A HÁROM KÓBOR ŰRLOVAG

   Élt egyszer egy híres mérnök, egy nagy feltaláló, aki éjjel-nappal boszorkányos szerkezeteken törte a fejét, és csudálatosan okos gépeket épített. Fabrikált például egy pici szerkentyűt, amely olyan gyönyörűségesen énekelt, hogy elnevezte pacsirtomatának. Bátor szív volt a kézjegye, ezt viselte minden atom, amely kikerült a keze alól; álmélkodtak is utóbb a tudósok, mikor a színképekből vidám szívecskék hunyorogtak rájuk. Sok mindenféle hasznos gépet szerkesztett ez a mérnök. Egyszer aztán gondolt merészet és nagyot: összeötvözi az életet a halállal, és imigyen véghezviszi a lehetetlent. Elhatározta, hogy értelmes lényeket alkot vízből, de nem ám olyan rondákat, mint amilyenekre gondoltok. Esze ágában sem volt holmi kocsonyás, vizenyős testeket formálni, az efféléktől irtózott, mint minden jóravaló robot. Ő igazán szép és okos, tehát kristályos lényeket akart vízből építeni. Kiválasztott egy minden naptól távol eső bolygót, befagyott óceánjából jégtömböket hasított, és akár a hegyikristályból, kifaragta belőlük a krionidákat. Azért hívták őket így, mert nem élhettek másként, csakis a csikorgó fagyban, a naptalan sötétségben. Hamarosan jégvárosokat, jégpalotákat emeltek, s mivel mindenfajta hőtől elpusztultak volna, magas, átlátszó kelyhekbe gyűjtötték az északi fényt, azzal világították a házaikat. Ki minél tehetősebb volt, annál több északi fényt tartott, citromsárgát meg ezüstöt, s így éldegéltek boldogan. De nemcsak a fényt kedvelték ám, hanem a drágaköveket is, ezért messze földön híres kincseket gyűjtöttek. Megfagyott gázokból metszették, csiszolták drágaköveiket, velük színezték örökös éjszakájukat, amelyben fogoly lelkekként lobogtak a sudár északi fények, mint kristályoszlopba bűvölt csillagködök.
   Sok rablónak fájt a foga a kincsekre, hiszen Kriónia roppant messzire ellátszott, mint valami lassan forgó, sziporkázó ékszer a fekete bársony égen. Jöttek is egymás után a kóbor űrlovagok szerencsét próbálni, kincset zsákmányolni. Elsőnek a Rézlovag jött, lépte kongott, mint a harang. De mihelyt a jégre lépett, az megolvadt a melegétől, ő az óceánba süllyedt, s a jég bezárult fölötte. Borostyánba zárt bogárként, jégbe fagyva nyugszik a krióniai óceánban, míg a világ világ.
   A Rézlovag veszte nem riasztotta el a többi vakmerőt. Nyomon követte a Vaslovag, de előbb jól leszopta magát cseppfolyós héliummal, acélgyomrában kotyogott a fagyos itóka, vaspáncélját belepte a dér, fehér lett, mint egy hóember. De mire a bolygó légkörét átszelte, felhevült a súrlódástól, a cseppfolyós hélium sziszegve elpárolgott, a Vaslovag vörösen izzva zuhant a jégmezőre, s az nyomban meg is nyílt alatta. Előmászott, gőzölögve, mint egy gejzír, de amit csak megérintett, fehér felhővé vált, s hóként hullott vissza. Leült hát a lovag, várta, hogy kihűljön. Mikor a hópelyhek már nem olvadtak el vaspáncélján, fel akart állni, hogy csatába induljon, de ízületeiben megdermedt az olaj, a hátát sem bírta többé kiegyenesíteni. Azóta is ott ül, betemette a hó, csak a sisakforgója áll ki belőle. Vashegynek nevezik azt a fehér halmot, szemüregeiben meg-megesillan dermedt pillantása.
