebb dérgróf házán, egy széles lépcsőre huppant,
megkapaszkodott a jégcsap-korlátban, de így is továbbcsúszott. Gyorsan
felpattant, mert már minden olvadozott körülötte, félt, hogy az egész
városon végigkorcsolyázik, aztán elnyeli a jégszakadék. –
Hogyisne! Gondolkodás nincs, enyém lesz a kincs! – szólt magában, és
csakugyan rögtön lehűlt. Kimászott a maga olvasztotta jégbarlangból, s egy
nagy térre került, amelyet mindenfelől beragyogott a kristályoszlopokon
libegő-lobogó, smaragdzöld és ezüst északi fény. És máris
feléje tartott egy daliás vitéz: csillagszikrázó Boreál, a krionidák
vezére. Kvarclovag összeszedte magát, és rohamra indult. Egymásnak rontott
a két bajnok, lett is olyan recsegés-ropogás, mintha két jéghegy ütközne
össze a sarki óceánon. Tőből letört és lehullott Boreál fényes jobb karja,
de a vitéz nem ijedt meg, derekasan megfordult, az ellenségnek szögezve
mellét, amely széles volt, mint egy jéghegy (aminthogy az is volt). A
Kvarclovag másodszor is bőszen nekirontott. Mivel pedig a kvarc keményebb
a jégnél, Boreál szörnyű recsegéssel darabokra törött. Szilánkjain
megcsillant az északi fény, amely imbolyogva nézte vereségét.
– Enyém a kincs! Csak így tovább! – kurjantotta a
Kvarclovag, és leszaggatta a vesztesről a csodaszép ékszereket:
hidrogénköves gyűrűket meg tündökletes boglárokat, amelyek szikráztak,
mint a gyémánt, mert a három némes gázból: argonból, kriptonból és
xenonból csiszolták őket. Ám ahogy gyönyörködött bennük, felhevült az
izgalomtól, s így a briliánsok és zafírok egy szisszenéssel elpárologtak a
tenyeréből, nem maradt ott semmi, csak egy-két harmatcsepp, az is nyomban
eltűnt. – Ohó! Szóval lelkesedni sem szabad! No, sebaj!
Gondolkodás nincs! – dünnyögte magában a lovag, és továbbindult a
meghódított városban. Roppant alakot látott messziről közeledni. Ez volt
Fehér Albucid, a Minerál-Generális, széles mellén rendjelek sorakoztak,
középen a nagy Zúzmaracsillag a jégcsapokkal. Mint a királyi kincstár őre,
útját akarta állni a Kvarclovagnak, de az rárontott, mint a vihar, és
szörnyű jégrecsegéssel szilánkokra törte. Segítségére sietett Albucidnak
Asztrobál fagyherceg, a fekete jegek ura; vele már nem boldogult a rabló,
mert a fagyherceg héliumfürdőben edzett, drága nitrogénpáncélt viselt.
Olyan hideg áradt belőle, hogy a Kvarclovag lendülete megtört, mozgása
lelassult, de még az északi fények is elsápadtak, mert szétáradt az
Abszolút Nulla fagyos lehelete. Megrázkódott a Kvarclovag, azt gondolta:
„Hűha! Ez meg mi a fene?” – s a megrökönyödéstől agya máris fölmelegedett,
meglangyosította az Abszolút Nullát, Asztrobál nagy dübőrgéssel roskadozni
kezdett, mennydörögve, csöpörögve összeomlott, csak egy kupac kásás fekete
jég maradt a csatatéren, fekete könnytócsát sírva. – Ez az
– ujjongott a Kvarclovag –, gondolkodás nincs, de ha kell, akkor van! Így
vagy úgy, enyém lesz a kincs! – És továbbmasírozott, léptei recsegtek,
mintha kristályokat törne-zúzna; dölyfösen dübörgött végig Frigida utcáin,
és a város lakosai keserű szívvel figyelték fehér függönyeik mőgül. Így
robogott, mint egy megvadult meteor a Tejúton, mikor messziről magányos
kis alakot pillantott meg. Bárion volt az, akit Jégszájúnak is neveztek, a
krionidák legnagyobb bölcse. Nekiveselkedett a lovag, hogy egy csapással
összezúzza, de Bárion félrelépett az útjából, és felmutatta két ujját; nem
tudta a Kvarclovag, hogy mit jelent ez, de visszafordult, és megint
rárontott az ellenségre; hanem Bárion megint ellépett előle, és gyorsan
felmutatta egyik ujját. Elcsodálkozott a lovag, lépte meglassúdott, noha
már visszafordult, hogy újra rohamozzon. Gondolkodóba esett, s a közeli
házakról folyni kezdett a víz, de ő nem vette észre, mert Bárion most meg
lefelé, a földre mutogatott. Törte a fejét a rabló, hogy mit akarhat a kis
öreg a néma jeleivel, s lába alatt megnyílt a jég, felbuggyant a fekete
víz, a lovag a mélybe zuhant, és mielőtt újra elmondhatta volna: –
Gondolkodás nincs! – már el is nyelte a jég. Kérdezték aztán Báriont a
megmentett, hálás krionidák, mit is akart mondani azokkal a jelekkel,
amelyeket a félelmetes űrlovagnak mutogatott. – Egyszerű a
dolog – felelte a bölcs. – A két ujjam azt jelentette, hogy vele együtt
ketten vagyunk. Az egy ujjam, hogy hamarosan egyedül maradok. Aztán lefelé
mutogattam, jelezve, hogy megnyílik alatta a jég, és örökre elnyeli az
óceán fekete mélye. De ő persze egyiket sem értette meg. –
Ó, bölcsek bölcse! – álmélkodtak a krionidák. Hogy adhattál ilyen jeleket
a rettenetes, kóbor űrlovagnak? Gondold el, mi lett volna, ha megérti, és
nem csodálkozik! Hiszen akkor nem hevíti fel a gondolkodás, és nem nyeli
el a feneketlen mélység... – Ettől egy percig sem féltem –
felelte hideg mosollyal Jégszájú Bárion –, hiszen előre tudtam, hogy nem
ért meg semmit. Ha csak egy csöpp ész is szorult volna belé, akkor nem jön
ide. Hiszen mit ér egy napsütésben lakó lény gázkincsekkel meg ezüst
jégcsillagokkal? A krionidák elámultak a bölcs nagy
bölcsességén, s megnyugodva hazatértek otthonukba, ahol kellemes fagy
várta őket. Azóta senki sem próbálta megtámadni Krióniát, mert nincs több
ostoba zsivány a Világmindenségben; ámbátor némelyek szerint akadnának még
jócskán, csak nem tudják az utat.
|