   Hallott elődei sorsáról a harmadik rabló: a Kvarclovag, aki nappal átlátszó volt, mint egy csiszolt lencse, éjjel pedig visszatükrözte a csillagokat. Ő nem félt, hogy tagjaiban megdermed az olaj, hiszen olaj nem volt benne; attól sem félt, hogy lába alatt elolvad a jég, mert olyan hideggé tudott válni, amilyenné akart. Csak a gondolkodástól kellett óvakodnia, mert az felhevíti kvarcagyát, és vesztét okozhatja. El is tökélte, hogy egy fikarcnyit se fog gondolkodni, akkor nem eshetik baja, és vígan legyőzi a krionidákat. Míg a bolygó felé repült, úgy átfagyott a hosszú úton, az örök galaktikus éjszakában, hogy a röptében mellének ütköző vasmeteorok csörömpölve törtek össze, akárcsak az üveg. Átlátszó tükörteste leszállt Kriónia fehér havára, fölé borult az ég, mint egy csillagos, fekete üst. Nosza, tanakodni kezdett, hogy most mihez fogjon, de a hó máris olvadozott és gőzölgött körülötte.
  – Hohó – mondta a Kvarclovag –, álljon meg a menet! Gondolkodás níncs, enyém lesz a kincs! Elhatározta, hogy akármi történjék, csak ezt az egy mondatot fogja hajtogatni, mert ez nem igényel szellemi erőfeszítést, tehát nem melegíti fel. Azzal nekivágott a hósivatagnak, egyenesen az orra után, gondolkodás nélkül, hogy hideg maradjon. Ment, mendegélt, míg egy magas jégfalhoz nem ért; ez határolta Frigidát, a krionidák fővárosát. Nekiveselkedett a lovag, fejével a falnak rontott, szikrázott a jég, de a fal meg se rezdült.
  – No, akkor majd másképp! – szólt magában, és töprengeni kezdett, mennyi kétszer kettő. Addig-addig töprenkedett, míg a feje föl nem melegedett, akkor újra megrohamozta a szikrázó falat, de még most is csak egy kis lyukat ütött rajta.
  – Kevés! – mondta. – Próbáljunk valami nehezebbet. Vajon mennyi háromszor öt?
   Most már gőzfelhő gomolygott a feje körül, mert a lázas gondolkodástól rögtön felforrt a hó. Hátrált egy kicsit a lovag, nekifutott, és azonmód átsiklott a falon, aztán még két palotán meg három szerényebb dérgróf házán, egy széles lépcsőre huppant, megkapaszkodott a jégcsap-korlátban, de így is továbbcsúszott. Gyorsan felpattant, mert már minden olvadozott körülötte, félt, hogy az egész városon végigkorcsolyázik, aztán elnyeli a jégszakadék.
  – Hogyisne! Gondolkodás nincs, enyém lesz a kincs! – szólt magában, és csakugyan rögtön lehűlt. Kimászott a maga olvasztotta jégbarlangból, s egy nagy térre került, amelyet mindenfelől beragyogott a kristályoszlopokon libegő-lobogó, smaragdzöld és ezüst északi fény.
   És máris feléje tartott egy daliás vitéz: csillagszikrázó Boreál, a krionidák vezére. Kvarclovag összeszedte magát, és rohamra indult. Egymásnak rontott a két bajnok, lett is olyan recsegés-ropogás, mintha két jéghegy ütközne össze a sarki óceánon. Tőből letört és lehullott Boreál fényes jobb karja, de a vitéz nem ijedt meg, derekasan megfordult, az ellenségnek szögezve mellét, amely széles volt, mint egy jéghegy (aminthogy az is volt). A Kvarclovag másodszor is bőszen nekirontott. Mivel pedig a kvarc keményebb a jégnél, Boreál szörnyű recsegéssel darabokra törött. Szilánkjain megcsillant az északi fény, amely imbolyogva nézte vereségét.
  – Enyém a kincs! Csak így tovább! – kurjantotta a Kvarclovag, és leszaggatta a vesztesről a csodaszép ékszereket: hidrogénköves gyűrűket meg tündökletes boglárokat, amelyek szikráztak, mint a gyémánt, mert a három némes gázból: argonból, kriptonból és xenonból csiszolták őket. Ám ahogy gyönyörködött bennük, felhevült az izgalomtól, s így a briliánsok és zafírok egy szisszenéssel elpárologtak a tenyeréből, nem maradt ott semmi, csak egy-két harmatcsepp, az is nyomban eltűnt.
  – Ohó! Szóval lelkesedni sem szabad! No, sebaj! Gondolkodás nincs! – dünnyögte magában a lovag, és továbbindult a meghódított városban. Roppant alakot látott messziről közeledni. Ez volt Fehér Albucid, a Minerál-Generális, széles mellén rendjelek sorakoztak, középen a nagy Zúzmaracsillag a jégcsapokkal. Mint a királyi kincstár őre, útját akarta állni a Kvarclovagnak, de az rárontott, mint a vihar, és szörnyű jégrecsegéssel szilánkokra törte. Segítségére sietett Albucidnak Asztrobál fagyherceg, a fekete jegek ura; vele már nem boldogult a rabló, mert a fagyherceg héliumfürdőben edzett, drága nitrogénpáncélt viselt. Olyan hideg áradt belőle, hogy a Kvarclovag lendülete megtört, mozgása lelassult, de még az északi fények is elsápadtak, mert szétáradt az Abszolút Nulla fagyos lehelete. Megrázkódott a Kvarclovag, azt gondolta: „Hűha! Ez meg mi a fene?” – s a megrökönyödéstől agya máris fölmelegedett, meglangyosította az Abszolút Nullát, Asztrobál nagy dübőrgéssel roskadozni kezdett, mennydörögve, csöpörögve összeomlott, csak egy kupac kásás fekete jég maradt a csatatéren, fekete könnytócsát sírva.
  – Ez az – ujjongott a Kvarclovag –, gondolkodás nincs, de ha kell, akkor van! Így vagy úgy, enyém lesz a kincs! – És továbbmasírozott, léptei recsegtek, mintha kristályokat törne-zúzna; dölyfösen dübörgött végig Frigida utcáin, és a város lakosai keserű szívvel figyelték fehér függönyeik mőgül. Így robogott, mint egy megvadult meteor a Tejúton, mikor messziről magányos kis alakot pillantott meg. Bárion volt az, akit Jégszájúnak is neveztek, a krionidák legnagyobb bölcse. Nekiveselkedett a lovag, hogy egy csapással összezúzza, de Bárion félrelépett az útjából, és felmutatta két ujját; nem tudta a Kvarclovag, hogy mit jelent ez, de visszafordult, és megint rárontott az ellenségre; hanem Bárion megint ellépett előle, és gyorsan felmutatta egyik ujját. Elcsodálkozott a lovag, lépte meglassúdott, noha már visszafordult, hogy újra rohamozzon. Gondolkodóba esett, s a közeli házakról folyni kezdett a víz, de ő nem vette észre, mert Bárion most meg lefelé, a földre mutogatott. Törte a fejét a rabló, hogy mit akarhat a kis öreg a néma jeleivel, s lába alatt megnyílt a jég, felbuggyant a fekete víz, a lovag a mélybe zuhant, és mielőtt újra elmondhatta volna: – Gondolkodás nincs! – már el is nyelte a jég. Kérdezték aztán Báriont a megmentett, hálás krionidák, mit is akart mondani azokkal a jelekkel, amelyeket a félelmetes űrlovagnak mutogatott.
  – Egyszerű a dolog – felelte a bölcs. – A két ujjam azt jelentette, hogy vele együtt ketten vagyunk. Az egy ujjam, hogy hamarosan egyedül maradok. Aztán lefelé mutogattam, jelezve, hogy megnyílik alatta a jég, és örökre elnyeli az óceán fekete mélye. De ő persze egyiket sem értette meg.
  – Ó, bölcsek bölcse! – álmélkodtak a krionidák. Hogy adhattál ilyen jeleket a rettenetes, kóbor űrlovagnak? Gondold el, mi lett volna, ha megérti, és nem csodálkozik! Hiszen akkor nem hevíti fel a gondolkodás, és nem nyeli el a feneketlen mélység...
  – Ettől egy percig sem féltem – felelte hideg mosollyal Jégszájú Bárion –, hiszen előre tudtam, hogy nem ért meg semmit. Ha csak egy csöpp ész is szorult volna belé, akkor nem jön ide. Hiszen mit ér egy napsütésben lakó lény gázkincsekkel meg ezüst jégcsillagokkal?
   A krionidák elámultak a bölcs nagy bölcsességén, s megnyugodva hazatértek otthonukba, ahol kellemes fagy várta őket. Azóta senki sem próbálta megtámadni Krióniát, mert nincs több ostoba zsivány a Világmindenségben; ámbátor némelyek szerint akadnának még jócskán, csak nem tudják az utat.